Napló 1.

Vizes falú tanya
29 x 9 cm

„Enged már hevéből az a régi vágású világ, amit mi – kései, megfogyott akaratú utódok, érdemtelen örökösök – most már sosem fogunk a maga lenyűgöző teljes valójában megismerni. Szeletkéjét, búcsúintegetését annak a kornak egyre kevesebben értékelik, még kevesebbeket érdekel, de a hangulatából egy halovány árnyalatnyi még manapság is itt-ott tetten érhető, ha letévedve a ludasi homokette fődűlőről, elhagyjuk a kocsikerék-nyomokat, és olyan útra kanyarodunk rá, aminek a közepén szívós porcfű-csomók vetették meg a gyökerüket, traktorgumi nem szántotta, csizmás emberláb nem taposta tavaly tél óta. Legföljebb őzikék cifra járása látszik a nyomokból, amik a múlt heti esőktől dagasztott sárban elpletykálják minden patás kis jószág bóklászásának irányát.

S mikor már torkunkon akad a szó, mert beértünk a világ közepének hitt ostorkai tanyavilágba, pont oda, ahová a Jóisten is csak vasárnap délutáni szunyókázáskor szokott vizitálni, akkor a kedvünk megereszkedik. Itt egykoron fehérre meszelt, gangos tanyaházak legelésztek az Orom-Ludas-Bácskőrös (Kispiac) határolta irgalmatlan nagy háromszögében, százholdas gazdák csézái zörögtek a hetivásárokba, és a jámbor látogató vendéget telezabáltatva, alaposan leitatva két napnál előbb egyik szállásról sem illett szélnek ereszteni. Odatévedő idegenként – a rosseb tudná megmondani pontosan miért - egyszeriben megneszelünk valami furcsa hangulatot a megkopaszodott akácfák között dünnyögő szél szagából, ami azon a tájékon sosincs dolog nélkül. Fúj becsülettel: állandóan. Arrafelé a huzat olyan örökös, mint errefelé manapság a szegénység. (No: nem a zsebláz okozta nyomor a legnagyobb bajunk. Inkább az, amitől megszáradtak a lelkek.)

Ha akarjuk, fölrikkanthatunk a düledező tanya ágasfáján ücsörgő egerészölyvnek, hogy hejhó, hékás, merre van az arra? De a madár vagy jóllakott egy selymes szőrű pockocskával, vagy szimplán kedélybeteg, mert ügyet sem vet a ritka, zavaró világjáróra, a lelkes turistára, csak ásít egyet, mint egy tönkrement banktisztviselő, majd szétcsapva szárnyát a februári légvonatra dobja magát, és eltűnik, akár a régi lányok kacagása.

A szúette, girbegörbe villanypózna-sor végén még áll a Neszűri-tanya. Vagyis, rosszul mondtam. Már nem áll, de még nem rogyott össze. Azon gondolkodhat, mitévő legyen? Engedjen a nedves, földből verett falai akaratának, és adja fel a létét, vagy megvárja még az idei esztendőt, hátha errefelé röpül a csodatévő angyala és megmenekszik az enyészettől. Ebbéli pókhálós gondjában már csak a hátratett szárnyú varjaktól kérhet tanácsot, akik akszamétosan járják körbe a vén eperfa csonkját, gyászvitézként keresgélve rég elgurult férges diót, vagy egérrágta kukoricaszemet.”