Pósa Károly: Palics színei

HOMMAGE Á MAGYAR JÁNOS

Magyar János: Palics

Az alkotó
- az tudja:

A fönt való ábrákon

 - a minta.
Felhőkbe dagasztott
A tegnap, a holnap.

Mintha,
Ritmustalanul mozogna
Egy hinta.

Aki rest, el is unja…
Mit neki pittoreszk vadság!

Hamleti bolondság!

Kaján a mosoly

A Teremtő arcán.

Épp kusza csíkot

Húz a rézkarcán.

Figyeld!

Az idő sík táblákon

Álldogál.

Hiába. Csak

Éteri a boldogság.

Katicabogár száll-száll…

Nádbugák, sásgubán.

A Vér-tónál

Fodrozódó szelek

Fütyörésznek.

Az égbolt tinta szövétnek

S a Bagolyvár körüli

Szarkafészkek

Aggatott gombócai
Századunknak,
Amit ördögök az angyalokkal
Elhazudtak.

Sívó táj szüli a látványt.

A rónán a múlt

Pókháló szövő,

Homokhát alatt

Az elgurult jövő.

Egy Magyar bálvány,

Fűcsomó kiáltvány,

Gondolat-jel:

Árván.

János, meg a festőállvány.

Mint ember, az éggel vitázik

Minek, hol a hiánya,

Ki mennyire bánja:

Károg-e a fekete kánya?

A leégett női fürdőért,

Ott,
Hol nedves a küzdőtér,

Most,
Költő költőnek sarkába lép.

Mert
A szó is a földdel fázik.

Ahogy
A Palicsi-tó fövenye ázik.

A festő elrúgta az éveket.

Vásznán ragad a festék.

Ó, ti szagos palicsi esték!

- Hát most tessék,

Csak fessék!

A vurstlis ordít és kéreget:

- Lányok, hölgyek,

Mind-mind csak lessék,

Ez a színek ünneplése!

Szárnyát suhintja

Egy arkangyal.

A létnek a forma

Ront fakarddal.

Tűzzel, vassal

Égetett vonallal,

Nyílik már az űrnek egy rése,

Bácska, a lösz, a múltunk van présben!

Meszelt parasztházban,
Romos panzióban,

Megkopott lelkünk tündöklése.

Hideg verítékes lázban

Nyárfával rámázva,

Szomorú tóval,

Kétrét görnyedten,

Egy más dimenzióban.

Alkotni, alkotva!
Megátalkodottan.
Ez a parancs.

Ahol a horizont
Az eget nyalja

Menni muszáj

Menni utána!
Mikor a mozdulat

Íve lassul, megakad,
S csepegő

Ecsetből idea fakad,

Vagy szemed álom marja

Keresd meg magad,

S szelíden

Feküdj az árokpartra.

Hisz a világ félrebillent

Így a kép még izgatóbb:

Világmegmozgató.

Vásznakon megmaradó

Édes-bús szecesszió.

A róna. A tó. A folyó.

Általad: Magyar János.

A bácskai táj.

És tán létünk is,

Meg a város.
A végtelennel

Lesz határos.