Pósa Károly: Az ördög szeretője

S. Gy. mesternek

"Mi meg elámultunk ekkora és ilyen gazdag díszítés láttán.

Állítottam, hogy a juhász botján az egész világ rá van faragva.

 Az öreg juhász erre azt mondta, hogy nem az egész, csak a fele. 

Mert asszonyt soha nem faragott a botjára."

foto: Stevan Kragujević

Bagó Fábián nem félt senkitől.

Míg lélek volt benne, addig a Járásnak vetetten élt.

Ezt mondták.

Gyakorta beszélték ki.

Azt költötték róla, hogy sosem volt szerelmes, mert eljegyezte magát az ördög szeretőjével.

Nővel nem látták. Még tán az anyja se fogta a kezét.
Pusztai magányban élt. Senki barátságát nem kereste. Az ördög szeretőjét vitte mindenhová, a gubája alatt.

Bagó Fábián csak hallgatott nagyokat.
Ha nagy ritkán a faluba tévedt, az utcán megdobálták a gyerekek, csúfoló rigmusokat kántáltak neki és némely csípős nyelvű asszonyság – tisztes távolságból ugyan –, csúnya dolgokat kiabált feléje. Néha évődtek vele.
A férfiak sötéten néztek rá. Szóltak hozzá, ha muszáj volt, de a foguk között szűrték a szót, és minden mondat ijesztő, fenyegető éllel karistolt.
Ilyenkor Bagó Fábián a földet nézte és nehéz, fekete posztókabátjában a szokott lassú tempójában a Járás felé vette az irányt.

Okosabbak nem adtak a szóra, babonaságnak tartották. Már hogy lenne a mátkája az ördög kedvese? De az egyszerűbb gondolkodású köznép azért csak mondogatta.
Hitték is meg nem is. Leginkább hitték és félték.
Nem zörög a haraszt…

Amióta a falu faluvá lett, így volt ez.

Az emberek egymás között meg-megszólták a másikat, aki nem illett teljes mértékben közéjük, aki valami módon nem fért bele abba a képzeletbeli fiókba, amelyben ott volt belegyömöszölve a falu körüli világ, a láthatatlanul meghúzott és mégis elevenen élő erkölcsi mezsgyével.

Abba a régimódi komódfiókba minden koron belefért ugyan a nádas, a kanális, a dűlőutak körösztöződése, a csáléra csapott süvegű templomtorony, a halk szavú, kicsit hamis hangú kántorral, meg azok a megszomorodott házak, amiknek vedlő bordázatáról már régtől fogva hullott a vakolat, és a szironyos levelű vadvirágok az árokparton, csak úgy, mint az árván hagyott kóristákként álldogáló villanyoszlopok.

De a csupa lim-lom lelkek is begyűrődtek egymás mellé, akár a hanyagul összehányott, elkallódó régi keszkenők, hímzett szegélyű, de már feslő félben lévő ruhadarabok. Megannyi különböző méretű, más-másmilyen anyagú ruhadarab. Nők szoknyái, fodrosan cifrák meg indigókék ráncúak, ingek borjúszájjal vagy a nélkül, régimódi bő gatyák, pitykéjüket hullajtott lajbik, illedelmes vászon fehérneműk, szemérmes bugyogók, bajuszkötők, lakodalmas szalagok a temetési kendők közé fonódva.

Isten tudja hányféle történet volt azokba a kendőkbe belesírva.

Ám az avítt szaga: mindnek ugyanaz volt.

Egyik a másikénak a gyűrődését átvette, ahogy az emberi arcokon is ugyan olyanokká váltak a ráncok. Egyformán fakultak a tekintetek, koptak el az emlékek, amiket a szikes, kamillát termő pusztán a végtelenül kanyargó kanális hínáros sodra hordott el valahová. Vagy az is meglehet, hogy csak elnyelte az ombolyos zöld víz, és most ott lebeg alul az árban mindnek a múltja, az emléke. Ott, ahol a legsötétebb a fölszín, és vastag békakása borít rá szemfödelet.

A faluban beszéltek.  

Vetett ágyból kilógó láb okán éppen olyan sértett, komisz hangon, mint a túl nagy takaró miatt. Ne adja az ég, hogy valakit egyszer szájára vegyen a falu! 
Nyugta nincs annak még holta után se! 

Az még hagyján, ha a pap kiprédikálja! Legyinthetünk rá, ismerjük a parókiát. A kutyákat meg a papokat a szájukért tartják. 
Akárki tudja: egyikből se szokott szalonna lenni. 
A tisztelendő úr viselt dolgairól is sokat lehetne beszélni, ám az ilyesmit csak pusmogni szabad, kötelező illemből el-elnevetgélve, hogy lám, a szentek se a régiek már! Meg aztán ember legyen a talpán, aki a megyéspüspök előtt referál majd, ha úgy fordulna a világ kereke, hogy más, fölsőbb hatalom is tudomást kell szerezzen arról, hányféle fajta ördög is tenyészik a falusi parókia küszöbe tájékán. Hát, hadd mondja a pap! Ha már egyszer jussa van rá!

A kocsmában se fáj, ha téma vagyunk.

Egyrészt: minden tisztességes italmérésben szokás a dolgok megbeszélése. Hírek cserélnek gazdát, üzenetek érkeznek és haladnak tova, szájról-szájra közreadott ott minden, ami férfiember érdeklődésére számot tarthat.

Ha a templom a falu lelke, akkor a kocsma az esze.

Csak az oktondi városi hiszi azt, hogy a városházi szobák bőr ülésein, lefüggönyözött, szőnyeges hodályokban osztják az igét.

Dehogy! Faluhelyen a kocsmában, gyalulatlan, kecskelábú asztalokon, kiégetett kockás terítőkön, fröccsök, féldecik mellett és után dőlnek el a kérdések. Igaz, néha úgy, hogy bicska tesz pontot a vitára, és embervérrel íratik az új törvény. De annak legalább foganatja lesz, mert ugyan ki kívánkozik replikára, ha már egyszer az előtte szólót is csuromig pirosló lepedőben vitték haza ápolni?
Másrészt az italos ember mindig beszél.

És amikor többet mér a poharába, vagy küld le a gigáján, mint kéne, akkor beleköt az élő fába is. Nem kell emiatt haragudni. Másnap, harmadnap már szent a béke. Ha meg véletlenül olyat találna mondani, amit haragszomrád nélkül nem lehet feledni: hamar eljön a falusi búcsú ideje, amikor már az előbb említett módon, bicskával, korsóval, törött széklábbal vagy csak ököllel, de le lehet rendezni a még fönnmaradt restanciákat.
Aztán tovább isznak. A férfiak mindenre isznak.

Csak az asszonynép szája ne járna!
Senki emberfia nem élte még túl az asszonyok pletykálkodását.

Nincs az a törvényszék, gyilkos kedvű ítélőbíróval, pofonokat osztogató teremőrrel és kivégzésekbe megőszült hóhérral, aki annyit tudna nyúzni, keseríteni az elítélten, mint az asszonyok, az általuk pellengérre állított emberen.

A bírósági pincékben szujosodó kalodák, vassal pántolt borzasztó deresek, kimustrált kínzóeszközök, a múltban emberbőrt hasító botok, ezrével mért sziszegő mogyorófa-pálcák mindösszesen is csak gyermekded tréfálkozások ahhoz képest, amire a kispadok, konyhák népe, a kerekes kút körül összeállt trécselgető némberek egynémelykor – vagy mindenkor? – képesek. Sós nyelvük csípős, keserű epéjük minden csöppje irgalmatlan méreg. Valakinek poharában emberöltőig zöld-gonoszan bugyborékolhat.
Jobb az olyannak szednie a sátorfáját és boldogabb vidékre bujdosni. Hány, meg hány sors törött így derékba!

A zegzugos élet bugyra egyre púpozódik a sok rágalomtól, pusmogó álhírtől és a megszólt, végsőkig megkeseredett egyszer azon veszi magát, hogy kikopott a faluból. Ferdén néz rá a szülőanyja fejfája is. Az ég is haragosat gondolhat róla, mert harmadízben veri el szőlőjét a jég, és a hízóra fogott ártány András-nap tájékán váratlanul megdöglik. Ha kérdi, miért, az állatorvos hümmög, vállát füléig rántja, bepárásodott cvikkerét zavartan törölgeti és köszönés nélkül csukja be a kaput. 
Csak a cigány örül. Vigyorogva viszi el a dögöt, miközben sárgás, olajos szemét szűkre húzza, és tekintetét végiggurítja a pusztuló gazdaságon. Ő mindig tudja, megérzi, ha a kertek alatt valakinek ott ólálkodik veszte.

Az asszonybeszéd meggyújtja a nyáron fölhalmozott szénakúpot, zsizsikessé teszi a búzát, a füstre tett sonka penészesedik tőle és a seregélyek a szedés előtt egy nappal lecsupaszítják a meggyfákat. Átokkal átitatott a pletyka, irgalmazzon tőle az Úr!

Bagó Fábián nem félte az eget sem.

Úgy élt a pusztában, mint az emberiség számkivetettje.

A vakszik mellett legeltetett. Kora gyerekkora óta pásztor volt.

Ridegnek állt, ahogy a nép szava tartja.

Szülétlen, ágrólszakadt, anyátlan lévén, a Járás végtelen nagy, lapos tenyerének egyik csücskében talált magának kicsiny otthont. Kunyhóját nádból tákolta össze, ami úgy lapult bele a legelő lapályába, mint kushadó kutyája a tavaszi első fűbe.

Látófa állott mellette, egy legallyazott kiszáradt vén jegenye, aminek kéregtelen törzse csont-fehéren világított, ha feketés vagy tinta-kék viharfelhők gomolya a látóhatárt elfödve közeledett. Ilyenkor a halott jegenye szúrós vége óriásira nőtt, az ég felé böködött. Fenyegetően mutatott valami ősrégi titkot, akár a bibliai próféták fölemelt mutatóujja. Mintha inteni akarna a beteljesedő jóslatról, a hamarosan eljövő kenyeretlen időkről.

Nyáron a tikkasztó melegben a remegő délibábnak muzsikált a százezernyi tücsök. Zsizsegésük fülrepesztő és mégis álomba ringató tudott lenni. Az álom a forróságban többnyire nehéz, ahogy a sóhajtás is, és a verítékszagú vánkos gőzölt a kánikulában.

Ilyenkor a nyáj bágyadtan hevert összebújva és a vezérürü nyelvét lógatva nézett maga elé. Ősszel, amikor meg a ködmadarak ideje járta, hajnalonként sűrű, nyákos csöppek hullottak föntről. A lapulevelek rozsdáján megállt a víz, ahogy meglassúdott minden gondolat, mert a szívszakasztó vidék magányának csöndjét csak a magasban ék alakban húzó darvak lármája törte meg nagy ritkán.
Bagó Fábiánnak mindegy volt.

Sem a hányaveti tavasz, sem a csikorgó tél őt meg nem nyomorította. Pedig emberes hónapokban a csontkaparó hideg szél megállás nélkül nyargalászott a Járáson.

Olykor ölig érő hófúvások alatt fuldokolt a róna, hogy aztán Péter-Pálra kisüljön a legelő, mintha parázson járna az ember.

A puszta szeszélye ki nem fogott rajta. Bagó Fábián kemény volt, mint a vasék, és száraz, akár a földbe vert akáckaró.

Ekkor-akkor belevetette magát a kanális körüli nádrengetegbe, tavaszokon a lápi vizeket gázolta. S míg az őrdaru madár szeme meg se rebbent tőle, a közelükben marékszám csíkhalat fogdosott gyékényszatyrába, bíbicnek, vízityúknak a tojását szedte össze. Szárazabbra érve sziki kovát meg taplót gyűjtött. A kunyhójában lévő foltos zsák egyre jobban dagadt szerzeményeitől.

A síkság csak avatatlan szemnek sívó pusztaság.

Mert a Járás ősidők homályába veszően valódi kincseskamra annak, aki együtt szuszog vele. A puszta földje tengeri kagylókkal van terítve. Csigabigák, mesés alakú csonthéjak ezerféle fajtája hever a fölszínen. Csak le kell hajolni értük és millió év fájdalmát, és örömét zárhatjuk a markunkba.

A Járás zegzugában sziksót lehet söpörni, és a drága fürdőkúrák orvosai összesen se fognak soha annyit érni, mint az a dézsába szórt szürkésfehér, lisztszerű, semmi kis por, amit bőriszákba gyűjtögetnek bütykös, göbös paraszti kezek. A vérpiócákat a patikus darabszámra vette, és Bagó Fábián mezítelen lábán néha fürtökben lógtak a vonagló férgek.

És a löszbabák! Ó, ezek a játékos tünemények!

Az öklömnyi köves duzzanatok szinte a semmiből születnek, a legnagyobb, mesternek, az időnek a műhelyében, kifürkészhetetlen szándékkal. Valami megmagyarázhatatlan okból teremnek a porba fúló Bácskában, ott, ahol a kőnek, hegynek, de még sziklának se hallani hírét. Lesz-e valaha szobrász, aki ennyiféle alakzatot, torz mintát, emberszerű torzót és égből hullajtott csodát tud majd megfaragni?

Mennyi mesét költöttek róluk!

Fénytelen szürke rögök a löszbabák, amiket ha kalapáccsal kettétör valaki, a belsejük óarany sárgába hajlik. Olyanok, akár a megkövesedett, megaszalódott gyümölcsök.
De az is megeshet, igaza lesz a népnek, hogy a Jóisten könnyei azok, és minden egyes darab egy-egy bácskai emberért hullott. Volt miért. Errefelé a pusztát lehet, hogy kagylók, rákpáncélok, túzokok és sasok lakják, de az a régi és a mostani halál is sűrűn-sűrűn az itt élőkből merítette meg a hálóját.

Bagó Fábiánt nem érdekelte a régmúlt.

Fülében sosem visszhangoztak az elhalt jajszavak, csak a glédicsbokrok tövisein fölakadó szél panaszos sziszegő hangját ismerte. Azt is csak akkor hallgatta, ha a kedve kiadta.  

Egy alkonyatkor megduzzadt a zsák, hogy a száját is alig lehetett bekötni. Akkor este Bagó Fábián nekiült, hátát a látófának vetette, és a kunyhó előtti fölszított tűz fényénél kócsagtollakból bokrétákat készített.

Olykor a tűz fénye kíváncsi kuvikbaglyot vonzott közel és a halálmadár hangja úgy szólt, mintha a vállára röppent elmúlás huhogna közvetlen a fülébe. Bagó Fábián az éj sötétjébe nézett, amerre a kutya feje is fordult. A szurokfekete semmi visszabambult rájuk. Font tovább serényen.

Amikor befejezte, a parázsló tűz fényénél elkészítette a zsákot, és a fűbe heveredett. Szeretett így aludni, a szénaszagot párálló éjszakában, csak a csillagos éggel takarózva. Hunyorgott rá a vacsoracsillag. Odébb, a sásban fölvert vadkacsa lármáját még hallotta. Elaludt békésen. Volt-e álma valaha, senkinek nem mondta.
A kutya lapult, szunyókált mellette, de kajla fülei az éjszaka neszeit vigyázták.

Pirkadat előtt indult. 
A botját körösztbe fektette a kunyhó elé. Azzal a nyájat a kutyára hagyta.

Posztókabátja kigomboltan lógott.
Elimbolygott tova.

Vitte a kincsekkel megrakott zsákot. Surrogott bocskoros lába a harmatos fűben. Amikor a reggeli napfényben föltűnt a templom hóka tornya, letért a csapásról. Egy learatott búzaföldre kanyarodott és a tarlón srégan átvágva toronyiránt a falu felé indult.

Az első házak szélén egy szusszanásnyi időre megállt.

Nézte, ahogy az úton egy furcsa sokadalom, kocsik, szekerek, kétkerekű kordék, számtalan batyut cipelő ember és asszony tart egy irányba. Vásár napja volt a faluban.

Csatlakozott a menethez. A tágas, gyöpös térre beérve helyet fogott magának egy illatos bodzabokor mellett. Leterítette posztókabátját és az erősen foltozott bélésre kipakolta az árúját.

A tömeg hömpölygött körülötte. Zsivaj, hangos kacagás, vurstli hangja töltötte be a levegőt. Lacikonyhák zsírszagát hozta a szél.
Mennyi ember! Mintha a világ összes népe itt akarna találkozni, venni, adni, ordítva társalogni, szórakozni és szemfüles módon meggazdagodni…
Bagó Fábián feje zúgott, kicsit szédült.

Hamar összeszedte magát, mert egy pirospozsgás asszony alkudni kezdett az összes sziksóra. Aztán legények jöttek, csapatostól és a bokrétákat vették tőle, meg a löszbabák, tojások, kapart kamillák kilói is elfogytak gyorsan, és mire a nap vállmagasságba ért Bagó Fábián foltos iszákjából minden gazdára lelt, ami eladható volt.

Húzta a zsebe. Szép summát keresett.
A szomszéd, aki kovácsoltvas holmikat árult nem titkolt irigységgel a hangjában átkiáltott hozzá, hogy most már ihat kedvire a kocsmában áldomást, amennyit akar, de vigyázzon, mert a csapos becsapja a részegeket, a gazdasszony lánya meg úgy van tanítva, hogy elcsalja tőlük még a gyengén csörgő kicsiny maradékot is!

Bagó Fábián viszont nem ment kocsmába.
Üres iszákjával a hátán elhaladt a sátorozó sor előtt és a kíváncsi tekintetektől kísérten a téren túli drága bolti kirakatok felé tartott.

Általános megdöbbenésre benyitott a vásártér sarkán álló aranyműveshez.

Míg a drága üvegajtó csilingelt, a vásári ribillió egy minutumig megfagyott.
Az emberek nyakukat nyújtogatták, pislogtak az ékszerészüzlet irányába.

Fertályórát sem volt bent.
Ahogy a zsidó üzletéből kifordult, a maga kimért járásával az Alvég felé indult, oda, ahol a dűlőút fúl a Járásba. Sok száz szempár tűzött a hátába.

Nem nézett vissza.

Hamar elterjedt a hír, mert az ékszerésztől kitudódott: arany jegy-gyűrűket vett ez a pusztai csirkefogó. És papírbankókkal degeszre tömött bugyellárisból fizetett! Futótűz lett a szenzáció!
A sehonnai.
Már most bizonyos, hogy az ördöggel paktált.
Se vége, se hossza nem volt a találgatásoknak.

Az a vásár Bagó Fábiánról lett nevezetes.

Pedig csak másnap ért a faluba az igazán mellbevágó hír!
A járási nyáj, Bagó Fábiánnal együtt eltűnt. Mintha a szél kapta volna föl a kétszáz birkát, bárányostul, kutyástul.
A leégett nádkunyhó pörnyéjéből nem tudott a falu semmit kiokoskodni. Csak a látófa meredt szikáran fölfelé magasodón, mint valami félbe hagyott égi lajtorja.

Jajveszékelt a faluban Kádár Piroska anyja is. Lányát se találták sehol. Az ablakon kilépve az éjszaka ment el otthonról. Az ismeretlen nyelte el. A folyóba vetette magát netán, vagy egy városi ficsúr szöktette meg? Tessék-lássék szánták szegény Kádárnét meg az urát.

De ki törődött velük!

Hisz bizonyossá vált, hogy az ördög szeretőjét eljegyezte Bagó Fábián.

Sosem látták többé.  

Magyarkanizsa, 2013.05.18.