Pósa Károly: Belső kérdés

Egy nap, minden érthető lesz.
Az alkony, éhség,

Ereimben a futó vér.

- Föltehetek egy kérdést?

Aki hazudik - megöli a lelkét?

Amit megelőlegez

A Könyörületes.

Senki sem lehet senki.
Minden vétkező,
Sorsában kétkedő,

Pap, tanár, a költő,

Vagy munkás kétkezi,

A saját mércéje szerint vétkezik.
A rossznak annyi a hatalma

Amit mi adunk neki.
Az ember léha.
Magunk szoktunk dönteni.
Mondják néha:

Ábránddal vagyok teli.
Amikor a csillagokat számolom,
S holdfényben árny csorog
Fák csúcsán, ül a szánalom.

Igen, igen. Itt van.
Épp az imént láttam.

Az ige már erőtlen vigasz.

Villanások az égi jelek,

A szenvedély vizet fakaszt.
Nyugtalanok az éjjelek.

Elrendeltetett.

Felindult vagyok.

Arcokat nem látok.

Csak álmom van,
Amit nem tudok mire vélni.

Milyen jó lenne,

A sötétet sohase félni!
S a szél zúgása,

Ahogy fáraszt,

Mindig sárba ragadtan

Megtalálom magamban:

A választ.

Mitől kéne félnem?

Közismert békétlen vagyok.
Nyáron állva izzadok,

Télen ülve megfagyok.

Ám a világ reszket tőlem,

Bár test és szándék erőtlen,
Démon fölöttem, mellettem.
És démonok előttem.
Máglyára vettettem.
Földúton haladok.

Megfordulok.
Mosolygok.