„– Déz scho nett. Az embernek kell valaki, aki
simfel, meg szereti… Herr gráfnak egy menyasszony, az öreg fiákeresnek egy ló…
Déz Rindfi isz világot járt gvorn… Mahlzeit.”
Abból a könyvből, aminek minden oldalánál hasunkat fogtuk a nevetéstől.
A történet eleve abszurd. Egy olajkutató milliárdos szervez magának egy magánhadsereget, hogy a jogait Afrika valamelyik csücskében fegyverrel szerezze vissza. A privát légióba csupa deklasszált elem jelentkezik. Bűnözők, szélhámosok, lecsúszott kisemberek, szerencselovagok. A közös bennük, hogy – bár ügyesen titkolják, de - sosem voltak sivatagi katonák.
Innét indul a helyzetkomikumok lavinája. Megannyi halhatatlan poén születik a szerencsétlenkedő légionisták által és P. Howard fantáziájának köszönhetően. Aki igazán jó szórakozásra vágyik, olvassa el! Megszereti, és egy életen körösztül keresni fogja a rejtői humor gyöngyszemeit.
Nem a hirtelen jött kánikula miatt ajánlgatom a szaharai forróságban játszódó kalandregényt. Hanem azért, mert a mi – magyarkanizsai, bácskai – létünk mostanában mintha kezdene egy hasonló, kellően groteszk, a kutyakomédiára emlékeztető valóságot tükrözni. Lehet, hogy nálunk nincsenek lakktáskával és biztosítótűvel masírozó rohamosztagosok, de a mindent minden áron elvállaló emberből azért itt is akad.
És félő, hogy egyre többen lesznek.
A bolt előtt a minapi szél cetlit lengetett a fán. Ákombákomokkal kiírt hirdetés: Bármilyen munkát elvállalunk! A borzalmas helyesírás és az otromba betűk nem iskolázott, hanem dologban eldurvult kézre utalnak. Mellette telefonszám, ahogy illik.
Már mennék tovább, de a lábam nem visz. Állok a hirdetmény előtt szatyorral kezemben. Azon tűnődök, vajon miféle sorsa lehet annak, aki válogatás nélkül minden munkát elvállal? Mekkora szerencse éri, ha egy telefonhívás után néhány napszám erejéig valami kevéske pénzt kereshet?
Vagy csak egy piros pénznyi ezer dinár jelenti a létfönntartása alapját?
Esetleg - még ettől is kevesebb a nyomornak a küszöbe?
Közismert irodalmi berkekben, hogy a legrövidebb szöveg általában drámaibb erejű hatást vált ki még a klasszikus, vaskosra megírt nagy műveknél is.
A halára ítélt utolsó levele a siralomházból többet elárul az életről és a valóságról, mint akármilyen családregény. Ahol nincs pátosz, dagályos körmondatok, hanem csak a pőre élet- vagy halálhelyzet. Ahol a mondat végén koppan a csönd.
Érzelmek nélküli a hirdetmény a fán, és mégis: a fájdalomnak, a kétségbeesésnek olyan tragikus mélységét tárja elém, hogy a döbbenet az üzenőfa elé szögez.
Hajdanában Zentán a „köpködőnek” nevezett piactéren ment az embervásár. A nincstelen zsellérek, kubikosok, napszámosok között válogattak a módosabb gazdák, a munkaadók. A piac melletti térség tele volt köpködve tányérrica héjával, a szegény emberek eleségével. Innét az elnevezés. Minden városban – így az akkori Ókanizsán is - akadt hasonló placc, ahol a kiszolgáltatottság volt az úr, a szükség pedig fölülírta az emberi méltósághoz való jog törvényét.
Úgy látszik öles léptekkel haladunk errefelé.
Most munkabörzének nevezik, pedig az is csak embervásár a javából. Ha valaki nem hisz nekem, nézzen a tömött sorokban munkára várók szemébe. Sok minden kiolvasható azokból a tekintetekből.
Ugyan akkor a nagy megmondók meg a televíziós híradók folyton arról papolnak, milyen szép jövő vár ránk. Hogy a fejlődés útján vagyunk. Hogy a betyár világnak vége.
Nincs vége.
Az idén éppen kétszáz esztendeje született Rózsa Sándor. A köznép ajkán legendává lett szegénylegény a gazdagokat sarcolta és a szegényeket segítette. Mind a mai napig ez a hiedelem tartja magát a mi vidékünkön is. Születtek könyvek, filmek, tényfeltáró írások arról, hogy a valóságban Rózsa Sándor csak egy közönséges bűnöző volt. És mégis - az alföldi magyar nép konokul hiszi a mesebeli betyár igazságot osztó alakját. Pedig nagy valószínűséggel tudjuk, a lelkünk mélyén beismerjük, hogy a tények mást mutatnak. A mítoszhoz való ragaszkodásunk viszont a túlélésünk záloga. A hitünk, hogy a meztelen jelen nyomorán túl kell, hogy legyen egy igazabb világ, ami rólunk és utódainkról szól.
A remény nem halt – nem halhatott meg, vasba béklyózva - a szamosújvári börtönben.
Másfélszáz éve várjuk, hogy visszajön Sándor és rendet tesz.
Én nagy tételben fogadni merek rá.
Ha egyszer eljön - és tényleg így lesz - nem kell majd a kiszolgáltatott emberek szemébe néznünk és szomorú cetliket böngésznünk.
"Fetvo zső” - Kérem, tegyék meg tétjeiket!*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése