EGY BÜDÖSBOGÁR PÜNKÖSDI KIRÁLYSÁGA

 

Rajzom a megkurtított bécsi vizit elé

Április 12-e, a magyarországi választások óta a blogomon most először teszek közzé politikai-közéleti tartalmú írást. Eddig hallgattam. Mintha a 40 napos böjt lenne, szilenciumot fogadtam. Ledöbbentett a választások eredménye.

A legfontosabb: őszinte és fájdalmas önvizsgálatra kényszerültem, nem is kicsire, lévén magamban, az ösztöneimben csalódtam. 36 éve napi szinten követem, látom a közügyek alakulását. Eddig az volt a gyakorlat – legalább részben – bebizonyult az igazam, vagy később lett igazam. Most viszont nagyon nagyot hibáztam az áprilisi választás kimenetelét illetően. Drasztikusan tévedtem. Elismerem. Csöppet sem vigasztal, eredendően jóhiszeműségből égettem meg magam, ahogy az sem, hogy ezzel a rám kozmált tévedésemmel nem vagyok egyedül.

Tőlem nagyságrendekkel különb, képzettebb, okosabb emberek is melléfogtak.

Sajnálom őket. Iszonytató rossz érzések munkálhatnak bennük is.

Ha túléli a szerencsétlenséget, az elütött vad mindig elhúzódik valami biztonságosnak vélt helyre. Magányra, gyógyulásra vágyik, ahogy én is azt reméltem, hogy majd a lelki egyedüllétem az idővel ötvözve gyógyírként szolgál. Keserű dolog a napról visszavánszorogni az árnyékba. Mást viszont nem tehettem. A világom változékony időjárás, derű jön a borúra. Az életem felhőtakarásában akartam az önmagamban megrendült hitemet leplezni.
Fanyar képpel, de rettenetes indulatokkal néztem hát heteken át az elém vetülő kis magyar közéleti mozit, ezt a kutyakomédiába oltott tragédiát, és mindvégig fogadkoztam, ehhez én már többet nem asszisztálok. Inkább útra kelek, képletesen és valóságosan is, ahonnan nincs, nem lesz, mert nem is szabadna lennie visszatekintgetésnek, mert akkor sóbálvánnyá merevít a tehetetlenségem érzése.

Aztán másként alakult a helyzet.
A bibliai Lót feleségével ellentétben eleinte lopva, majd egyre sűrűbben pislogtam a vállam fölött hátra, és láss csodát: nem történt semmi. A kezem minden egyes alkalommal ökölbe szorult ugyan, de nem repedt meg a homlokom, vérem nem fakadt föl a mellkasomon, ellenben az aggodalommal elegy szeretet dagályra nyomuló tengerfolyamként járta át minden porcikámat.

Akkor, az elmúlt hetekben értettem meg, hogy életem ízét, feszültségét, vagyis életemnek ez értelmét pont az adja, hogy hiszek, hinni tudok az igazságban, még akkor is, ha minden hirtelen másik címerrel föllobogózott arany fanfár annak az ellenkezőjét, a nettó hazugságot, a romlottságot harsogja.

Csinálnom tovább. És ez nem döntés kérdése. Ez vagyok én. 
Ha megtagadnám, amit megköveteltetik tőlem: saját magam tagadnám a nihilbe.
Hát, nem fogom.  

Azt már csak mintegy pótlólag, másodlagos közlendőként szúrom ide, hogy igen, a kisebbik ok, hogy az értékítéletem helyes voltán túl a nemzetemben csalódtam. Álmomban se hittem volna, hogy majdhogynem minden második szavazó honfitársam egy nyilvánvalóan terhelt, eszement komprádornak adja bizalmát.
Nekünk, nekik viszont tényleg Mohács kellett.
Nehéz ezzel együtt élni.  
Először azt terveztem, soha többet nem írok politikai publicisztikát. Időigényes pótcselekvés, és már megmutatkozott, fölösleges. A tömeget nem hatják meg az észérvek. De azóta - látva a Nemzet Büdösbogarának ámokfutását - megfordult bennem a bárány. Innét kezdve rajzolok és írok ellene, ahogy tettem idáig mindenkivel, aki a nemzetemre rontott. Fogvicsorgatva ütni fogom, ahol érem.

Peter Magyarral ellentétben én éltem diktatúrában. Az övéében nem akarok.