Beszélgetés egy régi kanizsai
munkással
Egyre ritkábban ugyan, de
még látni lehet az utcán. Amikor jó az idő, biciklijére támaszkodva sétál,
mindig a napos oldalon. Tolja az öreg kétkerekűt, régi gyártmányú férfibicikli.
Már nem ül a nyergébe, de a kormányba szívesen kapaszkodik. A sarkokra érve
élesen szól a csöngője. Léptei csoszogósak, lassúak. Öltözéke egyszerű, mint az
egész lénye. Arca többnyire borostás, csak vasárnap szokott borotválkozni.
Nehéz a keze, szokta mondogatni. Elnehezült a rárakódott nyolcvan év dolgától,
teszi hozzá csöndös mosollyal. Név nélkül engedte, hogy vele beszélgessek.
|
Dobó Tihamér: Kanizsai utca |
- Hogy érzi
magát?
- Fejben jól. De a test már nem az igazi. Sokszor fájnak a csontjaim.
Különösen a csípőm meg a derekam. Sokat hajolgattam, emeletem a nehezet.
Elkopik az ember. Régebben a kezeim még bírták. Aztán egy reggel arra ébredtem,
hogy nehezemre esik a fésülködés. Kínnal emelem a kezem a fejem fölé. Meg most
már reszket is. A levest szeretem, de inkább már csak bögréből iszom. A
kanálból kilötyögne.
- Milyen volt a gyerekkora?
- Szép is meg nem is. Mostanában már inkább csak a
szépre gondolok. Itt születtem Kanizsán. Öten voltunk testvérek. Két lány,
három fiú. Apám meg anyám is parasztok voltak, anyámat a tanyáról, Fölsőhegy
környékéről hozta ide az apám. Apámra úgy emlékszem, hogy nagyon erős volt.
Anyám korán megőszült. Nagyon tudott kenyeret sütni. Amit anyám sütött, azóta
se ettem olyan cipót. Első emlékem az, hogy disznót vágnak az udvarunkban, és
érződik a pörkölt bőr meg az égő szalma szaga. Mi gyerekek veszekedtünk a nyers
disznóbőrért. Megsóztuk és ettük, mint a palacsintát. Nagy havak voltak télen.
Nyáron meg a kanálisba fürdöttünk. A Tiszába belefulladt a barátom, amikor 9
éves voltam. Attól kezdve katonaságig nem mentem úszni a Tiszára. Már
gyerekként is befogtak bennünket. Hajtottam a lovat, pakoltuk a kocsit,
segítettünk mindig, minden nap. Nem volt megállás. A két lánytestvérem a
libákra vigyázott. Apámnak eljárt a keze. Egyszer rajtakapott, hogy a
szénakazal mellett titokban cigarettázunk. A többiek szétszaladtak. Én nem
mertem. Álltam. Kaptam tőle akkora pofont, hogy szikrát hányt a szemem. „Nem
azér’ kaptad, mert szíjod, hanem mer’ a kazalt meggyújtitok! – mondta. Most is
emlegetem.
- Mire emlékszik még? Milyen
volt a város, az emberek?
- A város nem volt ennyire kiépülve. Tavasszal meg ősszel sok volt a sár, különösen,
ha eső esett. A telek meg mindig havasak voltak. Befogtak az emberek a szánkóba
és húzatták magukat. Autó tán öt se volt Kanizsán. Az utcák tisztábbak voltak,
nem volt ennyi drót, huzal vezeték, külön az áramnak, külön a telefonnak. Vonal
se volt, nemhogy telefon. A villanyoszlopokat később, már nős ember koromban
kezdték lerakni. Nálunk 1958-tól kezdve lett villany. A Tiszán akkor még
megvoltak a homokporondok. Oda jártunk nyáron. Rengeteg ember fürdött ott. Nem
voltunk nyakig sárosak, ha a vízbe akartunk menni. A Körös még egybe volt,
hatalmas nádas, rengeteg szúnyoggal. Telente ott iringáltunk a jégen, fatalpú
cipőben, meg olyan is volt, aki mezítláb! Ha beszakadtunk nem mertünk hazamenni
vizes ruhában, mert féltünk a veréstől, ezért nádból raktunk tüzet, és ott
szárítottuk meg a ruháinkat. Templomba kellett járnunk minden vasárnap. Rossz
gyerek voltam, incselkedtünk az apácákkal. Az egyiknek órán lerajszögeztem a
padhoz a fityuláját. Mikor fölkelt, lecsúszott rögtön a fejéről, megláttuk a
haját. Sikított szegény, majd utána minket a pap körmölt meg pálcával… Nem
voltam jó tanuló, de Petőfi Sándornak a verseit szerettem. Fejből tudom a
Nemzeti Dalt. Tudtam többet is, de azokra már nem nagyon emlékszem. Nem voltam
jó gyerek, sok bajt csináltam a barátaimmal. Ahogy elnézem a mostaniakat,
ezektől lehet, hogy valamivel jobbak voltunk. Köszönni tanítottak bennünket.
Nekem a tanító úr volt az atyaisten. Elég volt, ha ránk nézett, nem volt
pisszenés se. A maiak visszafeleselnek, mert ezt látják. De nekünk ilyesmi
eszünkbe se jutott. Mindig azt mondták, hogy első a becsület, aztán meg a
dolog.
- Hol helyezkedett el?
- Negyven évig dolgoztam a gyárban. Először mindjárt az iskola után, 15
évesen kerültem ki a bányába. Akkor még lovakkal húzták a csillét, azokat
pakoltuk meg segítettünk tolni. Akkoriban nagyon sokan dolgoztak az emberek
közül a téglagyárban. Akinek nem volt iskolája – és mert a többségnek nem volt
-, az mind ment a gyárba, ha tehette. Nekem szerencsém volt, mert erős voltam,
sokat rám bízott a brigadérosom. Feszítővassal tettük helyre, ha kiugrott a
sínről a kerék. Korán reggel kezdtünk, télen- nyáron. Kesztyű se volt, de
rendes cipőnk se. Aztán bekerültem a Cserép I-be, máglyára. Ott már fedél volt
a fejünk fölött, ment a futószalag. A szárítóból érkező cserepet raktuk
kalodába, ami ment a kemencébe, égetésre. Dróttal kötöttük össze. A samotból
készült vagon meg vittem tovább a kemencébe. Nem máglyáztam mindig, volt, hogy
lehordtam. Amikor meg fordítgatni, pászítani kellett a szalag mellett a
cserepeket, és megállt hirtelen a szalag, volt, hogy orra buktam álltó
helyemben, annyira megszoktam, hogy megy mellettem az anyag. Onnét is mentem
nyugdíjba.
- Maga szerint mi a legszembetűnőbb a régi és a
mostani világ között?
- Én azt veszem észre, hogy minden generációval silányabb lesz az ember.
Igaz, hogy a maiak tudnak bánni a számítógéppel, meg bizonyára olyan dolgokhoz
is értenek, amihez mi, vagy a szüleik már nem, de ugyanakkor elfelejtenek
valamit, amit pedig meg kéne tanulniuk ahhoz, hogy emberek maradhassanak. Látom,
hogy az unokáim egyik se buta. Nem szeretik az iskolát, veszekszenek a
szüleikkel. Csapkodják az ajtót, pedig okosak. Megveszik nekik a drága ruhákat,
de nem becsülik. Mi még naponta hájjal kentük a bakancsunkat, úgy vigyáztunk
rá, és ha elszakadt, akkor megvarrattuk. Mostanság olyan gyorsan megy tönkre
minden, hogy nem is gondolnak a javításával, egyszerűen eldobják. Gondot
viselni meg semmire se köll. Cipőjét boxoló gyereket én már jó ideje nem
láttam.
Mennek az utcán, az út közepén. Széltében, mint a cigányok. Pedig járda
van, betonos, mind a két oldalon. Hallgatják a zenét a telefonon. Még a régiek
emlékezhetnek a bolond rádiósra, aki fényes nappal hangosra csavart rádióval
sétált az utcán. Nem volt ki mind a négy kereke, sajnáltuk. Mániája volt. A sarkon
előre tudtuk, hogy érkezik, mert már messziről hallatszott a rádiója. Na: ezek
a maiak pont ilyenek. Észre se veszik magukat.
Eszükbe se jut, hogy van ház, ahol reggel még aludni szeretnének. Vagy
beteg van az utcai szobában, aki pihenne. Mennek, ordítanak. Az én időmben a
tanító úr az utcán pofozott volna le, ha így viselkedünk. Előbb őtőle kaptunk
volna, aztán meg odahaza, amiért szégyent hoztunk a házra. Nem csuda, hogy
ilyenek. A televízióból mást se látnak. Folyton lődöznek benne, csak a rosszat mutatja
az ekrán. A rossz meg olyan, hogy azt mindig könnyebb csinálni, mint a jót. Hát
nem is csuda, hogy ennyire komiszak a maiak.
De ugyan ez a helyzet a munkával is.
A gyárban a régiek között erős volt az összetartás. Úgy emlékszem, hogy
sose mondtam senkinek se, hogy nem segítek. Amikor kérték, helyettesítettem,
megfogtuk együtt, ha nehezebb volt. Együtt sírtunk, nevettünk. Olyanok voltunk,
mintha egy családból lettünk volna. Igaz, akkoriban meg is becsülték a melóst.
A munkásembernek, a munkának volt becsülete. Aztán elkezdtek gépesíteni.
Finnyáskodni kezdtek a népek. Nyomogatták a gombokat, le-föl sétáltak köpenyben
és azt láttuk, hogy ezért is pénzt adnak. Sokszor többet, mint mi kerestünk. Az
irodista szaporodott, a munkáskéz meg nem. Pedig a termelésben dolgozó tudja
csak eltartani a papírozó bentieket. Amit kicsiben idehaza láttam, az megy most
nagyban is. Ebben az országban senki se akar már dolgozni. Mind úgy szeretne
meggazdagodni, hogy lehetőleg már holnap milliói legyenek, a semmiből. A feje tetején
van itt minden.
- Volna-e ötlete, hogyan
kéne ezen változtatni? Egyáltalán: lehetséges-e a változás?
- Biztos vagyok benne, hogy lesz változás. Én már nem fogom megérni, azt is
tudom, de azt egészen tisztán látom, hogy ez így nem mehet tovább. Ezek a
háborúk, a sok szenvedés, a betegségek egyik se csak úgy magától lett. Mindnek
az emberek az okozói. Ezért azt gondolom, hogy először az embereknek köll
megváltozniuk. Egyenkint, napról-napra. Nehéz lesz, mert szeretünk mindig
másokra mutogatni. Az a legkönnyebb. Másokban a hibát meglátni. De jó lenne
néha a tükörbe is belenézni, és kipiszkálni a szemünkből a gerendát. Ha egyszer
úgy lesz, hogy elkerüli a szánkat a kenyér, akkor majd vakaródzunk. Meglehet,
hogy addigra vissza se tudunk csinálni sok mindent. Lesz jajgatás bőven. De
mint régen, a múltban, ezután is ki köll bírnunk sok mindent.
Javaslatom nincs. Úgyse fogadnák meg. Csak annyit mondok, hogy bírni köll!
Vigyázni köll a gyerekekre, nevelni őket. Mert az a baj, hogy már a szüleiket
is hanyagolták a régi rendszerben. Mit is tanulhattak volna tőlük? Mikor arra
nevelednek, hogy a becsületes mindig pórul jár, a bitang meg gazdagszik. Nincs
tisztesség. Az emberek nem járnak templomba. Azt hiszik, hogy mindenért az
Isten a hibás. Szidják az Istent. Inkább nem járnak el a templomba, nem
imádkoznak, mert azt mondják, hogy úgysincs Isten, minek a ceremónia. Aztán
meg, amikor baj van, akkor keresni kezdik az Istent. Olyankor már számít a
szeretet, meg az imádság. Ha most szétnézel, látod, hogy milyen ringy-rongy
időket élünk. Ezen csak úgy tudunk változtatni, ha megkeressük egymást, meg az
Istent.
- Mit kívánna a
kanizsaiaknak, ha tudná, hogy beteljesül?
- Egészséget meg szeretetet. Ez a kettő együtt jár. Erre a kettőre van most
a legnagyobb szükség.
- Köszönöm a beszélgetést!
Pósa Károly