PÓSA KÁROLY: TELJES FÉNY

 

Kotor , rajzom

Az égi rét fehéren ring fölöttem,
óramű-pontosan felhőnyáj vonul,
míg a Járáson pihent a szívem,
a kék abrosz végleg rám borult.

Az öbölben, mint a déli végen,
a horizonton néma köd lebeg,
a Lovćen-szirt fölkaristol az égbe,
s az úszó pára halkan megremeg.

Vadrózsa selymekben bazalt hegyek,
sámán kézből virág formájuk kél,
s ha égi útról a földre érkezek,
sós kenyérrel, illatos tejjel kínál a szél.

Már nem vágyom a pompát, a lakomát,
beérem én azzal, mi kevés,
az életem pusztán gránátalma ágon
lógó édes-karcos, tiszta ébredés.

A sorsom rézkilincs, azt megmarkolom,
s az ódon kapun békén átkelek,
a valót koptatják a századok,
míg én a változásban létezek.

Már nem gyújtok fényt, vak vagyok.
Tapintok, néha írok vagy rajzolok.
Mondanám nektek, véreim, magyarok:
minket az Isten mostanra elhagyott.

PÓSA KÁROLY: Helyem az öbölben, Đenovići

 

A lila és kék
holdfényben
messziről felismerem
a szénceruzával égre rajzolt
hegyorom sziluetteket,
tengerbe mártózó csillagokat,
a zsalugáteres ablakok kútmély,
sűrű sötétjét,
a halászhálók érdes tapintását,
a partra sodort üres kagylóhéjak
dögszagú bűzét,
kenyér rőt kérgének illatát,
a szemfehéren a képzelet
játéka illan át,
látom folyton a cédrusok
fövenyre boruló
keskeny árnyékát. 

Valami értelmet ad annak,
hogy vagyok,
a sorsom mögé belátás képessége,
amikor egy-egy helyzetben
a jelenségek igazságtartalma
fölsejlik előttem.
És mikor a bolygó lelkem
célirányos léptekkel marsol,
a hazatalálás harangszava
egyre hangosabban
kondul meg bennem,
akkor még erősebben
hinni tudom,
hogy élni, szeretni
és szeretve lenni
nagyon jó dolog.

 

Pósa Károly: KI NEM MONDOTT SZAVAK

Azt nem állítom, 
hogy a város kifosztott 
- mindig maradt
csók-halál pillanat 
a megállóban,

patak fölött híg pára, 

egy felkacagó idegen, 
festett ajkak,
kék és vörös pihés
szárnyak csattogtak, 
itt hideg a vére 
a kőrisfa korlátnak, 
alvad a seb tenyéren,
néhány nő tekintete 
(bent ragadt, 
mint szög a falban)
megyek el hajnalban,
de nem nézek vissza 
nem, nem szabad,
aki elindul nem hátrál,
őneki az elöl is hátul, 
rossz mozdulatból is tanul

illemből és dacból.

Az esti liget néma, 
süket az ember hiánya,
igen, idegen ez az űr: 
pardon, hangok jönnek
(nem vagyok egyedül?)
volt már hogy szóltak,
és értettem és megtettem,
de a temetett barátok
nem maradtak velem, 
másféle jelenbe költöztek,
vigyáznak rám most is
(a melegükből élek)
bennük a Tisza fái, 
bennem az emlékek
ágai kanyarognak fölfelé.

 

Akár az elrontott mondatok,
ágaskodnak a döntések,

keresztek közé szédültek
a visszafogott kérdések,
amiket az idő eltemet,
lekopnak a rangok-nevek,

csak a varjak, azok a varjak

a csőrükben idő-dióval

dolgoznak serényen

az én emlékezetemen,

közel jönnek, néznek, 

ott égek a szemükben, 

bennük fényláng van,

nem olyan, mint a városban,

mikor jobb árnyékba lépni,

a múltunk pengéje elől, 

legyen hát irgalom-oltalom,

hogy leírjam végre,

majd egyszer talán

jó helyen elsuttoghatom

az összes száradó,

sok év óta némaságra 
kárhoztatott mondatom. 

 

Pósa Károly: ÁLMODTAM ÉJJEL

 

Tisza - rajzom

Kagylógyöngy hullott,
angyal érintette elmém:
láttam a Holt-Tiszát,
-  s bár holt volt -,
éreztem a meder sáros ízét.
Kabátom széttártam lazán,
mendegált velem a Járás,
átkarolt az éteri hazám.

Ősz zsolozsmázott a víz fölött,
együtt vigyáztuk a csöndöt,
ladik se volt, se paplanos köd,
mégis otthon voltam, benned.
Ujjbegynyi fénypont az égen,
madárkám suhant bátran,
a nyár tova, de a róna ébren,
szikes illat feküdt a hóka sárban.

A múlt kezet nyújtott nekem,
megfogtam hát a meleg kezed.
Mert minden reggel elmegyek,
de neszként maradok,
fény a szemed íriszében
lobogok, világlok neked.
A rőt iszap megőrzi léptemet,
visszhang maradok a Slajc felett.

Pósa Károly: VENDÉGEM AZ ŐSZ

Puna luna nad Balkanom - Telihold a Balkán fölött
50 x 70 cm, akril

Fénycsóva csapódik a falra,
arany tallérok vibrálnak,
tenyérnyi meleg csúszik
végig a meszelt semmin.
A savós nap levelet ír,
hulló sárga szavak helyett
ferde vonalak suttognak.

Az Ősz ül a matracom szélén,
mezítláb a hideg padlón.
Már nem fázik, nem kérdez,
az idő krizantém-nyelven
mesél neki valamit.
Ébren is álmodik
– fölébreszthetetlen.

Csak úgy dőlt le, ruhástul,
párnát nem kért,
a fal hidegét szereti inkább.
Ha lenne tüze, nézné,
de csak a csap csöpögése
veri a szív-negyedeket.
Az Ősz kutat a zsebekben,
morzsák, foszlányok,
hazug tavaszok
bazári szemei vissza-,
visszatükröződnek.
Madaram elszállt a köddel.
A mélyben száraz levélhullás
motoz, neszel a csöndben.

Krúdy kiesik a kezemből,
szétnyílik, mint egy régi seb.
A lapok fűzött spárgázva,
a sorokra a múlt vet redőt.
Az Ősz almázott, tarka háttal
kilép tőlem a hajnalba.
Az ablakon régi záporok
gyűrött csíkjain folyik,
ballag el velem az idő.  

                                                              Budapest, 2025.09.23.

Pósa Károly: KISHOMOK

A rajzom pusztán illusztráció, nem Kishomokot ábrázolja

Kékre meszelt égbolt alatt,
a szél megnevesít minden portát,
süvölt minden kaput,
és a fák emlékeznek azokra,
kik már csak az árnyékukban járnak.

A feszület a falu elején
álmában a karját áldón tárja,
míg a hold rozsdás kulcsként
fordul a sosemvolt
templom zárjában.

A homokföld itt csöndes,
mélyeket lélegzik a göröngy,
régi csontok szitálnak az éjben.
A múlt habosabban csorog
a Slajc kék-zöld pántlikáján.

Vett hazám a határban,
vadakác ver gyökeret a falában.
Mikor kaszálni indulok,
az örökkévalóságról álmodom: 
én vagyok a fűbe írt lábnyomom. 

Pósa Károly: VISSZARÉVEDŐ

 

Utcai zenészek, 70 x 50 cm (akril)

Már hallható:
amióta itt a tél,
alig lehel ránk a fagy.
A fönti savós tócsákban,
kéken kopár az ég,
tapadt rá egy károgó dal.
Bánátban a halott madarak
sötét álma lappang,
a sárrögös, varos szántáson
kúszik a nap árnya.
Valahol ebek vonyítanak.

Már látható:
csontujjú fák ölelkeznek.
Ahogy vágták a szívét,
kötött, keserű kévében
kemence tűzben
sistergő vadakác,
kiforrja habos bánatát.
Fönt patkolt bilincs ék
dermedt a partok közé,
s földre rogyott minden:
az ember, a rügyek, a dér.

Már elmondható:
régi mesét sző a sötét.
A múlt ökörnyálas kacatja,
a gerendába rótt szó pereg,
omlik az ínség malasztja.
Volt szobánkban pilács,
volt tűz, szappan, kenyér.
Most kint tél és hó sincs.
Bent meleg se.
A ház fala mállik.
Megreccsen a világ.

Pósa Károly: SAVAKBAN OLDVA

Slukk - festményem

Volt jó idő.
Filozófiát szőttek a hatalom köpenyébe.
Seneca szavai, a birodalom rőt-bronz harangjai kongtak,
a város falai között az igazság és a méltányosság halk,
de erős visszhangot vert.
Kő oszlopok emelkedtek, hidat építettek
és a szurdokon a Semmering szelte át az Alpok csendjét,
míg máshol világok omlottak össze,
és háborúk marták az emberek lelkét,
ami úgy száll el, mint füst a szélben,
s a penészes kenyérbél már semmit sem ért.
Mulandó és Örökké egymás ellen játszanak,
közöttük a Felejtés – táncra hív minden emléket.
Gőggel lehetnénk vele, daccal nélküle,
de mi bortócsákba rajzolunk, körkörös íveket.
Melankolikus dallamok lüktetnek az ujjak alatt:
a polcokon Hamvas Bélát az aláhúzott sorai keresik.
Szokom a napot, a holdat, a drámákat, amit az élet ír.
Éjszakánként félek, hogy a legjobbak mára eltűnnek,
hogy a világ legfényesebb szikrái hamarabb alszanak ki,
és nekünk a savakban oldott emlékek maradnak.

Pósa Károly: SZARAJEVÓI VERS

 

Mediterran
(festményem) 110 x 70 cm

Rézsűs, rácsos kapu,
arab pittoreszk mögötte
a szentély hideg béllete,
itt madár jár, vésett madár,
az ivókút márvány erezetű falán.
A holdfény
jeges leple ívelt
az oromzat kettős ablakán,
az ólomüveg szénszemén
lázban csillan a fény.
Karszt fehér illatokon,
tömjén és jázmin ölében
papucsban árnyak
buján vonaglanak.
Hullámzó kacajjal
érkeznek najádok,
kígyóderekú táncuk,
mézgával kent a köldökük.
A hétfájdalmú nők
arany medálos homlokún
fátyollal, kelmésen
türkiz zöld selyembe öltöztek:
ringó büszkeségük
szemük íriszének tükre
világnak virága.
Az ima dúlt szavakkal ostromol,
de nem tolakodó – a hang halk,
és mégis erélyes.
Őrület határán
a mufti bölcsesség,
bigott aszkézis nélkül tiszta;
a Homo Primae,
a vágyak alkonyán is,
szelíd erővel áll
rádőlve a bazalt híd korlátjára.
S míg a bosnyák Miljacka folyó
viaszba vonja a mohás köveket,
a magasba döfő nagymecset
tűztornyán a müezzin
arcát naphoz emelve kér
irgalmat a vak fiakért,
kik nevetik a szent szavakat,
képükön dévaj hunyorgás,
szájukon már az árulás mosolya.
A júdásfa füstje
naponta taglózza le őket
– kik a tiltott paraván mögé lestek,
kik a hitüket vesztették el –,
és ezzel együtt a reményt.
S mert remény nélkül
nincs szenvedély,
szenvedély nélkül
nincs élet,
bolyongnak, szurtos éjszakában,
elveszve az örök kárhozatban.
Ám a holdfény, ahogy hámlik
Szarajevó tetőin csorogva
 – lázában is éberen –
parancsra vissza-, visszacsillámlik.

Pósa Károly: RÉGI-ÚJ ÁLOM

Éjfél után a szelíd kék ég takarója már mélyen ölelt,
fuldokolt a holdfény, én a padomtól kissé arrébb léptem.
Köd szállt le a park platánjára, egy árny hajolt hozzám közel:
odaguggolt mellém a Csönd a tintázott árnyak ölében.

Ez az éjszaka is ezüst tejként, langyban csorogva telt el,
lehunyt szemem kóró ladikja döccent a bánáti partra.
Az a régi érzés, mintha egy hétig tartott volna kettesben
– az idő úgy nyargalt át fölöttem –, ahogy rólad álmodtam.

Ugyanaz a néma kép a Ligetben. Láttam vagy ezerszer:
folyton kutatom, a kámzsás Névtelen fekete értelmét.
Úgy sejtem, a bronz redőkbe van írva: szerethet az ember,
csak nehogy megvirradjon. Félnék tőle, ha felébrednék.

Pósa Károly: FEGYELEM!

Öreg halász - rajzom

Péntek este félhold úszott a sötét égen,
az öbölben sarkantyúkat vetettek a hullámok,
a Bethlen téren egy kőangyal visszanézett,
miért a járdán, és nem a tenger fövenyén állok.

Vártalak a betonon, szenvedéllyel, lesben,
komoly, gyöngyös ritmust ütött a belső, rőt bronzharang:
így kell élnem, mosollyal, csöndben, veszélyesen,
a poros árnyak közé írt hiányod így is színarany.

Kezem rándul: kondul a falucskám kőtornya.
Vele sóhajt a Járás, a szikes ember-hasonlat.
A szikla-löszgöröngy sorsom – csak egy forma,    
már a ligeti fám is megsúgta: szabad vagy, szabad vagy!

Az időm búvópatak az éj sötétjében.
Nem kabóca, troli zsizseg. A belvárosban tűz ég.
Fém törzsű pálmák közt állok egymagam, tétlen.
Egyszerre vagyok két helyen. Fegyelmez a kettős hűség.

Pósa Károly: ÁPRILISI FÉLÁLOM

                                                                                                                  D-nek.

Festményem

A tavasz tűvel karistol.
Április lett: igézetes az ébredésem.
Odakint örvényes ködfátyol,
levél táncol a víztócsa-mélyedésen.

Veled hajnaltájt a halk alázat él,
testünk pőre, mint a vadállatoké,
a vágy ég, este-reggel enni kér.

Magam miatt, meg a Te kedvedért.

Lám, így vagyunk egymás tenyerében,
hogy felszívódjék a sötétben a bánat,
sokszor láttam, sokat kértem
a fölöttem szálló madárkákat.

Pénteket írunk. Hírlik, tavasz van.
Az öbölben kinyílt egy zöld zsalus ablak,
Szent Iván keze maradt mozdulatlan.
Hangodra a sós sziklák hangot adnak.

Pósa Károly: DAMJANICH ÉS D.

Gargantua - rajzom

Tajtékfaragó akarat virágzik a januári égen,
az öröm időszerűsége semmit sem indokol,
mintha a szád illatát érezném a fogkefémen,
közben Lisieaux-i Szent Teréz néz be az ablakon.

A város könnyen adja magát, akár a léha szerető.
Szédülök, homlokom ereszcsatornákon hűtöm.
Ahogy a Liget platán koronái kócolják a kék levegőt,
a múlt tovafolyik, a sok-sok tegnapot száműzöm.

Jól tudom, fagypont alatt a meztelen test fázik,
és minden buszmegálló rideg egy hely, huzatos.
De az is bizonyos, hogy a tiszta lélek át- átlátszik,
ma időben elértem a kikiricssárga négyes-hatost.

Ám a hangodra a fénylő éjjel még feleszméltem,
visszaröppent hozzám a szegény, kedves álmom:
A jó Damjanich épp az utcájában sétált szelíden.
Békével ment, fölötte angyal szállt, aranyszárnyon.

Budapest, 2024.01.19.

Pósa Károly: NEM MONDOM

 

Nem mondom, hogy nem bujkál bennem sok-sok régi fájdalom,
zöldes, rongyfoszlány ruhám is szagos tőlük az évek után.
Tangót, buta valcert jár a lelkem, dúdolok egy letűnt dallamot,
biztos csak a kezem, az az enyém: ceruzát, ecsetet fog sután.

Nem mondom, hogy a múló idő legömbölyíti az emlékeket.
A kutyáim, a lovak, a volt kaszáló int, és mindig vár a tenger.
Néha mélabúval alszom el, és olykor nevetve ébredek,
aki álmodni, sírni sem mer – hitvány lehet az olyan ember.

Nem mondom, hogy tetszik, ami új, és elvetem mind, mi régi.
Kanizsa folyton él, ahol Margitka egy vén koldusasszony volt.
Meglehet, a Damjanich utcának kell belém verni, mi az, élni,
az éjjeli ligetet járva kék lombok árnya vetül a homlokomon.

Nem mondom, hogy nincs új, dicső feltámadás a halál után.
Gondolkodom, ami vagyok, az égi kegyelem vajon elég-e?
„Engedem, hadd legyen” – Tamás dalolta az utolsó szó jogán:
maradjon így, így hagyjon. Hamu és parázs. A többi elégett.

Pósa Károly: A VÁROS

 

A város - festményem
50 x 70 cm, vászon

Augusztus van.
Bizonyos szavak múlhatatlan
drámaisággal képeket festenek vászonra,
elindítanak deres látomásokat,
s míg a nyár díszletei nők hajában fürdenek,
az érzékek örömei egyre csak változnak.

Mondom, augusztus, a városban.
Ahol az aszfaltozott lány hasfal kék piszkát
az utcán szétfröccsenő színes olaj tincseket
gyáván tükrözik a betonra loccsant tócsák,
s a bitumen vállakon nem érezni az ízeket.

Hiába szól hangosan az élet:
A város füstjeiben, gőzeiben nincs sziluett.
Az utcák vénája bordón vemhes, nyűg, teher,
a nőkről beszél, ám amúgy az Istenre gondol
a kanyar szemöldök ívében egy izzadt ember.

Vágyódik és emlékezik a kép.
A kicsiny, térszerű, húsos karmazsin ajkakra,
a lesütött ablakszemekre, violaszín felhőkre,
hol létünk jogán, roppant erők lappanganak,
a sugárutak ölén, egész életünk okán.

A közterek hanghordozása alt,
tülkölő autócsorda vonul a hónaljban.
A csípő lágy árnyéka itt elömlő tenger,
mindenki siet valahová, mindenki bajban van.
Ilyen, ha nő a város: este, délben és reggel.
Augusztusban.

 

Pósa Károly: HUSZÁRÉNEK

Majd ha a mandula virága fölfakad, lovam lesz – dalolom,
elmém körül ügetni fog szilajon, rokonná válik velem.
Nem vár többet semmi parázsos, hamuvá rongyolt fájdalom,
mögöttem a múlt pora, fölöttem majd pogányvér felhő lebeg.

Majd ha a szél a kanális búra ömlő szavát megcsitítja,
szívhanggal, tisztán, lágy kovásszá olvad az égi tengerrel,
jég szemfedővel a homlokom lesz szépen, értőn megsimítva,
a világom titka a remetelakom sarka – leírni alig merem.

Majd ha kengyelvas kondul, mint tördelmes igék méla kolompja,
és az ellensarki fény a lélek görcsét egyszer felolvasztja,
vágy kantárt szorító emberként sem leszek jó-, sem rosszfajta,
célom csak egy lesz, a nyergem alatt puhított igazam malasztja.

Majd akkor a dűlők kanyarában fülelünk, kudarcos ébren,
és lovammal csillagokra lelünk a tiszai virágok között,
ingem rég ott hagytam a szagos kistemplomi sekrestyében,
így is azt hiszik, itt se voltam, az árnyékom innét elköltözött.

Pósa Károly: EBUGATTA

Kispiac alatt - festményem

A Járás pora halálos volt, bádog színű és gyógyíthatatlan,
a fény lobbant, megszakadt, ahogy nézett rám az a biciklis ember,
a hitem hinnem kellett, a pusztát tűz perzselte, mint ócska katlant,
mikor a Kustúr-út dűlőjén szembe jött velem az öreg Isten.

Az Isten ingje világlott kéken, a nézésében kétely tükrözött,
íriszében liliom sötétlett, hol tűhegyre tűzött bogárka voltam.
Láttam a folyón könyöklő párákat, az öbölben a sós ködöt,
és a régi lányok arcát kamillák pöttyözték sok-sok sárga foltban.

Nem tűnt szent jelenségnek. Rőt, foszló nadrágszárán csipesz lógott.
Ám kereke küllőin visszaforogtak az emlékek, peregtek…
Ő bámult, nézett merőn. Tán latolt: nem volt elégedett, sem csalódott,
s én álltam előtte mezítelen, mint egy kitagadását váró eretnek.

És már fájt is az utam, mi a Jézus Szíve szoborhoz zuhant,
és együtt voltunk megint, a Deszka, a Spörge, vállamon az ásó,
mikor gázárkot túrtunk, akác szagú nyárban levetkőztem magam,
gyöngéd nap sütött ránk, és szólt a nagytemplomi harangszó.

És átbuktam újból a móló alatt, iszap és homály vett körül,
idegen nagyváros aszfaltján, platánok közt levegőt tüdőztem,
anyagi párlatom elillant, volt ki ezért sírt, volt, aki örült.
A ligeti fákhoz kócolt az álmom, hallgattam, higgyék – legyőztek.

És ott, a Kustúr-út égbe tűzött hajlatában, a sorsom villantott:
a voltból a leszt a biciklis ember-Isten szépen megmutatta.
Nem kárhoztatom sem őt, sem mást, mert ennyi és csak itt vagyok.
Olykor megszól a világ: furcsa lélek. Néha mondják: ebugatta.

 

 

Pósa Károly: EGY HAJTINCS

A kapukilincs nyelvén még utoljára fény csillant, láttam.
S hogy a nap kalácsa hamuba sült, a hold képe véreres lett éjjel,
álltam utca partjára vetetten, a Kistemető bánatának háttal,
voltam boldog és megszégyenített, és voltam akasztott ember.

Mentem előre. Ballal festettem tengert, bácskai kukoricaszárral,
közben a Nagytemplom kútmély, bronz harangja távol jajongott.
Vértócsába léptem. Néztem a dermedt, ómagyar országhatárra,
lószagú kabátban űzött a sors, mint szél a hóka barlangó bokrot.

Telente rám ég a Réti dűlők hajlata, a nyár pedig dideregtet,
mikor muzsika neszez, titkon hársfalevél fonákjára rakok csókot.
Az Ötödik Kerületben mindig híján maradtam én a szeretetnek,
hát, kínos bevallanom: így is úgy érzem, jó helyen voltam, és jókor.

Most álomszőtt hajtincset őrzök: egy dallamot, bársony húsú éneket.
Máma troli huzalok zizegnek, a beton barázdából látni a platán fákra,
fönt tus-szerű párlat lebeg a kandeláber fényben: emlékkép-keret.
Rég tudom, TAJ-szám vagyok. Itt sosem volt igény a magamfajtákra.

CSAK AZOK A SZAVAK

In memoriam Mons. B.J. 

Volt egy levegőbe tűzött vonal – az élet,
mint égő szóban a mágia virága,
néhanapján, érzem, vagyok, mert félek,
kalapom árnyéka alatt, félúton járva.

A felhők cihája nyers, fehér-bézs játék.
Szegélyük cakkjain múlik minden el,
gyúrt lösz sár a Járás tájéka, a kék ég,
bennem a Tisza, közel van, nagyon közel.

Ahogy a templomi igével sebeztek meg,
mikor bűnben és szent áldásban hagytak,
világítottak rám a szemek, azok a szemek:
– Coki!  – uszítottak – kitartsak, kitartsak!

Szót fogadtam. Élek, szerte széjjel.
Lüktet a verőér, dobogás – meg ne állj!
Futni késztető nappaltól nehezebb az éjjel:
ringó megváltás a hajnal, a félhomály.

Mert ismerem a tarka, búgócsiga tájképet.
A két kivágott jegenye helyét is átölelném.
Álmomban kísért egy összetett képlet,
a szenvedélyt fújja el tőlem a taszító szél.

Pósa Károly: TEGNAP, HOLNAP, MA

 

Fotó: Kudari Nóra

Tegnap a lélek dohogott,
járt, szelíd megelégedéssel:
édes gőze volt a gondoknak,
alma-, naftalinszag a szobában,
valaki vétett, akit körbeálltak,
és nézték kövéren, soványan,
szemlélték, csukott, tárt szájjal:
– Mire faragtad ezt az alakot,
Uram, minek a tegnap a mába?
Amit a hajnal ködbe göngyölt,
úgysem lesz örökkön való,
elveszik hallgatag komolysággal.

A holnapi tétlen csöndben
apró neszek lesznek az arcok.
Falnak dőlve majd csodálkozom
a holnapi opálos álmomon,
mit holnap is egyedül álmodok.
Hogy majd megint süt a nap,
kévéket rongyol a jövő, a nyár,
helyettem élni fognak mások,
és a végén elveszejtem
a lopott lelkű szószátyárok,
a létükbe kergültek ellen
viselt reménytelen harcom.

Ma viszont még van merészség.
Még dobban a kínzott szív.
A liget sarkán, túl a városon
Nagycsütörtök az Ő lila leplét
már holnapra hajtogatja kétrét.
A vég és kezdet mindjárt egybeér.
De ma még menyasszony a hó,
és gyászszalag a tavaszi tél.
Huzat indul tova, eloson,
csak percekre marad a szeretet,
az utca telis-tele emberekkel:
milyen jó lesz, elmenni innen.