2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2019. április 20., szombat

NAPLÓ - 87.


INRI - festményem
gipszkarton, tempera, akril, szén
40 x 60 cm



Szép álmot láttam az éjjel. Jobb, ha megszokom a gondolatot, hogy én is részese vagyok az álmaimnak. Ízlésem, tudásom, vágyaim, megszokásaim és más egyebek mellett kerekedik ki belőlem az éjszakai kép. Be kell látni: nem tiszta lelkű kívülállóként szemlélem önmagamat, hanem nagyon is tevékenyen formálom az önképem. Néha jól. Mint tegnap. Néha meg kifejezetten rosszul. Azoktól az éjjelektől mentsen meg ezután az ég! Azokon az éjjeleken csurom víz volt a párnám, és mikor fölriadtam, úgy szakadt föl belőlem a sóhaj, hogy az tán nem is az volt, hanem zokogás. Elmetszett sírás. Az álom sodrában játszódó drámám, tragédiám. Ahogy tetszik.
Kimerevített pillanatképek reflexből jönnek. Amolyan tépett foszlányok az idősíkon, ami meglehet ugyanúgy nem sima felület, mint ahogy azt mondjuk rá, hanem a képzeletünktől távol eső, megfoghatatlan, kusza valami. Amorf. Vagy gombolyagszerű. Macskák pofozta, összegabalyodott fonalgombóc. Sok átfödéssel, gubanccal, csomóval. Meg persze szakadt szálakkal. Én így is el tudom képzelni az időt.
Tehát csudás álmom volt.
Álltam a szélben, odahaza. Időtlenül. (Száz év vagány.) A pontos helyet sem tudtam meghatározni. Sötétség vett körül, de otthon voltam, meg vagyok győződve róla, mert csak az otthoni súlytalanul fekete éjszakák tudnak ilyen puhán átölelni, ilyen jószagún, gyengéden, de határozottan, kémény-koromszínűn, és mégis biztonságot sugallva. Dilemmám egy szál sem volt. Álltam az otthoni éjszakában, fölismerés híján, ám bizonyosságtól telve. Eseménymorzsákat sodort elém a szél. Vastag nyakú fák susogását lehetett hallani, valahol kiterített ruhák száradhattak, öblítő illata, virágillat érződött, óra is tiktakolt – szakasztott úgy, mint Cz. kidurkált fehér, zománcos vekkere, a szekrény tetején üti a másodperceket mióta kaptam, odaföntről vigyázza a falatnyi konyhát –, bőséggel áradó, viszont érthetetlen monológ hangjait is elém görgette a huzat, s csak álltam, nem törődtem semmivel. Csapta üstökömet a szél, és olyan érzésem támadt, mintha homlokon simított volna egy hideg női kéz. Rendíthetetlenül feszültem a szélbe. Már-már csökönyösen. És mégis jólesően. Nem volt ingatag a helyzetem, noha a történet, amibe benne találtam magamat tartogatott meglepetéseket. Szórakoztató volt, olykor kicsit kemény, máskor meg gyomorszorító. Ennek dacára kedves mozzanatokkal volt kibélelve, még ha vázlatszerűek voltak, akkor is. Skiccekben, firkálva tünedezett föl megannyi emlékszilánk. Ahogy az októberi szél hordja a faleveleket. Arcomba csapódtak, majd tovatűntek.
Embereket láttam, az alakjuk kontúrja kirajzolódott a sötét háttérből. Mozogtak, mentek valahova. A lépteikhez percegett az óra, mintegy zenei aláfestésként tercelt a mutató. Látni nem látszott semmi. Csak hallottam. A számban éreztem a réz ízét. Tisztára, mint kiskoromban, amikor megnyaltam a mozsár pisztillusát. Sós-savanykás, fanyar volt. Fintorogtam tőle. Most csak elhúztam a számat. Ebadta! Akkor inkább mazsolás kalácsot kóstolok. Ámbár nem szeretem az édességet.
A szelet azonban nagyon. Ha a hátamba fúj – még jobban. Így sem volt rossz. Böjti szél fújt, egyenletesen. Mutatott valamit. Aztán elvetette. Pont olyan hanyagul, ahogy a kártyalapot dobjuk mögénk. Azt azért észrevettem, hogy semmi nem úgy van, mint amilyen volt. Tán csak a reklámtáblák felirata nem változott. De a folyópartot arrább mosta víz. Kicsit lombosodtak az északnak dőlő nyárfák, alattuk kanyarodott a strandlejáróhoz a betonút, fűcsomók kukucskáltak a járda peremül szolgáló kantra rakott téglák hézagjaiban, kikirics szaglott, megunhatatlanul jó volt a levegő, „tiszaias”, hűvös, a töltés mélypontján még hűvösebb. Ahogy az lenni szokott. Ronda de praktikus házak voltak az utcákon, ahol, ha padokra ültek nyugdíjas tanárok, akkor terítőnek is beillő újságokat olvastak napszemüvegben, fejük búbjára tolt vadászkalapjukat időnként megbökve studírozták a politikát. Izzadtak hozzá, mert a lódenkabátjuk már rájuk melegedett. Ám mivel április közepe szeszélyes, még nem rakták el a téli holmik közé, a kötött pulóverek mellé. A sétányon öregasszonyok sétáltak, meg néha egy-két kutyás ember. Túl ápolt arcú, görögös fürtű fiatalember biciklit tolt maga mellett. Arrébb gólya lépdelt a kötésig érő fűben. Le-lehajolt. Szöcskézhetett.    
Április volt, álmomban is. Április és húsvét. Majdnem igazi nagyszombat. Azt sem tudom már alkonyodott vagy éppen virradt.

2019. április 12., péntek

A GRAVITÁCIÓ PIROS-BARNA GOMBJA*

Partizánok valahol Boszniában, a Sutjeskai csata környékén, 1943 májusában


Nem mostanában történt. Vagy harmincöt éve. A Tisza martonosi-kanizsai szakaszán, a folyó közepén lévő Majom-szigeten táboroztunk, amit a múlt század kezdetén, a régi, feledett nevén Rubin-szigetnek,vagy később Maj’jön-szigetnek emlegettek. Esténként szalonnát sütöttünk, kenyeret pirítottunk és beszélgettünk a tábortűz mellett. Attilát szerettem hallgatni, aki kétszer olyan idős volt, mint én. Bámultam az enciklopédikus tájékozottságát. A türelmét meg a halk szavát. Miközben a parazsat piszkálta, mesélt a történelem dolgairól, amiket azokban az években – általános iskolásként – sosem hallhattam volna. Nem kis mértékben neki köszönhetem a múlt iránti érdeklődésemet. Meg később egy-két lelkiismeretes történelem tanárnak, olyan pedagógusoknak, akik a tudásukat kiválóan testálták ránk, örökre belénk plántálva a história iránti rajongást. (Innét is tisztelettel üdvözlöm Basa György Tanár Urat, akinek azóta is hálás vagyok.)
Attilától hallottam először az Őszirózsás forradalomról is. Pontosabban annak igazi arcáról. Már ha arcnak lehet nevezni egy démoni ideológia pofáját. Ugyanígy tőle értesültem 1944 bácskai őszének, és 1956 másik, akkoriban nem hivatalos olvasatáról. Meg még kismillió másról. Mindazon dolgokról, amelyekhez hozzáolvasva, tanulva, fölnőtté érve, kikristályosodott bennem egy világkép. Nem volt tökéletes. Sokat csiszoltak rajta az évek. De az alap megmaradt.
A lényege: soha, semmilyen szélsőséges eszmerendszerrel nem azonosultam. Erre a maradék kis időre meg már végképp nem fogok.
Megvetem a nemzetiszocializmust. A mai karlendítéses epigonjait. Az operett nácikat. Pedig mostanában egy förtelmes metamorfózison ámuldozhatok: a délvidéki mozgalmárok által támogatott magyar ellenzéki csöppség és Jobbik szimbiózisának bimbóját látom fakadni. Ezen a frigyen a hét elején már a Zsidó  Világtanács elnöke is kiakadt, noha ő korábban nagy barátja volt a budapesti oppozíciónak. Ronald S. Lauder úr kifejezte megdöbbenését. Én az elnök úr helyében nem csodálkoznék. Összenő, ami összetartozik, mondta a derék Bismarck. Nincs itt semmi látnivaló, oszoljunk, kérem.
Az ellenzék logikája pofonegyszerű: amiként Heller Ágnes, Magyar György Ügyvéd Úr, meg a jó Karácsony Gergő megmagyarázták: Momentum momentán van jó náci, meg rossz náci. Ugyanezzel a támadhatatlan érvvel van jó zsidó, és rossz zsidó is. Toroczkai Laci, a Betyársereg most éppen rossz nácik. A szkinhed Schneider Tomi – alias Roy – meg azonmód jó náci, akivel a Jobbik párt révén egy gyékényen lehet hazát árulni. A magyar ellenzékünk bájos állásfoglalása szerint mára Soros György nem egy tőzsdecápa, hanem filantróp guru, a megtestesült önzetlenség.Ő a jó zsidó. Hétfőtől datálva viszont Ronald S. Lauder elnök úr a rossz zsidó. 
Irgumburgum. Minden világos, akár a Nap.
És ezek akarnak valaha majd egy országot irányítani. Jövőképet adni.
Azon a tiszai szigeten eltöltött időszak óta, ahogy a szélsőjobbot, úgy a kommunizmust, vagyis annak embertelen kísérletét, a szocializmust, és az azt mentegetőket is megvetem. 
Ki nem állom a Titót magasztalókat, a jugoszlávság nosztalgiázóit. Pláne ha délvidéki magyarok a balgák. Nemzetben gondolkodni képtelenek. Fasisztázni, személyeskedni bezzeg tudnak. Többnyire álnéven, közösségi portálokon mímelik a hadak istenét, amikor épp nem drogdílerkednek, netán a sitten ülnek. Vagy amikor épp nem turmixgépet bütykölnek. A másik fajta meg szép hosszú, kolumnás cikkeket posztolgat a semmiről. Minap összefutottam az egyikkel. Úgy tett, mintha nem venne észre. Hirtelen irányt váltva el akart sietni, mint akinek épp akkor jutott eszébe halaszthatatlan dolga, ám zavarában szegény nekikoppant egy útjelző táblának. A sajnálat elnyomta a kitörni készülő nevetésemet. Emezt évek óta hívom egy nyilvános fórumra, beszélgessünk közönség előtt. Folyton talál kifogásokat, miért nem ér rá, pedig stúdióban gesztikulálva szívesen szakért. Egyik értelmesebbel már odáig vittem, hogy a vonatkozó írásaimat publikálás előtt elpostázom neki, legyen ideje fölkészülni, ellenvéleményezni. Emitt napi szinten hurkás amazon dörgedelmesen kinyilatkoztat: mindenki tapló, csak ő a helikopter. Azt hiszi szegény, tizenkét dühös némbertől menten szerteugrik a politikai paletta másik fele. Jelzem: nem. Nem fog. Ahhoz nem elég posztolgatni. Ahhoz ki kell hívni odakint Orbánt, idehaza meg Pásztort. A Duna vagy a Tisza jegére. Ott aztán meg kell mérkőzni velük. Ehhez erő kell. De az nem gond, addigra velük lesz az Erő, mert a rózsaszín vízióik szerint akkorra majd valami univerzumi csoda folytán megszűnik a gravitáció, és huss, elszáll a Viktor meg a Pista is.
Ez a plánum. Szép kilátások. Hajrá. Pompás ez a következetesség az illúzióik kapcsán.
Micsoda szerencse, hogy ők aztán sosem váltogatják az értékeiket, a szövetségeseiket, úgy mint más az alsógatyáját szokta. Nem olyan fából faragott a gárda: ha szaros, hát szaros az a gatya. Legfeljebb varratnak rá egy másik pártlogót, kitűzőt.
Nehéz eldűlőzni rajtuk. Sok türelmet, megértést, olykor emberi szánalmat igényel, ezért olyan nagyon behatóan mostanában már nem foglalkozom velük, pedig nem ártana. Régebben tömérdek vidám percet okoztak. Kár, hogy már akkor sem volt a gyalázkodástól elvonatkoztatva semmilyen önálló ötletük.
Tényleg ránk férne egy épeszű ellenfél, akit tisztelni és becsülni lehet. Akivel méltó lenne küzdeni úgy a tettek, mint a szavak szintjén. De ez nem adatik meg egykönnyen, míg Budapesten büdös bogárként padlón fetrengenek, elvtelen, hajmeresztő alkukat kötnek, nálunk meg csak sodródnak, nyilatkozat nyilatkozatot követ, érdemi cselekvés hiányában tátognak, hátha bejön a gravitációs trükk és egyedül maradnak a porondon, ahol most bohóckodnak.
Szenvedjenek tovább, provokáljanak alpári módon. Csússzanak, másszanak, essenek hasra. Nevettessenek. Ennyit tudnak. Aztán menjenek. Gyér taps. Függöny le.  

Pk

(forrás: joreggeltvajdasag.com, 2019.02.16.)
      

2019. április 11., csütörtök

119 ÉVES LENNE A MESTER

Ma, április 11-én született, 1900-ban.

Soha, senki nem alakított annyit a gondolkodásomon, a tetteimen, a vágyaimon, mint ő. Talán csak Krúdy mérhető hozzá. De az, vagyis ő már egy későbbi találkozás volt.
Mára kiegészítik egymást. Kosztolányival, Mikszáth-tal, Karinthyval, Móriczcal, Wass-sal, Csurkával, Temesivel, meg a többivel, a felsorolásból joggal hiányzóval.

Márai Sándor
(1900. április 11. — 1989. február 21.)


Brüsszel felett az ég




"A szakértők végül is oda juttatták a világot, ahová csakugyan eljutott. Mi lenne most, ha végre az egész vonalon megszólalna és közbeszólna a magánember? Megszólalna és azt mondaná: "Kérem, rólam is szó van." (...) Mi lenne, ha végre közbeszólna a magánember Péter és János? A szakember ezt feleli: "Óriási zavar lenne belőle." De ez egyáltalán nem biztos. Mert Európa pillanatnyi helyzetképe megint csak azt bizonyítja, hogy óriási zavar keletkezett világszerte a magánember közbeszólása nélkül is."

Igaza volt. Ebben is.

                                       Pk




2019. április 3., szerda

Rezeda Kázmér utazásai - "VUKOJEBINA"

Vendégszerzőnk írása



-Megyünk ismét a Délvidékre! – morfondírozott magában Rezeda Kázmér, és elmosolyodott.
Szerette a Délvidéket, s benne Magyarkanizsát, és szerette a társaságot, akikkel újfent nekivágtak. Ott lesz megint Konczolffy Jonatán, a főzelék-tanszék vezetője, aki állandóan morog, mint a bolhás kutya, és beleköt az élő fába is, teszi ezt azért, mert ő a világ egyik legnagylelkűbb, legjószívűbb embere, és ezt képtelen elviselni saját magában. Jön Miló, a doki, akit valamiért különösen kedvelt Rezeda Kázmér, talán azért is, mert Milóban megvolt mindaz a racionalitás és józanság, ami belőle hiányzott. Miló a kora tavaszon már motorral járt, úgy közeledett a szálloda folyosóján teljes felszerelésben, mint Armstrong a holdon, „kis lépés nekem, nagy lépés az ésszerűségnek!” – mondta Miló, és Tiszaszigetnél öt perc alatt átment a kishatáron, míg Rezeda Kázméréknak maradt a röszkei két és fél óra, mely idő alatt a Jóisten neve is többször szóba került. S jöttek a többiek, Boti ügyvéd úr asszonyával, Nyulipulival, s mind a víg cimborák.

No és ott voltak persze a helyiek!

Mindenekelőtt az Art „káfé” öreg zongoristája, akinek játéka világszínvonal, a századforduló Párizsát idézte, azét a Párizsét, ami nincsen többé, és már nem is lesz sohasem. Aztán a Direktor, szép metszésű arcával, nyírott, hófehér szakállával, meghatározhatatlan korú bölcsességével – mindig az volt Rezeda Kázmér érzése, hogy a Direktor háromszáz év múlva is ugyanígy fog itt ülni, pedig már nem is lesz világ, egyedül Magyarkanizsa lesz még meg, az öreg zongorista fog játszani, és a Direktor fog mesélni a városka múltjáról. Rezeda Kázmér ilyenkor mindig úgy képzelte, hogy a Direktor háromszáz év múlva őneki és gyönyörűséges asszonyának fog mesélni, és ezen is elmosolyodott. Ám a Direktor örökéletűségét erősen aládúcolta az a tény, hogy Rezeda Kázmér délután összefutott a Direktor édesapjával, aki bőven elmúlott kilencven éves, és fürgén közeledett biciklijén. Majd amikor meglátta RezedaKázmért, kamaszosan kontrázott, leugrott a drótszamárról, egyenes derékkal megállt előtte, láthatatlanul, de jól érzékelhetően még a bokáit is összecsapta, kezet nyújtott, erősen szorított, szembe nézett, egyszóval nyomokban sem tartalmazott genderelméleteket, viszont ő volt a vad rácok közötti megmaradás. Az örök megmaradás.

-És meg ne feledkezzünk Pósa Karcsiról… - dünnyögte maga elé Rezeda Kázmér, és tényleg ne feledkezzünk meg Pósa Karcsiról, mert ismét ő szervezte a borvacsorát, a Pósa Karcsi, és az ő tökéletesen kiszámíthatatlan, megbízhatatlan, mégis halálbiztos és lefegyverző kedvessége. Pósa Karcsi korunk Troppauer Hümérje, aki nem ver meg senkit, ennek ellenére százhetvenhét szakaszos balladáit feszült figyelemmel hallgatja végig a legénység, vagyis az Art „káfé” múltból itt felejtett kalózai, no és persze a túloldalról érkező garabonciások.
Csak ezt az ismételt borvacsorát nem értette Rezeda Kázmér. –Nemrég voltunk itt borvacsorán, végig ittuk a Maurer szortimentet, milyen borvacsorára lehet itt menni ezek után? – dohogott magában, aztán eljött az este.

A társaság pedig egy csöndes magyarkanizsai utcán találta magát Pósa Karcsi vezetésével, beléptek egy kapun, amely mögött kitárult egy darabka Toscana.

Rendelés - rajzom

A Dukay-Sagmeister pincészet Sagmeister felének portáján álltak. Sagmeister Ernő volt a vendéglátójuk.
Megérzi azt az ember, ha kivételesen jó emberrel van dolga – és Rezeda Kázmér belenézett Ernő szemébe, és megérezte.
Aztán helyet foglaltak az asztalnál, és Ernő belefogott a dologba. Beszélt kicsit a szerémségi borvidékről, Tarcal hegyéről, s azon a maga szőlejéről. Beszélt arról, hogy vad vidék az, köves a hegy, köves a dűlő – „vukoje bina” – mondja rá a szerb, „s hát hogy is fordíthatnám ezt le?” – morfondírozott Sagmeister Ernő, „hát úgy, ahogy van: az bizony farkasb…ta vidék”.
És akkor Rezeda Kázmér hátradőlt, és megnyugodott: tényleg otthon van. Mert az, hogy „farkasb…ta vidék”, az bizony költészet. Aztán még egyszer megijedt Rezeda Kázmér, amikor Ernő szólt néhány szót a „biodinamikus borászatról”. mert az bizony vízválasztó. De Istennek legyen hála, Sagmeister Ernő nem kezdett el arról mesélni, hogy teliholdas éjjelen, piros sapkában, az angyalok hajnali könnyével szokott permetezni, nem. Csak arról, hogy ez egy életforma, mindenre kiterjed, permetez bizony rézzel is, de hazudni azt nem szabad.

Akkor aztán végképp megnyugodott Rezeda Kázmér. (...)
Amúgy Sagmeister Ernő büszke volt arra, hogy a régi annalesek szerint családja az elsők között érkezett ide a török kitakarodta után, Kecskemét környékéről, marhacsordával.
És megérkezett az első tétel, egy szerémi zöld.

Rezeda Kázmér gyengéje volt ez a fajta, már a Maurer-féle borvacsorán is elszerelmesedett vele, s bizony, Sagmeisterék szerémi zöldje semmiben sem maradt el attól. Mondta is Ernő, a szerb illetékesek nem engedik felvenni a fajtajegyzékbe, nem pusztán gonoszságból, hanem mert annyira jó, hogy el akarják lopni maguknak. A 2017-es, kénezetlen szerémi zöld, na az ölte a medvét. Hát még a Dévás-dűlő furmintjai 2016-ból! Szuperlativusz! S annál kicsivel jobb a Köves-dűlőjé. Csak így arra már nem maradt jelző…
S közben persze megkezdődött a vacsora is.

Nyitánynak méltóságteljesen bevonult a tányérokba egy sült nyúl narancsos rizottóval. Nehéz ám olyankor bármit is mondani, amikor Magyarkanizsán, egy csöndes utcában, a kapu mögötti darabka Toscanaban, gyönyörűséges, ropogós furmintok mellé bevonul egy nyúlpecsenye narancsos rizottóval. Olyankor megelevenedik Bornemissza Anna sok száz év előtti recepteskönyve, pedig abban van, ami úgy kezdődik, hogy „végy három ökröt”, azon pedig a históriás, régi haza másik szegletében, a Gyimesekben élő marcona csángó, Rezeda Kázmér jó barátja, Attila is csak azt szokta dörmögni egy kaján mosollyal, hogy „hát persze”.


Mindenestre az udvari kemence mögül mintha Tersánszky Józsi Jenő kukucskált volna be az ablakon – bár az is lehet,Rezeda Kázmér ezt csak úgy képzelte. Ki tudja…
S amikor Rezeda Kázmér úgy gondolta, nincsen ennél magasabb bor ezen az estén, Ernő megbontott egy kadarkát, szintúgy a Dévásból, 2016-ból. Abból, amelynél tőkénként mindössze fél kiló szőlőt hagyott meg a gazda. S összehasonlításképpen ihattak mellé a garabonciások ugyanabból, csak 2015-ből.

A ’16-os férfiasabb, ásványosabb volt a ’15-ösnél, Rezeda Kázmérnak mégis az utóbbi ízlett jobban. Összegzésképpen pedig azt kellett kimondania Rezeda Kázmérnak, hogy ilyen csodás kadarkákat még Szekszárdon sem ivott addig, vállalva ezzel azt is, hogy szekszárdi borász barátai soha többé nem engedik be őt a pincéikbe.

-A bornak is vannak rossz pillanatai… - mondta ekkor Ernő gazda, a hajdanvolt, kecskeméti, szászféle marhatartók kemény, egyenes magyarrá lett ivadéka, és Rezeda Kázmér egyáltalán nem értette, mire érti, hiszen éppen most teszi kockára az óhaza legjobb szekszárdi borászainak barátságát ezért a kadarért…
Mindeközben tányérváltás lett, és az udvari kemence bendőjéből előkerült a sült marhalábszár, melléje krumplipiré,Rezeda Kázmér pedig titokban eresztett a nadrágszíjon, és elkezdett azon töprengeni, hogy soha többé nem mozdul innen, hanem elszegődik Ernő gazda mellé udvarosnak. Kosztért, kvártélyért, meg szerémi zöldért, furmintokért, kadarkákért, de azokat kénye szerint válogathatja.

S azután amolyan meglassult, zsolozsmás éjszaka lett, visszakóstolásokkal, anekdotákkal, Tersánszky mellé odaállt kukucskálni Krúdy is meg Mikszáth is, aztán Ernő gazda felesége megérkezett még egy maga sütötte (Gyimesekben: maga sütte) máktortával, a mellé pedig Ernő gazda megnyitott egy aszú kadarkát…

Odafönt, a mennyországban van egy korcsma. Azoknak van fenntartva, akik valamilyen adminisztratív hiba miatt elkerülték a purgatóriumot, és valahogy mindjárt bekerültek a mennyek országába. Ivós emberek, evős emberek, asszonyszomorító emberek, régi-féle, egyenes, jó emberek isznak ott. Egyebek mellett az Ernő gazda aszú kadarját. mert annak ott a helye.
Csak azt nem tudta kiszedni a gazdából Rezeda Kázmér, hogyan történik a szállítás. Nem is baj. Kell legyenek titkok, másképpen fene ette meg az egészet.


Az eredeti írást ide kattintva olvashatja a Magyar Nemzet napilapban.