2010. október 5.
2015. január 25., vasárnap
2015. január 22., csütörtök
ÉN - KARCSI VAGYOK
Európai kóruspróba |
“Zavart érzek az erőben” – a
Csillagok háborúja című film idézett mondata most sokunkra érvényes.
Nem. Ez így tovább nem folytatódhat. Jóllehet
egyre ritkábban lepődök meg a világ dolgain - mert Szerbiában élek - 2015
januárjában mégsem én vagyok bajban. Európa ellenben hosszú ideje - abban van.
Azt hiszem, az én zavarom többnyire egzisztenciális okokra vezethető vissza.
Zsebláz. A decemberi őrület, az elanyagiasult “harácsony” után, a megugró
számlák és visszanyesett bérek hónapja huhog a fülünkbe. Európa zavara viszont
a lelkében van. Ha pedig a halmozottan előnyös helyzetű vezetőit nézem, akkor a
fejükben. Melyik az elviselhetőbb? Nem tudom. Ellenben mélyen érzem, hogy
melyik a megbocsáthatatlanabb.
Régi, középszerű karikaturistának számítok,
idestova három évtizede rajzolok. Másoktól talán hitelesebbben tudom szakmailag
megítélni mindazt, mit jelent egy jól sikerült humoros rajzocska a mindenkori
újságolvasónak. A toll veszélyes szerszám. Tud késpengeként hasítani,
szuronyként döfni, meg ballisztikus rakétaként oda csapni, ott robbanni, ahol
az a leginkább fáj. Éppen ezért nekem a karikaturista nem hentes módjára
bárdjával vagdalkozó iparos, hanem többnyire humorral, emberséggel bíró, és
bizonyosan az átlagostól finomabbra hangolt lelkű nevettető. Olyan udvari
bolond, aki egyben a király, vagyis a lelkiismeret tanácsadó filozófusa. Tudja,
milyen erőt, hatalmat képvisel a fegyvere.
Az igazi karikaturista nem megvehető. Sosem züllik celebbé. Ha jól tudom, így nevezik mostanság azokat a föltűnési viszketegségben szenvedőket, akik napi szinten képesek az édesanyjukról is vallani - pro és kontra -, csak hogy a nyilvánosság foglalkozzon velük. Ha két percre, ha ötre, ha tízre: mindegy nekik. Ez a lételemük. Bizonyos fajok a kanálisban is jól elvannak. Még szaporodnak is. Máskülönben attól, hogy valaki vállalhatatlan a közélet jobb- meg baloldalán, aki mindenbe és minenkibe belerúg - még egyáltalán nem biztos, hogy az igazat szólja. Pláne, hogy az igazság föltétlen birtokosa lenne. Az mindig egy kicsit bonyolultabb. Ez a helyzet Párizsban is.
Az igazi karikaturista nem megvehető. Sosem züllik celebbé. Ha jól tudom, így nevezik mostanság azokat a föltűnési viszketegségben szenvedőket, akik napi szinten képesek az édesanyjukról is vallani - pro és kontra -, csak hogy a nyilvánosság foglalkozzon velük. Ha két percre, ha ötre, ha tízre: mindegy nekik. Ez a lételemük. Bizonyos fajok a kanálisban is jól elvannak. Még szaporodnak is. Máskülönben attól, hogy valaki vállalhatatlan a közélet jobb- meg baloldalán, aki mindenbe és minenkibe belerúg - még egyáltalán nem biztos, hogy az igazat szólja. Pláne, hogy az igazság föltétlen birtokosa lenne. Az mindig egy kicsit bonyolultabb. Ez a helyzet Párizsban is.
Mondhatnák: mi közöm hozzá? Mit aggaszt engem,
ki és hogyan mocskolódik, provokál, ha a magazinja eladott példányszámán túl
nem érdekli senki, és semmi más? Amihez szíve-joga van. Egyébként. Mert ahol nincs
értékrend, érzékenység, szeretet és igen – a sokat hangoztatott emberi méltóság
szentsége sem egyformán érvényes mindenkire, ott az orwelli téboly fog kísérteni.
“Minden állat egyenlő, de a disznók egyenlőbbek.”
Jónéhány országhatárral odébb vagyunk a terrortól rettegőktől.
De az európai közélet épp a minap átlépett egy bizonyos másmilyen határon, aminek tűrés az előtagja. És ha valaki áthágja ezt a finom, erkölcsi léniával húzott alapvonalat, akkor már nem pusztán francia probléma mindaz, amiről harsog, hanem attól kissé tágabb.
Jónéhány országhatárral odébb vagyunk a terrortól rettegőktől.
De az európai közélet épp a minap átlépett egy bizonyos másmilyen határon, aminek tűrés az előtagja. És ha valaki áthágja ezt a finom, erkölcsi léniával húzott alapvonalat, akkor már nem pusztán francia probléma mindaz, amiről harsog, hanem attól kissé tágabb.
Egyetemesebb
– ha tetszik.
Szerbiában sem mindenki szereti a jelenlegi
vezetést. Itt is vannak pártok, érdekek, fociklub-drukkerek és nettó bűnözői
klánok, ahogy vannak az újságoknak írói, bloggerek, televíziós vitaműsorok, interneten
kommentálgató jónépek, ellenvélemények. Valahogy, mégsem sűrűn fajul odáig
senkinek a tevékenysége, senkinek sem jut eszébe, hogy teli szájjal képviselt
álláspontja révén bele-belerugdosson abba a népcsoportba, vallásba, mások
szokásaiba, akikhez – ha nem is tej-, de másmilyen testvéri kötelék fűzi. Mégha
csak annyi is, hogy egyazon ország (keserű) kenyerét eszik. Meglehet, régi ez a
törvény. Meglehet, hogy az ilyesmi a nyugati liberalizmus elvbarátai számára
vállalhatatlan, röhejes. Ugyanakkor, immáron évszázadok óta itt Bácskában olyan
multietnikus közösségben éljük napjainkat, amitől egy pesti, brüsszeli – magát
szabadelvűnek vélelmező - kötöttsapkás-sálas hipszter menten elalélna. Mi
megtanultuk, hogy csak ilyen minimális vállalások, íratlan szabályok révén működhet
tél-túl mindaz, amit odaát, a Lajtán túli szép és jómódú világban, demokratikus
társadalomként elképzelnek. Ha ennyi rend sincs, akkor megette a fene. Akkor
valakik – karikaturisták, politikusok, eszement merénylők, vagy fölheccelt
polgárok - nem abban érdekeltek, hogy élhető legyen a valóság, hanem valami
egészen másban. Lelkük rajta. Már ha van nekik, egyáltalán.
Régen a társadalom, a közösség kilökte magából
a kártékony elemeket. Száműzték, megkövezték, kényszer-gyógykezelték vagy
lámpavasra húzták: mikor mi volt módi, de megoldották.
Ma, a demokratikusnak mondott játékszabályok között gyakorlatilag mindenki azt mond, és azt csinál, amit akar. Mert az életünk, a mindennapunk lett teli politikai-közéleti Berki Krisztiánokkal, Győzikékkel, Kozsókkal, Mamagésákkal, Puzsérokkal, szélkakas pojácákkal, olyan olcsójánosokkal, kaméleonokkal akikhez képest képest a Hyde Park hordószónokai senecai magasságokban értekező, lobogó erkölcsi- és szellemi fáklyáknak tekinthetőek.
Ma, a demokratikusnak mondott játékszabályok között gyakorlatilag mindenki azt mond, és azt csinál, amit akar. Mert az életünk, a mindennapunk lett teli politikai-közéleti Berki Krisztiánokkal, Győzikékkel, Kozsókkal, Mamagésákkal, Puzsérokkal, szélkakas pojácákkal, olyan olcsójánosokkal, kaméleonokkal akikhez képest képest a Hyde Park hordószónokai senecai magasságokban értekező, lobogó erkölcsi- és szellemi fáklyáknak tekinthetőek.
Kanizsa messze van Párizstól. Mégis, 2015
legelején, éjjelenként a kertek alján százak lépik át a határainkat. Indulnak
napnyugatnak. Megjósolható-e mi lesz a vége? Meg.
Hallatszik már Horatius kacaja, Mrozek most a
hasát fogja, Örkény a térdét csapkodva teli torokból röhög, a jó Moliére
irigyen csettint egyet, és "még a vészbanyák is elpirulnak".
Mit nekünk Shakespeare, mikor már 2015 kezdetén Dante vigyorog elő a legalsóbb bugyorból?
Mit nekünk Shakespeare, mikor már 2015 kezdetén Dante vigyorog elő a legalsóbb bugyorból?
Pósa Károly
HAT ÉV
Kanyó Zoltán 1950-2009 |
Ennyi ideig irányította a filozófus Seneca – a fiatal Néró császár gyámjaként
– Rómát. Ezt sokáig az „igazság és a méltányosság” időszakaként emlegették. Hat
évig épültek a Lánchíd kőpillérei, miként a Semmering-hágón áthaladó vasútvonal
részei is az Alpokban. A második világháború hat évig dúlt, és Magyarországon a
Rákosi korszak ugyanennyi esztendőn keresztül gyötörte a népet.
Mindemellett, az ember életében hat év úgy száll el, mint füst a szélben.
Egy elhunyt esetében meg éppen az alig semmivel egyenlő. Hisz a létezésen túl,
ahol az emberi halál kezdődik már a Mulandóság az Örökkévalósággal űz ellentétes,
ám furcsán bizalmas játszmát, amikor közrefogják, és ki-ki a maga módszerével
csábítja a Felejtést. Sokáig ugyan az utóbbi látszik nyerni, de a végső
győzelem mindig a Mulandóságé, aki frigyre kel a léha Felejtéssel.
Arasznyi az emberi élet, s ami utána adatik szinte ugyanannyi – jobbára
néhány hüvelyknyi idézés, nosztalgia, visszarévedés a régmúlt időkbe.
Berámázott fotó, halványuló kontúrokkal, egyre sárguló papíron. Nem akkor
szűnünk meg, amikor a fényképünk szúette kerete lehull a falról: egy jó darabig
a padlón heverve még léteznek szilánkjaink. Belénkbotolhat valaki. Akár föl is
vehet, leporolhat, elmélázhat rólunk. Végérvényesen akkor tesz pontot mesénkre
az idő, amikor a berámázott képünk szöge is kihull a falból.
Hat éve nincs közöttünk.
Nélküle semmi sem olyan egyszerű, mint azt
korábban hittük volna.
Fontoskodó szomorúsággal igyekszünk megfelelni emberi
mércéjének, amit ránk testált. Többnyire hasztalan. Nem értjük miként lehet
mosolyogni Jules Renald finom öniróniával átszőtt humorán, miközben Oskar
Rieding hegedűművész valamelyik melankolikus tételét doboljuk az asztalon. Az
asztal lapján bortócsa, persze, abba rajzolunk finom ujjbeggyel körkörös
vonalakat, a szív kiszámíthatatlan sugarú íveit. Ez nem az izmok spontán
játéka. Sokkal inkább a lélek lendülete. A háttérben sok Hamvas Béla,
némelykoron ceruzával aláhúzott sorokkal. A falakon megroggyant vonalú képek.
Csupa-csupa kanizsai vonatkozás!
Sosem tagadta meg önmagát.
Pedig ha másként alakul, valószínűleg nem így kéne emlékezni rá. Talán még élne. Most már
örökre, az előbb írott kiszámítható - emberi módon örökre - miénk marad
valamennyi gesztusa. A nevetése, a hanghordozása, a pajtáskodó hátbaveregetése,
az, ahogyan megsodort egy cigarettát, vagy ahogy összeszűkülő szemmel,
átszellemült arccal hallgatta a kamarazenét, a vonósnégyeseket, vagy éppen
valamelyik rocklegenda szólójátékát.
Hosszú tusáját azért becsülettel megvívta. Nem ismertem tőle állhatatosabb
embert. Egy régi vágású világ itt hagyott, idefagyott teremtményeként
viselkedett. Mai napig kutatom emberi jelét. A humánumét, ami olyan
természetesen sugárzott lényéből. Ha rá gondolok, késztetést érzek, hogy a fákon
hagyott madárfészkekre ki fogom írni: Tavaszig - didergőknek kiadó!
Hozzászoktam az élet drámájához, ahogy a naphoz és a holdhoz is. Mégsem
tudom azt mondani, hogy éjszakánként nem félek, nincs bennem keserűség, gond,
és mérhetetlen szomorúság, amikor a teremtett világból a legjobbakat ragadja el
a sors.
Bizonyos, hogy Kanyó Zoltán egy volt közülük.
Hat éve pihen. Január 6-án
lett volna csak 65 éves.
2015. január 14., szerda
Pósa Károly: TÉL A TISZA-PARTON
Ott, hol
A huzatmart
Vérpióca alakú
Óvárosi, falusi
utcák
Elszűkülnek,
A malom árnyékban,
Csapott kémények,
Kesernyés szagú
Füstjébe kendőzve,
Hanyatt fekszik
A folyó mellett:
A legelső kerület.
A töltés
Derekába fúródón
Sovány kis közök.
Párhuzamos
voltukban
A végtelenben
Sem súrlódón
Egymást vádlón,
Nézik ahogy
A rozsdalyukas
Ereszek alja
csöpög.
Dideregnek
A kicsiny
parasztházak.
Homályos,
összehúzódó
Ablakszemek.
Vedlett tűzfalak,
A gyári lármára
Közönyös, süketen
Verik vissza a zajokat
Ahogy a
Sikoltó
láncfűrész
Alatt a
Nedves
fűzfarönkök
Glédában,
alakzatban
Várják
beteljesülő
Megírt sorsukat,
Mint elítélt
bűnösök.
Az első kerület
Finom homokra
épült
Öreg negyed,
Hol többnyire,
A tetők hátán
Hétfőnként,
telente
Hókásás szél
nyargalász,
Míg a járdákon
Meztelen
jégtócsák
Terpeszkednek.
Rajtuk guggol Tél
királyfi,
Kucsmás-koronás.
Kezében fagypenge,
Éppen
Léket s lelket
fúr-farag
Nesztelen,
És odafönt
A ködöt markoló
fákon
Elkorhadt,
szúette léceken
Január fölaggatott
holmija
Lóg a roskatag
Kiálló verébdeszkákon.
Bántóan szerény,
Jéghártyás, fehér
Ez a hűtött, kék
ecsettel,
Festett téli
idill.
Sárral,
Fagyott rögökkel
Zúzmarával lekent
Elmázolt,
Tiszai zsánerkép.
Erre futja.
A látvány
puritán:
A folyónál
téblábol
Egy rongyos
bekecses
Keszeg vállú halász.
Ismerjük rég.
Itt él Kanizsán.
Szomorú,
Már látni a szemén,
Tudja,
Most épp rajta
áll,
Veszít vagy nyer
Bizonyságot:
A világmindenség.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)