TANMESE

A bocskor gyűjtéséről

Élt egyszer egy Ókanizsához közeli falu szélén meghúzódó kicsiny házban egy csodálatosan szép fiatal nő. Olyan gyönyörű volt, hogy a környéken sem lehetett szebbett álmodni tőle.

Bolondultak érte a férfiak.

A nő, bár válogathatott volna, soha senkinek, egyetlen neki udvaroló férfinak sem mondott nemet. 

Minden reá vágyódónak odaadta magát, lett légyen pelyhedző szakálló ifjú, házas gézengúz, agglegény, özvegyember, vagy sűrűbb vérű idősödő csődör - az összesnek a kedvére tett..
A férfiak pedig egymásnak adták a kilincset, és a magányos nő sosem ellenkezett.

Volt azonban egy furcsa szokása: mielőtt bárkivel együtt hált volna, az illetőtől kért egy pár bocskort, amit aztán gondosan eltett a többi mellé. A padlása dugig tele volt már a gerendákra aggatott ilyen-olyan méretű bocskorokkal, de ő egyre csak ezt kérte, a kegyeiért ácsingózóktól.

Így szokta meg a falu népe.

Aztán egyszer, egy bátrabb és eszesebb fiatalember, akinek föltűnt a nő furcsa hóbortja, már amikor az ágyon ellustulva heverésztek, megkérdezte tőle, ugyan mi oka van annak, hogy a szerelméért cserébe minden egyes alkalommal bocskorokat kér a férfiaktól?

 A nő pedig így válaszolt:

 - Látod, most még szép vagyok. Fiatal és kívánatos. Neked - csak úgy, mint minden férfinak - tetszek, és mindannyian magatokévá szeretnétek tenni. Én pedig nem kérek tőletek egyebet, csak egy pár bocskort. 

De eljön majd az az idő, nem is olyan sokára, amikor megöregszem, bőröm feszessége helyett ráncos leszek. Hajam kondor feketeségét őszes lobonc váltja föl, és akkor majd úgy tekintenek rám a férfiak, mint  egy megöregedett asszonyra, akinek ágyába senkinek sem lesz kedve belebújni.

Most még egy bocskort itthagy, aki velem szeretne hálni.

Akkor majd egy pár bocskort kap tőlem, aki velem hál...  

(-y)

LÁZÁR MADARA

Néhány gondolat Lázár Anna: Tűnő idők című verseskötetéről

Tisza part - rajzom

A poézis szárnyaló madár. Ahogy az idő is. Nem tudni a fajtáját. Beazonosítani képtelenség. Van, hogy kis lépésekben tipeg, mint a galamb, ugrál, biceg, veréb módra kaparássza a fölszínt, magvakat talál, ilyenkor csivitel az örömtől, de olyan is van, hogy belehasít az éjszakába, akár a fülemüle korai éneke, ami egyúttal a pirkadat kezdetének is a jele: és attól kezdve másmilyen színben tűnik föl a világ. Tudni való, ki ne kelt volna föl rá: amint hallik a pitymallatkor ébredő fülemüle trillája – onnét kezd retirálni a sötétség. Pedig csak egy oktalan kismadár egyszerű füttye. Mégis van ereje. Mégis van hatalma.

Akár Lázár Anna verseinek.

Feketerigó dala. Szökken jókedvűn a fűben. Néz okosan vissza az emberre. Szemében a csillogás – valahonnét ismerős. Ölyvként szitálnak a szavak. Látni őket messziről, érezzük, tudjuk, hogy ott vannak. Fontosak és hasznosak ők. Milyen jó bírni a lelkünkben legbelül, hogy léteznek!

Velük élhető az élet, érthető a vágy, a kellem, a fájdalom meg a válaszaink özöne. A kérdéseinké is. Hihetően emberiek a talányaink. Már a gondolatuk is mosolyt fakaszt. Belehajolunk önmagunkba. Minden koron hasonlóképpen volt ez. Nincs rajtuk mit szégyenkeznünk.

Aztán vannak komolykodó rímű strófák. Vaskosabbak. Lomhán szállók, mint a nagyobb testű madarak. Éjszakaiak, mint a gyöngybaglyok, amiknek nesztelen a tollazatuk, és úgy tudnak röpülni, mintha pókhálót lehelnénk a szélbe. Úgy csapkodnak végig a lelkünkön, különösen mikor elhagyottnak érezzük magunkat, hogy közben meghatározzák a gondolkodásunkat, s bennünk maradandó nyomot hagynak, éppen, mint mikor a felhőkre tekintünk, és örökre belénk ivódik a látványa a hollók sötétjének, ahogy úsznak az égen, vagy a ritkán megpillantható réti sasoknak, mikor uralják az alföldi rónát.

Lázár Anna versei is madarak.

Tovatűnő, ellibbenőn tollas kisebb-nagyobb lények. Nemhiába: az időt szólongatják, arról vetnek számot. Mindannyiunk idejéről. A legdrágább, egyre fogyó kincsünkről.

„Teret és időt kaptam,

egyszerit és eleget,

hogy sorsomat letudjam,

mit ki- sem, át sem léphetek.”

Nem léphető át egyetlen emberi élet sem, jól mondja a költőnő. Ahhoz túlontúl drágára vagyunk beárazva. Nem kézzel foghatóan, hanem szellemiségünkből fakadón.

Létezésünk legféltettebb bizonyítéka ugyanis az általunk fölmarkolt időnkből hasznosított szerepünk. A dolgunk. Hogy vagyunk, jól, avagy rosszul – a kételyeinktől és bizonyosságainktól terhelten, vagy a boldogabbik felünktől: a legeslegjobbik esetben – megszabadulva.

„a másként tévedés eshetőségén

eljátszom a látszatjóságot.”

Így Lázár, és kétség nem férhet hozzá: komolyan gondolja, a versben leírt szándékait. A gyakori bibliai metaforák egy hiperérzékeny, a világra nyitott, rácsodálkozó ember képét láttatják. Lázár Anna verseiben tetten érhetőek a spontaneitás szavai, az allegorikus megjelenítési formák, amiket nem eszközként, hanem egy szakrális nyelvezet megjelenítésként, emelkedettebb szinten használ, mikor a poézis gesztusaiba – mintegy varázslatos köntösbe, igazi csudatévő lepelbe – bugyolálja, féltőn betakargatott mondandóját.

Hisz „éjszakánként lelkem elhagyja a testem” s ki lenne az a bátor, aki az álmainak ellent merne mondani?

A lázári versek mindegyike mögött egy-egy kérdőjel lapul. A törésmentes létünk eshetőségei azok. Megannyi szusszantásunk a pusztába, belekiabált, vagy soha ki nem mondott szavaink sorjáznak a versszakokban, a sorokban és azok között, miáltal némi esélyünk marad az önvizsgálatra, a befelé figyelésre, és önmagunk helyes ítéletére.

Mert rajtunk kívül, kevés az igazi ítész. Lázár Anna – a versei révén egészen bizonyos – ezen kevesek közé tartozik. Egyik kiválasztott, aki tudja, meri és vállalja ezt a felelős szerepet.

Elröppenő, tovatűnő gondolatai akár a madarak. Vissza-visszatérnek. Esetleg velünk együtt vészelik át a gondterhelt időket. De cserben sosem hagynak bennünket.

Milyen jó is – így, velük élni!

 Pósa Károly

Sándorunk

Petőfi Sándor.
Nekem a neve egyet jelent az otthonnal. A róla nevezett utca gyereke voltam. Petőfiről nem is a versei jutnak eszembe elsőre, hanem a gólyafosos óvoda kéménye, a Pali bácsiék, vagyis a Pösze néniék előtti gömbakácok, a kispadok, a bognár farakásai, az örökösen iszapszagú vizesárok, a vasútállomásról besípoló vonatfütty, a fecskék a dróton, kiabálásai az Ilka néninek, a széttúrt homokrakások, a cseréppel fölszórt út kanyarai, amiken olyan jó volt szaladni kifelé, el, messzire, hogy azóta sem sikerült úgy elszaladnom, és már nem is fog, tudom.
A költő nem élt egyedül.

Vahot Imre istápolta Petőfit. Erre választotta ki a sors, ebből is élt haláláig, ezt senki el nem vehette tőle. Lehet, írónak gyöngécske, vagy nem olyan népszerű, mint az idejében élt más alkotók, de a szeme és a lelke révén mégiscsak többet tett a magyar irodalomért, mint vele egykoron meg utána sok más, kövérre hízott elméjű, könyvekből táplálkozó tudálékos.

Ezektől a mai korhadt szívűektől mindenképpen.

Vahot Imre fölülhaladta korát. 1879-ben halt meg. A nemzet túl volt a forradalmi lázon, hidegeszű emberek álltak a ravatalánál. Kevesen értették meg a lényeget.

Vahot pótolta azt, amit a magyar nem adott. A fakadó tavaszt öntözte. Egyengette a szapora beszédű Sándor útját. Időnként kölcsönzött a néha félszeg, néha háborgón hányaveti fiatalembernek, aki századokra kiható remekműveket írt olyan egyszerű, keresetlen mondatokkal, mint

„De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.”

S noha életében sem kellett az enyészet elől dugdosni Petőfit, a mentora nélkül bizonyára a nemzet is szegényebb lett volna jónéhány verssel. Vahot érdeme volt, hogy száz forintért megvette a költőtől a János vitézt. Nem sokat faszakupázott, nyomban ki is fizette a vételárat. Hümmögött hozzá, talán ő sem hitte el milyen jó üzletet csinált. A művészetek pátyolgatása évszázadok óta nullszaldós, szomorú, de ez van. Tehát száz forint akkoriban szép összegnek számított, úgy gondolom mai fogalmaink szerint kéthavi fizetés lehetett, vagy talán háromhavi. Épp emiatt a jó Vahotunk csak nézett nagyot, mikor Sándor két nap után rányitott, és kért még nyolc (!) forint kölcsönt. Vahot Imre nem szólt sokat, bukszájába nyúlt és odaadta a kért összeget a cingár poétának, de titkon emésztette a harag, amiért a fiatalember ilyen gyorsan elherdálta a pénzét.

Hétfőn nyílt a szerkesztőségi ajtó. Vahot kipillantott az okuláréja fölött: két egyszerűen öltözött paraszt lépett be hozzá, egy idős nő meg egy férfi. Sötétkék gúnya, abaposztó viseletük mutatta, nem városi népek, faluról érkezhettek. Hamar kiderült, Petőfi szülei. A gyereküket keresték. Vahot azonnal hellyel kínálta őket, Petőfiért üzent, jöjjön tüstént, s miközben az idős párt kiszolgálta, azon izgult, meg ne lássák a szülők a korhely fiukat, aki – lám, két nap alatt – nyakára hágott százforintnyi gazdagságnak.

A költő apja dünnyögött Vahotnak valamit arról, hogy nem tetszik neki, amit a fia csinál. „Firkálgatásnak” nevezte a költészetet. A szerkesztő igyekezte győzködni, hogy az írás is szép mesterség, meg lehet belőle tisztességesen élni, mert ni: két napja is száz forintot keresett Sándor egy versével.

Petőfi anyja erre csillogó szemmel mondta a férjének:

„ – Látod, ugye látod…! – szólt az öregasszony szemrehányólag – s te még gyanúsítottad Sándorunkat, hogy tán nem is becsületesen szerezte azt a száz forintot, amit a múlt napokban küldött, s ami olyan jólesett, mint a falat kenyér.”

Vahot Imrének el kellett fordulnia, hogy ne lássák a föltoluló könnyeit.

Akkor ismerte meg Petőfi Sándort igazán.

Boldog az a nép, akinek ilyen költői vannak.

Pk

Őszi képaláírás

Szálas eső a Rét partján

Kijátszotta terített betlijét végre az Ősz is: szálas eső esik, méltó részletességgel áztatva a szent réti anyaföldet, ami átázva tengelyt akasztó fekete lekvárként nyúlik a legelső tiszai ligetek alá, ahol már az árterek fűzfái kulcsolják össze ágaikat.
A néma, összefont ágak között Miatyánkot susog november szájából a szél. Keserű fátum annak, akit ilyentájt vet a dolga a Rét dűlőútjaira. Rabmunka az összes lépés a minduntalan csizmákra tapadt sár koloncától. Traktor- és kocsikereket is marasztal a dágvány. Szerteszéjjel pocsolyák. Vakfoltosan tükrözik vissza az égboltozat ónszínű kedélytelenségét. Abban elütő az előzőtől ez a hónap, hogy végre kidőlt az ősz tintatartója. Ha nem csorog, csöppenget. És ezekből a csöppekből lesz holnapra tenger. Sártenger, amiben a magasabb lankákon még lábon álló kukoricatáblák a szigetek. November nem valami derűs vendég. Meggyomlált a cicomáktól. Szomorú, szép ünnepekkel, szürke felhőnyi vízköpőkből zsinóros meg permetes esőt küld a gyalog járó lelkek gallérja mögé, s ha kalap nélkül vág neki az ügye után iparkodó, megtörténhet, az esernyőjét is kitépi kezéből egy-egy csintalan, utcavégi huzatocska.

De a Réten nincsenek esernyős emberek. Ázott szőrű kutya bóklászik a keréknyomok mentén, múlt nyári száraz kórón rongyként lóg a valaha dús fű tépett szőttese, és csak az vigasztalja a földig lógó felhők alját szagláló blökit, hogy álmában tort ülnek majd a gazdái, s hajdani lakomát csapnak majd megint.

Mindeközben a nappal sunyi lassúsággal átmázolódik őszi éjjellé.

NAPLÓ - 102.

Conev Dusán

Úgy pöntyög a szél, ahogy csak egy gitár tud, staccattoban. Mollban ázva. Rázza az ablak függönyét. Néha esik, néha fúj odakint.

Macedón zenét hallgatok. Vlatkót. Ha ez az ember máshol születik, nem a Balkánon, már ettől is hatalmasabb lenne. Persze, nem volt szabad elhatározása. Össze is lapult egy helyre, oda, ahol jól érzi magát.

Jegyezzük meg a nevét: Vlatko Sztefanovszki. Nagy hazafi, minden sallangtól mentesen csinálja a dolgát. Soha egy politikus, soha egy milliomos jóakaró nem fog annyit tenni ezért a kicsiny, hányattatott sorsú délkelet-balkáni országért, mint ez a csontos, inas, baltával faragott arcú zenész, gitáros ember. Megrezdül ám a húr a szívem tájékán, valahányszor hallom.

Macedóniában voltam katona. Gergő ágyába kerültem, egy topolyai gyerek volt, nagyon szerettem, korábbról ismertem. Ott röhögtek rajtam, hogy ne, megint egy magyar, ezek névről tudják a másikat. Pedig nem, véletlen volt. Szegény Gergő sincs már, megsirattam. Pirospozsgás hirtelenszőke fiú volt, csöndös, tisztességes.
Ritkán lehettünk a városokban. Folyton terepen jártunk, táboroztunk. Tőkés László nevét Kumanovo mellett hallottam először, nem sokat emlegették, ahogy kimondták, pakoltak be bennünket terepjárókba, mentünk az akkori jugoszláv-bolgár-román hármashatárra. Pár napig a kocsik ponyvája alatt aludtunk, betárazottan. Félt a vezetés a romániai helyzettől, mi lesz, ha megtámadnak bennünket. Senki nem akart ellenünk lenni. Jó is volt ez így. Így múlt el a tél eleje. Aztán síelni mentünk.

A mama szármának mondta a töltött káposztát. Mifelénk szárma van. Úgy aludtunk összebújva a terepjárók platóján, belegubózva a hálózsákjainkba, mint akik többet sosem akarnak elmenni onnét. Szerb barátom volt, Vladimir. Mikrobiológus. Nem tudom él-e, vagy mi a rosseb van vele, azóta nincs. Mariot, a szlavóniai vörös parasztgyereket egy aknagránát tépte ketté, valamikor 1994 tavaszán: egy másik bajtársamtól, eszéki fiútól, Andjelkotól tudom, ő értesített.

A szlovénok megvannak, hála Istennek. Manfred, Ivan, és a csáktornyai tizedes is.

Nagyszerű ember volt a fölöttesem. Conev Dusán. Göndör hajú, ősz katonaember. Egyszer kaptam tőle pofont, ami nem is az volt, hanem csak a szele ért, amolyan játékos nyaklevesnek szánta, mosolygott hozzá. Reggel ügyeletesként kezdtem négytől nyolcig, bementem az irodába. Láttam a bakancsát, gondoltam ki kell pucolni, mert egyébként a tiszteknek a tisztiszolgák (tyátók), általában kitisztították a szerelésüket.

Nagyon megjegyeztem, amit mondott az Öreg: „Kisfiam, egy férfi addig férfi, míg maga teszi rendbe a cipőjét.” Ebben az elszólásában benne volt az egész ember. Nagyszerű karaktert tisztelhettem Conevben. Kumanovo mellett van eltemetve, a szülőfalujában. Virágot kéne rá vinnem. Apaként szeretett mindannyiunkat.

Pk

NAPLÓ - 101.

„E vég nélküli háborúban a kalendáriumot 
sohasem akasztják le a szegről a vezérek” (K.Gy.)

Sok egyéb mellett életem egyik furcsasága, hogy míg Magyarországon gyásznap van, addig én a névnapomat ünnepelném. November negyedike ilyetén kinek-kinek a szája íze szerint alakul. Nekem, errefelé, magam felé hajló kézzel kifejezetten örömnap.  

Jó ideje nem érdekel mikor születtem. Nem az évek miatt, hanem amúgy. A fölhajtást kerülöm.

Amióta kivontam a közösségi portálról a születési adataimat, most tűnik ki, mennyieknek számítok. Mennyieknek meg inkább nem. Hát: emezek nem soknak vannak. Apám, anyám, a családom. Egy-két figyelmes ismerős, tán barát is – a többi megy a levesbe.

Születésnap… Méla undor.

Egyrészt mert utálom a tortát, az összes édességet. A lekvártól irtózom, a méztől félek, egy kilónyi cukorral kihúzok egy évet, amit egyébként is csak azért tartok, hogy a ritkán betérő vendégek ne keserűn igyák a kávét, a porcukorról a penész jut eszembe, sosem ennék süteményt, éppen úgy, ahogy sosem fújok el gyertyát, mert annak pont dolgot ad, hogy égjen, röviden: az a nap, ami a világra jöttünket illeti,  csak egy nap a többi között. Lehet, mostanság kislakodalmak övezik. Akkor sem köll.

De a névnap – az – kéremszépen egészen más.

Azt nekünk találták ki, Károlyoknak.

Az is jelzésértékű: nem sok Károly vonult be a dicsőség nagykönyvébe. A legnagyobbról egy időben az a hír járta, nem is létezett. Aztán cáfolták: dehogynem. Így a kitalált középkor hívei visszakoztak, mégis lehetett a Karoling Birodalom. Volt egy Marx nevű mosdatlan fószer is köztünk, szívesen agyonverem, ha akkoriban találkozunk. Mayt, a nagy szélhámost viszont szerettem. A könyvtárosnő ráncos mutatóujjára is emlékszem, ahogy köszönés nélkül bökött az indiánregényes polc irányába.

Mécs is Károly, színész. Chaplin is az, és Károly. Nem vagyok oda érte. Dickenset viszont szeretem, Mikszáth is meleg hangon méltatta, szóval ért valamit a bőre. Az aradi vértanuk egyike – mellesleg horvát származású tábornok volt – szintén a nevemmel pertu, Knézich Károly, nem beszélve Santanaról, a gitárzseniről, akinek a Samba Pa Ti számára annakidején a kisdiszkóban lassúztunk.

Zene.

Karcsi egy montenegrói ismerősöm is. Karcsi, azaz Karlo egy cigány zenész. Nem tetszik, amit játszanak ő és a társai, nekem túl karcos, balkáni, ám annál inkább tetszik, ahogy játszanak. Igazi beleélés viszi őket. Sok rézfúvós között Karlo tamburál. Gitározik is néha. A hangszere a vállán lóg, és előkapja, amikor idejét véli. Karlo – a kinézete alapján – lehetne egy baszk terrorista, egy világosabb mór, vagy egy szardíniai borosgazda is, de ő nem tagadja meg azonosságát, mert jól érzi magát a bőrében muzsikus cigány emberként.   

Idén valamikor tavasszal készült a kép róla, a kedvenc tengerparti falucskámban, a törzshelyemen. A banda Karloval bejött a teraszra. Fújták fülrepesztőn, csörömpölt a dob, rítt a klarinét, húzta a harmonikás, amit túlharsogtak a fúvósok, Karlo meg cincogott mellé és kicsit hamisan énekelt a sok pálinkától. Aztán abbahagyták.

Herceg Novi-i rock együttes lépett föl utánuk, olyanok, akiknek feleannyi az átlag életkoruk, mint Karloéknak, és nem sötét, vasalt öltönyben, fehér ingben izzadják át az éjszakát, hanem mosott farmerben, férfiparmüm szagúan.

Ültem a tengerparti teraszon a többiek között. Már nem a koncertre összpontosítottam, hanem Karlot néztem, amint előóvatoskodott a kávéházból. Nekidőlt az ajtófélfának és figyelt. Nézte az ifjúságot, tán a saját múlott éveire gondolhatott, mert ránc nem volt az arcán, csak valami megmagyarázhatatlan nyugalom és szomorúság.

Nézte a cigány ember az utána jövőket. A sikereseket, a divatosakat, a szépeket. Nézte, és én le nem vettem a szemem Karloról, mert a tekintetében láttam valamit, amit máshol nem.

Szép zene szólt. Nyalta a tengeröböl hulláma a beton teraszt. Sós volt a levegő, a holdnak mécsese gyúlt és akkor hirtelen szerettem volna átölelni Karlot, Károlyt. Megvigasztalni minden bánatos embert.

A SZÉL, NOVEMBER ELEJÉN

Csak a szél marad. Minden más átértelmeződik.

A táj. A városom. Az emberek. Alighanem én is. Szakadatlanul formálja az idő önmagam körül a dolgokat. Ez az átváltozás rejtélyes, de azért ez a történés a gondolatok és az érzések hullámverését viszi előre. Tanács nélkül is bölcsebbé tesz, noha meghagyja agyunkban a kételyt. Ám a szívünkbe valami praktika folytán mégis szépséget plántál.

Csak a szél szava követendő.

A fölismerés döbbenete fialja a csöndöt, amikor kimegyek a temetőbe. Ezt tisztelem benne. A méltóságot. Az igazságot.

Éppen emiatt mostanában nem járok, nem jártam. Túl nagy a zaj. Sokan vannak. Végre ideért a szezon, huhog a levágott ujjú kesztyűjébe a sült gesztenye árus. Nem téved.

A hantok között tarka ruhás nők csörögnek a celofános virágokkal, affektáló gyerekeket húznak a kezüknél fogva, megtelnek a parkolók autókkal, a szokott két-három virágárus helyett bazársor éktelenkedik a temető bejáratánál és a vadgesztenyefák alatt siető családok diskurálása elnyomja az ágak között kaparászó huzat másvilági hangját.   

Itt egy bajnok, ott egy hős sírja. Amott van az a furcsa nevű orvos fejfája, a végszomszédságában – jelen esetben kettőzött értelmű a szó – srégen nyugszik az Erdélyből elszármazott Rozgonyi polgártárs nyughelye, igazi műremek a fejfájának a faragása.

A Mester síremlékének csúcsáról már levált egy gyufásdoboznyi malter. A másik Mesternek megrepedt a körösztje. Cikkcakkosan lajbis kánya repül, szárnyát összecsapva, tottyanva ér földet. Feketült diót tart a csőrében. Úgy ballag tova, olyan akszamétosan, mint megözvegyült öregemberek szoktak elbóklászni, palaszürke kabátjukban.    

Vasárnaponként gázolok a múlott nyár avarjában, és ez is áthallásos megállapítás, hisz valójában a múlt nekem is megírt levelei között lépdelek, néha rugdalva, meg-megbolygatva az őszi légvonat által halmokba egybefújt tenyérnyi pergameneket. Nyomulok zsebre tett kézzel az elhullatott, elsárgult növényi hártyák között. Hideg huzat mozgatja a fűszálakat és az ágak hegyéről néha ónszínű gyöngyök csöppennek el.

Bűvös egy hely a temető. Mindegyik. Keresni lehet bennük, ami elmúlt. Meg is lelhető, csak későn. Nem a nagy- és dédszülőkre gondolok, az elhunyt ismerősökre. Hanem az andalgó emlékekre, a gyámoltalanul megfogalmazott vágyakra, amiket immáron megszelídített és átminősített az a sok töprengés, és az a sok szeretet. Árnyalatok vannak csupán, amiket a belső indíttatású szemlélet fest püspöklilára vagy éppen borostyán színűre. Örömtelikre és kevésbé azokra. Párviadalt szül a lélekben.

Sosem tudjuk eldönteni mi a jó és mi az igazán rossz. Így és ezzel kell együtt lennünk, hisz amit elítélünk, amire kimondjuk a fekete verdiktet, igen, amit elátkozunk, még az is válthat másra, hasznosra, jóra. Még egy elpusztult óra is pontos tud lenni naponta legalább kétszer, amikor a valós időt igenis láttatja. Gondoljunk erre, mielőtt summáznánk valamit. Mielőtt valakit megbírálnánk.

Most, november elején, mikor olyan az ég színe, mint a kanizsai móló mellett fölpucolt halak gyomra, a kétségek kilobbanó fényénél fontosabb a bizonyosság, ami nem halhat meg sosem.

Az emlékezések versek. Rímek, dallam, ritmus: mind vérré válik bennünk. Egy idő után már elválaszthatatlanok tőlünk, névtelenül is a részeink lesznek. A taglejtéseinkben éppen úgy megmutatkoznak majd, mint a hangszínünknek, vagy a szemünk tüzének a változásában, az általunk elmondottak puhaságában, az olvatag szavakban, a kedveseknek címzett gesztusokban.

Hiába, hogy ilyen világ szakadt most ide.

Valami mindig lesz, megmarad.

Az idő képes a föld alá süllyedt ősi fákat kővé, szénné változtatni. A puha életből kristályokat önteni. Éppen úgy, mint a föld fölötti köveket porrá őrölni, hogy a Tisza homokja millió éves sziklák hamva legyen csupán. Tücskön-bokron át kergetni holmi halhatatlanságot: teljes csőd. Az élet egy tarkabarka intermezzo. Ha szerencse fia az illető, közszeretetben végzi be küldetését. Ha nem? Nos, akkor mi van? Semmi.

Gyűlölni és szeretni: majdhogynem komikus párhuzam.

Tudni kell akarni. Hinni.

Más: nem számít.

A végén úgyis csak a szél marad.

                                 Pk