BÉRBŐL ÉS FIZETÉSBŐL ÉLŐ NIKITÁK

FILMES NAPLÓ - 35.

Úgyis megtalállak (I Will Find You, 2026) - sorozat -

Mióta a rajzolás-írás-festés alkotó, de beszippantó Bermuda-háromszögéből időnként iparkodok a Nyugalom tengerére evickélni, egyre sűrűbben mozizok otthon. Rászoktam a jó sorozatokra. Fekszem, villog a képernyő. Magyar és horvát kalóz weboldalakon sorba válogatom a legújabb produkciókat, az ilyen-olyan trükkökkel összelopott filmeket.

Különösen a krimi noir műfaját kedvelem. Csiklandoz a rejtély, a sejtelmességgel elegy izgalmak szórakoztatnak, de tanulok is belőlük. Hogy kell tömören, közérthetően, ugyanakkor kellő érzéssel úgy alakítani egy történetet, hogy tucatnyi epizódon keresztül fenntartsa az érdeklődést még egy magamfajta cinikus, sokszor kétkedő nézőnél is. A skandináv filmesek ennek a mesterei. A ritmusérzéküket, a zseniális operatőreiket és az egzotikusan rideg természeti adottságaikat elegyítik: rossz nem sülhet ki belőle. Hiába ők a legjobbak, néha azért mások is fölnőnek hozzájuk. Kell egy jó forgatókönyv, egy jó rendező jó színészekkel, és hadd forogjon a kamera! 

Az Úgyis megtalállak egy elég jó amerikai széria lett. 

Ez is egy Harlan Coben adaptáció, ami thrillerben ugyanazt sejteti, mint Stephen Kingnek a horror munkássága: a legrosszabb is minimum középszerűvé sikeredik a többi ilyen jellegű opus mellett. Ezért a szerzői név kötelez alapon fogtam bele a sorozatba. Lám, nagyon jól tettem! Megéri. Nem mintha valami meglepően új, formabontó, zseniális meseszövés tanúja lennék: erről szó sincs. Többnyire a régi fordulatokkal operál a széria, nem tolják túl sem az idegborzolást, sem az adrenalint, sem a nyálas érzelmeket, noha ez utóbbit időnként a hülye amerikás filmzene szeretné feltupírozni, de szerencsére csak halkan, alájátszásként, és így elmegy. 

Meggyőződéssel vallom, egy angol vagy francia, esetleg spanyol, tehát mindenképpen európai filmes stáb ettől sokkal többet kihozott volna a leírt anyagból, ám nem akarok telhetetlen lenni. Ismerve az amerikai tempót, már ez is dicséretes teljesítmény, hogy ennyit, és ilyet dobtak össze Harlan Coben fantázia világából. Sam Worthington és a többiek ezért nem kapnak Oscart, a bűnügyi rejtélyek szövevénye folytán mégis érdekes és fordulatos minden epizód. A 3. résznél tartok. Öreg filmbuzi révén már sejteni vélem, ki a fő gonosz, de nem akarom lebuktatni. (Az amerikaiak mániája, hogy a mumust is rendre egy ismertebb színésszel játszatják el, tehát ha mellékszereplőként valamelyik folytatásban színtelen-szagtalan karakterként föl is bukkan egy nagynevű aktor, holtbiztosak lehetünk benne, a végén ő fogja elvinni a balhét.) A történet faék: egy rendes pasasra rásütik a gyereke meggyilkolását. Életfogytiglanra ítélik, majd évek múlva, a börtönben rohadva lát egy pár nappal korábbi fotót, amelyen felismeri a halottnak hitt kisfiát. Az új fejleményekkel az új reményei is fellángolnak. Kiszabadul, lihegnek a nyomába kövér néger ügynökök sovány néger ügynök lányaikkal, de hasztalan, az Avataros fickó kisiklik karmaikból. Mindenáron be akarja bizonyítani az ártatlanságát, hogy a gyermeke életben van. Jó szórakozást hozzá! 10/8

Közönséges kémek (Legends, 2026) - sorozat - 

Ezt nevezem sorozatnak! Csakis szuperlatívuszokban beszélhetek róla!

Hab a tortán, igaz történet alapján fésülték össze a sztorit.

Ami fenemód megragadott, hogy hiteles a ’90-esévek elején játszó miliő, hogy az utolsó parókáig érezni a negyven évvel ezelőtti hangulatot, lett légyen szó akkori autómárkáról, dohányzási szokásról, vagy televíziós estékről. Párás szemmel nosztalgiázunk: a féltéglányi mobilok korában luxus volt a maroktelefon, gyereknek nem is járt, mégis felnőtt internet nélkül egy értelmes generáció. Mindennek a tetejébe, puszta gyönyörként a sorozat zenéjét is zömmel a hajdani pop slágerek adják! Jólesett hallani a régi diszkós meg rock legendákat.

A széria a brit filmvilág nagyjait sorakoztatja fel. Alighanem ők is érezték, nem mindennapi kalandra kérték föl őket, szépen alakítanak. Semmi woke őrület, semmi aberrált propaganda, semmi politikai agyrém, csak a nettó, pörgő avantúra, személyes sorsokkal, családi problémákkal, nagyon emberien láttatva. Ez a sorozat az idei esztendő meglepetése nálam. Köszönet érte! Rettentően élveztem minden percét! Az epizódok kidolgozottságát az is aláhúzza, hogy nem holmi mesterkémek játszmája zajlik, hanem nagyon is kezdő, csetlő-botló embereké. A szuper képeségű ágensek ebben az esetben íróasztal mellől verbuvált vámosok. A kábítószer maffiával hétköznapi hősök, önmaguknak kihívást kereső, aktatologató bürokraták veszik föl a harcot. Slicces-gombos, vasalt nadrágos, bevásárlószatyros James Bondok meg bérből és fizetésből élő Nikiták. Olyanok, mint amilyenek mi is vagyunk.

10/10! Nem bánnám, ha lenne egyszer egy 2. évad is! 

Backrooms (2026) - film - 

Érteni vélem én, hogy azért ilyen beteg ez a film, mert mára az emberi elme is ennyire beteggé lett, de ha ezt akarta ábrázolni a fiatal rendező, más, jobb eszközökkel is megtehette volna, mert így elég egysíkúra, didaktikusra és sablonosra sikerült a végeredmény. A ’90-es évek elején egy anyagi és lelki csődben szenvedő bútorkereskedő az áruházának alagsorában rejtélyes labirintusra bukkan. 

A színészek jók, sőt Chiwetel Ejiofor – bár sosem volt kedvencem – de kifejezetten nagyon hitelesen játszik, ám az ő szerepe se tudja feledtetni a filmrendező önmegvalósító bazsalygását. Művészfilmnek nagyon ipari, horrornak gyönge, drámának beteges, mi marad a végén? - egy szokványos pszicho-thriller szerűség, ahol az emberi elmét, a tudatalattit egy épület, egy sötét útvesztő testesíti meg, oszt’ csókolom. Ezt a metaforát már párszor használták, kivetítették.

Egyszeri megtekintés után feledhető, de aki akarja, egy alkalommal talán érdemes végignéznie. 10/5

EGY PARTIZÁN KURTIZÁN

Bakából generális

Az úgynevezett új köztársasági elnök Baka András megtartotta expozéját. Hallgattam ezt a friss kólásdobozt, aki a visszafelé pöntyögés, a Fidesz és az Orbán-korszak penetráns gyalázása mellett nem átallott a nemzet egységére hivatkozni. Mint minden más nyilvánvaló hazugságot, ezt a pofátlan hazugságot is nehéz elviselni, de nincs mit tenni: ő pont a megfelelő szint a Tisza szektának! 

Szégyen a nemzetre, szégyen a hazára nézve! Baka András nemhogy államfőnek, de bírónak se való: leszerepelt, jellemtelen ember, aki azt az illegitim állapotból fakadó tisztséget is lihegve vállalta, amit korábban elítélt. Hiúságból tette? Sértett dacból? Netán bosszúból? Akárhogy is, nekem ez az ember nem a köztársasági elnököm, csak egy sunyi karrierista, aki vénségére az emberi és szakmai tisztességének a maradékát is eljátszotta. 

Nagyon hamar elérkezik az az idő, amikor - mint régen - utóbb kommunistának is szégyen volt lenni, úgy most Tisza szavazónak is szégyen lesz: mind többen fogják belátni. Az ilyen ismerőseimet én már kiszűrtem. Nem érdekel a "szétszakítottság", meg a nemzet megosztásának hamis siráma. Hazárulókkal nem közösködünk. Márpedig az összes hardcore Tisza-szavazó egyszerűen kártékony nemzet- és hazaáruló, akikkel innét kezdve semmi közösséget, semmi részvétet, semmi támogatást és semmi megértést nem tanúsítok. Remélem megbünteti őket a sorsuk. Van egy két és fél milliónyi épeszénél megmaradt honfitársunk, plusz a mihazánkos szűk milliónyi szimpatizáns. Velük együtt lehet majd valamit kezdeni. De a tiszásoknak coki! És ha egyszer megint szuverenista, nemzeti kormány irányítja majd az országot, és kezdenek a tiszás döglegyek átállni, mindet szembesíteni kell a múltjával, aztán meg kiebrudalni őkelméket a rendes emberek közül. Se kegyelem nekik, se bocsánat!

Türelem!

A Fidesznek ma is van cirka 2 millió szavazója. Nem érdekel mit mond a Medián. 

Ennyi a nemzeti oldal állandó ereje, és ezen még a szégyentelen halálkufárok, a folyton az idősödő fideszeseket temető szutyok lelkű véleményvezérek se tudnak változtatni. Orbán Viktor az elmúlt századok politikai zsenije. Én nem írnám le őt. Látszik is, mekkora nyavalygó félelem van miatta a hibbant szekta tájékán. 

Őrjöngenek, akasztófáznak, vért kívánnak, de van egy rossz hírem nekik: ha fizikailag megsemmisítenék a Fidesz vezetését, akkor sem nyugodhatnának meg, mert a hazájukat szerető magyarok egyik erénye, hogy a legvertebb helyzetből is erőt merítve újraszervezzük önmagunkat. Erre ez a tiszás garázspárt-paródia képtelen, ahogy kormányozni sem fog soha normálisan. Ez már most megmutatkozik, látszik. Az idő a Fidesznek dolgozik. A megvezetett nép sajnos inkább utóbb, mint előbb, de egy szép napon ráébred majd a Poloska semmirekellőségére: majd akkor kell lépnünk, az utcán felemelni a szavunk, mikor ennek eljön az ideje. Mert rajtunk kívül hamarosan a saját szavazóbázisának a zöme is átkozni fogja a Tisza-kormány nevű történelmi tévedést. 

Touché!

A Mészáros-csoport elegánsan megírt válaszlevélben tette helyre Peter Magyart. A konzorcium már akkor Paksot segítette, amikor még a jelenlegi kormányfő tizenvalahány éven át a volt kormányfőnek tapsolt. Touché! 

Megint kiderült, hogy mivel esze nincs a ficsúrnak, csak az a rettenetes, pszichésen megbolydult egója, ezért ismét tátott szájjal rongyolt be a f@szerdőbe. Most majd lehet hápogni, rikácsolni. Ne feledjük, Peter Magyar az a lúzer, aki anno a szinekúráért könyörgő levelére még egy harmadvonalbeli fullajtár állást se kapott a Mészáros Lőrinc vállalatainál. Sajnos, teszem hozzá. Mert ha akkor betömik a száját egy két-három milliós havi apanázzsal, ma egy normálisabb vezetése lenne ennek az országnak. Így viszont el kell tűrnünk, hogy a fél világ sajtója azon röhög, hogy az eszement magyar kormányfő miként próbál pipiskedve nagyobbnak látszani Gröndland miniszterelnök asszonyánál a csoportképen. Szégyen ez a fószer, tényleg. De: ezt akarta 3,3 millió. Szakajtottad, szagoljad - mondták régen. És az áradó híg trágyalé szaga mostanra a magyar közéletet végképp belengte.

Egy partizán kurtizán

A partizános Gulyás Márton interjút adott, szívműtéten esett át. Le is mond a műsor vezetéséről, helyette csöndesebb, kímélőbb tempót óhajt. Joga van hozzá. 

Viszont a cikkből nekem annyi jött le, hogy a magyar egészségügy világszínvonalúan teljesít, még akkor is, ha hosszú éveken keresztül vécépapíros senkiházik koslattak a mosdókban kéziszappan után kutatva, miközben Gulyás a hazug kollégáival tevőlegesen hozzá is járult ahhoz, hogy a magyar választópolgárok zöme a magyar egészségügy minőségét valami atomtámadás utáni állapotként értelmezze.

Gulyás Mártonnak meg a szívének jó egészséget kívánok, de azért ide biggyesztem a régi bölcsességet: "Testünk..., egyenes tükörképe annak amit megeszünk, és annak amit nem!" Amit én úgy igazítanék a helyzethez, hogy:

Testünk..., egyenes tükörképe annak, amit megTeszünk, és annak, amit nem! 

Hogy mit tett a Partizán főembere azt tudjuk. Meg arról is van sejtésünk, mit nem.

BETEG VILÁG

A rajzom ezúttal nem illusztráció

Isten kegyelméből fordulatos és mozgalmas életem egyik újabb epizódjának ismérve lett, hogy mind sűrűbben járok színházba. Magamtól nem mentem volna: ezt belátom. Beismerem.

Mikor mehettem, jobbára akkor is kihagytam. Furcsán hangzik, egyik alkalmat se bánom.

Ha kérdezik miért, mindig el szoktam mondani, immáron ódzkodok a kortárs színházi produkcióktól.

Régtől rá kellett döbbenjek, nem nekem lettek kitalálva. Természetesen általánosítani nem akarnék, a távolabbi és a közeli múltban is akadt, láttam majdnem kifogástalan produkciókat, amik után elragadtatással tapsoltam. De ezek ritka gyöngyszemek voltak. Sajnos az esetek többségében kiábrándultan fixíroztam a legördülő függönyt.

A csalódás még hagyján! Volt, amikor háborogtam, volt, hogy dühös lettem, olykor fölidegesített a darab. Viszont a legsilányabbak után már csak az undor maradt: el is ment a kedvem a színházazástól.

Röviden összefoglalom.

Nem szeretem a didaktikus előadásokat.

Azt tartanám kívánatosnak, hogy elsősorban a néző egyéni szemszögéből adódó értelmezését hagyják szabadon. Utána következhet a darab szerzőjének, vagyis az előadásnak az üzenete, legvégül pedig a rendező mondandója.

De hát ma minden visszájára fordított. Miért lenne a színház kivétel?

Éppen emiatt a fonák módi úgy igazítja a dolgokat, hogy általában a darab rendezőjének a koncepciója a vezérsík. A rendező víziója a kinyilatkoztatás. Ezt megtoldva az előadásba visszamenőlegesen beleszuszakolnak egy csomó “korszerű” ideológiát, nem ritkán köznapi politikát, mindenféle propagandisztikus, szájba rágott gesztust, felvonásonként túladagolva ömlesztik a publikumra az “eszmét”. Így sikkad el a mű igazi szellemisége. A legrosszabbul jár a kiskorúsított közönség, aminek a torkán lenyomkodják a mirelit “igazságok” bonbonjait. Kinek hiányzik ez? Nekem nem, annyi szent. Mégis - ahogy kezdtem - mostanában ismét jegyet váltok egy-egy ígéretesebb produkcióra.

Nem válogatunk: a kísérleti kamaraszínpadoktól kezdve a táncszínházakon át a Nemzeti Színházig mindenütt áhítjuk a katarzist. Eltagadhatatlan, néha bekövetkezik. Néztünk már előadást, amit minden szempontból hibátlannak, szerethetőnek találtunk.

Gondolkodtam is rajta, egy-egy rövid kritikával megírhatnám a véleményemet.

Ha másra nem, magamnak, emlékeztetőként jó lenne, hogy a sűrű hétköznapok, a hónapok tovatűnő eseményeibe legalább jegyzet formában megmaradna mit láttunk, mit indított meg bennünk, miként sikerült az este? Aztán inkább letettem róla.

Példának okáért itt van a múlt csütörtöki színház.

Bizony, jobban jár mindenki, ha nem írom ide, melyik intézmény melyik színdarabjáról van szó: a békességet szeretem, utólag már fölösleges felkorbácsolni az indulatokat, megtette ezt a darab, mégpedig olyan vehemenciával, hogy negyven perc után felálltunk és kijöttünk az előadásról. Teszem hozzá, az első sorból távoztunk, kamaradarab lévén aligha sikerült feltűnés nélkül. Némi elégtétel, hogy a mellettünk ülő pár női tagja, egy idősebb hölgy rémült tekintetéből kiviláglott, itt és most szívesen utánunk indulna.

A katarzist emlegettem: művelődni, szórakozni, érzelmileg gazdagodni megyünk színházba. Elegem van a szennytengerből, a parttalan trágárkodásból, a blaszfémiából, a túltolt pornográfiából, a szerző-rendező öncélú, köldöknézegető bazsalygásából, az aberrált mondandóból, amit abszurd gyanánt jelenítenek meg a színpadon, de ami nem abszurd, hanem csak egy minden értékrend híján lévő beteg agy- és torzszülemény sötét végterméke, a pokol küblijének a legalja.

Szóval, mikor a szülni készülő apából a szakállas doktornő láncfűrésszel kezdte kiszedni a születendő gyermeket, akkor nem a köldökzsinór, hanem a cérna szakadt el nálunk.

Kívül tágasabb és jobb lett.

Egy budai kisvendéglő teraszán megtelepedtünk. Akusztikus duó játszott, a gitárakkordok elültek az esti, ondolált szellőben.

Nem igaz, hogy színház az egész világ. Van amikor kifejezetten kellemes, derűs a lelkünk, amikor azt tapasztaljuk, hogy nem is olyan élhetetlen a mindenség, amikor eluralkodik rajtunk a szépség nyugalma.

FILMES NAPLÓ - 34.

Kézipoggyász (2024)

Ha már karácsony és repülőtér, meg terroristák, akkor inkább Bruce Willist nézem: akárhogy csűröm-csavarom, ez a film az előbb emlegetett klasszikusnak a nyomába se ér.

Amolyan szegény ember Die Hardja, pedig a derék Edgerton nagyon igyekezett – hasztalan...

A pengevékony történet hőse egy Kopek nevű reptéri dolgozó, vagyis – amerikai nyelvezettel – TSA-ügynök. Olyasvalaki, aki a poggyászokat nézi át. Ezt a szakmát mifelénk Röszkénél vagy Kelebiánál vámosnak nevezik. (Amúgy tudják, ki megy el vámosnak? Aki gyengébb, mint egy katona, gyávább, mint egy tűzoltó, és hülyébb, mint egy rendőr...) Kopek élne-halna az előléptetésért, de pechjére rögtön az első éles munkanapján kutyaszorítóba kerül: egy titokzatos telefonáló halálfenyegetései közepette a karácsonyi járatra egy módfelett gyanús táskát kellene ellenőrzés nélkül, szemlehunyva felengednie. Persze, hogy nem teszi. Ellenáll, fifikus és bátor ez az ember.

Matinén elmegy a film. Akciónak hirdetik, és ugrabugra tényleg van benne, csak olyan szintű a mese, hogy egy felnőtt, érett ember azt már nem veszi be. Ha a tinik jól szórakoznak rajta, tegyék. Nekem túl sok volt benne a klisé, csomószor a fejemhez kaptam, mégis, mire föl vesz ilyen irányt a történet, logikai halálbukfencekkel és szép, lapos közhelyekkel tűzdelten.

Ez az a tipikus film, amit három hét múlva egy az egyben elfelejtettél, és ha jövőre megint megnézed, a felénél kezd rémleni, valamikor már láttad...

10/5

The Head 3. évad (2024)

Csak ajánlani tudom a megtekintését.

Az első évadban egy antarktiszi állomáson szabadult el a pokol: akinek a Carpenter féle The Thing jut erről eszébe, nem is téved.

Olyannyira, hogy a széria kezdő jeleneteiben – gondolom főhajtásból meg poénból is – házimozin pont ezt a nyolcvanas években készült öröbecsű horrort nézik, mígnem a sorozat főszereplői is beleesnek a déli-sarki csapdába. Elindul a véres cselekmények halmaza. Kint hóvihar, tutul a szél, mínusz 40 fok. Bent meg a gyilkos, vagy a gyilkosok lapulnak, akik tíz kicsi négerként veszejtik el a bázis legénységét.

A második évad zömmel egy óceánjárón folytatódik, ahol megint csak egy sarkkörihez hasonlító, erősen izolált kísérleti labor működik.

Újfent egy mindentől elzárt világ, klausztrofóbia a köbön és egymás után történnek borzalmasabbnál borzalmasabb dolgok.

Nem szokásom spoilerezni, most se mondanék többet. Akinek tetszik az idegek feszülése, a fordulatos cselekmények sora, annak kötelező. Stílszerűen, cinikus áthallással az öldöklés tempójára: párját ritkítóan jó széria...

Most a harmadik évad elején tartok. Ezúttal a stáb egy fiktív, afrikai régióba cuccolt át. A sivatag kellős közepén vernek tábort, fegyveresekkel, teljes kommunikációs magányban, meg persze több rétegben titkosítottan. Az egykori bányatelepen önkéntes kísérleti alanyokon tesztelnek valami idegen szert, ami eleve idegesítő, lévén senki sem tudja, mégis, mik lesznek a következmények?

És már a kezdő rész is erősre sikeredik: rendre visszaköszönnek a már látott halálesetek módszerei. Az a gyanús, aki nem gyanús alapon mindenkinek valami vaj van a füle mögött. Lefogadom, hogy a széria utolsó epizódjának legvégéig pörgetik majd ezt a talány-kereket. Lehet tippelni, ki miért sorozatgyilkolt, az összefüggések kibogozására maradt nagyjából hét rész.

Eddig kiváló!

10/10

Dűne: Prófécia 1. évad (2024)

A nyolcvanas években a Dűne trilógiát olvastam, aztán láttam is az összes mozifilm adaptációt. Olyan nagyon egyik sem vált különösebben kedvencemmé, biztos ennek is megvan az oka.

A mostani előzménytörténet sorozatként tálalva a szép és fantáziagazadag látványvilágon túl megint csak egy marad a múltban látott sci-fik közül.

Nagyjából egy világűri Szabó család sztoriját nézzük. Dicséretes, hogy – a magyar koprodukció okán – a budapesti stúdiók a forgatáshoz szükséges összes kelmét, függönyt, kidobott rongyot, abroszt és egy valaha tönkrement méteráru szaküzlet raktári készletét is összehordták. A díszletesek felülteljesítettek, gratulálok nekik.
Ha a történetről lehántjuk a sok leples sallangot, már szerényebben tündököl a mese.
Déja vu. Most a női szerzetesek az aktuális jedi lovagok, a fő banya a rosszlelkű, hataloméhes Nagyúr – Gobbi Hildás kivitelben –, akinek a legtehetségesebb tanítványának – egy néger színésznő – játéka abban manifesztálódik, hogy folyamatosan meresztgeti a szemét, és néz a jámbor aggodalmasan, de rém bután.

Szemmel láthatóan Mark Strong menedzserét valamikor a Robin Hood legújabb, eszement verziója tájékán elgázolta egy autó, mert azóta Strong a postafiókjába befújt filmszerepeket is sorra elvállalja. Csak nehogy valami disznó, felnőtteknek szóló filmben lássuk viszont legközelebb! Vele szemben Travis Fimmel még tél-túl adja a tőle megszokott színészi teljesítményt, de az apácabódító kék szemével nagyon rossz választás volt rá bízni egy negatív karakter eljátszását.

Összességében egyszeri nézős széria. Erősen csalódtam benne.

10/5

FILMES NAPLÓ - 27.

 

Polgárháború (2024)

Alig vártam, hogy Hollywoodban végre ráébredjenek, egyetlen világbirodalom története sem végtelen. Babilon, Egyiptom, Róma, a mongolok, az inkák, a Harmadik Birodalom vagy a Szovjetunió: hol vannak már? 

Tudjuk, az ominózus történelmi konglomerátumokat csak nagy ritkán tiporta el valami idegen erő. Sűrűbben megesett, hogy egy többrétegű, lassú, belülről fakadó társadalmi kór emésztette fel a szuperhatalmat, a hajdani dicsőséget kikukázva, szertefoszlatva az örökkévalóságról csomózott zászlókat. Mivel ez a bolond világ a szemünk láttára rohan a vesztébe, aligha kell jóstehetség ahhoz, hogy kimondjuk: bizony, az USA állapota sem fest rózsás képet… A Szabadság szobor orcáján már rég kigyúlt az a sok ragya, a fáklyát tartó keze mind lejjebb lohad, egyre mélyebbre eresztve az alapító atyák dicsfényét. Egy amerikai polgárháborút nem szívesen néznék végig, de filmen megálmodva elég izgalmas mozis kísérletnek ígérkezett.
Vagyis, annak tűnt.

Sokkal, de sokkal többet reméltem ettől a produkciótól. Ez így kevés, mondhatni – semmi. Bármelyik "B" kategóriás posztapokaliptikus mozi látványvilága vetekszik a Polgárháborúéval. Az nem bombasztikus erőfeszítés egy filmes stáb díszleteseitől, hogy vidéki aszfaltút mellé odatolt autó roncsokat mutatnak, üres benzinkutakat, a kifosztott gyorsbüfékben meg portölcsért űz a szél – a bolond is látja, itt kérem világvége uralkodik, jesszusom, a kólagép is üres... Távolban meg füst gomolyog, kötelező érvénnyel. Csitt csak! Madárcsicsergés se hallik, borzalom... Az efféle utalásokat már láttuk, köszönjük.
De haladjunk sorjában.

A szereplőkről inkább nem mondok semmit. Ha magyarul értenének tán megsértődnének, holott nekem van jogom kikérni magamnak, amiért egy vasárnapi amatőr színjátszó társulatot voltam kénytelen végigszenvedni. Élükön a főhősnő... A nevét le se írom. Ha régen voltak emlékezetes alakításai, ezúttal nem érdemli meg, hogy megemlítsem. Az egyetlen valamire való színész megjelenésére bő órát kellett várni. Az is egy mellékszereplő volt. A pár perces karaktere és a köré rajzolt röpke jelenet keményre sikerült, a feszültség fokozása jól volt ütemezve, kiugróan jól, a cselekmény többi, ásítozós részéhez képest bravúrosan.

Szóval, a kétórányi filmidőből akadt öt valamire való percecske. Sovány eredmény.

A be-belassított – a rendező valamiért művésziesnek gondolt – szcénái zavatak, az időnkénti filmzene pedig olyan maníros, hogy attól inkább nevettem, kizökkenve a sztoriból.
Hírlik, a könyv nem rossz, amire ez a filmadaptáció íródott. Bárhogyan is van, ez nagyon gyenge lett, történet nélküli, összeütött férc. Régebben még működött egyfajta jenki önvizsgálat. Volt lélek a hetvenes évek nagy filmjeiben. Ehhez Vietnám pofonja kellett? Valószínűleg. Manapság úgy fest, hogy az újabb kori amerikaiak képtelenek elhinni, egyszer veszíteni fognak, de nagyon. Talán emiatt nem képesek hiteles filmet készíteni a borítékolható bukásukról. Túl gyönge a fantáziájuk. Mások szemében a szálkát látják. A sajátjukat piszkáló gerendát elképzelni sem bírják.10/2

 

Talpig férfi - 1. évad (2024)

A Kártyavárhoz képest ez egy matiné eresztés. Alighanem elirigyelték Kevin Spacey dicsőségét. Vagyis a hatrészes mini sorozat készítői tapinthatóan a Kártyavár széria sikerének farvizét szerették volna megúszni. Itt is van politika, de kiscsoportos szinten, már-már fájóan bugyután ábrázolva. Jobb híján a pénzügyeskedő hatalom-technikai trükkök tartották ébren az érdeklődésemet.

Faék sztori: anno már a Dallas sorozat is ezt a trombitát fújta több száz epizódon át. Egy gazdag ember a hatalom csúcsán csődközeli állapotba kerül. Ezúttal nem Jockey Ewing, hanem egy megtollasodott ingatlan spekuláns bankrottál.

Máról-holnapra egyedül marad. Se barát, se üzlettárs, se ivócimbora: egy-két hűséges szolgán kívül alig marad kapcsolata.

Hogy ne csak egy pénzes fehér családról szóljon a történet, odavarrtak mellé egy börtönös négeres sztorit, a teljes diszharmóniára fittyet hányva. Így folyton megbicsaklik a mese, mert az Egyesült Államok unalomig ismert börtönviszonyai közé kanyarodik vissza a film, holott az intrikák, a milliomosok világa százszor több érdekességet kínálna. Ilyetén nem tetszett a sorozat, de egynek elmegy.

A főszerepet játszó Jeff Daniels jó. Gondolom nem véletlen hajaz Donald Trumpra a karaktere, erősen merítettek abból is. Ellenben a fő intrikust játszó Tom Pelphray (!?) csapnivaló színész. Néha nem tudtam eldönteni, röhögjek rajta, vagy szánjam, olyan ügyetlenül formálta a szerepét. Ami ért a filmben valamit, az pár elmés mondás, aranyköpés. Néhányat kijegyzeteltem: "Egy férfi sosem küzd ugyanazzal a sárkánnyal, mert a nő mindig másmilyen." És: "A csúcson mindig jobban fúj a szél." Körülbelül ennyi. Spoilerezni nem akarok, de a vége is olyan, mint az egész sorozat – majdhogynem semmilyen. 10/5.

 

 

 

FILMES NAPLÓ - 22.

A falakon túl – 1. évad (2016)

Vigyázat, szólok előre, ez amolyan művészfilm!
Azoknak mondom, akik nem vevők az ilyesmire. Egyébként egy nagyon szép, érzelmes dráma, sok misztikummal. Három epizódos francia mini sorozat, az örök és elrendeltetett kapcsolatról szól két ember között: a téren és időn átívelő szerelemről.
Napjaink Párizsában járunk. Lisa, az elmagányosodott nagyvárosi nő új helyre, egy kevésbé forgalmas utcába költözik. Szemben vele, az utca túloldalán egy jó régi lakóház áll, ami valami női ösztön révén mégiscsak felkelti a figyelmét. Egy nap Lisa szemtanúja lesz annak, hogy a szemközti, titokzatos épületből egy korábban elhalt idősebb férfi mumifikálódott holttestét hozzák ki. Ám a fordulat csak most következik: kiderül, hogy a túlsó szomszédban elhunyt rejtélyes öregember pont Lisát jelölte meg örököséül, így a nő azonnal be is költözhet az elhagyatott házba. Mivel az épület patinás és hatalmas, Lisa némi habozás után elfogadja a tényt, átcuccol a jótevője által rátestált ingatlanba, ahol viszont már az első házban töltött éjszakán furcsa hangokat hall, ezért kereső útra indul. Felfedezi, hogy a falak üregesek,  járatok húzódnak a falak mögött és között – egy egész labirintust rejlik az örökségében. Nem is kell sokat várni, ez a sötét útvesztő egykettőre elveszejti magában Lisát, aki bolyongásában rálel valódi énjére. 
Hihetetlenül jól fényképezett széria, s bár viszonylag kevés a helyszín, mondhatni az egysíkú történethez illenek a képsorok, mégsem érezni unalmat, mert a látvány magával ragadó. Bevallom, a közepe tájékán megfordult a fejemben, hogy feladom. Aztán mégis végignéztem és nem bántam meg. Őszintén: a végét meg is sirattam. Szép. Nem a mostani idők szava szerinti misztikus sci-fi, attól lassúbb menetű, filozofikusabb, kevésbé hajt a szorongásra, inkább a belső dolgok irányába nyit egy ajtót. Nekem tetszett: 8/10.

Távol a világtól (2023)

Mostanában annyit csalódtam az újonnan készült egész estés filmeken, hogy ezt is csak erős fenntartásokkal kezdtem nézni. Kellemes meglepetés ért! Nagyon jó film! Mindenképpen érdemes rá szánni két órát. Ha valaki szereti a disztópiába hajló, enyhén filozofikus mozit, annak kötelező, vagy legalább erősen ajánlott.

Adott egy átlagostól is boldogabb amerikai, nagyvárosi család, akik az édesanya jóvoltából pár napra kiszakadhatnak a városi forgatagból, a mindennapi mókuskerékből. Az agilis családanya egy nem túl messzi, erdős helyen álló bérelhető luxusházba tereli az övéit. Van medence, madárcsicsergés és eleinte úgy tűnik, hogy a pazar dizájnú ház minden kényelme a család ígéretes kikapcsolódását szavatolja. Ám csakhamar megjelenik két idegen, apa és lánya, akik bebocsáttatást kérnek az épületbe, lévén igazolni tudják, az övék a ház, tulajdonosokként bérbe szokták adni, de most visszakéredzkednének, mert valami megmagyarázhatatlan, baljós dolog zajlik a nagyvilágban.   

A cselekmény szépen építkezik. Jelenetről-jelenetre fokozódik a nyomás, a feszültség. A szereplőkkel együtt a néző is fogja a fejét, mert válaszokat nem kapni. Dicséretes, hogy nem didaktikus a film. Nem rág szájba, ahogy az amerikai alkotásoknál egyébként megszokott. Mindenki a saját esze szerint találgat, vajon mi a baljós üzenetek valós értelme, hol a hiba, mitől az összeomlás és legfőképpen: van-e kiút a túléléshez? Kész szerencse, hogy nem látunk a filmben óriási tömegeket kétségbeesni. Azt már láttuk kisezerszer. Megrepedő aszfalt, lángralobbanó belvárosok, káosz a köbön... Itt – hála Istennek! – nincs látványos apokalipszis, és így is vérfagyasztó a mozi. Pont elég, hogy ekkor-akkor felvillan valami brutális szcéna révén a végzet ördögi, iszonyatos pofája. Ennek köszönhetően a kevés szereplőn múlik a történet ereje. Hálás is érte az összes nagynevű színész: rájuk hárult a sztoriban rejlő üzenet megfogalmazása – élnek is a kibontakozás lehetőségével. Gyors a recept. A világvége hangulat családi körben tálalva. Julia Roberts, Ethan Hawke, Kevin Bacon és Mahershala Ali a hátukon viszik magasba a The End táblát lengető alkotás mellbevágó közlendőjét. Utóbbi színészt a True Detectives harmadik epizódja óta jegyzem, figyelem miket csinál és amit látok, az eddig tetszik. Ahogy ez az elszabaduló poklot illusztráló jó kis thriller is. 10/10

A halál angyala (Sadz) – 1. évad (2020)

Már vagy négy-öt lengyel bűnügyi sorozatot láttam. A Wataha (Falka) mellett ez a széria tetszett legjobban, de ha visszagondolok, a többi sem volt rossz, sőt kifejezetten izgalmas, tartalmas és érdekes tévéfilmes láncolatokként emlékszem rájuk. Ilyenkor és azóta is mindig azon töprengek, vajon mi – magyarok – miért nem tudunk egy rendes, ízig-vérig magyar bűnügyi sorozatot képernyőre vinni? Esetleg többet is. Nekünk is vannak egzotikus tájaink, van nagyvárosi forgatag, káprázatosabbnál káprázatosabb helyszínek, akadnak színes karaktereink, jó színészeink és állítólag a filmgyártáshoz is értenek a magyar szakemberek, elvégre az amerikai álomgyár alapjait magyar filmesek rakták le a hőskorban, és azóta is generációkon átívelő zseniális operatőröket, rendezőket, vágókat adunk a nagyvilágnak. És mégsem sikerül jó magyar sorozatokra lelni. Ne mondja nekem senki, hogy pusztán pénzkérdésről van szó. Ez a lengyel széria sem csilliónyi összegekből készült, ennek dacára üt, letaglóz, fotelhoz köt, meg nevelve szórakoztat is.

Persze, akadnak hibái. Ha ilyen ostobák a lengyel zsaruk, kész paradicsom lehet Lengyelországban bűnözőként rosszalkodni. Szóval akadnak gyermeteg botlások a történetmesélésben. Ám ha mindig a logika vasszigora szerint történne meg, aminek meg kell történnie, nem hét epizódot, hanem kettőt se lehetett volna leforgatni a bűnügyi meséből, úgyhogy megbocsátható filmes vétek a sztori olykori túlpörgetése. Ezzel együtt akad ebben a szériában tömény közép-európai múltidézésen túl családi dráma és nagyon is korhű erőszakos tartalom is. Jó ez így. 8/10

FILMES NAPLÓ - 17.

 

Mediterrán templom (festményem) 
60 x 80 cm, vászon
akril, olaj

K9 – A fenevad (2023)

Tegnap este "néztem" meg. Gondoltam, alszok egyet a véleményemre. Nem szeretek indulattal írni, pedig nagy volt bennem a harag, hogy rögtön a végefőcím után ide ülök a billentyűzet elé, és belekiabálom a világba a dühömet. Aztán vasárnap lett, és most némiképp lehiggadva összegzem a benyomásaimat. Ez a film nem ér egy döglött bolhát sem. Aaron Echartot amúgy bírom, ám ezt a blődli mozit végig kínlódva nagyot esett a renoméja nálam. (Egyszerűen nem értem: akinek kismillió dollárja van a korábbi szerepeiből, az miért nem válogat a felkínált lehetőségek között? Muszáj minden szennyet viszonylag nagy gázsiért elvállalni? Nincs szakmai, színészi büszkeség a világon? Lásd: Robert De Niro komédiáit, meg Bruce Willis csillagának a leáldozását. Zárójel bezárva.) Már a rendőrkutya temetésén könnyezve nevettem. Az még benyeltem, hogy egy kutyának díszsortüzes, zászlós, koporsós temetés jár. Amerikát elnézve, ettől nagyobb elmebajuk is van, spongyát rá(juk). De azon már hangosan hahotázva csapkodtam a térdem, hogy katolikus pap (!) celebrál a kutya sírjánál búcsúztató liturgiát. Több kérdésem is lenne ezzel kapcsolatban. Az első, esküszöm, mostanáig ezen töprengek: honnét a rossebből tudták, hogy az elpusztult kutya katolikus hívő volt? Mi van, ha zsidó, vagy protestáns szellemben nevelkedett? A másik: ha egy bolhazsáknak ilyen puccos állami temetés jár, vajon az elpusztult rendőrlovakat milyen, mekkora koporsóba szuszakolják bele, és legfőként hogyan? Láttam már döglött lovat, tehenet, birkát. Megsúgom, hamar megmerednek, egy lótetemnek fizikai képtelenség összehajtogatni a négy lábát. Mindegy. Ez csak a kezdet volt, a maradék másfél óra alatt fél szemmel kísértem a csapnivaló sztorit, a silány színészi játékot meg akárki észreveszi, nem kell hozzá filmkritikus, esztéta diploma. Ha valaki látta a Kutyám Jerry Lee, vagy a K (nem tudom mennyi) meg a többi, sváb németjuhászos-nyomozós páros által összekínlódott tévé sorozatokat, annak erős déja vu élmény lesz mindezt egy még ócskább minőségben összesűrítve viszontlátni. Már nagyon régen megfogadtam, hogy állat főszereplős, vagy sportról szóló filmeket eleve nem nézek meg. Olyanba se kezdek, aminek Dolph Lundgren, Ben Stiller, Eddie Murphy vagy Adam Sandler szerepet kapott. Egy életem van, nem pazarolom fölösleges hülyeségekre. Szombat este megszegtem azt a törvényemet. Iszom is a levét. Thrillert, krimit ígért az ajánló. El ne higgye senki. 10/1 Persze, akinek kedve van: kalandra fel! Nézze meg. Én szóltam.

Bodies - 1. évad (2023)

Most fogom nézni a 7. részt. Eddig tetszik, dacára a már sajnos szokásos Netflixes ismérveknek, amik vízjelként ott vannak minden szériájukban: a homoszexuális propaganda, a deviancia propagálása, és a demokrácia alapértékeinek az elmaszatolása, a rossz értelemben vett szabadság (valójában szabadosság) dicsőítése, meg az az ájult igyekezet, hogy mindenről és mindenkiről, ami nem európai azt állítják, jobb, szebb, és igazabb az Ókontinens klasszikus erényeitől. Először azt mondom, ami elveszi tőle a kedvemet. A bekezdésben leírtak miatt a – vélhetően – pakisztáni fejkendős "brit" rendőrnő lesz a világ megmentője, a 19. századi családját feladó rendőr máról-holnapra férfi szeretője karjába teljesedik ki, a London bombázását túlélő zsidó származású nyomozó pedig antiszemita vádak kereszttüzében nemesedik rendőrgyilkos, korrupt zsaruból az igazság verhetetlen bajnokává. De a "legjobb" a négy főhős közül a jövőben játszódó rész kulcsfigurája: én még ilyen rusnya teremtést az életemben nem láttam. Nagyfejű, csökött gnóm a húszdekás zsaru "nő", ha egyáltalán nőként emlegethető ez az aszexuális kerti törpe. Megnéztem, ki ez a bűn csúnya színésznő, Iris Maplewoodnak hívják a szerencsétlent. Semmi bajom nem lenne a testi adottságaival (bár normális ember az ilyet bottal sem piszkálná meg), de az felettébb kínos, hogy rettenthetetlen zsaruként tőle minimum két fejjel és ötven kilóval nehezebb férfiakat kell rendszeresen leküzdenie – persze, sikerrel, off korsz... És még valami. Mindig jókat derülök a sci-fi filmesek ötlettelenségén. Egyszerűen képtelenek új képi világot teremteni, nincs fantáziájuk, hogy kicsit másként láttassák a közeljövő mindennapjait. Így csak steril kocka és üveg házakra futja, hülye, életidegen megvilágítással, amihez képest egy kórboncnoki terem is maga a megépített laza vidámság. Az utcák, közterek is mintha fröccsöntött, felnagyított játékokból lennének: sehol az életnek, az emberi lélek kellemének megfelelő szöglet. Értem én, hogy ezzel is az elembertelenedő, fasisztoid világra akarnak utalni, de itt jegyezném meg, hogy a történelmi fasiszta építészet is alkotott világraszóló remekműveket, amik máig elkápráztatják nem csak az utókor közönségét, hanem annak szakembereit is. (Próbált volna Mussolininek valaki szögletes üveg és beton bozótot eladni építészet ürügyén.) Ami tetszett – és ezt sajnos röviden meg tudom fogalmazni –, az a történet. Szívesen olvasnám, mint nézném. Klasszikus időhurkos, időutazós mese, de akadnak benne fordulatok és izgalmak. Én meg szeretem az ilyesmit, nem tehetek róla. Maga a film az átlagostól jobb, de a fentebb leírtak miatt lepontozom inkább: 10/7.

Napóleon hadművelet (2023)

Kellemes kikapcsolódás volt a film, egy ízig-vérig izlandi akció-thriller. Mindig elképedek rajta, hogy ez az amúgy kicsiny lélekszámú ország miféle értékeket tud kihozni magából úgy a filmgyártás, mint például a foci, meg a turizmus terén is. Ez a film is jó lett. Nem kell nagyot várni tőle, nem a filmművészet remeke, de hozza, amiért elkészült: van benne akció, feszültség, titokzatosság és fordulatokban sincs hiány. Ráadásul rém egzotikus, rideg tájékon játszódik a történet. És mindez úgy van összerakva, hogy sehol sem lelni benne korunk elmebaját, a kötelező kvótát meg az érzékenyítést. Itt végre az amerikaiak a rosszak, akik Izlandot is gyarmatukként kezelik. Egy CIA-s fekete nő a fő hóhér, pedig – esküszöm – mindvégig azt vártam, hogy egyszer csak megvilágosodik, és jó útra tér, mint az oly sok filmben előfordult, ha netán néger színésszel negatív figurát mertek eljátszatni... Az izlandi filmekben rendre előforduló nagy kedvencem, a dagadt Ólafur Darri Ólafsson is beférkőzött a szereposztásba: mackós, szőrös alakja jólpasszol a fagyos, embertelen világ keménységéhez. Jó kis üldözéses, összeesküvés elméletes mozi ez. Sosem fogom megérteni, mi magyarok ilyesmit miért nem tudunk összefilmezni? A lengyelek megcsinálták a Watahát, a horvátoknak is van jó krimi sorozatuk, a románok is kémfilmes szériákat és jobbnál jobb thrillereket gyártanak (utóbbiakat rendre Erdély bércei között!). Lám, a fél budapestnyi izlandi is tud, meg mer a kamerák mögül csodát tenni! Csak mi költünk csilliárdokat nézhetetlen, pár száz főt érdeklő művészfilmekre, vagy történelminek nevezett pongyolán összegründolt tévés játékfilmekre, és már az is siker, ha valaki – például az Üvegtigris – leutánozza Kusturica fekete komédiáit. Bátran ajánlom a Napóleon hadműveletet mindenkinek. Nem váltja meg a világot, de szórakozásnak megteszi. 10/9

FILMES NAPLÓ - 13.

 

Vihar - rajzom

A lányom nevében – 2016

Igaz történet alapján készült francia film. Régi nagy kedvencem Daniel Auteuil. Remek karakterszínész. Valamikor a ’80-as évek elején találkoztam vele először, egy vérbő komédiában – A csibészek érettségiznek. (Még a rendező nevét is fejből tudom, Claude Zizi. Sosem láttam tőle másik filmet. Valószínűleg a mókás neve miatt tapadt meg bennem.)

A lányom nevében film azonban nem komédia. Sőt. Erős dráma, és a filmes élményre még rá is játszik, hogy jó előre, időben tudjuk, megtörtént eseményeket dolgoz fel. Negyven évvel korábban kezdődik a cselekmény, pontosabban 1982-ben járunk, amikor André Bamberski, egy elvált, jómódú üzletember értesül róla, hogy 14 éves lánya meghalt. A balesetnek tűnő tragédiát beárnyalja, hogy a kamasz lány az édesanyjával és annak új férjével, egy közös németországi nyaraláson vett részt. Az ismerősök sajnálkoznak, mindenki gyászol, ám Bamberskit az apai ösztön nem hagyja nyugodni. Ahogy lassan összeáll előtte a kép, mind inkább meg van róla győződve, hogy a megmagyarázhatatlanul hirtelen bekövetkezett halál nem baleset volt, ezért privát nyomozásba kezd. A boncolási jegyzőkönyv alapján majdnem bizonyossá válik, hogy a kislányt a mostohaapa, Dr. Dieter Krombach ölte meg. Miután a fájdalmától félőrült édesapa Németországban nem tudja elérni, hogy Krombach-ot elítéljék, Bamberski a francia hatóságokban bízva annak szenteli az életét, hogy igazságot szolgáltasson Kalinkának és börtönbe juttassa Krombachot. Utóbbit a szintén sokat foglalkoztatott német sztárszínész, Sebastian Koch alakítja, mit mondjak: zseniálisan. Annál is inkább tetszett Koch játéka, mert én még őt negatív szerepben sosem láttam: az arca, az egész lénye valami kedvességet, intelligenciát, és férfias vonzerőt sugároz. Ebben a moziban pont erre volt szükség, hogy a szexuális ragadózó simulékony, megnyerő természetét a nézőknek tökéletesen visszaadhassák. Koch nem csak hogy megugorja a lécet: bámulatos módon egyfajta metamorfózison megy át. A sármos sváb orvosból a szemünk láttára vedlik át kéjsóvár, gonosz pszichopatává. Pont, miként az örökkön derűs, jól menő üzletember édesapából egy megkeseredett, kényszernyugdíjas, koravén férfi lesz, akinek a megszállottsága minden ismerősét, sőt az új, nagy szerelmét is elmarja maga mellől.  A film a több évtizedes hajsza egy-egy fordulópontján időz. Lehet dühöngeni az európai országok jogalkotóinak slendránságán, a bürokráciát is szabad szidni, ám mindvégig ott kísért bennünket a baljós gondolat: Bamberski esete nem egyedi. Ugyanez, vagy hasonló mizéria bármelyikünkkel megtörténhet napjainkban is. Hisz paragrafusokkal nyűglődő, a hivatalok útvesztőiben folyamatos párbajokat vívó kisemberek vagyunk mindahányan, hétköznapi szélmalomharcainkkal. Lehet, csak sorbanállás a részünk egy értelmetlen banki ügylet miatt. Lehet, csak úgy számláznak a címünkre, hogy muszáj tiltakozunk a jogsértés ellen. Egy biztos: kitartásra vagyunk ítéltetve, mint a szegény monsieur Bamberski. Ám vele ellentétben egy cseppet sem biztos, hogy mi majd nyerünk az örök hatalommal szembeni vitában és győzedelmeskedik az igazunk. 10/9, erősen ajánlott megtekintésre!

 A fák tengere – 2015

Ha megbosszul egy film, vajmi keveset tudok ellene tenni. Fátyolos szemmel nézhetem. Esetleg lehet a hangom panaszos vonyíkolás: kivédhetetlenül ragad magával az indulat, úgy a jó, mint a rossz értelemben vett érzelmesség. Ezt már régtől tudom. (Éppen emiatt ódzkodok megnézni például A sziget szellemeit. Nem lenne nagy segítségére a lelkemnek.) Némely filmnél – mint A fák tengerénél is – úgy éreztem, ismét belém nyúltak, elvettek tőlem, fontos dolog került napvilágra. Míg néztem a filmet, szép csendben, észrevétlen kihasíttatott belőlem valami, ami a film végén ugyan visszakerül a helyére: de akkor már nem vagyok ugyanaz, mint aki voltam. Nincs ezért vigaszom. Ülök a mozi befejeztével, lehulló karokkal és a madár csillogó gombszemében keresem a választ, hát mégis, mi végre? Ám felelet nincs.

Ahogy nem talált válaszokat Arthur Brennan sem, akit Matthew Mcconaughey elevenít meg. A Csillagok között óta szeretem ezt a folyton átváltozó színészt. Itt is tüneményes. Nemkülönben a feleségét alakító Naomi Watts, akit viszont a 21 gramm megtekintése után becsülök igazán.
Azt hiszem A fák tengere az idei évem legszebb filmje, pedig sok mindent megnézek. Ez az alkotás azonban nagyon megrendített. Teli van szebbnél szebb metaforákkal, allúziókkal, vissza a múltba és kikövetkeztetve a jövőt... Vezeklés és üdvözülés, vagy egyik sem...
A szimpla történet:  egy amerikai fizikatanár Arthur Brennan házassága válságba kerül, majd a feleségét váratlanul elveszíti. A tanár egy fogadalma miatt elindul Aokigaharába, a japáni Fuji hegy tövének titokzatos, sűrű erdejébe, ahová a legtöbben azért mennek el, hogy átértékeljék életüket, illetve, hogy öngyilkosságot kövessenek el. Miután Arthur megtalálta a tökéletes helyet a halálra, a gondviselés szeszélye folytán találkozik Takumi Nakamurával, egy kirúgott japán tisztviselővel, aki szintjén az útját keresi. A két férfi sorsa egybefonódik, és tapasztalatai megerősítik Arthurban az élni akarást és a szerelme erejét.

A csendes végzet megírva. Az utunk is. Kinek-kinek a saját purgatóriuma lobog. Semmi sem az, és semmi sem olyan, mint aminek látszik. Ezt jól be kell vésni, a szív mélyére. El is fogynak a szavak. Nem tudok most többet írni erről a filmről. 10/10

 

Valkay Zoltán: Replika a tenger, a tengervíz és a tengeri-földek a’ la Bácska között

Pósa Károly achillesz sarkai
Ha tengernél a só adja meg az ízt és hold- vagy napfény világítja át ezen ízt, csodás ismeretlen víz feletti- és víz alatti világok kerülhetnek elénk. Ez fenemód vonzza a vízimádó embert. Vízen át szemlélődni pedig káprázatos dolog, még akkor is, ha a víztükör jórészt homályos képet mutat. Akkor is, ha irizál rajta a napfény, vagy ha éppenséggel a búzakék égbolt azúrja vihar jöttét idézi mélybe fordulásával. Ez az állandósággal változó kapriciózus látszat-világ ellentmondani látszik a bácskai „józanságnak”, hisz az alföldi sík déli végein a vízbesüllyedt tengeri világokhoz képest a naptól izzó levegő-ég teremburája, illetve a föld-sár veszi át az alapvető látványból fakadó belső lényeg mondanivalóját. Az első esetben jószerével fata morganaként lebegteti/remegteti előttünk az eljövendő világ ábrándjait/vágyait, míg második esetben a sár-tenger kiúttalanságának bizton reménytelensége lép fel kérdésként. Föld nyelte világunk másfajta megközelítést igényel. És mi sem természetesebb, hogy más megközelítéssel fordul a bácskai sík alá temetett világokról tudó, értő és érzelmes lélek magához a tengerhez, a beteljesülés örök vágyához.

Ezt előre kellett bocsájtani ahhoz, hogy Pósa legújabb tárlatában kitapinthassuk mind a tenger-, mind pedig a síkvidék különböző móduszainak kifejeződéseit. Tengerhez való vonzódását Pósa vágybeteljesítő metamorfózisként éli meg. Az vezeti álmodozásának beteljesüléséhez; a tengeri földeken túli tengerhez átlépve a tanyás pannontengerész önmaga bácskai robinzonádjának határait is kiterjeszti. Most kiállított alkotásai élethelyzetéből fakadóan, e meglelt tenger-otthon körülrajongásának vizuális nyomai. Élet- és alkotásmenedéke lett a víz-tenger, melyben láthatatlan/absztrakt módon az alföldi érzület/felfogás azért mégis benne van. Így hazavágyódásából elvágyódás, elvágyódásából meg hazatérés is lett. Ezért számára a tenger és a rónaság szigete – kishomoki tanyája – egyszerre és egy időben elhagyott és újra meglelt otthona is…

Herceg Novi

Mert Pósa nem a tengert rajzolja. Tengertől megindítva, inkább a tengerpartot, a szárazon lévőt, az épített környezetet veszi célba. A sík embere egyrészt elmozdított és rétegelt síkok, másrészt színes kaleidoszkópszerű képeken; csillámló vízfelületszerű látomásokon keresztül nézi – nem a tenger alját –, hanem a tengerparti városkák/települések jellegzetes kővel kirakott, kőből épített szűk és pittoreszkszerű utcácskáit. Verőfényes, csillámló lemezekből „rázódik” (rajzolódik) össze számára a keresett kép… tapasztalatainak, élményeinek, tudomásának extrátumai expresszív vagabundus ritmus szülöttei. Mondhatni, hogy ez jellemzi színesben készült tengeres képeit: az állandó összeállás és szétesés szándék-kifejeződése; amik itt és most, éppen ilyenek. Érzés-benyomásait állandó alakulásukban próbálja megragadni, ami elementáris igénnyel lép fel nála. Ezért mozdulatai villámszerűen cikáznak, némely képe szinte menekül érzékelésünk elől, ám a mindenkori felismerés bennük rejlő lehetősége mégis átlendít bennünket a bizonytalanságon, éppen akkor, amikor mi is megpróbáljuk a kusza vonalak, színfelületek palimpszesztszerűségéből előhalászni a futó pillanatot, a fény-árnyék képzelet-játékot...   

Ulcinj

A sziporkázó víz látványától ihletett képeinek látszólagos szövevénye mintegy leülepedve látszik összeállni. Ezzel a „minden egész eltörött-re” is utalhatna, ami után csak ez a színjátszó felület maradt: a sziporkázó napfény csillanása a víz-, azaz képfelszínen, mint valami végső rezümje a mozgásban lévő kaotikus látványnak, mely összetört színes üvegek halmazaként rajzolja ki a városkák házsorait, szukjait, eldugott sarkait. Úgy gondolom azonban, hogy e látvány számára csak alibi ahhoz, hogy előcsalja magából az alkotóvágyat: az érzelmes gesztust, egy érzületet vagy még inkább egy akaratot, mely megindítottan formát/kifejezést keres.   

Mediterran 2.

A tüzes, szín-kavalkádos vad vonalait ritkábban átveszi a vizenyős, eső mosta város-arc megjelenítésének szándéka: a koagulált városképek fekete-fehér impressziói. Hatásukban ezek olyanok, mintha a képek és köztünk valami folyékony üvegszerű membrán húzódna és ezzel az érzületes álmok mezejére távolítaná el tőlünk a látványt – vagy éppen-hogy fordítva, a tengermélyi (tudatalatti) álmok világából emelkednének azok ki a rajzlap vizes síkjára? Valami valószínűtlen valóságlátszatot közvetítve, mellyel alkotónk temperamentumos kedélyét igyekezné hűsíteni? Kérdésünk enigmatikus. Az viszont nem, hogy a belőlük kivont nedvesség végett szálkásan száraz – fehéren feketén – készült vonal-képeinek sorozatai ugyanakkor igazi lélek-illusztrációk: egy jól sikerült álomkönyv lapjai. Pósa sohasem volt tengerparti álomvárosának vedütjein könnyedén kitapinthatóak Quatreme De Quincy megállapított tér-álom-archetípus-motívumai: utca-sikátorok, árkádok és bolthajtásos kapuk, lépcső-fokos emelkedők, melyek az álmodozó vándort az útvégbe vesző templom-világító-toronyhoz vezetik, ahol a kóbor lélek előtt végső stádiumként – mondhatni mintegy hazatalálásként – feltárulkozhat a végtelen vizek imaginárius birodalma...   

Festőnk tengerhez vonzódását látensen a nőkön keresztül is megkísérli kimutatni… mintha a női aktokkal a tenger-élet-szerelem hármasát keresné, mutatná fel… Ahogy ő maga mondja: „Amikor a tenger megszólít, a hangja akár a nőé.” És tudja, nem is kell és nem is lehet e csábításának ellenállni. A tenger női sóhajjal felérő kitárulkozása birtokolhatatlan, akárcsak egy nő odaadó szerelme: világgal felérő fénylő bölcsesség-kő. A tengerhez hasonlatosan a nő igézete is állandó átalakulásban lévő: megfoghatatlan és múlófélben lévő szépség, melytől megérintődni fenséges.

Mediterran 1.

Tengerparti embert rajzolni viszont csak bácskai módra tud. Lendületes józansággal, egyszerűen, találó helyzetben – mondhatni archetipikus pózokban. Vonalai tüneti jelenségek lenyomataiként, érzések vibrációjaként elnagyolva, pedantéria nélkül, leleményes sikerrel formázzák meg az elesett, társadalmi periférián élőket, „vízen-járó figurákat”. Ahogy utcaképeit úri jókedvéhez; képzelet-gusztusához tapadóan gesztusokból állítja össze, megfeleltetve a képben elmondott mesékhez, emberalakjait is lélekállapot reakcióként készíti. A szépség mulandósága szerinte a kép hűtlenségének oka. A megragadás elvetélt szándéka… S bár széles gesztusokkal dolgozik, célja három vonalból kihozni/megformálni a tragédiát, a drámát, az élettörténetet. Kapásból készült rajzait ilyetén lelki-tusa lenyomatoknak, az életértelem vívódó kereséseinek, önön keresztútjának megnevezett (nevet nyert) allegorikus stációinak vehetjük. Annak a közben-nek, ami az élet két legfontosabb pillanata; az otthonról való eljövés és végül a hazatérés között megtörténik velünk…

(*Pósa Károlynak a magyarkanizsai Dobó Tihamér képtárban, október 20-án, Magyarkanizsa városnapja alkalmából megtartott Hazatalálás című tárlatán elhangzott megnyitószöveg szerkesztett változata.)
Az írás eredeti változata itt olvasható: Magyar Szó, 2021.10.30

LÁZÁR MADARA

Néhány gondolat Lázár Anna: Tűnő idők című verseskötetéről

Tisza part - rajzom

A poézis szárnyaló madár. Ahogy az idő is. Nem tudni a fajtáját. Beazonosítani képtelenség. Van, hogy kis lépésekben tipeg, mint a galamb, ugrál, biceg, veréb módra kaparássza a fölszínt, magvakat talál, ilyenkor csivitel az örömtől, de olyan is van, hogy belehasít az éjszakába, akár a fülemüle korai éneke, ami egyúttal a pirkadat kezdetének is a jele: és attól kezdve másmilyen színben tűnik föl a világ. Tudni való, ki ne kelt volna föl rá: amint hallik a pitymallatkor ébredő fülemüle trillája – onnét kezd retirálni a sötétség. Pedig csak egy oktalan kismadár egyszerű füttye. Mégis van ereje. Mégis van hatalma.

Akár Lázár Anna verseinek.

Feketerigó dala. Szökken jókedvűn a fűben. Néz okosan vissza az emberre. Szemében a csillogás – valahonnét ismerős. Ölyvként szitálnak a szavak. Látni őket messziről, érezzük, tudjuk, hogy ott vannak. Fontosak és hasznosak ők. Milyen jó bírni a lelkünkben legbelül, hogy léteznek!

Velük élhető az élet, érthető a vágy, a kellem, a fájdalom meg a válaszaink özöne. A kérdéseinké is. Hihetően emberiek a talányaink. Már a gondolatuk is mosolyt fakaszt. Belehajolunk önmagunkba. Minden koron hasonlóképpen volt ez. Nincs rajtuk mit szégyenkeznünk.

Aztán vannak komolykodó rímű strófák. Vaskosabbak. Lomhán szállók, mint a nagyobb testű madarak. Éjszakaiak, mint a gyöngybaglyok, amiknek nesztelen a tollazatuk, és úgy tudnak röpülni, mintha pókhálót lehelnénk a szélbe. Úgy csapkodnak végig a lelkünkön, különösen mikor elhagyottnak érezzük magunkat, hogy közben meghatározzák a gondolkodásunkat, s bennünk maradandó nyomot hagynak, éppen, mint mikor a felhőkre tekintünk, és örökre belénk ivódik a látványa a hollók sötétjének, ahogy úsznak az égen, vagy a ritkán megpillantható réti sasoknak, mikor uralják az alföldi rónát.

Lázár Anna versei is madarak.

Tovatűnő, ellibbenőn tollas kisebb-nagyobb lények. Nemhiába: az időt szólongatják, arról vetnek számot. Mindannyiunk idejéről. A legdrágább, egyre fogyó kincsünkről.

„Teret és időt kaptam,

egyszerit és eleget,

hogy sorsomat letudjam,

mit ki- sem, át sem léphetek.”

Nem léphető át egyetlen emberi élet sem, jól mondja a költőnő. Ahhoz túlontúl drágára vagyunk beárazva. Nem kézzel foghatóan, hanem szellemiségünkből fakadón.

Létezésünk legféltettebb bizonyítéka ugyanis az általunk fölmarkolt időnkből hasznosított szerepünk. A dolgunk. Hogy vagyunk, jól, avagy rosszul – a kételyeinktől és bizonyosságainktól terhelten, vagy a boldogabbik felünktől: a legeslegjobbik esetben – megszabadulva.

„a másként tévedés eshetőségén

eljátszom a látszatjóságot.”

Így Lázár, és kétség nem férhet hozzá: komolyan gondolja, a versben leírt szándékait. A gyakori bibliai metaforák egy hiperérzékeny, a világra nyitott, rácsodálkozó ember képét láttatják. Lázár Anna verseiben tetten érhetőek a spontaneitás szavai, az allegorikus megjelenítési formák, amiket nem eszközként, hanem egy szakrális nyelvezet megjelenítésként, emelkedettebb szinten használ, mikor a poézis gesztusaiba – mintegy varázslatos köntösbe, igazi csudatévő lepelbe – bugyolálja, féltőn betakargatott mondandóját.

Hisz „éjszakánként lelkem elhagyja a testem” s ki lenne az a bátor, aki az álmainak ellent merne mondani?

A lázári versek mindegyike mögött egy-egy kérdőjel lapul. A törésmentes létünk eshetőségei azok. Megannyi szusszantásunk a pusztába, belekiabált, vagy soha ki nem mondott szavaink sorjáznak a versszakokban, a sorokban és azok között, miáltal némi esélyünk marad az önvizsgálatra, a befelé figyelésre, és önmagunk helyes ítéletére.

Mert rajtunk kívül, kevés az igazi ítész. Lázár Anna – a versei révén egészen bizonyos – ezen kevesek közé tartozik. Egyik kiválasztott, aki tudja, meri és vállalja ezt a felelős szerepet.

Elröppenő, tovatűnő gondolatai akár a madarak. Vissza-visszatérnek. Esetleg velünk együtt vészelik át a gondterhelt időket. De cserben sosem hagynak bennünket.

Milyen jó is – így, velük élni!

 Pósa Károly

A PUSZTA POMPÁJA-ZSONGÁSA

Pillanatkép a megnyitóról

Nagy László egyike azoknak az idehazai magyarjainknak, akiről nyugodt szívvel állítható, hogy sokoldalú alkotó, karakterét tekintve egyedi, mi több – érdekes figura. Igazi teremtő, nyüzsgő lélek. Reneszánsz embernek is mondhatnánk, hisz interdiszciplináris jártassága a jószággondozástól kiindulva a népi építészet, a folklórkincsünk mentésén és még sok mindenen keresztül a képzőművészetig ível.

Éppen ez utóbbihoz való nem mindennapi kötődését, festői kvalitását mutathatta be az Ars Natura civil szervezet jóvoltából és a Bethlen Gábor Alap támogatásával, a karácsony előtt két héttel megnyitott önálló tárlatán. A régi E5-ösön, vagyis a Szegedi úton lévő tanyai magángalériában megrendezett kiállításának képei egyetlen tematika köré szövődtek: a rendezvény címéhez méltóan az összes kép valamilyen formában, más-más hangulati elemmel, de a pusztát, a rónát – a vajdasági tájat ábrázolta.

A megnyitón a békéscsabai színi tanoda fiatal hallgatói mellett közreműködött Seregi Zoltán, rendező-színész, aki méltatta Nagy László munkásságát, és szavaival ünnepélyesebbé, meghittebbé tette a rendezvényt. (Egyébként Seregi Zoltánt a vajdasági magyar tévénézők már régtől fogva ismerhetik: vagy ötven éve ő játszotta Tutajost, a Tüskevár című ifjúsági tévéfilm-sorozatban…)

Amint az szóba is került: igen nehéz dolga van annak, aki Nagy Lászlóhoz hasonló fába vágja a fejszéjét, azaz a bácskai rónaság megfestését tűzi ki célul maga elé. Tudniillik a semmi megragadása mindig kihívás az alkotó ember számára. A harsány szín- és formavilágot sokkal egyszerűbb tetten érni, fölvázolni, papírra, vászonra álmodni.

Míg egy tengerparti sziklás rész, egy nagyvárosi utcarészlet kavalkádja, de még egy ízléses virágcsokor is szinte kínálja magát, addig a lapályon a kiégett fűcsomók, a kórók, a száraz dűlőutak nem sok látnivalóval kecsegtetnek – hinné az avatatlan, egyszerű ember. Holott Nagy képeit nézegetve nyilvánvaló a tény: Bácska és Bánát pora, sara, a szikes pusztasága hallatlanul erős vizuális hatásokat tartogat annak, akinek értő a szeme-szíve.

A pasztell technikával, krétával készült alkotások zömén testet öltenek a párák, a ködfoltok, s a levegőben szürkéllő porkristályok finom fátyolként, mintegy sejtetve engedik fölfedezni a puszta intimitását. A festő előtt és után is bizonyára lesznek majd – vagy már vannak – kortársak, akik szintúgy ezt a mágikus tájvarázst igyekeznek láttatni, értelmezni. Nagy László sokadszorra elmesélt képei viszont mellőzik a konvencionális látásmódot. Az alkotó nem esik a langyos semmitmondás csapdájába, ami bizony gyakorta jellemzője a pasztellel ábrázoló művészeknek. Nagy László festői kéznyoma unikális, színvilága karakteres, vonalvezetése a kellő mértékben pulzáló: hol erőteljes, hol pedig pávatoll finomságún puha. Látszik, hogy nem csak az érzelmek, de az élmények is ihlették. Valószínűleg ez a visszafogott természetesség az, ami a szépen megfestett, szemnek kellemes, bájjal átitatott tájképeknek hangulatot teremt. Mert a Járás mértéktartó dinamikája ott érződik a piktúrában fogant akarat által. A romos tanyák meg-megvillanó meszelt fehérje éppen csak vakfoltként vezeti a szemünket a tág térbeliség uralta elvadult bozótos mélyére. A szélben billegő bogáncskóró-fej sem mint díszlet van jelen, hanem a szerves történetmesélés része, az aranymetszés szabálya szerint elhelyezett utalás, az ismert világunk rádiuszát jelölő nagyon is prominens, elhagyhatatlan tartozék. Szentimentalizmus nélküliek Nagy László pusztai képei, képzőművészeti kísérlete komolyságának hiteléért olykor stilizáló manírokat is megenged magának, ékesen bizonyítandó, hogy nem csak valamiféle múló stílusfordító hóbort szülte az alkotásokat, hanem az erős vágyódás, az igényesség, a környezetét tisztelő, a szülőföldjéért rajongó kortárs művészi akarat által.

Egy olyan ember festett a maga és mások kedvére, akinek szívügye a Járás. Aki teljes valójában, az utolsó göröngytől a jegenyefák hegyéig ismeri, éli, és minden nap újrafogalmazza a tájat. Hisz sosem néma a pusztaság. Az alkotói kegyelem révén elegáns zeneiséggel árad belőle a kellem, a szépség. Akár Nagy László képeiből.

Pósa Károly

   

Mentő ötletelés

KRITIKA Ridley Scott: The Martian (Mentőexpedíció)

Úgy szerettem volna végre jót írni! Azt mondani, hogy milyen nagyszerű érzés megnézni ezt a régen várt filmet! Esküszöm nem akartam megszólni! Elvégre jó hosszú hónapok óta lestem, kutattam, hogyan és hol tölthetném vadászhatnám le.

Részlet a filmből

Tudniillik nagyon bírom a tudományos-fantasztikus műveket, holott nem vagyok meggyőződve arról, hogy az egzakt tudományokat – a matematikát, az asztronómiát, a nanofizikát és más egyéb, elvont diszciplínákat – nekem találták volna ki. Az elektromos áramköröket is csak tisztelettel, óvatosan nézegetem. Ritkán, ha erőt veszek magamon, kicserélek egy kiégett égőt, és slussz! Nekem a mágnesesség mindörökre mágia marad, nem beszélve az ilyen-olyan hullámokról, rezgésszámokról, és rejtély mi fán terem valaminek az amplitúdója. Mégis. A sci-fi műfajban mindezekkel együtt benne van egy csomó kisgyerekes félelmemen túl a kíváncsisággal elegy izgalmam is.

Ridley Scott neve meg egyfajta garancia volt arra, hogy ezúttal nem fércmű készült. Jobban mondva úgy gondoltam, hogy az az angol rendező, aki egyszer már letett az asztalra egy Alient, egy Szárnyas fejvadászt meg egy Prométheuszt – nem nagyon nyúlhat mellé. Hát: annyira nem is. De ahhoz éppen eléggé, hogy a legújabb opusáról most egy kicsit vakarózva írjam meg a véleményemet.

Egyszer majd ennél hosszabb tanulmányban érdemes lesz taglalni a magyarországi filmforgalmazók minden képzeletet alulmúló újcím-adási őrületét. Miként a klasszikus Terminátor sem úszhatta meg a röhejes Halálosztót, úgy az eredeti The Martian könyv- és filmcímet is ügyesen sikerült kiherélniük egy íze-bűze sincs Mentőexpedícióval. Aztán valaki megsúghatta nekik, hogy így ez bizony kicsit kevés, mert az ominózus „magyarítás” után miheztartás végett alcímként szerepeltetik az eredetibb – A marsi – megnevezést is.

Amúgy a film alaptörténete pofonegyszerű. A Mars bolygóra küldött űrhajósok közül egy botanikus szakember lemarad a visszaútról. Társai halottnak hiszik, szépen ott is hagyják. Így veszi kezdetét egy 21. századi robinzonád. A zömmel egyszemélyes balhé Matt Damon színészi erejére lesz bízva, hiába fut egy földi, és még egy űrbéli szál a filmen keresztül: bizony a többiek ezúttal mind mellékszereplők. Jók a marsi tájképek – állítólag Jordániában forgatták a vörös bolygó jeleneteit –, a budapesti Duna-parton félüresen tátongó Bálna Centrum meg elmegy kicsit futurisztikus NASA-központnak, a statiszták között fölismerhetően magyarországi vendégmunkásokkal. Közben a főhős látványosan eszkábál, fúr-farag, és túlél az egy szál magában lakott bolygón. Mindenre van mentő ötlete – és itt kezd kicsit elcsúszni, komikussá válni a film. Engemet, ahogy bő két évtizede tévéfilm-sorozatok tucatjait kerülgetem – irtózva attól, hogy valamelyik nyolcvanas évek-béli amerikai szuperhőst muszáj néznem – a Marson felejtett asztronauta leleménye hideglelősen emlékeztet a B-kategóriás MacGyver összes trükkjére. A filmbeli Mark Watney felőlem lehet jó botanikus, a saját ürülékével trágyázott krumpliföld boldog tulajdonosa. Csakhogy mindehhez sokallani azt az ezermesteri képességét, ami egyformán kisegíti: ha navigálni kell, ha napelemeket tákolni, ha ősrégi űrszerkezetek megbütykölése adódik. A film felén túl már sejthető: itt esély sincs arra, hogy a sikersztori felszínességén túl bepillanthassunk a magányra ítélt, szenvedő, kiszolgáltatottságában is lázadó, olykor reménykedő, olykor a kételyeivel és halálfélelmével küzdő ember belső világába. Amit a rideg marsi miliő egyébként tálcán kínálna. Ehhez képest a főhős a szüleit egyszer emlegeti: annyi sem tudható róluk, mint Colombo feleségéről. Mark Watney-nek ráadásul nője, szerelme sincs. Kasztrált tudós, nulla érzelmekkel. Mintha a Földön nem lett volna előélete. Nincs is. A marsi táj, a szuper környezet, a látványvilág és az akció mindent visz. Pedig Daniel Defoe pár száz évvel korábban még ráérzett, és le is írta, hogy Crusoe matrózban mekkora vágyak, milyen végletes ösztönök tombolhattak. Mígnem megérkezett neki Péntek, és mindjárt emberebbnek érezte magát.

A Marson rekedthez nem érkezik ugyan társ, de az örömködés a végéről nem marad el. Igazi megmentős filmmé kerekedik, profin megkomponált, sok viccel tűzdelt filmes ponyvává. S mint Piszkos Fred a Csendes óceán déli részén elveszett Gustav Bahrt, az Angol Királyi Földrajzi Társaság tagját visszatoloncolta a feleségéhez, úgy nincs okunk kételkedni abban, hogy Ridley Scott is megtalálja a tudományos és fantasztikus módját egy Marson vegzáló botanikus hazahozatalára.

Elvégre a Földön is elkél valaki, aki ki tud cserélni egy villanyégőt.

Mentőexpedíció (The Martian)

Színes, amerikai sci-fi, 136 perc, 2015

Rendező: Ridley Scott

Szereplők: Matt Damon, Jessica Chastain, Kristen Wiig, Jeff Daniels, Sean Bean

Pósa Károly

Magyar Szó, 

 2015. október 12.