Vendégszerző: JOÓ ISTVÁN író-publicista

Van egy angyali fiú, Pósa Károly, akinek valaha a – szerénységéből blogbejegyzéseknek mondott – költői kisprózáit kezdtem élvezettel olvasgatni, ha már elém ugrottak a fészbukon. (Ha több időm volna, szoros követéssel tenném.) Egy számomra testvéri lélek szikrázó tollmegszaladásai ezek (naplótöprengések, puszta vallomásmonológban megírt egyhősű riportok, tárcanovellák, karcolatok stb., lásd: "Bácskai diárium - Pósa Károly blogja").

Aztán azt is meg kellett látnom, teljesen elkészült képzőművész, eredeti világú grafikus, festő is, valamint remek karikaturista. Hamar fb-ismerősöm lett tehát. De aztán kiderült, hogy éppen ő is a konzervatív médiában kujtorog, nem mellékesen délvidéki – magyarkanizsai – gyerekként árválkodik Budapesten. Abban a belpesti utcában él, ahol én első hat életévemet töltöttem. Futó üzeneteket váltottunk. Párszor ha össze is futottam vele, no nem a Damjanich utcában, hanem amikor a Mediaworks irodaházában egy szinten volt a Magyar Nemzet és a Mandiner szerkesztősége s a folyosói konyha közös volt. Más-más okból, de egyikünk se dolgozik már ott.

Pár napja jött tőle egy kedves messenger üzenet: "Reggeli ujjgyakorlat" – írta. Mellékelve az egyszerű, mégis rafinált karikatúrám. S most itt, nyilvánosan ámulom el magam, hogy ilyen lényeglátó szeme van, nézzétek meg, nemcsak a szökőkútszerűen növő, kezelhetetlen hajamat, hanem a gyermeki lelkemet is látja, és szelíden ki is figurázza. Csendes, szeretetteljes komikum az egész.

Az ember elgondolkodik, hogy talán látott egy fotót rólam, esetleg felidézte pár, kávéautomata melletti pillanatra élőben is látott arcomat, és azokból – akár a lélekre, karakterre tett utalás mellett – pár vonással, felismerhetően, de más minőséget létrehozva a papíron újraépíti... Úgy ráadásul, hogy még belevisz szelíden a varázsvonalaiba egy igazi leleményt azzal, hogy egyik kezem (a bal) ügyében az újságírói kenyérkeresetemhez használt laptop, a másikban jókora lúdtoll... Ebből levonható, hogy szerinte ezt (az egyébként senki) emberkét (Joó Istvánt) mi foglalkoztatná igazából – még ha láthatóan gyenge fickó is, aki be nem tudna áldozni egyetlen éjszakát sem a saját irodalma megteremtéséért... 

Szóval bravó, Pósa Károly, így már tényleg nem fáj, hogy én valószínűleg sosem fogok művészként kiteljesedni, és hogy inkább csak a hátrányát éreztem a lírai alkatomnak és hajlamomnak. Netán ezzel az ironikus rajzzal arra biztat, hogy mégiscsak szedjem össze magam komolyabb tollforgatásra, ha már ilyen (feminin) kölyökképem maradt? 

Mindegy, megtiszteltél, felüdítettél azzal, Barátom, hogy rajzodhoz egyszer én is alapanyagod lehettem!

Valkay Zoltán: Replika a tenger, a tengervíz és a tengeri-földek a’ la Bácska között

Pósa Károly achillesz sarkai
Ha tengernél a só adja meg az ízt és hold- vagy napfény világítja át ezen ízt, csodás ismeretlen víz feletti- és víz alatti világok kerülhetnek elénk. Ez fenemód vonzza a vízimádó embert. Vízen át szemlélődni pedig káprázatos dolog, még akkor is, ha a víztükör jórészt homályos képet mutat. Akkor is, ha irizál rajta a napfény, vagy ha éppenséggel a búzakék égbolt azúrja vihar jöttét idézi mélybe fordulásával. Ez az állandósággal változó kapriciózus látszat-világ ellentmondani látszik a bácskai „józanságnak”, hisz az alföldi sík déli végein a vízbesüllyedt tengeri világokhoz képest a naptól izzó levegő-ég teremburája, illetve a föld-sár veszi át az alapvető látványból fakadó belső lényeg mondanivalóját. Az első esetben jószerével fata morganaként lebegteti/remegteti előttünk az eljövendő világ ábrándjait/vágyait, míg második esetben a sár-tenger kiúttalanságának bizton reménytelensége lép fel kérdésként. Föld nyelte világunk másfajta megközelítést igényel. És mi sem természetesebb, hogy más megközelítéssel fordul a bácskai sík alá temetett világokról tudó, értő és érzelmes lélek magához a tengerhez, a beteljesülés örök vágyához.

Ezt előre kellett bocsájtani ahhoz, hogy Pósa legújabb tárlatában kitapinthassuk mind a tenger-, mind pedig a síkvidék különböző móduszainak kifejeződéseit. Tengerhez való vonzódását Pósa vágybeteljesítő metamorfózisként éli meg. Az vezeti álmodozásának beteljesüléséhez; a tengeri földeken túli tengerhez átlépve a tanyás pannontengerész önmaga bácskai robinzonádjának határait is kiterjeszti. Most kiállított alkotásai élethelyzetéből fakadóan, e meglelt tenger-otthon körülrajongásának vizuális nyomai. Élet- és alkotásmenedéke lett a víz-tenger, melyben láthatatlan/absztrakt módon az alföldi érzület/felfogás azért mégis benne van. Így hazavágyódásából elvágyódás, elvágyódásából meg hazatérés is lett. Ezért számára a tenger és a rónaság szigete – kishomoki tanyája – egyszerre és egy időben elhagyott és újra meglelt otthona is…

Herceg Novi

Mert Pósa nem a tengert rajzolja. Tengertől megindítva, inkább a tengerpartot, a szárazon lévőt, az épített környezetet veszi célba. A sík embere egyrészt elmozdított és rétegelt síkok, másrészt színes kaleidoszkópszerű képeken; csillámló vízfelületszerű látomásokon keresztül nézi – nem a tenger alját –, hanem a tengerparti városkák/települések jellegzetes kővel kirakott, kőből épített szűk és pittoreszkszerű utcácskáit. Verőfényes, csillámló lemezekből „rázódik” (rajzolódik) össze számára a keresett kép… tapasztalatainak, élményeinek, tudomásának extrátumai expresszív vagabundus ritmus szülöttei. Mondhatni, hogy ez jellemzi színesben készült tengeres képeit: az állandó összeállás és szétesés szándék-kifejeződése; amik itt és most, éppen ilyenek. Érzés-benyomásait állandó alakulásukban próbálja megragadni, ami elementáris igénnyel lép fel nála. Ezért mozdulatai villámszerűen cikáznak, némely képe szinte menekül érzékelésünk elől, ám a mindenkori felismerés bennük rejlő lehetősége mégis átlendít bennünket a bizonytalanságon, éppen akkor, amikor mi is megpróbáljuk a kusza vonalak, színfelületek palimpszesztszerűségéből előhalászni a futó pillanatot, a fény-árnyék képzelet-játékot...   

Ulcinj

A sziporkázó víz látványától ihletett képeinek látszólagos szövevénye mintegy leülepedve látszik összeállni. Ezzel a „minden egész eltörött-re” is utalhatna, ami után csak ez a színjátszó felület maradt: a sziporkázó napfény csillanása a víz-, azaz képfelszínen, mint valami végső rezümje a mozgásban lévő kaotikus látványnak, mely összetört színes üvegek halmazaként rajzolja ki a városkák házsorait, szukjait, eldugott sarkait. Úgy gondolom azonban, hogy e látvány számára csak alibi ahhoz, hogy előcsalja magából az alkotóvágyat: az érzelmes gesztust, egy érzületet vagy még inkább egy akaratot, mely megindítottan formát/kifejezést keres.   

Mediterran 2.

A tüzes, szín-kavalkádos vad vonalait ritkábban átveszi a vizenyős, eső mosta város-arc megjelenítésének szándéka: a koagulált városképek fekete-fehér impressziói. Hatásukban ezek olyanok, mintha a képek és köztünk valami folyékony üvegszerű membrán húzódna és ezzel az érzületes álmok mezejére távolítaná el tőlünk a látványt – vagy éppen-hogy fordítva, a tengermélyi (tudatalatti) álmok világából emelkednének azok ki a rajzlap vizes síkjára? Valami valószínűtlen valóságlátszatot közvetítve, mellyel alkotónk temperamentumos kedélyét igyekezné hűsíteni? Kérdésünk enigmatikus. Az viszont nem, hogy a belőlük kivont nedvesség végett szálkásan száraz – fehéren feketén – készült vonal-képeinek sorozatai ugyanakkor igazi lélek-illusztrációk: egy jól sikerült álomkönyv lapjai. Pósa sohasem volt tengerparti álomvárosának vedütjein könnyedén kitapinthatóak Quatreme De Quincy megállapított tér-álom-archetípus-motívumai: utca-sikátorok, árkádok és bolthajtásos kapuk, lépcső-fokos emelkedők, melyek az álmodozó vándort az útvégbe vesző templom-világító-toronyhoz vezetik, ahol a kóbor lélek előtt végső stádiumként – mondhatni mintegy hazatalálásként – feltárulkozhat a végtelen vizek imaginárius birodalma...   

Festőnk tengerhez vonzódását látensen a nőkön keresztül is megkísérli kimutatni… mintha a női aktokkal a tenger-élet-szerelem hármasát keresné, mutatná fel… Ahogy ő maga mondja: „Amikor a tenger megszólít, a hangja akár a nőé.” És tudja, nem is kell és nem is lehet e csábításának ellenállni. A tenger női sóhajjal felérő kitárulkozása birtokolhatatlan, akárcsak egy nő odaadó szerelme: világgal felérő fénylő bölcsesség-kő. A tengerhez hasonlatosan a nő igézete is állandó átalakulásban lévő: megfoghatatlan és múlófélben lévő szépség, melytől megérintődni fenséges.

Mediterran 1.

Tengerparti embert rajzolni viszont csak bácskai módra tud. Lendületes józansággal, egyszerűen, találó helyzetben – mondhatni archetipikus pózokban. Vonalai tüneti jelenségek lenyomataiként, érzések vibrációjaként elnagyolva, pedantéria nélkül, leleményes sikerrel formázzák meg az elesett, társadalmi periférián élőket, „vízen-járó figurákat”. Ahogy utcaképeit úri jókedvéhez; képzelet-gusztusához tapadóan gesztusokból állítja össze, megfeleltetve a képben elmondott mesékhez, emberalakjait is lélekállapot reakcióként készíti. A szépség mulandósága szerinte a kép hűtlenségének oka. A megragadás elvetélt szándéka… S bár széles gesztusokkal dolgozik, célja három vonalból kihozni/megformálni a tragédiát, a drámát, az élettörténetet. Kapásból készült rajzait ilyetén lelki-tusa lenyomatoknak, az életértelem vívódó kereséseinek, önön keresztútjának megnevezett (nevet nyert) allegorikus stációinak vehetjük. Annak a közben-nek, ami az élet két legfontosabb pillanata; az otthonról való eljövés és végül a hazatérés között megtörténik velünk…

(*Pósa Károlynak a magyarkanizsai Dobó Tihamér képtárban, október 20-án, Magyarkanizsa városnapja alkalmából megtartott Hazatalálás című tárlatán elhangzott megnyitószöveg szerkesztett változata.)
Az írás eredeti változata itt olvasható: Magyar Szó, 2021.10.30

MINDEN JÓL VAN*

Egyperceim

Az Egy - fotóm

Láttam nemzedékem legjobb elméit a D1-es motorvonatokon, Kádár-vonatoknak neveztük őket, Magyarországon készültek, lassan, olajosan, büdösen, fapadosan, pirosan brummogtak-zakatoltak a falvak és a városok között, vittek bennünket innen oda szombatonként, és vissza vasárnap. Hiába voltunk szinte még gyerekek, az idő mégsem tűnt végtelennek akkor, és az útjainknak sem voltak elágazásaik, lehetett tudni, hogy hova vezetnek. Hogy két év szünet jön hamarosan, és ez ellen nem tehetünk semmit. Volt, hogy úgy éreztük, üvölteni kéne, hadd hallják az emberek, hogy van hangunk, de hát nem volt, még csak kerestük, egymásban, könyvben, zenében, filmben, a kocsmák savanyú sörében, és a vonatokon, amikor együtt utaztunk, a fapadokon ülve, a sorok közt szorongva, a két év szünet felé.

Aztán ez elmúlt, és az a két év is elmúlt, kibírtuk, hazajöttünk mindannyian, nagyon-nagyon messziről, és folytattuk, ahol abbahagytuk. Másképpen, igaz, és másokkal, mert a többiek élete nem állt meg, amíg mi messze jártunk, ők mentek tovább addig is, és nem voltak ott, vagy nem úgy, ahova mi visszatértünk. Ez rossz volt, kényelmetlen, de nem merenghettünk, nem búslakodhattunk sokáig fölötte, dolgunk volt, rengeteg tennivaló, és úgy tűnt, hogy frissebb a levegő, szabadabb, beszívhatóbb napról napra.

Ha beszívhatóbb a levegő, akkor tágasabb lesz a világ is hamarosan, gondoltuk, nem vonulunk ki a társadalomból, különben is, az csak illúzió volt, hogy megtehetjük, átverés, délibáb, amerika, hanem megváltoztatjuk.

Illúzió volt azonban a forradalom is. Elmaradt, és ami helyette történt, nem felemelkedést hozott, hanem összeomlást, szétesést, káoszt.

Láttam nemzedékem legjobb elméit a határátkelőkön. A határátkelőkön hosszú sorok álltak, Ladák, Moszkvicsok, Volgák a sárban, a porban, lassan-lassan araszoltak, megtorpantak, elindultak, bennük sápadt emberek, fáradtak, reménykedők, hogy a túloldalon tényleg máshogy lesz.

Ültünk az Irinyi utcai lakásunk konyhájában, tágas konyha volt, sokkal nagyobb, mint előtte a Mező Imre úton, körbe lehetett ülni az asztalt kényelmesen, a gyerek aludt az egyetlen szobában, és a professzor, aki akkor még nem volt professzor, de mindannyian tudtuk, hogy az lesz, egyszer csak azt mondta: pillanatokon belül negyvenévesek leszünk. Nevettünk. Közben boroztunk, száraz vörösöket ittunk, miért vodkáztunk volna ideát, kiürült bikavéres és cabernet-s üvegek porosodtak a sarokban.

Később is sokat nevettünk ezen, ironikusan, másfél évtizeden át. Majd azután is, múlt időben. Pillanatokkal ezelőtt negyvenévesek voltunk.

Az is az Irinyi utcában volt, hogy a politikus, aki akkor még nem volt politikus, de tudtuk, hogy az lesz, azt mondta: neked nem kellett volna eljönnöd onnan, ott voltál valaki, itt nem vagy senki, egy vagy a sok közül, van ilyen, mint te, több száz vagy ezer is. Nem baj, válaszoltam, megbirkózom velük, és megittam a boromat.

Az énekes is azt mondta a Kecskeméti utcai kocsmában: te ott tiszt voltál, érted, tiszt voltál. Mire én: pacifista vagyok, nem hiszek a háborúban, és ambícióim sincsenek.

Sok lakásunk volt máshol is. A Szőlő utcában, a Váci Mihály téren, a Váci úton, a Kassai utcában, változtak a tulajdonviszonyok, nőttek az alapterületek, a többieknek is lakásaik vagy házaik lettek, autót vásároltak, utódokat nemzettek, odaát és ideát is, telt-múlt az idő, három nap egy esztendő.

Tudósok lettünk, tanárok, politikusok, orvosok, színházi emberek, vezetők, újságírók, szerkesztők. Tisztek. Apránként, fokozatosan, lépésről lépésre.

We done our thing. The problem solved. Some of us hold extremly high positions.

A politikusnak, aki persze politikus lett, nem volt igaza az Irinyi utcai konyhában. Nekem sem egészen, birkóznom sem kellett, hagyni csak, hogy megtörténjenek velem a dolgok.

Egy kérdés maradt, amire nem született válasz soha. Hogy ez mennyire a miénk. Kívül-belül. Mennyire a mi világunk, mennyire a mi életünk. Ha igen, vagy ha nem, akkor dráma-e mindez, vagy komédia. Vagy színtiszta leíró próza csupán, amely lineáris időkezelési technikákat alkalmaz, és nem tűri a romantikus-szenvedélyes hangütést. Kézenfekvő, hogy nem elbeszélő költemény. Nem is szabadvers.

But we are tired. We’re hardly breathing. We got nothing to believe in.

Tudom, hogy nem egyformán fáradtunk el. Az lehetetlen. Nemzedék voltunk, de nem voltunk egyforma erősek, egyformán szerencsések, és két egyforma forgatókönyv sincs. Nem minden út kanyarog ugyanúgy, az akadályok, a falak is különbözők, amikor muszáj visszafordulni.

Van, hogy hiába volt valami csúcs, majd veszett el később, lehet keresni hozzá hasonlót. És van, hogy kiderül: arra és amarra menni is hiábavaló, fölösleges, mert minek.

Most nem bírok futni, fáj a lábam. Nem bírok olvasni, romlik a szemem. Nem bírom a zenét, zúg a fülem. Nem ihatok bikavért, kikészül a gyomrom. Így írok. Minden jól van.

Odaát ma is járnak a D1-es motorvonatok. Ugyanazok, szó szerint, amelyek ezer éve is. Lassan, olajosan, büdösen, fapadosan brummognak-zakatolnak a falvak és a városok között. De rég nincs közük nemzedékem legjobb elméihez. Talán az utánunk következőkéhez sem. Már nem is pirosak. Kékre és sárgára festették őket időközben.

Gazda Albert

Az eredeti írás a Tiszatáj irodalmi folyóiratban, 2020.07.11-én jelent meg.

*Egyik kezemen meg tudom számolni, tizenegy év alatt, amióta létezik a Bácskai diárium hányszor kölcsönöztem írást másoktól. Az, hogy most Gazda Albert esszéjét közzétehetem azon túl, hogy örömmel teszem, egyúttal nagy megtiszteltetésnek is veszem.
Több ilyen írástudó kéne, mint az Albert. Több ilyen ember. 

Rezeda Kázmér utazásai - "VUKOJEBINA"

Vendégszerzőnk írása

-Megyünk ismét a Délvidékre! – morfondírozott magában Rezeda Kázmér, és elmosolyodott.

Szerette a Délvidéket, s benne Magyarkanizsát, és szerette a társaságot, akikkel újfent nekivágtak. Ott lesz megint Konczolffy Jonatán, a főzelék-tanszék vezetője, aki állandóan morog, mint a bolhás kutya, és beleköt az élő fába is, teszi ezt azért, mert ő a világ egyik legnagylelkűbb, legjószívűbb embere, és ezt képtelen elviselni saját magában. Jön Miló, a doki, akit valamiért különösen kedvelt Rezeda Kázmér, talán azért is, mert Milóban megvolt mindaz a racionalitás és józanság, ami belőle hiányzott. Miló a kora tavaszon már motorral járt, úgy közeledett a szálloda folyosóján teljes felszerelésben, mint Armstrong a holdon, „kis lépés nekem, nagy lépés az ésszerűségnek!” – mondta Miló, és Tiszaszigetnél öt perc alatt átment a kishatáron, míg Rezeda Kázméréknak maradt a röszkei két és fél óra, mely idő alatt a Jóisten neve is többször szóba került. S jöttek a többiek, Boti ügyvéd úr asszonyával, Nyulipulival, s mind a víg cimborák.

No és ott voltak persze a helyiek!

Mindenekelőtt az Art „káfé” öreg zongoristája, akinek játéka világszínvonal, a századforduló Párizsát idézte, azét a Párizsét, ami nincsen többé, és már nem is lesz sohasem. Aztán a Direktor, szép metszésű arcával, nyírott, hófehér szakállával, meghatározhatatlan korú bölcsességével – mindig az volt Rezeda Kázmér érzése, hogy a Direktor háromszáz év múlva is ugyanígy fog itt ülni, pedig már nem is lesz világ, egyedül Magyarkanizsa lesz még meg, az öreg zongorista fog játszani, és a Direktor fog mesélni a városka múltjáról. Rezeda Kázmér ilyenkor mindig úgy képzelte, hogy a Direktor háromszáz év múlva őneki és gyönyörűséges asszonyának fog mesélni, és ezen is elmosolyodott. Ám a Direktor örökéletűségét erősen aládúcolta az a tény, hogy Rezeda Kázmér délután összefutott a Direktor édesapjával, aki bőven elmúlott kilencven éves, és fürgén közeledett biciklijén. Majd amikor meglátta RezedaKázmért, kamaszosan kontrázott, leugrott a drótszamárról, egyenes derékkal megállt előtte, láthatatlanul, de jól érzékelhetően még a bokáit is összecsapta, kezet nyújtott, erősen szorított, szembe nézett, egyszóval nyomokban sem tartalmazott genderelméleteket, viszont ő volt a vad rácok közötti megmaradás. Az örök megmaradás.

-És meg ne feledkezzünk Pósa Karcsiról… - dünnyögte maga elé Rezeda Kázmér, és tényleg ne feledkezzünk meg Pósa Karcsiról, mert ismét ő szervezte a borvacsorát, a Pósa Karcsi, és az ő tökéletesen kiszámíthatatlan, megbízhatatlan, mégis halálbiztos és lefegyverző kedvessége. Pósa Karcsi korunk Troppauer Hümérje, aki nem ver meg senkit, ennek ellenére százhetvenhét szakaszos balladáit feszült figyelemmel hallgatja végig a legénység, vagyis az Art „káfé” múltból itt felejtett kalózai, no és persze a túloldalról érkező garabonciások.

Csak ezt az ismételt borvacsorát nem értette Rezeda Kázmér. –Nemrég voltunk itt borvacsorán, végig ittuk a Maurer szortimentet, milyen borvacsorára lehet itt menni ezek után? – dohogott magában, aztán eljött az este.

A társaság pedig egy csöndes magyarkanizsai utcán találta magát Pósa Karcsi vezetésével, beléptek egy kapun, amely mögött kitárult egy darabka Toscana.

Rendelés - rajzom

A Dukay-Sagmeister pincészet Sagmeister felének portáján álltak. Sagmeister Ernő volt a vendéglátójuk.

Megérzi azt az ember, ha kivételesen jó emberrel van dolga – és Rezeda Kázmér belenézett Ernő szemébe, és megérezte.

Aztán helyet foglaltak az asztalnál, és Ernő belefogott a dologba. Beszélt kicsit a szerémségi borvidékről, Tarcal hegyéről, s azon a maga szőlejéről. Beszélt arról, hogy vad vidék az, köves a hegy, köves a dűlő – „vukoje bina” – mondja rá a szerb, „s hát hogy is fordíthatnám ezt le?” – morfondírozott Sagmeister Ernő, „hát úgy, ahogy van: az bizony farkasb…ta vidék”.

És akkor Rezeda Kázmér hátradőlt, és megnyugodott: tényleg otthon van. Mert az, hogy „farkasb…ta vidék”, az bizony költészet. Aztán még egyszer megijedt Rezeda Kázmér, amikor Ernő szólt néhány szót a „biodinamikus borászatról”. mert az bizony vízválasztó. De Istennek legyen hála, Sagmeister Ernő nem kezdett el arról mesélni, hogy teliholdas éjjelen, piros sapkában, az angyalok hajnali könnyével szokott permetezni, nem. Csak arról, hogy ez egy életforma, mindenre kiterjed, permetez bizony rézzel is, de hazudni azt nem szabad.

Akkor aztán végképp megnyugodott Rezeda Kázmér. (...)

Amúgy Sagmeister Ernő büszke volt arra, hogy a régi annalesek szerint családja az elsők között érkezett ide a török kitakarodta után, Kecskemét környékéről, marhacsordával.

És megérkezett az első tétel, egy szerémi zöld.

Rezeda Kázmér gyengéje volt ez a fajta, már a Maurer-féle borvacsorán is elszerelmesedett vele, s bizony, Sagmeisterék szerémi zöldje semmiben sem maradt el attól. Mondta is Ernő, a szerb illetékesek nem engedik felvenni a fajtajegyzékbe, nem pusztán gonoszságból, hanem mert annyira jó, hogy el akarják lopni maguknak. A 2017-es, kénezetlen szerémi zöld, na az ölte a medvét. Hát még a Dévás-dűlő furmintjai 2016-ból! Szuperlativusz! S annál kicsivel jobb a Köves-dűlőjé. Csak így arra már nem maradt jelző…

S közben persze megkezdődött a vacsora is.

Nyitánynak méltóságteljesen bevonult a tányérokba egy sült nyúl narancsos rizottóval. Nehéz ám olyankor bármit is mondani, amikor Magyarkanizsán, egy csöndes utcában, a kapu mögötti darabka Toscanaban, gyönyörűséges, ropogós furmintok mellé bevonul egy nyúlpecsenye narancsos rizottóval. Olyankor megelevenedik Bornemissza Anna sok száz év előtti recepteskönyve, pedig abban van, ami úgy kezdődik, hogy „végy három ökröt”, azon pedig a históriás, régi haza másik szegletében, a Gyimesekben élő marcona csángó, Rezeda Kázmér jó barátja, Attila is csak azt szokta dörmögni egy kaján mosollyal, hogy „hát persze”.

Mindenestre az udvari kemence mögül mintha Tersánszky Józsi Jenő kukucskált volna be az ablakon – bár az is lehet,Rezeda Kázmér ezt csak úgy képzelte. Ki tudja…

S amikor Rezeda Kázmér úgy gondolta, nincsen ennél magasabb bor ezen az estén, Ernő megbontott egy kadarkát, szintúgy a Dévásból, 2016-ból. Abból, amelynél tőkénként mindössze fél kiló szőlőt hagyott meg a gazda. S összehasonlításképpen ihattak mellé a garabonciások ugyanabból, csak 2015-ből.

A ’16-os férfiasabb, ásványosabb volt a ’15-ösnél, Rezeda Kázmérnak mégis az utóbbi ízlett jobban. Összegzésképpen pedig azt kellett kimondania Rezeda Kázmérnak, hogy ilyen csodás kadarkákat még Szekszárdon sem ivott addig, vállalva ezzel azt is, hogy szekszárdi borász barátai soha többé nem engedik be őt a pincéikbe.

-A bornak is vannak rossz pillanatai… - mondta ekkor Ernő gazda, a hajdanvolt, kecskeméti, szászféle marhatartók kemény, egyenes magyarrá lett ivadéka, és Rezeda Kázmér egyáltalán nem értette, mire érti, hiszen éppen most teszi kockára az óhaza legjobb szekszárdi borászainak barátságát ezért a kadarért…

Mindeközben tányérváltás lett, és az udvari kemence bendőjéből előkerült a sült marhalábszár, melléje krumplipiré,Rezeda Kázmér pedig titokban eresztett a nadrágszíjon, és elkezdett azon töprengeni, hogy soha többé nem mozdul innen, hanem elszegődik Ernő gazda mellé udvarosnak. Kosztért, kvártélyért, meg szerémi zöldért, furmintokért, kadarkákért, de azokat kénye szerint válogathatja.

S azután amolyan meglassult, zsolozsmás éjszaka lett, visszakóstolásokkal, anekdotákkal, Tersánszky mellé odaállt kukucskálni Krúdy is meg Mikszáth is, aztán Ernő gazda felesége megérkezett még egy maga sütötte (Gyimesekben: maga sütte) máktortával, a mellé pedig Ernő gazda megnyitott egy aszú kadarkát…

Odafönt, a mennyországban van egy korcsma. Azoknak van fenntartva, akik valamilyen adminisztratív hiba miatt elkerülték a purgatóriumot, és valahogy mindjárt bekerültek a mennyek országába. Ivós emberek, evős emberek, asszonyszomorító emberek, régi-féle, egyenes, jó emberek isznak ott. Egyebek mellett az Ernő gazda aszú kadarját. mert annak ott a helye.

Csak azt nem tudta kiszedni a gazdából Rezeda Kázmér, hogyan történik a szállítás. Nem is baj. Kell legyenek titkok, másképpen fene ette meg az egészet.


Az eredeti írást ide kattintva olvashatja a Magyar Nemzet napilapban.