 |
| Régi festményem |
Virradatkor, kora reggelente az Ősz útra kel.
Indul cimborázni, oda, ahol a legtöbb verett házfal összedőlő. Pirkadati esőben
szeret bőrig ázni. Halkan eldiskurál a két kontár. Az Ősz, meg a kacskaringós
folyondár. A kései Vadszőlő, ami befutja az alvégi házikó repedését, a soha nem
vakoltat. A falon ujjnyi rések között régen gyíkok voltak. Angyalbejáró a
küblis oromzaton. A lyukakban közöny tekinget. Csak a Vadszőlő zöldell. Integet,
kedélyeskedik, köszön. Köszönget mindenkinek.
Az Ősz hozzá tart. Halad. Megy. Sorra veszi a
sarkokat. Az utcákat, a pipázni kezdő kéményeket, a tóparti kicsiny közöket. Látja
a mellette elmenőket. A betonjárdákon a bukkanókat, a cipősarok szaggató lyukakat,
az összes flekket, a vizenyős, nedves, alaktalan foltokat. Rajtuk az
átsietőket. Férfiakat és nőket. A portásokat, a hajnalban kelőket. Hamis
szeretőket. A kialvatlan pékeket, mindenféle dolgos népeket.
Ilyenkor nem szól. Kinek szólna? Nincs ott az
örök, zöld barátja. Megsimogatja az esőcsatornák illesztését az ujja, néha
merészen, néha gyáván, de mindig újra, meg újra. Senki se látja. Akárhány stréber
évszak bármit is ígér, akar. A kiégett rőtbarna Járáson sosincs avar. Félbehagyott
őszi átirat, ahogy a tócsák sara fröccsen a vádlijára, miként cipőjéből kibújva
mezítelen talppal áll a hideg dűlőutak árkában. Rögök tapadnak a lábakra, s titkon csodálja, egyre csodálja, hogy az ég milyen szürkéskék, deresedő selyem: a
látóhatár elmosódik. Előnő a való. A nap kél, múlóban az idő, tűnőben minden
sejtelem. Álmában van a sok régi barátja. Szeptember a gazdagoknál. Október
szemmel ver. Esznek Júdásék asztalánál. November a szegényebbeknél. Azok sem
különbek emezeknél.
Megértő szemmel madárka rebben. Készülőn, költözőn,
szelíd az éneke. Éppen olyan komoly a nézése annak a lánynak, mint a vasúton
túl fészkelő feketerigónak. Nyárfa könyökén a vesztett sötét, szilvaszínű tolla kékes. Lehull, lepörög
sekélyen. Beleszáll a kanizsai Ősz tenyerébe. Őrködik a rigó. Félti, vigyázza
félszegen, a szögelt talpfák közé szórt kavicsos részeken, ahol északnak
tartva, foghíjasra vágott telefonpózna sor mutat Horgos felé, bököd fölfelé tucatnyi
szúette girhes karó, délcegen.
A régen lelopott, levágott sodrony kábelek
csutakja (aki kapja marja) elmutatják az irányt, a valaha kopogott sok ti-ti-tát
a kószáló Ősznek. A leszedett kukoricásban szép szemű őzek, vadnyulak időznek.
Csak egy sor ház. Ott a Vadszőlő némelyik falán. Tövig nyesik. Talajba
gyalulják néhanapján. Mégis. Makacs a vadszőlő. Folyton újrázni mer, mindig
kinő. Hiába. Nem szelíd, nincs szép virága. Cudar. Ezért Vadszőlő. A
legtöbbeknek átok. Akár az Ősz. Talán éppen ezért barátok.
Balról kezd fújni. A szél kontráz. Megkócolja a
bodzák ágait, a bohém fodrász, aki széltolóskodna, hisz az a dolga, délig,
napestig. Ha tetszik, ha nem tetszik. Hamarosan esik.
Teheti. Hadd csinálja, az eheti siető idő. Sem
az Ősz, sem a Vadszőlő nem kér kegyelmet. Ilyen tarra vágott, durva
szegénylegények. Tartják a fegyelmet. Inkább adnak, mintsem kérnek. Egy korty
jó szívvel mért vízzel beérik. De mostanában nem igénylik. Egy ideje már azt
sem kérik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése