2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2021. január 18., hétfő

A PERASTI ADMIRÁLIS

Perast

Fodrozódnak a fehér gyöngyház színű habok Perast kikötőjében. A kék ég teljessége a vízen ring, amióta világ a világ, amióta a Kotori-öböl létrejött. Gleccserek alakították ki. Egykoron irdatlan szurdokban folyómeder lehetett, a földtörténet korai időszakának valamelyikében.

Két moccanatlan, tömör óriás árnyképe sötétlik az öböl vizében: a karsztos Orjen- és a Lovćen-hegység. Ez utóbbinak az ormán – amely egyben a Fekete Hegyek Országának legmagasabb csúcsa is – a helyiek által tisztelt uralkodó-költő, Njegoš mauzóleuma található. A tüdőbeteg fejedelem mindössze 37 évet élt, ám rövid földi pályája dacára XIX. századi filozófusként, és egyházi tanítóként is beírta nevét Montenegró nagykönyvébe. Máig jó szívvel emlegeti a népe. A szomorú pályájú herceg síremléke fölött a kelő holdnak szerelem színűre szokott kerekedni a képe, az éjszaka lila leplén pedig a csillagokkal versenyt ragyognak a parti városkák fényei. Százezernyi pulzáló, parányi csillogás fönt és alant: a hegygerincek és az épületek elmosódó kontúrjait az éj sötétje fölszívja.

Olyan, mintha az öbölben minden este a világűr néhány emelettel lejjebb, a földszintre költözne. Egybe ér az egész világ, nincs különbség a létezés síkjai között. Körös-körül sugárzanak az aranypor szemcsék. Tivat sétálóutcájának kandelábereivel versenyt csillog a Tejút égi sztrádája, és a Fiastyúk konstellációja hajnali egy óra tájékán a megsimult tenger vizében kotlik. A mélyben neonszínű halrajok örvénylenek, a kompot vigyázó reflektor fényére pedig csápos, zselészerű, fenéklakó szörny bújik elő, mintha kötelessége lenne megbámulni az izzó villanyégőt. A groteszk lény méretét nézve korántsem ijesztő: akkora, mint egy közönséges vekni. De az áttetsző bőrének a hullahalványsága, a bőrén át látható szerveinek pulzálása taszító. A kocsonyás szörny nem tudja, hogy a gyengébb idegzetűek és a gyerekek félnek tőle. Mint engedelmes kutya, naponta előbújik rejtekhelyéről, és éjfél után megy, lebegve, egész a sekély vízhez óvatoskodik, hogy az ezer wattos fényáradatban napfürdőzhessen. Szépszámú nézőközönsége a partról figyeli. Utálkozásomat legyőzve éjjelenként én is meglestem a szörnyet. Kérdeztem egy helybélit, aki pincérként mellettünk hordta az italt: az isten szerelmére, mégis, mi ez a rémséges valami? Nikola a válaszát megtoldva sercintett egyet a tengerbe, és ugyanezen flegmával nekem bökte: zver. Magyarul: szörny. Hát, ettől nem lettem okosabb.

Perastnak ma is hét temploma van. A balkáni kis ország legnagyobb katolikus szentélye a város dísze. A püspöki székhelyként is szolgáló templom Szent Nikola nevét viseli, mert a hajósok, matrózok, halászok, vagyis az összes vízen járó ember védőszentjének az erős hitű öböllakóknál régtől nagy az ázsiója.

A szentély mai formájában, véglegesen 1616-ban lett kész. Fehér márványból építették. Nem is akármilyenből: Korčula szigetéről hozták a köveket, az Adriai tenger közepéről, ahol a híres utazó – Marco Polo – szülőháza napjainkban is látogatható. Kőfaragó mesterek százai dolgoztak a Szent Nikola késő reneszánsz stílusú falain, a már barokk harangtornya kifejezetten impozáns lett, 55 méter magasan nyúlik az égbe. Giuseppe Beati, egy velencei építész tervezte. Lélekvesztő csigalépcsőt megmászva a csúcsából szavakkal le nem írható panoráma nyílik a Kotori-öbölre. Ez a templom volt a Tengerész Testvériség központja.

A perastiak vitézségét az előző bejegyzésemben már említettem. Egy személyt mégis érdemes kiemelni a sok bátor harcos közül. A perasti Matija Zmajević az orosz flotta admirálisaként a legmagasabb rangig jutott, amit tengerész megkaphat.  Egy emberhalállal végződő csetepaté miatt a fiatal Zmajević kénytelen volt elhagyni szülővárosát. Előbb Dubrovnikba emigrált, majd onnét az orosz nagykövet ajánló levelével I. Péter cár szolgálatába szegődött. Hamar kitűnt a bátorságával, a svédek elleni balti-tengeri csatákban egymás után aratta győzelmeit. Zmajević diadalainak eredményeként Nagy Péter néhány fiatal tisztjét, vagyis bojárját a Kotori-öbölbe, Perast városába küldte, hogy ott a legjobb szakemberektől tengerészeti tudományokat tanuljanak. Ezt követően a mediterrán vizekről érkező harcost ellentengernagyi rangra emelték, és az uralkodó megbízta a Don folyó flottájának felépítésével. 1725-ben Zmajevićet az az egyedülálló megtiszteltetés érte, hogy Nagy Péter temetésén a császár koronáját viselhette. Az orosz uralkodó utódja, I. Katalin pedig Alekszandr Nyevszkij renddel tüntette ki Zmajevićet, aki végül 1727-ben admirálisi rangot kapott. A sikeres katona sosem feledkezett meg a gyökereiről: számos adománnyal támogatta az öböl népét, és a szülővárosának fejlődését segítette mindvégig. Katonai pompával temették el, a moszkvai Szent Ludvig katolikus templomban.

Mindez nem csupán a régi idők csodás meséje. Erről szól a tenger. Ahogy a múltban, úgy ma is ezt jelenti az ottani élet. Az örvényeket, a szél ekéjével szántott hullámzó vad vizeket, a létezést és elmúlás tisztességét, amit csak az arra érdemesek, az igazán tiszta szívűek képesek elviselni, és legfőképpen megérteni.  

                    Pk

2021. január 17., vasárnap

PERAST LELKIISMERETE

 

Perast - sikccem

A Kotori-öböl zegzugos bugyrának mélyén, a kettős „Z”-re hasonlító mediterrán fjord második „Z” betűjének derekán keresd a várost, ami nem is az. Perast félezer lelket sem számlál, viszont a múltját illetően bátran beállhatna a tőle nagyságrendekkel népesebb, fölkapott nevű történelmi városok közé. Beállhatna – ha akarna. De nem akar. Még akkor sem, ha a perasti bátorság – nem költött mese, hanem dokumentált tény – világhírű.

Valósággal szégyenlem magamat, belefacsarodik a szívem, ha arra gondolok, hová tűnt mára belőlünk, férfiakból a legendás perasti virtus. Vagy az árnyéka. Vagy annak legalább a halvány utánzata. Könnyű azt kereken kimondani, hogy a perastiak mind merészek voltak, sőt, időnként vakmerőek is, és a halált megvető bátorságukhoz többnyire piszok nagy szerencséjük is volt. Így van ez rendjén. Hittek önmagukban, mertek, és az évszázadok alatt rendre nyertek is: csatákban, ütközetekben, hadjáratokban jeleskedve ámulatba ejtették a világot, hol a hősiességükkel, hol a pimasz rettenthetetlenségükkel, hol pedig a halált is kinevető hatalmas szívükkel. 

Egy epizódot elmesélek: jellemzi a perasti kurázsit.
A középkor végén az oszmán terjeszkedés az Adriai tenger városállamait is fenyegette. Akkoriban merőben más értékrend alapján méricskélték az emberek az identitást: nem a valamely nemzethez tartozás számított, hanem a szülőföldhöz való ragaszkodás, vagy ahol volt, ott a királynak, a mindenkori uralkodónak tett hűség parancsa írta elő, ki hová sorolható. Peraston már akkoriban is féltucatnyi templom állt, de a katolikus és az ortodox perastiak is ugyanazzal a hévvel védték a városuk érdekeit, ha kellett vállvetve küzdöttek az ellenséggel, és ha kellett, meg is haltak Perast szabadságáért.

Megjegyzem, a várost számos alkalommal próbálta bevenni a török, akiket a helyiek annak rendje-módja szerint alaposan megvertek. Volt, hogy a muszlimok hajóhadát küldték az öböl fenekére, akadt, amikor a várfalakról űzték messzire a hódítókat. Egy idő után a szultán is belátta, hogy a perasti kaland túl sokba van neki, föladta, inkább ment a serege a kontinens belseje felé.

Egy ízben a török haderő a montenegrói királyság akkori fővárosát, a fekete hegyek között megbúvó Cetinjét kezdte ostromolni.
A sokszoros túlerő eleve reménytelen helyzetbe hozta a védőket. Csak idő kérdése volt, mikor törnek be a városba a janicsár hadak.
A jó cetinjeiek segítséget sehonnét sem remélhettek. Imádkoztak hát, kegyes véget, gyors halált adjon nekik a Teremtő. Hogy az Úr meghallotta-e a fohászukat, nem tudható. De a perasti férfinép füléig és szívéig bizonyos, hogy valami hír eljutott.
Mivel azidőtájt a perasti hajók a város kikötőjében horgonyoztak (nem volt szezonja a kalózkodásnak, és a török is nagy ívben kikerülte a harcias öböllakókat), a derék perasti férfiak megköpték tenyerüket, nótaszóval fölkerekedtek. Mentek „balhézni”. Jó mókának tartották kéretlenül beavatkozni egy számukra idegen népség, egy távoli város élethalálharcába. Mindezt pusztán a hecc kedvéért. Az eredményt sejthetik: a hátba támadott törökök riadt tekintetétől csak a cetinjeiek szeme kerekedett nagyobbra, mikor a nekitüzesedett perastiak hirtelen fölbukkanva, lezúdulva a hegyoldalból tönkreverték az ostromló erőket, és hazazavarták a pogány sereg maradékát. Ennek a nem mindennapi historikus eseménynek a hálás cetinjei uralkodó rendelete állított emléket. Odáig a városba csak fegyvertelenül lehetett belépni. Szigorú szabály volt, ami ellen a vétkező a fejével lakolt. Viszont a diadal után ezen szabály alól uralkodói pátens mentette föl örök időkre (!) az összes perastit. Ekkora volt a bizalom és a megbecsülés irántuk.
Nem hiába tartják: bajban ismerszik meg, ki az igazi barát.    

            


2021. január 13., szerda

BUDVA

 

Budva - Óváros - Stari grad 
 rajzom


Budva városa olyan mint egy érzéki nő. Két arca van. Talán rendjén való dolog is ez. Az ember, a környezetünk, meg úgy általában az egész világ rétegelt. Sokféle értelmezése lehetséges egy személyiségnek, éppen úgy, ahogy egy utcákkal, közterekkel, kikötővel és óvárossal létező településnek lehetnek szeszélyei, elsődleges és másodlagos karakter jegyei, lehetnek jó és rossz napjai, silány évei, sikertelen korszakai, hogy utána ismét zenitre hágva ragyogjon a nap és földerüljön a fény a homályos idők után.

A montenegrói partszakaszon a turisták által fölkapott Budva mai ábrázata olyan, amilyen a XXI. század eleje. Kisminkelt kurva. Szép, de üres. Úgy rúdtáncol, hogy közben egy rántottát sem tud megsütni. Csak a pomádé, meg a parfüm számít. A sok púder mögött bömböl a zene a betondzsungel üvegfalú lokáljaiban, diszkógömb forog, méregdrága gépkocsik túrják, kaparják az aszfaltot, és a világ összes nyelvén karattyoló, folyton az egzotikumot hajhászó utazó közönség egymást nyomkodva, taszítgatva mihamarabb hozzá akar férni a földi boldogsághoz. Kora estéken a homokos strandról a központba csődülnek a szórakozni vágyók. Eleinte visszafogott italozás zajlik, de este tíz órától a műanyag énekesnők mikrofonvégre kerülnek, és a dobgép monotóniáját csak a szintetizátorokból üvöltő giccses műnépdalok múlják fölül. Többnyire bosnyák és szerbiai pincérek szaladgálnak a vonaglók között. A pokoli zajban semminek nem marad értéke, de méltósága sem. Ez Budvának a sötétebbik ábrázata.

Ám van egy másik is. A mostanival szemben az óvárosban meglelhető Budva igazi lelke, hisz a sikátorokban, a több száz éves kopott utcaköveken ott hever a történelem minden tanulsága, szépsége és fájdalma. A gondolkodás ladikjában merengőt a könnyű esti séta alkalmával üdvözli néhány ifjúkori emléke, szégyenlős botlásának távoli bánata. Lépteink ritmusára Budva fölött az ég még sűrűbbé, egészen kobaltkékké válik. Egy rácsos kert mélyéről kabócák zsizsegése hallatszik, ismeretlen, délszaki virágok kelyhe áraszt édes illatokat, és ilyenkor ráeszmélünk, hogy néha, tényleg nagy ritkán, előfordulhat, hogy a fölszín fontosabb még a tartalom becsességétől is.

A Szent Iván templom becsukódó ajtajának visszhangja nem ül el gyorsan. A fal mellett az ülőfülkék között egyedül maradt ember még egy ideig hallja a kongást. Előbb a fülével. Aztán belülről is, észlelni kezdi a visszhangot, ami nagyon hasonlít a szíve dobbanásához. Az ikonosztázok szentjei a sok aranyozott keretben, a kortól megfeketedve, füstös képpel, de világító szemmel bámulják a magára maradó idegent. Részvét nélkül néznek, ám legörbedt szájuk kifejezésteli.
Bár viszolygok Budva pénzesebbik felétől, ilyenkor megértés van bennem. Úgy gondolom, a város meg köztem ez a megértés kölcsönös.   


2021. január 7., csütörtök

Herceg Novi

 

Ennek a városnak nincsenek zajai.
Ha egyszer majd az egész világ odaveszik, Herceg Noviban akkor is csak a tenger hullámainak az andalító sustorgása lesz a végszó. Fülsértő inzultus az egymáshoz szorított kőépületek között tán sosem csattant: a gesztusok szikárak, a máshol szokott urbánus zsibongásnak nincs éle, a kirívó ellentéteknek pedig errefelé nincs keletjük.  Itt ez a különös, letompított disszonancia ad karaktert a környéknek. Nyugalom van.

Mintha a helyiek nem akarnák tudomásul venni a külvilág zakatoló tempóját. Észre sem veszik a megkergült nyüzsgést. Unalommal, egykedvűen, de a szájuk szegletében facér félmosollyal nézik a holnapot. Ülnek egy kávé és egy pohár – lincurának nevezett – keserű pálinka mellett, és míg sportról, a politikáról meg a nőkről elmondják a véleményüket, minden hányavetiség nélkül élvezik az életet. A szokott ritmusuk, a tradíciók rabjai ezek a tagoltan beszélő, magyar ízlésnek nehezen artikulálható nyelvű öböllakó emberek.

Ez a számunkra idegen, néha ijesztő, néha lenézett, de titokban elirigyelt montenegrói kedély áthatja nem csak a személyiségüket, hanem gyakorlatilag mindent.
Az ott élőknek nem csak a tekintetük nyugodt, derűs, hanem ez a nemtörődöm hangulat jellemzően belengi a többszáz éves kőből épült utcákat, beleívódott az szerteszét csüngő oleander bokrok árnyékába, megbúvik a csónakokat rögzítő kötélcsomók bolyhában, ahogy jelen van a zöldre mázolt zsalugáterek csukott magánya mögött is.
A kikötőben sirályok csapkodnak, a pékség teraszán egy fiatal pár közösen eszik egy burekot, a központ fölé magasodó óratorony nagymutatója komótosan döccen a kilences felé, s a Fő tér mögötti piacról a közeli sikátorokba halszagot lop be a hegyoldalból leóvatoskodó szellő. A Kanli Kula középkori tornya rendíthetetlenül mered a nyílt tenger irányába, mintha még most is várná a török vagy a velencei rabló gályák érkezését. Évszázadokon át különféle hódítók próbálták akaratukat ráerőszakolni a városra: sikertelenül. Az öböl lakói akkor is ugyanúgy közönnyel és méltósággal ültek az akkori kocsmák előtti asztaloknál, és kivárták, hogy az igazságuk diadalmaskodjon. Nehéz ezt másoknak megérteniük.

Herceg Novi jóban van önmagával.

2021. január 6., szerda

71

Kanyó Zoltán
(1950-2009)

Vonatablakból nézem a tájat. Mintha nem is január, hanem inkább ősz lenne. A fákon még tavalyi levelek ringanak, a kaszált tarlókon őzike törékeny alakja, a párában alig látszik. Derékig ködben szunnyadnak a csalitok. Fehér hattyúk módjára az ég tükrén keletnek szédelegnek a felhők, odafönt tereli őket az év elejei jeges huzat, és a múlt esztendő az emlékét – dacból vagy szánalomból – otthagyja a nyirkos levegőben. Tudni való, elhervadt a tavalyi év.
 Most csak zúzmara virágai nyílnak, s ahogy szaladgál a szél a csupasz faágak között, a korán beköszöntő alkony odacsöndösödik az avar alá.

A Tisza-hídon robog át velem a szerelvény. Pár pillanatig látom megint a folyót, az én folyómat, a miénket. A folyam olyan, mint amilyennek gyerekkoromban megismertem. Egyedi és mégis az egyetemesség jegyeit hordozza magán. Egész, de telis-tele van finom részletekkel, apró elemek sokaságágával.

Minden parányi komponensét ismerem. A színét, a szagát, még az ízét is. A nüanszait. A parton gyökerek gubancolódnak, barnássárga iszapból fatörzs csonkja bököd fölfelé, és a Szolnok melletti szakaszon lebegő ladik pont olyan, mintha a Vízitelep mólójától az imént lökték volna a sodrásba.
Ugyan honnan van még most is az orromban a Slajcon túli iszap szaga?
S honnét tudom, honnan érzem a bőrömön a januári folyó vizének hűsét?
Miféle hatalom űzi a meder aljára a gondolataimat, oda, ahol az a gyöngyökkel rakott vásári bicskám örökre elveszett…
Ezek teszik teljessé a Tiszát, ahogy engem is a tiszai emlékek révén formál ma is egésszé a folyó. Beismerem, az idő sorvad, és az efféle tiszai szegmentumok nélkül csak szemfödő lenne a múlt.

De hát nem az. A régen volt dolgok, események puha emléke ma is ott fénylik a folyó vizében. Még ha csak egy villanásnyira is. Ahogy a vonatkupé ablakából ránézek a már megtörténtre, a már visszacsinálhatatlanra.  

Január 6-a van. Megint Vízköröszt napja.

Mindig úgy diskuráltam vele, mintha saját magamban beszélnék. Nem volt titkom előtte. Elmondtam neki ami zavart, elmondtam ami jólesett, és ő minden egyes alkalommal meghallgatott. Azt is tudattam vele, ha valami fájt. Figyelmesen nézett. Sodort cigarettát, nyálazta, töltött bort és utána megvigasztalt. Aztán sokat énekeltünk együtt, hallgattuk a muzsikákat, elsírtam magamat, később megnevettetett.
Komolyan vett, szeretett. Bízott és hitt bennem. Sosem fogom tudni meghálálni neki.
Ma Vízköröszt van. 71 éves lenne a Barátom.

                                                                                Pk       

Mediterrán '21

 


Az el- és bezártság nem valami kívülről rám erőltetett kényszer. Mindenütt tilalomfák nőttek tavaly. Azokon a fákon a járvány elleni regulák teremtek. Tavasszal, nyáron és utána egész évben úgy tűnt, mintha sosem akarna vége szakadni ezeknek az újból és újból érő keserű gyümölcsöknek. Mostanában a törvényt  nem egyénre szabják, mint a zakót, hanem az influenza vírusának kényéhez mérik. Ha vannak is fizikai akadályok, karantén, kijárási tilalom, ha olykor szájzár szerű, maszknak nevezett partedlivel kiskorúsítottnak is érzem magamat – a máshonnét merítkezés szabadsága azért megmaradt. Nem csak nekem. Mindannyiunknak.
Így, fejben utazok. A már bejárt mediterrán régióban bóklászik az emlékezetem. Ott, ahol még az árnyékoknak is jellegzetes illatuk szokott lenni. 
Szó mi szó – nyugtalan vagyok ilyenkor. Ha csak egy órácskára is szeretnék a montenegrói sikátorok szurdokmélyén a falnak dőlni. Ott várni megint valakire, és a Szent Tripun katedrális kora esti harangszavában a saját szívem ritmusát visszahallani. Látnám, mint egykoron az íves kapubélletekben a kuporgó macskákat, a misére iparkodó szakállas kalugyert, az égen pihés felhőcske árválkodna, és újból szerencsés lennék, mert a legbelsőbb gondolataimat a táncikáló porszemek vinnék napszállatnak, az öböl vize fölé, a semmibe. Ahogy szálldogálva, lobogva, úszva tovatűnne az a bolondozó nyár, már az a félbemaradt mondat sem zavarna többet. 

                                  Pk

2021. január 3., vasárnap

NAPLÓ - 124.

 


„Ne félj, megcsüggedt elme. Az Isten gondviselésének gyertyája még el nem aludt.” – a győri Kalendárium 1749. évének első napjaira szánt intelem a mára is érvényes. Hiába archaikus a nyelvezet, a szórend. Az akkori válságok orvoslására – ugyanúgy, mint ma – csak a lélek erősítése hatott.

Pontosabban látom, mint valaha. Nem egymagam vagyok így ezzel. Megtanultuk. Elvégre a tavalyi évünk keserű volt, mint a földben lent felejtett tormagyökér.

Régen, amikor még úgy voltam boldog, ahogyan fiatal, alig lüktetett bennem a félsz. Azt hittem, bölcs vagyok, s minden álmom eleve betelik majd. Abban is bíztam, hogy az elmúlásra magától értetődően lesz valami gyógyír. Hogy a remény majd ott fakad valahol a következő esztendőkben, csak addig nyelni kell egy kis keservet, szívköhögést meg légszomjat, hogy aztán mindezt túlélve a jövőm meghozza a szabadságom: a terheket levethetem, és a szem kinyílik, mint ébredéskor. Nem így történt.

Az egyedüli vigasz az alkotásban látszik. Az előző év mindennél pontosabban megértette velem. Mert milyen volt 2020? Közhelyes? Unalmas? Tragikusan groteszk? Vagy csak szimplán silány, és a bezártságról szólt, a félelemről, ami végig ott táncolt zölden az arcokon? Is-is. 

Szerintem 2020 leginkább a rendetlenség éve volt. Mert aki a rendet szereti, annak terveznie muszáj. S bármekkora reményekre voltam is följogosítva, a járvány esztendeje ha nem is húzta át teljesen mindegyiket, alaposan átírta az elképzeléseimet. Nem nyafogok. Másokét is. Némi túlzással: mindenkiét.
Se nem sci-fi volt 2020, se nem akció film. Inkább drámaként tekintek rá, feketére sikerült, melankolikus darabra, de arra is abból a fajtából, amiben főszereplők és ügyes forgatókönyv híján jóformán semmi nem történik. Látszólag végtelenül egyszerű volt a folyamat. A kezdeti egy-két hónap még nagy reményekre jogosított. Úgy pattant ki reggelenként a szemünk, mintha előttünk való nap senki nem kelt volna föl, s úgy feküdtünk le, hogy aznapra is kitaláltuk magunknak a föltámadást. Egy emberként menekültünk valami elől, noha üldözni senki nem üldözött. Mi magunk hágtunk a saját sarkunkba. Ebbéli igyekezetünkben nemhogy másokra nem – vagy alig – voltunk tekintettel: önnön ambícióinkba gabalyodva magunkkal sem foglalkoztunk eleget. Pusztán a megfelelés, a pörgés, meg az a rohadt pénz. A többi csak életkép volt, történés, amolyan töltelék, hogy ne érezzük, milyen gyorsan száguld velünk az élet. És a sorsunk március végén megálljt intett. És azóta az összes vágyunk, a harangunk, a sértettségünk meg a tudatlanságunk tart bennünket fogva ebben a maszkos-vakcinás létforgatagban.

Van-e mentségünk?

Biztos akadna. Kérdés, értjük-e, újból fölfedezzük-e, mekkora ajándékunk az irgalom. Persze, nem ilyen egyszerű a képlet, de gyors magyarázatnak, az újév első napjaiban – hadd legyen elég…
Szóval, ha a következ
ő napokat elvárás nélkül kezdjük nézni, még akár jók is lehetnek majd. Aligha kétséges, mindenképpen ajánlott lenne ebbe az irányba figyelni, mert valószínűleg akkor a töltelék részek megtelnének élettel. Azok a színes, feledhető epizódok. A percek kellemes meglepetései. A sok fölismerés, mind-mind vásárfia lenne. A gesztusok, az a pár szó, amikor végre elárulhatjuk önmagunkat. Az ilyesmi fölér egy csöppnyi örökléttel. Akkor megtörténhetik, hogy akár a csöndből is jó hír fog kirezdülni.

Alig várom már. A haciendát, ahol Kishomok környékén a vadakácos ligetben be fog teljesedni a megmaradás. Jó világ lesz. Majd ha megint eljön a lóraszállás ideje.   

               Pk