NAPLÓ - 132.

 

Kánikula - rajzom

Nincs kiút a valóság sűrűjéből. Meg kell enni, ami van: ha nyers, ha főtt, ha sült, ha odakozmált, akkor is. Az elmúlt évek tálaltak ezt-azt. Rosszat is, jót is. Voltak szürke munkaruhás napok. Voltak didergősre ázottak, és akadtak lakodalmas cafrangúak is. Gyász és keserűség váltották egymást, majd néha fordult a helyzet: fénysugár világította be a sötét zugokat, ott legbelül, ahová senki szeme sem lát, csak Egyvalakié. Ijedeztem egy sort az értelmetlenségtől tartva, de rendre cáfolat érkezett minden kételyemre. Ettől megnyugodtam. A tudat, az elrendezettségbe vetett bizalmam termőre forduló kertje hamar benőtte a kétségbeesés vadalanyait. Hosszú ideje igyekszem elkerülni a kéregető vagy a panaszkodó embereket. Magamból merítek, és ha muszáj, összeszorítom inkább a számat. Tudok kemény és lágy lenni. Mi bajom lehetne? 
A rádióban kívánságműsor megy. Pár percig tűröm, aztán elnémítom. Régen, valahol olvastam, hogy Brahms megsemmisítette azon műveit, amelyeket nem tartott elég jónak. Hirtelen az jutott eszembe, hogy még azok is mennyivel jobbak lehettek az efféle zenéknél. Ehelyett inkább firkálgatok. A papírlapra húzogatott vonalak, a legegyszerűbben megformált alak, vagy a legprimitívebb, két-három hangból álló melódia dúdolása is beledobott kavics a mindenség állóvizébe. Olyan hullámokat képes verni, amelyek inverz módon a zavart elültetik, és a nyugalom körköreit tárják szét mindenfelé. Azt rajzolom, amit érzek. Hogy mit érzek? Pokoli meleget. Izzadok, csorog a hátamon a víz, és a vékony hegyű filc szinte szántja a néhol nedves, ócska minőségű nyomtatópapírt. Nem gondolok semmire. Csak a vonalakat látom. Leghátul, agyam rejtekében aztán mégiscsak fölgyúl egy pilács: vizet kéne tenni a Ticának. Mozdulok, egy öreg műanyag edényt kinevezek a csóka fürdőmedencéjének. A madár szinte azonnal birtokba veszi, játszik, szétcsapott szárnyakkal fürdik. Akár egy vásott gyerek, ha pocsolyára bukkan. Nézem a lubickolását. Acélkék szemében pajkosság. Mesék vannak azokban. De ezek a mesék most nagyon rövidek.
Megcsonkulnak, elöregednek a napok. A hőség miatt van, tudom.
Ha van valami, amire nincs ráhatásom és pont emiatt még szenvedélyesebben gyűlölöm, az a kánikula. Egy ideje a harminc fok is bosszant. A nyarat utálom. Régebben, vagy húsz-harminc éve még nem foglalkoztam vele. Valószínűleg a vakáció, meg a többségi vélemény miatt inkább úgy tettem, mintha nekem is tetszene. Ma már előre tartok a júniustól, nem beszélve az augusztusi hőrekordokról. Hiába, hogy a nyár derekának szülötte vagyok. Nap- és tűzjegyű. Azt is írja a horoszkópom, folyékony arany az igazi elemem. Sokat vidultam rajta, akárhányszor ezeket a badarságokat olvastam. Úgy fest, még a csillagjegyemnek sem tudok rendesen megfelelni.
A csillagok hűse más. A hideget szeretem. Ahhoz lehet alkalmazkodni: rétegesebben öltözik az ember. De a meleg ellen nincs ellenszer. A bőrömből csak nem bújhatok ki. Nem marad más hátra, viseltes klottgatyáim egyikében iparkodok túlélni a lakás mérsékelten hűvös közegében.
Meleg van. Iszonyat. Éjjelente sűrűn fölébredek, egy-egy hideg zuhany után órácskányi álomlét, ha adatik. Hajnali három után némileg javul a helyzet. Az ablakot kibillentem bukóra, és résnyire tárom az ajtót. Hagyom, hogy a tikkasztó nyári éjszaka vége felé, mint valami magányos dallam, jótékonyan beáramljon a lehűlt levegő.     

                                   Pk  

NAPLÓ - 131.

Puha gyolcs az éjszaka. Nem léphetek be a birodalmába, egy darabig még nem. Romok repedésein zöldes mohaként még itt maradok. Az asztalnál ülök. Előttem sikerületlen, rossz rajzok, és gondolatban Kanizsához tapadok. Odakint az utca moraja lassan elhalt, a kora nyári éj sötétje csendesen hömpölyög, akár az álomban mondott ima. Már vasárnap van. Tica alszik. Szép napunk volt. Reggel fürdött, néztem, ahogy pocskol.  Ölébe lögybölte a vizet. Szelídség, megbékélés járta nála. Nem tudtam levenni róla a szemem. Jóakaratún tekintett vissza rám, s acélkék szemében kíváncsiság helyett inkább maga az élet világított. Reggeliztünk, majd ebédre húslevest csináltam mindkettőnknek. Elálmosodtunk, humtunk másfél órát. Később, délután rádiót hallgattam, ment a meccs. Egyenlőre vertük a franciákat – mondtam neki végül fölfújt arccal. Meglepődve vettem tudomásul, nem reagál. Máskor a hangomra felém szokta billenteni a fejét. De a madarakat nem érdekli a foci. A csóka megélesedett látása másból ölt világot. Fű, fa, ég. Röstelkedve ismerem föl mindannyiszor: elemi tisztaság az állatoké. Nekik nem hagy ki a szívük sosem. Egyszerűségük megejtő. Náluk évmilliók alatt váltott nemzedékek természetes hajlama örökítődik a mába. Ők már elérkeztek a tökéletességbe, hisz nincs mit fejlődniük tovább. Nem kell semmit hozzátenni a tudásukhoz, a meglévővel is illeszkednek a nagy egészbe. Nincs rajtuk semmi csiszolnivaló. Velünk ellentétben mára nem kell mindenféle sallangokat lefejteni róluk. Itt van például nekem a Tica. Énekesmadárnak számít, elvégre varjúféle. Igaz, fülbemászó melódia helyett szegényesebb a produkciója. A fajtája részeges, utcasarki, repedt fazék hangú blues énekese. Mégis. Nem bölcsességből, hanem mindig ösztönből választja a neki jót. Mekkora tudomány! Bár a birtokában lehetnénk: gondoljunk bele! Mi lenne, ha az anyagi remények birtoklásáért küzdő, naponta harcba induló ember meddő csatái nem pusztán a számítgatásról, a megfelelési kényszerről, a sóvárgásról szólnának, hanem mindezt megspórolnánk az állati ösztön tévedhetetlenségével. Mutatnánk valamire, ez kell. Böknénk előre: ez az én irányom. Rálépnénk arra az útra, és mennénk, miközben mindenki tudná: helyes döntést hoztunk, jó választ adtunk, így tökéletes. Ettől nemesebb képességet nehéz elképzelni. Ehelyett legtöbbször oktalansággal elegy nyomorúság az osztályrészünk. Arra vagyunk büszkék, hogy ami féltéglát elejtünk, majd kisvártatva elbotlunk benne, azzal is a világot építettük. Vicces, tragikus, de emberi, ahogy a helyünket keressük. A hazaérést. Talán ez ment meg bennünket. Mindig lépni. Mindig botlani. Utána hezitálás nélkül újrázni, megint egy lépést tenni. Ezek az egy lépések, sokszor téves lépések adnak értelmet annak, hogy vagyunk. Más? Ugyan mi lehetne, mi történhetne velünk, ami annyira más?  

Tica szopkodja az ujjamról a macskatápot. Tiszteletkört tesz a lakásban, megül a félkész vászon kép tetején. Úrként néz körbe: itt minden az enyém – kétségkívül igaza van.

NAPLÓ - 130.

Néha azt gondolom, azért vagyok ennyire korlátolt, mert amit mondok, az csak rám vonatkozik, rám tartozik. Ugyanakkor bárhogy kapálóznék ellene, megmutatkozik bennem az ember. Ez, mindenekelőtt érdekes. Riasztó, nyugtalanít is egyben, ám hízelgő, tudom, viccesen hangzik. Másnak is akarok közölni, és éppen itt az ellentmondás: valahonnét beintenek, szenvtelenül, hogy ezt nem kéne, ez ebben a formában nem igaz, hagyjam. Hát hagyom. Tán nem is a forma az elsődleges, hanem az alkotás. Maga a munka. Mint a japániaknál az a nagyon híres templom, aminek a nevére nem emlékszem, sajnos. A lényeg, hogy annak a szentélynek minden porcikája, de még a legutolsó darabja is fából készült. Fa ékeket használnak vas szögek helyett. Ha jól emlékszem háromszáz évente nagy csinnadrattával porig égetik, majd utána újjáépítik, de úgy, hogy a festett gerendáktól kezdve, a bambusz cölöpökön át az emeletnyi díszekig mindent újjáfaragnak hozzá. Fölépítik a régi tökéletes utánzatát. Mire föl ez a keleti buzgalom? Mire akkor ez az európai ésszel nem mérhető áldozat? Érthetetlen. Gyanítom, de tényleg csak arra vetek, az egész a cselekvés adta szabadság rendjéről, és leginkább az alázatról szól.
Elképzelem, ahogy a kölni dómot alágyújtják a tudattal – nyugi, nyugi, föl lesz építve a hajszálpontos mása, valamikor hat-nyolcszáz év múlva. (Föltéve, ha a régiek tempóját tartjuk mércének.) Nonszensz. Már a gondolata is szentségtörés.
Pedig a szakralitás mára olyannyira megbomlott, hogy a minap Herceg Noviban járva egy olyan boltban lehettem, ahol ortodox szerzetesnők által készített holmikat kínáltak. A boltvezető egy vélumos, fiatal apáca, nem lehetett több harminc évesnél. Kedvesen kínálgatta a levendulás meg olívaolajas szappanjaikat, a kézműves sajtokat megkóstoltatta: tényleg finom volt mind. Választani sem tudtam. A polcokon virított Montenegró szuvenírjeinek legjava. Metszett üvegben szőlő- meg szilvapálinka, kolostori főzetek, amik mellett borok sorakoztak, szintúgy a szerzetesek szent kétségek közötti szorgalmuk termékei. A fiatal apáca nyájasan ajánlgatta a kenceficéket, teákat, füstölt húsféléket, mi szem-szájnak ingere, a teljes árukészlet mórikálta magát, alig győztem betelni vele. Az összes kétkezi csoda volt rá a bizonyíték, mennyire sokoldalú lehet az ember. Mennyifélét elő tudunk állítani, milyen feledett mesterségek mentén lehet újat csinálni, a régi formát újraértelmezni, újba öntve megteremteni. Lehet, hogy a magunk rosszasága miatt veszni fog a világ, de ez az öbölbeli boltocska azért bizonyságot szolgáltatott valamire. A kesernyés önszemléletünk ellenpárja: így is lehet, üzeni. Apácástul, juhsajtostul, olajfából faragott olvasóstul. Nem köt bennünket műszabály. Herceg Novi központjában, azaz a Topla nevű városrészen, a Svetog Spasa templomnak által be kell térni a szerzetesek kicsiny boltjába. Nem szentimentalizmusból, hanem csak úgy, emberien. Tanulságos kísérlet. Bizonyító erejű.

 

 

 

KORUNK HŐSE(I)

 

rajzom - Hír TV, Troll,
2021.05.21.

Riport Brezsnyevvel:
– Leonyid Iljics! Van önnek valamiféle hobbija, gyűjtőszenvedélye?
– Nos, igen. Megmondom őszintén, legjobban a magamról szóló vicceket szeretem, azokat gyűjtöm.
– És mennyi van?
– Hat gulággal.

A demens, kommunista Brezsnyevvel indítva a szöveget egy másik, nagyságrendekkel különb orosszal folytatom. Tőle kölcsönöztem az írásom címét.

Szegény Mihail Jurjevics! Éppen 180 éve, 1840-ben adták ki azonos című regényét, és ekkor még álmában sem gondolhatta, hogy a 20. században, pláne a 21-ben már keresve sem lehet majd találni erőteljesebb párhuzamot a kor szabadelvű embere, és a 19. század lermontovi főhőse között! A könyv születésekor Pecsorinból csak egy volt. Mára? Az egész megkergült világban nyüzsögnek az önmaguknak ellentmondó figurák. Telis-tele vagyunk Pecsorinokkal, mindent tagadó, minden normalitást elvető, és mindentől megcsömörlött, csakis magukba szerelmes, kvázi hősökkel.

Korunk hőse, a negatív Pecsorin nem mesél viccet.

Ha lenne a múltból ittragadt, diktatórikus gulág, akkor sem kerülne oda. Van helyette másmilyen, a jelenünk kárhozatának a gulágja. Naponta szembesülni vele: demokratikusnak, szabadelvűnek hazudott gulág. És korunk hőse egy ideje már ott van. Oda zárta magát, vicc nélkül, önként – ha nem is dalolva – de szép csöndben meghunyászkodva, mert korunk hőse önmaga sem egyéb, csupán egy silány, halkan elrebegett, tétova vicc. Tartalmatlan, sületlen, poéntalan. A mostani Pecsorinok lénye pedig egy paródia. Torz tükörképei, ellenpontozásai ők mindannak, ami miatt megérné létezni.

Korunk hőse gyáva, és mindemellett óvatosan számító. Ő az örök helyezkedő.

Korunk hősének egyetlen vigasza, hogy nincs egymaga. Egy rakás hozzá hasonló, az olcsó viccek kategóriájába illő társa van. Ez egy Pecsorin-tenyészet, ha úgy tetszik. Valójában a jelen idők hérosza pont emiatt csinálja, amit, ahogy éppen emiatt szokott megnyilatkozni is. Általában nem hangosan, látványosan. Hanem csak úgy, szőrmentén. Közösségi oldalak virtuális lápvilágában biztonságos pofontávolságon túl, kommentekben, néha név nélkül.

Ahová a nevét is adja, az a petíció. Vonzódik a petícióhoz! Ez az ő műfaja! Hisz már félszáz aláírónál is elvegyül a személye. Valahová tartozni szeret. Ezért feszít köztük, mint döglégy a ganajos talicskán. Jó eséllyel a rosseb se studírozza majd végig, ki mindenki írt alá valamikor, valami homályos ügyért, valamilyen tiltakozást. De a tudat, kérem szépen, a tudat! – az önnönmagáról vélt pazar énképéhez korunk hősének a listákon való aligha számonkérhető, felelősségmentes szereplés úgy hiányzik, mint tanyáról a villany.

Itt van példának okáért a legutóbbi eset. Nem térnék ki a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) körül kialakult ribillióra, mert teljesen fölösleges újból és újból a már leírt történésekről számot adni. Tudniillik a kezdetektől világos, a lőtéri kutyát sem érdeklik a tények. És ami a legszebb: a megindított, zajló átalakulásnak, és az erről szóló információk igazságtartalmának az egész magyarországi színházi szakmát illetően is aligha van félszáznál több avatottja. Olyanokról lenne szó, akik valóban tudják, értik, átlátják az okokat és okozatokat, mi folyik a SZFE berkeiben. A többiek? Lila dunsztjuk sincs az egészről. Csak a politikai motiváció itt – a bulika meg amott. Korosztálya válogatja. A most gerjesztett műbalhé szabadelvű olvasata annyi sebből vérzik, hogy már mentőautót is kár lenne hívni miatta.

Ha netán valakinek kétségei voltak az SZFE-vel kapcsolatban, a vonyításra dresszírozott politikai-közéleti sakálkórus megjelenése után lehet valami fogalma arról, mire megy ki a játék.  A hazai héroszainkon már meg sem kell lepődni. Az, hogy az Újvidéki Művészeti Akadémia sebbel-lobbal riadóztatott hősei is odaálltak a brekegők közé, csak megint annak a bizonyítéka, hogy Vidnyánszky valamit nagyon jól csinál.

Itt érdemes kijelenteni: hatalmas tisztelet mindazoknak, akik a délvidéki (meg a magyarországi) művészvilághoz tartozóként, alkotóként, művészként nem írták alá a kvázi SZFE-t támogató mocskos politikai projektet.

Ehhez kell ma bátorság.
Ez a kurázsi, csöppet sem tisztelt Pecsorinok!
Miről regéltek ti? Független színház, ugye? Persze, persze. Nem is néztek bennünket hülyének. Á, dehogy.

Kétségkívül ti vagytok az egyik legemocionálisabb foglalkozás képviselői. Azzal sincs gond egy szál sem, ha politizáltok. Azzal már vitába szállnék, helyesen politizál-e a színházatok. Jó-e a nemzetnek, ha a nézőközönséget, a komplett társadalmat, az egész országot folyamatosan provokáljátok, ha nemzet- és életellenes dolgaitokkal nem hagyjátok békén az embereket. Ti odáig fejlesztettétek a társadalmi kritikát, hogy már a hullámvasúton fölfelé is sivalkodtok. Jogotok van hozzá. Mindössze azt nem veszitek észre – ti, korunk hősei –, hogy a nektek kedves, de rémületesre kaszabolt pofájú, kifordult belű, belterjességtől szagló világotokon kívül is van élet, vannak, akik sem az általatok képviselt beteg létszemléletből, sem a titeket naponta meg-megsarkantyúzó politikai elemek akaratából nem kérnek. Nem kérünk. Elege van immáron a nagy többségnek. Ilyetén: végsősoron belőletek sem kérünk. Sokan vagyunk így ezzel. Reménykeltő, hogy tőletek még mindig többen, noha az is biztos: tinektek egy ellenvélemény is túlontúl sok. Egyetlen másmilyen álláspont is zavarba ejt benneteket, mert Pecsorinként viselkedtek mindennel és mindenkivel szemben, ami nem ti vagytok.

Ezért van, hogy szünet nélkül, izzón hirdetitek a szátokba adott ideológiai maszlagot. A szabadelvűségetek pedig már régtől nem az, köszönőviszonyban sincs a liberális értékrend hajdani, egykoron tisztelet ébresztő szemléletével: ti, a kirekesztés bajnokai, a náci és/vagy kommunista technológiát alkalmazzátok. Évtizedek óta azt játsszátok, csakis ti, Pecsorinok és a hasonszőrűek lehettek a szabadság, a progresszió, a demokrácia meg egy csomó más pozitív tartalom letéteményesei. Aki ezt a rózsaszínű, hamis dogmátokat megkérdőjelezi, netán nem hajlandó idomulni a falkátok narratívájához, az menten istenkáromlónak minősítitek, mert hát ugye, ha Isten nincs, ti szívesen eljátsszátok az ő szerepét is.

S míg ebben a szerepben tetszelegtek, a művészetbe gyömöszölt politikátokkal hitbizományként trükközve, észre sem veszitek, hogy amit műveltek, az már se nem progresszió, se nem demokrácia, se nem a megélt emberi szabadság, hanem a lábszagú vakhit. A fanatizmus, a bigott liberalizmus elviselhetetlen kényszere.

Amit személy szerint nagyon is sajnálok, mert nemzeti liberális lévén én még szerettem volna kicsit egy emberi léptékű, emberhez méltó, valódi, értékelvű liberális demokráciában élni.
De ti, Pecsorinok – ezt is elkúrtátok.

Pk

Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság véleményportálon jelent meg 2020.12.09-én.

 

DR. PASTEUR MEGTANUL VESZTENI

 

Régi mániám a másodvonal vizsgálata. Az igazán közismert, nagy nevek helyett azokat keresem, olvasgatom, akik egy-egy kortárs zseni árnyékában voltak kénytelenek alkotni. Adódik rögtön a párhuzam, Mozart és Antonio Salieri személyét illetően: legalább filmen akárki láthatta, mennyi gyötrelem, kétely, keserűség, sőt megaláztatás jut osztályrészül annak, akinek balszerencséjére egy nagyságrendekkel különb zsenivel ugyanazon időben, ugyanazon a pályán muszáj érvényesülnie. Dacára, hogy Miloš Forman mozija finoman szólva elferdítette a zenetörténelmi tényeket, sőt egyenesen befeketítette Salieri mestert – aki egyébként emberileg aligha volt démoni, és komponistaként a világklasszikusok között a helye – vele együtt a feledett korszakos talentumok életútjai önmagukban is kiforrott drámák. Tanulságosak, máig érvényes áthallásokkal.

Ettől függetlenül az utókor emlékezete olyan-amilyen. Többnyire hálátlan.

Egy műfajban százesztendőnyi időtartamot egy-két világhírességhez kötünk. Kanonizálunk, nagyjázunk. Ügyetlenül, balgán.

Ha reneszánsz szobrászat, akkor mindenki Buonarotti mesterre gondol, például. Csak keveseknek ötlik föl Andrea del Verocchio neve, pedig Mátyás királyunknak mi híján márvány kutat épített. Mikor a firenzei városházán láttam az általa készített Dávidot, az alig hatarasznyi bronz szoborban ugyanaz a szépérzék, harmónia és művészi tökély fogalmazódott meg, mint a gigászi, 5 méteres, híresebb és évtizedekkel később keletkezett márvány megfelelőjében.

A művészet minden területén akadnak mellőzöttek, hátrébb rangsoroltak. Kötelezően teszem hozzá: sajnos. Pedig ez az élet rendje, nincs ezen mit bánkódni. Bár az alkotók sorsa kötődik az általuk megélt korszak tömegízléséhez, végérvényesen az utókor gusztusa írja be őket a siker nagykönyvébe.

Épp miként a tudományban is hamar kitörlődik a nagyszerű találmányok feltalálóinak a neve, ha a dicsfényt elragyogja tőlük egy-egy korszakos géniusz csillaga.

(Pont ennyi érdeklődéssel bogarászom a vonatkozó irodalmat, amikor a nagy emberek tévedéseit elemzik. Napóleon vesztes csatái ugyanolyan izgalmasak, mint a repülés úttörőinek a kudarcai, vagy Francis Drake sikersorozatának Puerto Ricó-i befejezése, amire az El Morro erőd ágyúi tettek pontot. Így, ezen az alapon egy virtigli sakkozó bármikor elgyönyörködik Szpasszkij vagy Fischer téves döntésein. A veszteni tudás is művészet, be kell látni, még ha a középszert csakis a siker érdekli. Ha igazán mélyre akar valaki látni, a nagyok csődjéből, a tévedhetetlennek hittek baklövéseiből sokkal többet lehet tanulni. A bukta mutat rá a jellemre. A fiaskót nagyon is meg kell becsülni. Kicsit hosszúra sikerült a zárójel, bocsánat.)

A minap egy művészettörténeti kötetben akadtam Justus Suttermansra (1597-1681). Eredetileg Németalföld szülöttje volt, mégis Firenzében alkotott, sokat szolgált a Medicieknek. Portréfestőként elévülhetetlenek az érdemei. Talán Galileo Galileit személye miatt a legismertebb munkája a csillagász arcképe, noha hercegek, bankárok és egyházi méltóságok is előszeretettel alkalmazták.

Suttermans munkái között bukkantam a Medici családba tartozó II. Ferdinánd portréjára. A barokk festmény a toszkán nagyherceget ábrázolja, csöppet sem szokványos módon: az arcot hólyagok, tályogok csúfítják el, a szemek helyén egy-egy rés – a kilencedik napja himlővel fertőzött főúrról készült bizarr kép megdöbbentő realitással ábrázolja a kór klinikai tüneteit. Talán nem szorul különösebb magyarázatra, mit jelentett a XVII. század emberének a járványok réme. A betegségekhez mindenféle babonák, költött legendák és ma már humorosnak ható hiedelmek fűződtek, de az akkor élt nemzedékek szemében a tömeges fertőzések eggyé váltak a világvégével. Aratott a halál, gyakorta megtizedelve az emberiséget. 

Az himlő első megbízható klinikai bizonyítéka több mint 3000 évvel ezelőttre nyúlik vissza. Már V. Ramszesz egyiptomi fáraó múmiáján is kimutatták.

Majdnem a XIX. századig kellett várni az ellenszerére. 1796-ban egy derék angol orvos, bizonyos Edward Jenner fedezte fel mentő eljárást: észrevette, hogy azok az emberek, akik tehenészetben dolgoztak és ott himlőt kaptak – a tehenekre jellemző állati himlő egyik változatával fertőződtek meg, ami jóindulatúbb formában terjedt állatról az emberre – később immunissá váltak az emberre halálos himlő fajtákkal szemben. Legott kísérletezésbe fogott és tehénhimlő-kiütésből vett mintával kezdett beoltani másokat, akik a védőoltásnak köszönve a tomboló járvány közepette is egészségesek maradtak.

A „tehén” szóból származik a „vakcina” kifejezésünk is.  Latinul a „vaccinus” szó azt jelenti: „tehenekből származó”. Száz évre rá Pasteur általánosította a kifejezést, s onnét kezdve minden betegség védőoltását így nevezik. A XIX. században a feketehimlő elleni hatékony módszert népszerűsítve hatalmas oltási kampány vette kezdetét. A huszadik század immunológiai kutatásai megerősítették és tökéletesítették a technikákat. Az erőfeszítéseknek köszönhetően a WHO 1979-ben végül kijelenthette, hogy a feketehimlőt örökre kiirtották.

Kész szerencse, hogy az elmúlt századokban nem létezett még internet, és ami még nagyobb mákja az emberiségnek: nem volt globális kommunikáció. Se twitter, se instagram, de még egy fránya facebook fiók sem. Ha ezek birtokában lett volna akár Dr. Jenner, akár a tudós Pasteur korának embere, a jelen tanulsága szerint sokkal reménytelenebb vállalkozásnak bizonyult volna megmenteni az emberiséget. 2021-ben a vakcináció elleni hisztéria penetráns látlelet korunkról.

Régi a mondás, hogy aki uralja múltat, az uralja majd a jövőt is. Ma pedig mindez azzal egészül ki, hogy aki a jelen közbeszédét uralja, annak a birtokába kerül a múlt is.

Dúl a harc a vélemények elsődlegességéért. Akié a narratíva – azé a hatalom.

Kétség sem férhet hozzá, új középkorban vagyunk. Új járványok, új vakcinatagadók, új törvények üldözik a nem eléggé újan beszélőket: boszorkányüldözés zajlik, aminek politikai korrektség az új neve, és máglyarakások helyett a facebook tilt, éget, semmisít meg neki nem tetsző tartalmakat, a mainstream média viszi vesztőhelyre azt, aki mást mer mondani, mint amit a fősodor sulykol. Nem tudom melyik a tragikusabb: a „Bill Gates chipet tesz belém!” - et ordító polgártárs, vagy az a milliárdos fószer, aki mostanra virtuális istenségként kezd egzecíroztatni pár milliárd facebook felhasználót.

A járvány meg? Köszöni, megvan valahogy. Hála a szép új világ rendszerének, bizonyos, hogy még jó darabig nem jut a feketehimlő sorsára. Amíg demokráciát báboznak nekünk, amíg a szabad akaratról papolhat minden félnótás, amíg rend nem lesz a világon, addig a Covid-19-nek nem kell aggódnia.

Jó lecke ez mindannyiunknak. Mondtam már, a vesztes csatákból tanul, akit komolyan érdekel a jövő. Most pedig – egyelőre – vesztésre állunk a vírussal szemben. Ideje tehát az önvizsgálatnak.*  

Pk

*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg 2021.02.13-án.