A megigazult Noel Mosh’dul titkos receptkönyve
IX.
A kutya harapása
- Hosszú és többnyire fordulatokban bővelkedő életutam során megtanultam, és az óta teljes szívemből, igaz meggyőződéssel vallom, hogy minden létében teljes embernek volt, vagy van legalább egy kutyája.
Kinek ilyen, kinek olyan.
A bükkfalelkű halandók gyakorta egy életen át sem vesznek tudomást házőrző kutyájuk meglétéről. Egyik oktondi balga ember sem szívesen emlékezik nap-mint nap arra, hogy kötelességei akadhatnak négylábú társával szemben. Képtelenség is lenne ilyesmit elvárni tőlük, hiszen éppen ezért lélektelenek. A saját szükségleteiknek a rabjai. Kutyáik általában hordókban, tákolt odúkban laknak, rövid, már régóta föltekeredett rozsdás láncon, vagy bolyhozó kenderkötélen tartják őket, a szagos virágokkal tarkálló első udvartól, a házuktól és főként a hálóágyuktól jó messze, leghátul, eldugottan, a portájuk legtávolabbi csücskében, megkötözve tudják őket biztonságos távolságban, alig-alig gondot viselve reájuk. A semmi haszon fejében, reményvesztetten és teljes rejtettségben élnek a szerencsétlen dögök. Ezeknek a jószágoknak egyetlen földi dolguk a gazda részéről leplezetlenül várt gyors pusztulásuk, ami igen hamar be is következik, mert kevés gondot viselnek rájuk, vizük-ennivalójuk hébe-hóba ha akad, és a férgek tömege apasztja testsúlyukat, míg egy napon belepusztulnak a gazda közömbösségébe.
Ritka az a bolhás, kiálló bordájú eb, aki sanyarú élete során legalább egyszer, elégtételként megharaphatja buta és önző gazdáját. Ha mégis sikerül neki, azonnal agyonverik.
De ez már a vedlő szőrű, mostoha sorsú kutyát nem érdekli. Pedig a marása örökre nyomot hagy a lélektelen emberen. Nem ritka, sőt mostanság egyre gyakoribb eset, hogy az ilyen harapás hege elfertőződik, egy idő után gennyezni kezd és pokolvaras fekélyként más betegségek gócává válik. A megmart gazda azután egykettőre leépül, ágynak dől, majd hamarosan kihűl és elsorvad, a bőre és színe pedig olybá válik, mintha a fölözött tej hajnali hidegébe áztatták volna.
De a nagy többség megússza harapás nélkül. Tán példát sem tudok rá mondani, hogy a házőrzőjük elvesztése után ezeknek a parlagi embereknek valaha is lett volna újabb kutyájuk. Egész egyszerűen nem tartanak igényt ilyesmire.
A háborítatlan életüket élik figyelmező ugatás nélkül, napközben nem motoszkál senki a tűzhelyük körül, csönd honol az ebédlőasztaluk alatt és az éjszakáik, zavaró neszezés híján az álom nélküli szuszogó jólét jegyében telnek.
És múlnak.
Közben naponta többször is megesik, ha a hasukat, vagy asszonyaik zsírpárnás redőit lapogatják, hogy önelégülten a kézmosó lavórba is belepislantak, mert az olcsó zsírból, bűzlő fodorhájból főzött szappantól zavaros vízben visszatekint reájuk homályos képük. Aztán meg olyasmiket mondanak a nap különböző óráiban, teljesen váratlanul, hogy „ettől hízik a légy”. Meg „ahol jól lakom, az a hazám.”
De mint általában itt a Földön mindennek, így a pallérozatlan embereknek, együgyű bitang népségnek is létezik ellentéte.
Most az alábbiakban, róluk hallhatsz.
Az igazán nagyszívűeknek, a szentség forrásában fürösztötteknek, a tömjénfüstben élőknek, a tanítóknak, a gondolkodóbb, erényeire büszkébb kaszthoz tartozóknak rend szerint több kutyájuk is akad. Némelykor egész kutyafalka csahol a portájukon.
Nálam is voltak, számukat sem tudom mennyi?
Szelídebb és vadabb egyaránt elő fordult a hátsó udvaromban, csak úgy, ahogy az erezett márvány vízköpőknél, az arborétum virágágyásaiban, a tompa fényű, feketén csillogó bazaltkockás ülőfülkékben, vagy a nadálytő érdes leveleivel behintett fürdőkádam párkányán. Soha nem tudtam szabadulni tőlük.
A nap minden szakában a sarkamban lihegtek, éreztem rossz szagú leheletüket. A délkeleti habubbal érkező monszun idején a ragacsosra ázott bundájukat rám rázták. Hiába menekültem tőlük, kiszagolták merre bújok, hová húzódok egy kis nyugalmat remélve.
Követték minden lépésemet. Gyakran föl is botlottam bennük, könyökömet-térdemet zúzva átbuktam rajtuk. Néhanapján, amikor már türelmemet veszítve egyik-másik vékonyába rúgtam, sivalkodtak a fájdalomtól és később szétmarcangolták a kedvenc puha gyékényből varrott papucsomat. Mindig a legtöbbet, a legjobbat kellet adnom nekik. Olykor konccal próbáltam etetni őket, vetettem elébük mócsingot, rágcsálnivaló vastag lábszárcsontokat, száraz, maradékban penészedő lepénykenyeret, döglovak koponyáit, amire földühödött csaholásuk, valóságos lázadás, pokoli kutyakórus volt a válasz, hogy belesajdult a fejem.
A silány kosztot meg se nézték. Félreérthetetlenül a tudtomra adták, hogy nem tudom olcsón megúszni őket.
Próbálkoztam esetlegesen ínycsiklandó sültekkel elnyerni a bizalmukat, de számításom nem vált be. Bár mindent fölfaltak, irányomba nem szelídültek. Megvesztegethetetlenek voltak. És ha nem tévedek, halálunkig azok is maradnak.
Mert a lábunkhoz kuporodottan figyelnek bennünket, és tekintetükben lappang valami igéző szomorúság, egyfajta megértés, szánakozó részvét, amivel szavak nélkül is értésünkre adják, hogy már régen tudnak rólunk mindent, hogy a kezdetektől fogva átlátnak rajtunk és sajnálnak, végtelenül sajnálnak bennünket, esendő embereket.
Halandó nem tud eligazodni kedélyükön. Van hogy a farkukat csóválva vigyázzák szelíden legombolyodó álmunk fonalát, és van amikor nyákosan csöpögő hajnalokon bennünket is megmorognak. Főleg kedvetlen téli reggeleken, ha már a dér fehérje vastagon fogja be kertünk gyöpét.
Kiismerhetetlen, követelődző, nyakunkon élősködő minden portánkon élő, hozzánk csapódó kutya. Az egyik pillanatban még a hold kinyalt tányér képét üvöltik, és párát fúj orrlyukuk, hogy aztán egy percre rá meghunyászkodva nyalják kezünket. Nincs az a keményre tömött pihepárna, fülbe használatos éjjeli pamutgyutacs, állig lehúzott hálósipka, amin ne szűrődne át vészterhes vonyíkolásuk, a föl-fölköhögő vakogásuk kartácsa.
Ha kedvesünknek tesszük a szépet, annak ölébe ugranak, vagy földöntik az alacsony asztalkára rakott, módfelett drága, Katáj valamelyik kikötőjéből származó porcelán teáscsészéket. És a hamis pátosztól tulcsorgó szerelmes költeményeink rebegésekor, az áhitat pillanatában ordenáré módon oldalba vizelnek bennünket. Ilyenkor még a behódolás előtt álló asszonyoknak is a csömör ülepedik ki finoman munkált arcukra és undorral elegy szégyenérzet vesz erőt széptevőn és szeretőn egyaránt. Vérmes reményekkel kecsegtető légyottjaim tucatja dőlt dugába imígyen.
Tartsd számon a kutyáidat, mert a fajtájuk, alakjuk, színük és ugatásuk jócskán eltérő, ezért a harapásuk sem egyforma kínnal jár.
A legkisebbek, a rókáktól származóak a legalamuszibbak. Játékosságuk csupán szemérmetlen álca, ami eltörpül gyilkos természetük mellett. Egyszer az is előfordult, hogy éjjeli szendergésemből éles fogak fájdalmas marása ébresztett. A baldachin viola színű selymébe csavartam remegő, vértől csöpögő kezemet, majd hajnalig virrasztottam, az előttem lihegő csimbókos szörnyeteg moccanatlan társaságában. A dióbarna szeme csillogását néztem sokáig, amiben szikráját sem véltem fölfedezni a sokat emlegetett hűségnek, szelídségnek, odaadásnak és akkor, ott egyszerre megértettem, hogy örökre elhagyott a nő, akit szerettem.
Egyszer pedig – míg aludtam, terhektől sújtottan - az egyik, talán a valaha volt legszőrösebb kis bestia az arcomra telepedett, hogy fuldokolva, elkékülve, levegő után kapkodva riadtam föl, alig elkerülve vesztemet. Figyelj oda barátom, hátat sem szabad fordítani nekik, mert a védtelen sarkunkba marnak, akárhová lépjünk.
A sakálok vérvonalát magukban hordozó középmagas kutyák a szurokfekete éj sötétjében is fölismerszenek átható, csípős szagukról. Csapatban veszélyesek, mert lételemük a közös vadászat, a harc a vélt erősebbel, vagyis veled. Kivívott diadalukat borzalmas vihogó hangon ünneplik. Azt mondják, olyankor meghal valamelyik ismerősünk. Napszállat után, a farkasvakság idején, a megrokkant vályogfalak mentén nyughatatlan falkáik portyára indulnak, és míg magad alá húzott lábakkal a takaród alól lesekedel kifelé, a hideg verítékedtől lucskossá lesz muszlin köntösöd, és pirkadatig hálófülkéd sarkában kénessárgán villog feléd gonosz tekintetük. Kialvatlanul, áldás nélkül ébred rád a reggel, amikorra eltűnnek nyomtalanul, és egyedül a szobád csücskeiben még füstszerűen gomolygó sőtét bűz fog emlékeztetni a démoni éjszakádra. Hazudhatsz másoknak, netán megcsalod magadat is, amikor eltagadod őket. Ha így viszonyulsz hozzájuk, gyakori vendégeid lesznek éjjeleiden, minden sötét titkodért hétszeresen fogsz bűnhődni miattuk.
Ám a legnagyobb bajt azok a kutyáid okozzák neked, amelyeknek ereiben a farkasok szilaj vére csorog. Kisérőjük a baljós csönd. Hitehagyott perceidben számíthatsz rájuk, amikor úgy érzed, hogy egyedül maradtál, amikor követnéd az Istenedet, de lábnyomát tévesztetted, amikor a magadra hagyatottságodat úgy vonszolod, keservtől tulcsordult szívvel, mint nyomtató ökör a nehéz igát. A farkasból lett kutyád már les rád, kushad a közeledben, szügye nekifeszül, míg téged figyel. Mellső lábán a karmok úgy merednek görbén előre, mint damasztpengék valamelyik tyrrosi hárem bejáratánál. Aztán egyszer csak nekifeszül, ugrik, teste szeli át a levegőt, és amikor acelos állkapca a tarkódhoz ér, a gyakorlott hóhér biztonságával ragad torkon, védekezni sem lesz időd. Akkor már hiába könyörögnél, vernéd a melled, esküdöznél az Égiekre, ígérnéd, hogy többé ezt soha nem teszed, hogy még egy esélyt adsz a bizonyosságnak, a szenvedélynek és a megtisztulásnak...
A farkasfogak nyakadba meg a tarkódba vájnak, és hörgő hangod lesz az utolsó, amit evilági értelmed még rögzít, majd belebuksz abba a milliónyi sorstársad által rettenettel megtapasztalt bíborban örvénylő lángtenger közepébe, annak is az izzó fehérségébe, az origóba, a nemlét kihegyezett végébe, és tűfejnyi ponttá zsugorodik számodra a mindenség. Onnét csak keveseknek adatik meg a visszaút.
- Mester, a Te nyakadon is mélyen vájt hegeket vélek látni. Nem-e egy farkaskutya fogsora szántotta azokat a borozdákat is?
- De igen, fiatal barátom. Nagyon ritkán a vérfarkas is elvéti áldozatát. Így menekültem én meg, egy fiatal szuka által.
A férje sohasem tudta meg.
Miriamnak hívták.
