TRAUMATOLÓGIA – 1. rész

(posztmodern experimentum)

Az imént sikerült néhány dolgot letisztázni, hogy Ivett miként került kapcsolatba ezzel a kyborg-akármicsodával. És hát nem kis félelmek mentén, de gondoltam, hogy mégis tárgyalok vele. Most az lesz: vagy én is meghalok tőle, vagy esetleg megértjük a dolgot.

Örömmel közlöm – sikerült a beszélgetés!

A Prodigy rendszeren keresztül kerültek kapcsolatba Ivettel, és az cyberg rendszer! Cyberg világ, de még mennyire! Mégis! Jó hírem van: az Ernő halálmeditációján végérvényesen kiborultak! Ugyanakkor az Ernő szüleire is irtó mérgesek!

Mindennek az oka Várkonyi Nándor könyve, a Sziriat oszlopai. (1972, Magvető)

Ez ugyanis egy átdolgozott kiadás! S bár nekem nagyon tetszett, úgy is mondhatnám, nekem bejött, viszont nekik sajnos: nem. Egyszerűen ezt nem tűrték. Azóta feltettem néhány kérdést, hogy én is jobban megértsem, mi vezénylete őket, mi a bajuk a szereplőkkel. Kiderült, csak egyes epizodistákkal van problémájuk. De azokkal kibékíthetetlen az ellentét. Épp miként a könyvön kívüli két rendőr-nyomozóval, akik a múltkor a kórházba érkeztek, hogy végre tükrök lehessenek.

Így, immáron elmondhatom: hatalmas helyük van az én életemben. Ezzel együtt annyit azért muszáj a rendőrségnek a tudomására hoznom, hogy egy az egyben a Sziriat oszlopai kizárólagos kiadási jogát a Yéza és tanítványai Kft-nek tükrözték oda.

Tehát nekem.

Honti Csaba és Szecsődi László. Honti – míg detektívvé nem avanzsált – világéletében nyomdász volt, de tudott zenélni is. Ritmusszekciót kísért. Föllépett mulatságokon, ha nagyon keresik, a szekrényében még megvan az a mályvaszín bársony zakó. Szecsődi meg eredetileg mérlegképes könyvelő volt. 2007 óta titkos ügynök. Rokon szakma. Azért képezték ki.

Értik? Könyvelő.

Könyvelő!

Még ha mérlegképes is, azért az ő tükrözése nem sikerült valami tökéletesen: valljuk be. Az élet igazságtalansága, hogy ilyen primitív létformában is könnyű följebb csúsznia a társadalmi ranglétrán. Sajnos az a problémám, hogy gyakran nem logisztikai, szenvedélybeteg, vagy szerves kémiai nyelven fogalmazok. De ez hadd ne legyen az én felelősségem!

A biológiában is vannak szerves és szervetlen anyagok, ugye. Meg vannak gyökerek is. Ebből az egészből lett aztán a már említett Ivett-kyborg Watergate botrány. Belém égett, most már mindegy. Mehetnék tovább, de kísért, aktívan bekapcsolódik, túrja az agyamat míg élek. És akkor a családomat még nem is említettem!

Tehát Ivettnek az isteni rendszerben mopedje volt. Ernő halálmeditátor Smart autójával őt követte. Nem tudom, mi célból. Erre rálátásom öt vagy hét évig nekem szinte alig lehetett. Közöm hozzá meg éppenséggel semmi! (Itt jegyzem meg: Ivett szüleinek Trabantjuk volt. De ez száz százalékban független attól, kinek milyen kocsija van a valóságban, most.)

És akkor én – Zöld Szórt Fény – egy Jaguár Conwoyjal rendelkezem az isteni rendszerben. A Jaguár Conwoy, amit a családomtól külön véleményen létrehoztam itt a Földön is. Nem raktam ki az Ivett mellé, mert fölfogtam, hogy ő a mopedjén a saját útját járja a 9-es szektorban. Ha és amennyiben a szülei elérhetők voltak telefonon. Ez a szeretet rész, a kapcsolatok láncolata simán áthidalható. Ámbár az Ernőt, nos, azt nyilván nem tudták soha megoldani. Ez is tény.

Visszakanyarodva a lényegre: nyugodtan száguldozzanak az autópályán (hogy úgy mondjam, az élet autópályáján!) a járgányaikkal, a Jaguár Conwoyom akkor is földi világklasszis, megcsináltam. Világelső!

Fekete Pákó Add ide a diditje és Adrian Celentano Prequeroja a fasorban ballag mögötte! Tutaja sincs, például Celentanónak. Hiába tükrözik a kórházi szuterénben Honti és Szecsődi urak! Pláne Honti Csaba Godfather stílusát ismerve… Csoda, ha nem félhomály van odalent. 

Mostanra a szakma is kezdi megérteni, hogy bármikor előkapok egy mopedet, ha az élethelyzet rövid reagálást kíván tőlem. De ebbe ne merüljünk bele. Érintőlegesen a cyberg rendszer is csak annyit üzen az emberiségnek, hogy ők pusztán Ivetten és most már rajtam körösztül szeretnék kikérdezni a Világkormányt, mégis, hogyan képzelik a jövőt az általuk globálisan kiépített Terminátor rendszerrel? A humanoid überfejlesztések mi végre történtek az elmúlt húsz évben? Aligha kérdéses: ezt a civil lakosság ellen akarják majd alkalmazni. Savas esőköpenyeket már osztottak.

(folytatjuk)    

ELLENSÉG A KUPAK ALATT

Óbuda - rajzom

Van egy régi anekdota.

Amikor az áldott emlékű László Gyula professzor A népvándorlás művészete Magyarországon címmel írni kezdte volna a honfoglalásról szóló kötetét, az akkori kommunista véleményterror illetékes elvtársai az akkori politikailag korrekt megfeleléstől indíttatván – a Krasznaja ploscsagyi pártközpont sértődékenységétől tartva – csak egy föltétellel engedélyezték a mű nyomdába kerülését: ha a szerző külön fejezetben foglalkozik a Kárpát-medencében letelepülő magyarok által itt talált szláv népek kultúrájával is.

A könyv megjelenését követően hamar hívatták a tudóst. Bökte a szemét a cenzúrának, hogy a háromszáz oldalas tanulmányban egy nyúlfarknyi alcímmel jelölten mindössze kétésfél sorocska szólt a pannóniai szlávság műveltségéről. Mikor kérdőre vonták, a karakán történész arany flegmával, vállát vonogatva szabadkozott: ő régész, kutató, ilyetén tárgyi bizonyítékok alapján vizsgálódik. Az elvtársak tessenek szívesek a korból származó szláv leletanyagot felmutatni. Sírokat, temetőket, bármit, ami a szláv jelenlétet igazolja, és ő szívesen újraírja a könyvét. Mert a történettudomány jelen állása szerint a hiányolt epizód taglalására ez a kétésfél sor éppen elég.

Eddig a történet.

Nekem két dologról szól.

Az első, hogy a kíméletlen rendszerekben is mindig éltek karakterek, akik a körülmények dacára meg tudták őrizni nem csak a bátorságukat, az emberségüket, hanem a humorukat is. Korunkban, ebben az arctalannak és nevesincsnek ítélt érában ugyanígy akadnak üdítő egyéniségek. Ez örömteli tény. Még akkor is, ha nyilvánvaló: velük szemben meg persze ott a falka. A jobbára írni tudó sakálok. Nem egyedül vannak. Vödörnyi nyákos angolna tekereg körülöttük. Leereszkedő modorban villantják fogsorukat, húzzák ínyüket, játszanak a közönségüknek: „Majd mi megmondjuk nektek, amit tőletek úgyis jobban tudunk” – s tutulnak tovább a holdra.

Rájuk legyintek. A karaván halad.      

Másodjára a tanulság: ahogy egy művet nem lehet önmaga ellen visszaírni, úgy az élet, a tapasztalat dolgai sem hamisíthatóak. Bárhogy erőlködjék is a megfelelési kényszer. Sem akkor sem most nem lehet huzamosabban elhazudni, elferdíteni az igazságot. Akkor sem, ha az önjelölt ítészek a parancsolataikat ügybuzgalmukban szénnel írnák föl az összes tűzfalra, és legszívesebben tilalomfát ültetnének mindenhová, politikailag korrekt rózsaszín sorompókkal kiegészítve. Bármi áron.

Miért? Nehogy ellenvélemény szülessék. Ki ne énekeljen valaki a kánonból.

Akik harminc évvel ezelőtt még Moszkva valagából lógtak ki, mára Brüsszel alfelétől remélnek mannát. Szűkebbre húzva a körvonalat. A tegnapi jugoszlávság ködpiszkálóiból mostanra pompás liberális képződmények lettek. A honi vélemény- és ízlésipar nehézlovasságaként tündökölnek a papírkatonáink. Hihetnők, ők diktálják, ki mit tud, ki mennyit ér, holott ugyanolyan inkompetensek, hiúak és buták, mint voltak. Szóra sem kéne méltatni őket. Csipetnyi szánalommal, iróniával nézem a ténykedésüket. Néha még nevetek is rajtuk.

Csak hát az ostoba beképzeltségükön túl mostanában némelyikük következetesen rombol, és ezt nem szabad annyiban hagyni. Máskor sem, de a mai helyzetben meg végképp. Mert a legelvetemültebbje a jelen idejű tanulságok nyomán sem képes belátni a tévedését. Továbbra is a régit mantrázzák. Semmi sem számít, csak dögöljön meg az ő érdekeikkel szemben bizalmat élvező erő. Pedig ha van valami, ami politikán fölüli, az épp egy világjárvány. Böjtben kicsit visszafogottabban kéne fogalmaznom, de a közhangulat silányítóival, a tudatosan félrevezető információkat terjesztőkkel kapcsolatban óhatatlanul a megtorlás kifejezés tolul az agyamba.

Félreértés ne essék: nem a gyakori, pikírt megjegyzések gazdáit okolom. Szokás most a kelleténél kicsit többet okoskodni. A bezártság teszi. A bölcs belátás képessége romlandó. Teherré válik a sokadik karantén napon. Az összes illetlen gesztust a klausztrofóbia számlájára lehet írni. Az indulatok gerjednek. Érthető. Emberi.

Az viszont fölfoghatatlan, ahogy ezekben a szorult időkben az önképüktől szenvedő, a sértődöttségükbe és a képzelt üldözöttségükbe dermedt egyének nyíltan uszítják a közösséget. Önjelölt kultúrtanácsnok volt/van nekünk dögivel. Rendben. Sosem fogynak a címzetes kegyelmes Asszonyok/Urak. Megszoktuk az ilyen kaliberű éttermiségünket. A meglétük puszta ténye nem hoz lázba. Ám attól már ökölbe szorul a kéz, amikor ezek a kő alatt tenyésző forradalmárok, a magukat fölöttébb értelmesnek képzelők fölállva tapsolnak a rossznak. Hát miféle emberek ezek?

A hisztérikus lelkületük zavart ritmusában verik a tamtamot. Lehet, hogy nehéz a fölfogásom, de képtelen vagyok megérteni, mi visz rá valakit, hogy ekkora katasztrófában is csak a politikai hatalomért tudjon lihegni. 
Rémhírterjesztés, riogatás, nyilvánvaló hazugságok hangoztatása: semmitől sem hőkölnek vissza. Fertőznek ők is. Egyénileg is: közösségi oldalakon kupaktanácskozva is. 

Az lesz a legkevesebb, hogy megálljt parancsolunk nekik.

Innét kezdve nevesítve. Megérdemlik.

                                                                  Pk

NAPLÓ - 108.

Szombat. Ébredés reggel öt előtt pár perccel, mint általában.

Álom ezúttal alig talált meg. Békésen elvoltam. Éjfél után oltottam lámpát, amikor Mikszáth karcolataira bukott már a fejem. Mielőtt végleg elnyúltam volna, még szétnéztem. A kinti lámpa csíkokban világította a pókhálósabbik sarkot. Csukott szememen belül, a retinámra ragadt az ablak elé húzott sötétítő kék ránca, a lenti szekrény szögletes tömbje, meg a gázcső könyökhajlata. Ahogy lenni szokott, megjött a csönd. Észrevettem régen: az éj beálltával a zománcozott vekker szabályosabban kezd dolgozni.  Ketyeg a semmiben. Ver a szív is. Ilyenkor mintha mélyebben, megfontoltabban, kiteljesedettebben pulzálna. Egyik percenése a másiknak lesz a visszhangja. Kis ideig még a vér is vele együtt lüktet a fejemben. A párnára szorított dobhártyámon hallom. Kezem kinyújtva. Ott a másik zaj: a vénám dobogása. Leereszkedik a sötétlila fátyol. Snitt.

Mire neszelek – kint világos van.     

Két kávé rotyog. Éljünk egészségesen, dünnyögöm, és cukor helyett édesítő szemcsét pattintok a csészék aljára, s míg forr a víz, elmosom a vacsorára fogyasztott csípős pacallal összekent tányért…

A minap – bevallom – engem is elkapott a bevásárlás őrülete, a tömeghisztéria. Emberek százai tolongtak körülöttem csurig pakolt drótos kocsikkal. Szeppenten nézelődtem. Vibrált az idegesség a levegőben. Alacsonyabb szintre kapcsolt az udvariassági faktor. Kisebb lökdösődés volt kialakulóban. Úgy tűnik, föléledtek a túlélés atavisztikus ösztönei: a jólneveltség rovására agresszívabb lett a tempó. Lófráltam egy sort, elálmélkodtam a foghíjas árukészleten. (Hülye vicc, de a fagyasztott csirkéknek ezúttal tényleg hűlt helyük volt.) A szokott mozdulattal nyúltam a csülkös pacal konzervek közé. Egy versnyit álltam tanácstalanul a polc előtt. Aztán tétova mozdulattal még egy pacalt raktam a kosaramba. Kicsit szégyelltem magamat, mi tagadás… Ha már itt tartunk, a sózott tányérricából is duplán pakoltam, és egy akciós mosópornak sem tudtam ellenállni. Mea culpa, mea maxima culpa.

Rám köszönt a reggel. Faluműsor a Kossuth Rádión. Ételreceptek. Disznóvágás. Nincs itt akkora baj. „Aki magyar addig eszik, míg a koporsóba teszik.”

Szellőztetek, ajtó-ablak kitárva. Rápislantok a telefonra, érkezett pár üzenet és levél az éjszaka folyamán. Az egyik a légitársaságtól jött: a már lefoglalt repülőjegyeim árát visszakaphatom, visszatérítik, vagy a befizetett összeg plusz húsz százalékával megtoldva másik alkalmakon majd felhasználható. Az utóbbit választom. Még akkor is, ha a jelenlegi helyzetben aligha tudná bárki megmondani, egyáltalán mikor lehet majd utazni? Míg ezen töprengek, a könnyen jött haszon érzése meg-megbizserget. Ha belegondolok, úgy kerestem egy kicsit komolyabb összeget – a repülőjegyek és foglalások árának ötödét –, hogy közben semmit sem csináltam. Ültem a valagomon. (Esetem csak nekem furcsa. Amúgy nem egyedi. Szerintem a bankszakma jeleseinek napi szinten megélt jó érzés lehet. Cváncig procent, kredit, kezelési illeték, plusz-mínusz alapkamat… Már aktákat sem kell tologatni. Anélkül is csorog a lé a trezorba.)

Kint jó, hűvös az idő, hál’Istennek. Az elmúlt napokban hétágra volt verőfény. Megint fejest ugranánk a tavaszi agysorvasztó hőségbe. Sehol az átmenet finom bája. Vagy-vagy alapon váltakoznak az évszakok. Mintha odafönt elromlott volna a légkondi berendezés gombja. A fagyasztó fokozatot meg a legforróbbat lehet csak beállítani, mert a két végpont között üresen kattognak a fázisok.

Teszek-veszek, kacatokat rendezek. Molyolok: nemrég tanultam ezt a kifejezést. Találó, ezért megszerettem, használom.

Tehát molyolok. Kezembe akad egy cetli, rajta névsor. Pár hete még a kiállításom meghívottjait szedtem össze, emlékeztető gyanánt. Mintha nem is a közelmúltban lett volna. Az egy másik éra, másik időszámítás szerint történt. Sok minden megváltozott. Többek között, és talán ez a legelhanyagolhatóbb veszteség most, hogy a tárlatnak annyi. Egyelőre. Bizonytalan időre elnapolva. Nagy bennem a kísértés, már gyűrném össze a papírfecnit, ám végül meghagyom. Belesimítom a Dercsényi-Zádor féle jócskán avítt művészettörténetbe. Jó lesz az még valamikor – vélem magamban. (A kötet, meg a cédula is.) Pittyen a gép: újabb üzenet. Ljubo ír Montenegróból. Jó időre bezárt a kocsmája. Vendég még csak-csak lenne, de a hatóságokkal nem packázhat. Kérdezem, mit csinál? Nappal jobbára otthon a kertet rendezi. Éjjelente viszont csónakba száll, kijár a vízre, és az öböl titokzatos helyein világító szemű tengeri halakra pecázik. Azt mondja, boldog, elégedett.

Tegnap kiraktam a falra a Chagall festett üvegablakait ábrázoló képeslapot. A Fraumünster, az Asszonyok katedrálisa gótikus boltívei alatt vettem, szuvenírként. A templom apszisában öt darab, valami tíz méter magas, keskeny üvegablak világít. Hihetetlen erős fények, színes világ. Megelevenedik az Ó- és Újszövetség, lenyűgöző a vitrázsok élénk hatása. A jobb oldali üvegtáblán egy angyal látható, aki harsonával hirdeti az örökkévalóságot. Nézem a kontraverz színeket, az összeillesztett üvegek pazar játékát. A Kotori-öbölben a barátom halászik. Szobám falán angyal trombitál.

A kelő nap fénye megtalálta a szemközti vakolatot. Örökkévalóság? Minden úgy van jól, ahogy van. 

                          Pk           

VAKNAK LÁTÁSÁT, SÜKETNEK HALLÁSÁT

Rajzomon egy délvidéki haladó demokta,
az új szóhasználattal Magyar Mozgalmas  úgynevezett civil nyargal előre
a mézzel kicsöpögtetett úton.

Ugyan még csak február idusa van, de máris lobogó tavaszi indulatok dúlnak Szerbiában.*

Föléledtek a téli üzemmódból az eddig szépen leszedált közéleti megmondók.

Ebből is kitűnik, hamarosan választások elé néz az ország. Kampány van, pörgőbb ritmusba csapott a közbeszéd.

A hétvégét a tanyán töltöm. Hál’Istennek sem a hírek, sem a közösségi portálok ricsaja nem foglalkoztat majd. Kishomok alatt elég a szél zúgása. A világ nélkülem is forog tovább.

Nem mindenki gondolja ugyanezt.

Vannak, akik kozmikus dimenziójúnak ítélik önnön szerepüket, meg a közelgő politikai megmérettetést, mindezzel ijesztő aránytévesztésről, és hozzá nem értésről téve tanúbizonyságot. Nem vesézném ki, egyikük-másikuk mekkora forradalmi marhaságot állít néha. Zsigeri meggyőződésűekkel és/vagy futóbolondokkal amúgy sem érdemes vitázni. Egy régi mondás szerint “a száján bárki messzire elmehet”.

Az igazság kinyilatkoztatása helyett inkább csak helyzetjelentést készítettem. Gondolom, nem leszek egyedül a véleményemmel. A kényszeres internetezők, a facebookhoz hozzánőttek meg úgyis a saját szájuk íze szerint nyammognak majd rajta(m). (Ennyire futja nekik, szegényeknek.)

Ha jól értelmezem a folyamatokat, akkor ismét két politikai erőtér fog egymásnak feszülni.

Az egyik a jelenleg is szervezeti egységben politizáló, gyakorlatilag egyedülálló vajdasági magyar platform (VMSZ). A másikat már nem ilyen egyszerű definiálni, lévén abban a kompániában ott van az összes megcsukott szájú, de szalonnára áhítozó vajdasági magyar politikus-jelölt. Mivel gyakorlatilag mindet ismerni, nyilvánvaló, az altruizmus mint olyant egyiküket sem jellemzi. Ellenben nyomelemekben a hatalomvágy ott van bennük, ami a sértett egójukkal, bosszúszomjukkal ötvözve űzi-hajtja őket.

Tegyük kezünket a szívünkre: hát, nem valami ütős gárda ez a fölhozatal…

Az hogy a VMSZ-nek nincs normális kihívója, az nem a párt hibája, sőt, tulajdonképpen még hátrányos is a Pásztor vezette formációnak. Az egészséges versenyszellem jótékonyan hatna.

Mindenkinek, de leginkább a vajdasági magyar választói rétegnek lenne kívánatos. Nekünk. Mert megérdemelnénk a plurális demokráciából adódó szabad választás lehetőségét.

Amiért a VMSZ-szel szemben nincs komolyan vehető, valódi megoldásokkal előrukkoló politikai ellenfél, arról leginkább az ilyen-olyan mozgalmárok tehetnek, akik roppantul szeretnék, ha Orbán Viktor nagyot veszítene, vagy legalább a Pásztor Pista megbukna, de hát egyiket sincs mire vagy kire leváltani, tehát a demokrácia szabályai és a saját politikai érdekek okán valószínűleg maradnak is.

Ennek egyenes következménye lesz, hogy a délvidéki magyar éttermiségünk mintaalanyainak infantilis dackorszaka egy újabb fejezettel bővül majd. Amolyan szellemi hároméves gyerek színvonalon a megszokott módi szerint tovább játszák majd a sértődöttet. Toporzékolnak, mert nehezen viselik a vereséget. Óbégatnak egy sort. Ez a bevált pótcselekvés. Aztán minden alkalommal megállapítják, hogy mennyivel különbek ettől az általuk lesajnált vajdasági átlag polgártól.

Megírnak majd egy nem túl hosszú posztot, és tovább forralják az epéjüket, mert holnap is nap lesz, tenni kell a diktatúra ellen. Ami attól és azért diktatúra, mert az a sok bunkó nem rájuk, vagy az általuk favorizált siserehadra szavazott. Ha netán valahol győznének, ott diadalmaskodna a demokrácia. Egyedül az a bökkenő, hogy tagság, program, erkölcs, akarat, szervezet nélkül nincs győzelem. Kínos, de ahhoz, hogy egy közösség megszerveződjék, bizony nem kevés munka kell. Na, ettől rázza ki őket igazán a hideg, lévén pofázni szeretnek, dolgozni viszont nem. Az kevés, hogy tevőlegesen utálják a politikai ellenfelet és ha nincs érvük, akkor könyökből gyalázkodni kezdenek. Ordítják, hogy náci és már meg sem kell indokolniuk mi végre címkéznek. Mindemellett pontosan tudják mi kell a népnek: a minden koron jól bevált irigységre játszanak, mintha bizony a kisember, a széles értelemben vett délvidéki magyar nemzetrész pártján állnának. De hát nem ott állnak, hisz az elmúlt harminc év nemzetpolitikailag legsikeresebb, valódi eredményeket elérő kormányát, az Orbán Viktor vezette erőt is gyűlölik, tücsköt-bogarat összehordva olyanokkal sivalkodnak – például Gyurcsánnyal és a Momentumos bagázzsal egy követ fújva –, akiktől soha semmi jót nem kapott a délvidéki magyar közösség. Ehhez nem kell a politikát érteni: ez bizony a vajdasági magyarság körében elvitathatatlan tény. Elvégre a saját bőrünkön tapasztaltuk, mi fán terem az előző kurzusok viszonyulása a határon túli magyarokhoz. Akik a nyilvánvaló tények dacára mégis az ellenkezőjét vallják, tegyék: minden Orbánt támadó megnyilvánulásuk a VMSZ malmára hajtja a vizet, majd megköszönik nekik.

Szóval, nincs új a nap alatt. Az, hogy valaki kvázi „civil”, ráadásul „független” – már nem szopja be a társadalom. A napnál is világosabb, hogy a függetlenség díszlete mögül kilóg a lóláb.

Az meg kifejezetten szomorú, hogy a délvidéki magyarnak nevezett ellenzékiség most sem tud eredeti ötletekkel előrukkolni: kicsiben másolják az anyaországi oppozíció trükkjeit. Arra bazíroznak, hogy akinek a szemét szúrja a VMSZ (Fidesz) dominanciája, az a szavazatát dafke ellenkezésből leadja majd akár a lőtéri kutyára is, csak ne a legnagyobb formáció nyerjen (megint). Ehhez bármiféle eszköz bevethető: nácizás, rasszistázás szinte kötelező ujjgyakorlatként kipipálva. Utána meg a fasizálódás rémképeit kell sulykolni és vég nélkül nyomni, hogy rettenetes elnyomó rendszer van kiépülőben. (Mondják azok, akiknek az ideológiai elődjeik a XX. században a két legembertelenebb rendszer hangadói voltak. Balról a kommunisták (ma és nálunk a mi kutyánk kölyke jugoszlávok, akik beleborzadnak egy fölcsendülő magyar himnuszba is). Jobbról meg a napjainkban is habzó szájjal rácozó, karlendítéses, harciasan kopasz ifjak (akiknek többsége hiányos neveltetése okán öt méter szabályszerű díszlépést sem tudna kivágni, és tíz fekvőtámasztól fuldokolna). 

Ettől függetlenül időnként érdemes rájuk pislantani. Tanulni belőle, mit és hogyan nem kéne csinálni.

Mert megsúgom: nem vet túl jó fényt az említett aggodalmaskodó hölgyekre-urakra, ha lépte-nyomon irányt akarnak szabni. A többség tudniillik sosem szereti, ha agymosott birkaként minősítgetik. Értem én az elkeseredett indulatot, ami az ehhez hasonló veretes sértéseket szüli. De azt is megsúgom: ilyen hozzáállással bajos lesz szavazatokat maximalizálni.

Mindenesetre furcsa, fölfokozott, szélsőséges megnyilvánulásoktól sem mentes időszak elé nézünk. Urnazárásig késhegyre menő viták gerjednek majd, amik vasárnapról hétfőre tárgytalanná válnak. A szavazatok összeszámolása után pedig nagyjából tudható, mi következik.

Nyugodjunk meg: az is menten ki lesz számolva mennyien NEM szavaztak a Vajdasági Magyar Szövetség jelöltjeire. S mivel azt jóval kínosabb lenne beismerni, vajon ugyanabban a rendszerben, ugyanazon a választáson, ugyanazon a napon mégis hány IGEN voksot kaptak az ő kandidánsaik, így automatice azt fogják mondani, hogy a tartózkodó, otthon maradt szavazók sem a VMSZ-t támogatták. Hanem – micsoda pompás logika kell hozzá – őket… Így lesz a VMSZ borítékolható politikai többségéből már a választások másnapjára törpe kisebbség. A „megfélemlítettek”, a „félrevezetettek” tömege. Olyan silány „szavazógép”, ami egyébként – az ellenszelet fújó véleményvezérek szóhasználatában – pusztán „bégető birkanyáj” vagy szimplán a „hülyék gyülekezete”.

Az föl sem merül a túlsó politikai platform szürkeállományában, hogy aki egyáltalán nem szavazott, az rájuk sem szavazott, és kész.

És amúgy meg a délvidéki közélet csak miattuk tart itt, ahol ma. Ha nem ők lennének az alternatíva, a VMSZ kampánystábja igen nagy bajban lenne. Ezen nem akarnak elgondolkodni a kevésbé tisztelt politikai ellenfél Hölgyek és Urak?  (Nem. Nem akarnak rajta elgondolkodni. A könnyedebb ellenállást választják: a buzgalom a facebookon odaszúr – a tucatnyi kommentáló káder versengve hőbörög. A buzgalom egy-egy prominense észt oszt – mindenkinek: VMSZ-nek, vállalkozóknak, polgároknak és intézményeknek, aztán hüledezve megállapítják, hogy valamiért senki nem ugrik csicska módra a szavukra. Holott nekik azt is szabad, amit a többieknek nem: önkritika nélkül a másikat bírálgatni. Aztán csodálkoznak rajta, hogy őket nem szereti senki. Hogy a saját utcabelijeiktől sem kapnak bizalmat. Mert összeesküdött ellenük a világ. Természetesen ok nélkül.)

Abban akár egyet is érthetnék velük, a világ biztosan nem úgy fog haladni, hogy semmi nem változik. Azt viszont már erősen vitatnám, jó lenne-e, ha abba az irányba változna, amerre ők nagyon szeretnék.

                                    Pk

*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg 2020.02.14-én.

TÚL AZ ÓPERENCIÁN - 2. rész

Csak az amatőrök szoktak múzeumokkal meg a prospektusok által ajánlott helyekkel városnézést kezdeni. A profik rögtön az első árnyékot vető gyanús mellékutcába befordulnak és mihamarabb kocsmát keresnek. Egy becsületvesztőben előbb rálelni a lokális néplélekre, a színekre, a szagokra, és általában a város hangulatára, mint ott, ahol százával tolonganak a szelfiző turisták. Érdemes kipróbálni! Még jobb, ha a piac az első úti célunk! 

Bécs belvárosában, valahol a Keplergasse környékén volt szerencsém rögtön egy szombat reggeli piacba botlani. Nagy dilemma, a piac-e a megfelelő kifejezés, vagy inkább a bazár szó illene rá? Ugyanis a bódésorok zöme csöppet sem a porcelános mosolyú osztrák miliőt sugallta. 

Sokkal inkább a (Közel-)Kelet tarkabarkasága köszönt rám. 

Bizton elmondható, hogy az általam bejárt részeket nehéz lenne Bécs úri negyedeihez sorolni. Ez a lakosság összetételén legalább annyira meglátszott, mint az üzletekbe kitett portékákon, vagy azok árain. A fedett piactéren – ami nagyjából akkora lehetett, mint a kanizsai – minden szokott kellék adott volt. Zöldségesek, pékek, hentesek, ruhaárusok, talponállók és erősen leminősített kávézók, koszlott kis trafikok szorongtak egymás mellett. Nem is a kínálat volt a meglepő, hanem az árusok összetétele. Megszámoltam (debiz’Isten): kilenc (9) hentesbolt közül lehetett válogatni. Ebből öt (5!) török és/vagy arab, amiknek beszédes neve – Mekka, Sesam, Ali Kebab – mellett azt is feltüntették, hogy ott „halal”, azaz kóser módon, muszlim rítus szerint vágott, elkészített húsokat lehet kapni. További három (3) húsüzlet délszláv tulajdonosokkal és vevőkörrel bírt: a személyzet névről szólította (anyanyelvükön persze) a kuncsaftokat. A három exjugoszláv boltból kettő szerb vagy horvát, a harmadik viszont bosnyák kézen működött. Ez utóbbiban tudniillik sertésből készült dolgokat nem árultak. A maradék (1) hentes kirakatában a hagyományosan, osztrák módi szerinti húskészítmények sorakoztak. Lefotóztam néhány pultot. Hátha érdekel valakit, viszonyítási alapként mi a helyzet a hazai meg az ottani árak között.

A beszédes nevű Istanbul (sic!) polcain egy kilogramm borjúszelet (Kalb Kotlett) 15,00 euró. A bárány lapocka (Lamm Schulter) 10 euró, a báránycomb (Lamm Keule) 11 euró. Másutt az „Ungarische Kolbas” tíz dekája másfél pénz, azaz kilója 15 euró. A kenyerek zöme 3 eurónál kezdődik. Igaz, kilón felüli mindegyik.  

Egy kifőzdének teraszán megreggeliztem – naná, török volt a tulajdonos. Alighanem a lánya kezelte a kasszát. A panírozott kakascombot nem lehetett kihagyni. Kenyérrel, két uborkával négy és fél eurót kóstált. Nagyvárosi ár, kétségtelen, de ha ennyi, akkor ennyi. Közel ilyen összeget bizonyára Budapesten is elkértek volna érte. A piac túlfelén furcsa, nem európai szakállas férfiakra lettem figyelmes. Az összes ruhaárus indiai szikh (!) volt: pontosan látszott a turbánjukon kifélék. A nap további részében – a teljesség igénye nélkül – találkoztam lengyel, ukrán, szlovák járókelőkkel. A szerb-horvát-bosnyák beszédre már oda se figyeltem. Ültek mellettem vietnámi nyugdíjasok, perzsa, arab férfiak, és hidzsábos nők százai lófráltak a sétáló utcán. A sok kínai és pöttöm thai között tél-túl, ha lehetett európai arcélűt látni. Új Babilon épül – dúdolgattam az Omegát. Vasárnap hajnalban két bagaria fekete suhanc csinálta a fesztivált az utcasarkon. Kukákat rugdosva ordítva „társalogtak” furcsa nyelvükön. Nem tudtam eldönteni be vannak-e drogozva, vagy csak nagyon részegek. Mindenesetre az a kevés ember, aki vasárnap reggel negyed hétkor a szeles bécsi utcán ment a dolgára, nagy ívben kikerülte őket.

Szemérmességből legszívesebben kihagynám, de mivel hazudni nem szabad: találkoztam magyarokkal is. A délelőtt folyamán egy elhanyagolt külsejű, nagy szatyrokkal fölcuccolt trió magyarul társalgott a metró lejáratánál. Olcsó dobozos sörrel hadonásztak. Hajléktalannak tűntek. Nagyon lecsúszott állapotuk megdöbbentett. Az egyikük a járókelőktől kunyerált. Lesunyt fejjel kotródtam odébb. Némileg javította kedélyemet, hogy a Szent István dóm melletti étterem pincérnője is magyarul irányított az ebédasztalhoz. Este pedig a magyar táncházban – ahol a Korinda együttes muzsikálta moldvaira ropták a bécsi magyar közösség tagjai – egészen helyre is billent a lelki egyensúlyom. 

Amúgy – hogy finom legyek – Bécs nem okozott különösebb kulturális sokkot. Amiről annyit hallottam, nevezetesen az osztrák főváros építészeti arculata – nem hagyott bennem mély nyomot. Igen, a XX. század második felében fölhúzott lakóházak, középületek kicsit különböznek a Közép-Európában megszokottól. Kevésbé lepukkantak. Vélem, Bécsben aligha volt panelprogram, nem a szovjet mintázatú urbanisztikai rémálmokat kellett megvalósítaniuk. Ennek dacára az osztrák főváros építményei, az emeletes irodaházak, bérházak meglehetősen szürkék, fantáziátlanok. Se íze se bűze üveg és vasbeton mindenütt. Kiherélt élettér – ez volt az első benyomásom, és ezen az sem segített, hogy a Hofburg barokk palotanegyedét is megnéztem. Szép, szép a császári rezidencia. Csak az én ízlésemnek túl hivalkodó, még ha kellemes lótrágyaszag is lengi be a Heldenplatz környékét, lévén nem messze tőle a lovarda, azaz a királyi istállók vannak. Egy-két fiákeros befogott a turisták végett, de a januári hidegben nem tolongtak a furikázni vágyó utasok.

A végére hagytam, noha a bécsi kiruccanás legjavának számít. Ráfutottam egy príma szerb étteremre. La Koliba a neve: jó szívvel ajánlom minden arra járónak. A sarki lokálba belépve mintha Leskovac valamelyik csárdájába toppantam volna. A főúrtól kezdve a pincéreken át az összes vendég szerb volt. A svédasztalon pedig pacal, szárma, lóbab, sült malac és bárány közül lehetett válogatni. Desszertként Sacher torta helyett természetesen baklavával. Mindez 14 euróért. 

Kellő hangerővel turbó folk szólt, ettem a parázson pörgetett birkát és azon méláztam, mi lett volna, ha a második világháborúban a németek győznek?

Vélhetően akkor ma Belgrádban nyüzsögnének a munkát kereső osztrákok. A valjevoi német maffiától rettegne fél Európa, és a Szarajevóban ellopott méregdrága Zastavákat rendre valahol Berlin, München vagy Bécs környékén találná meg a rendőrség.

Nyeltem csöndben a birkahúst. Bécs – én így szeretlek.

                             Pk

*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg 2020.01.31-én. 

TÚL AZ ÓPERENCIÁN - 1. rész

A színészlegenda is épp Bécsben volt

Eddig úgy voltam Béccsel, hogy onnét csak a szelet az, ami ér valamit. (Pirított zsemlemorzsával, a Nagy Levin receptje szerint.) Az összes többi Bécsből származó dolog jószerével mindig csak ártott nekünk, magyaroknak.

Bár a Babenbergek idején még tudták hol a helyük, hisz az Enns innenső partjáig a miénk volt az Őrvidék, és azt hittük, hogy a pozsonyi csatában (907) tőlünk kapott alapos ruha után örökre elmegy a kedvük a területi harácsolástól, ám nem lennének osztrákok ezek a németnek látszani akarók, ha minduntalan nem gáncsolhattak volna mindent, ami magyar.

Utoljára Mátyás még osztott a szájuknak ez előző évszázadokban ellenünk elkövetett sumákságaik miatt, de aztán sajnos ráfanyalodtunk a Habsburgokra. 

Attól datálódik a sógorság ezzel a népséggel. 

Jól bevásároltunk velük, kétségtelen. 

A számlájukra írható Mohácstól kezdve a megalázó vasvári békén át a nyakunkra telepített szlávok és románok tengere, meg a legjobbjaink likvidálása. Méreggel vagy cselszövéssel: a sunyi kétfejű sasnak sosem voltak skrupulusai. Mondjuk, én még most sem szopom be szegény Zrínyi vaddisznós „balesetét”. Aki netán elhiszi, az nézze tovább az Én kicsi pónim sorozatot.

A jó Rákóczit ugyanúgy el akarták tenni láb alól, mint utána bárkit, aki a magyar ügyet zászlójára tűzte. 

Hosszú és keserves lenne fölsorolni, mi mindenben volt kanala a bécsi politikumnak. Olyan nagyon azonban nem kell csodálkozni a gátlástalan hatalomvágyukon. 

Képzeljünk el egy jellemtelen, frusztrált, tésztaképű stricit, aki olyannyira kapzsi, ugyanakkor életképtelenül visszataszító, hogy a saját bibircsókos unokanővérével házasodik, csak ne kelljen osztani a családi ezüstöt. Mindehhez csapjuk hozzá, hogy az összvagyonát kétes üzleteken szerezte, de inkább örökölte. Sosem hódított meg semmit fegyverrel, mert a nádpajzsos-lándzsás négerek is kiröhögték. Ha a derék Sobieski kozákjai 1683 őszén a másnaposságtól böfögve nem köpik meg a tenyerüket Bécs alá vágtatva, ma már nem lenne kereszt a Josefstadt templomain, és a Schützengasse járdáján csak törökök és arabok mászkálnának. (Így ma csak kétharmaduk az, de erről majd később, bővebben értekezem.) A sok történelmi sérelem mellett a biedermeiert is az osztrákok bűnlajstromához írom, lévén a giccs tökéletesen passzol a borzalmas sramlizenéjükhöz.

Mit kezdjek én ott, ahol még ma is az a közkeletű doktrína, hogy Mozart osztrák, Hitler meg német volt? Holott ennek pont a fordítottja igaz. 

De valamiért az osztrák néplélek már csak ilyen: nem véletlen, hogy Freud doktor úr is a bécsiek között találta meg a legelborultabb alanyait.

Hogy ne folytassam tovább a sógorok eredetmítoszainak analizálását, békén is hagyom ezeket az önképükbe dermedt nyárspolgárokat. Egy biztos: mindig ügyesen el tudták adni magukat. Hétfőről keddre császári birodalomból köztársaságra váltottak, és a népi demokráciájukból egyenesen átigazoltak a virtigli nácizmusba, hogy utána szemrebbenés nélkül letagadhassák. Ma megint a demokrácia és a szabad szellem hírvivő csillagai, a kancellárjuk, a kis Kurz méltó az elődökhöz. Ámul is a világ milyen opportunista politikát folytat. Ha kell nemzeti, ha kell liberális, és a jövő héten akár zöld is lesz, dacára annak, hogy tudomásom szerint ő az egyetlen európai (férfi) politikus, aki arcpirosítót használ.

Biztos a környezettudatosság jegyében, amire Ausztria olyannyira büszke.

Éppen emiatt húztam a kuruc számat, amikor Parndorf (Pándorfalu) határában megláttam a szélerőmű parkot. A gigászi lapátokat a Duna medence folyamatos huzatja működteti. A vonatablakból elnézve csak óvatos becsléseim lehetnek: a templomtoronynyi böhöm oszlopokat ugyan hány köbméter betonnal fixálták, hogy megtartsák a rotorokat?

Azt mondják ez a megújuló energia. A jövő környezetbarát áramtermelésének vélik sokan.

Szerintem meg épeszű ember ilyesmire nem büszke.

Gondolom, azon kevesebben töprengtek el, hogyha ezek a vackok valamikor majd elöregszenek – mert minden fölött eljár az idő, a turbinák is, a fém vázak is szétrohadnak, elavul a rendszer, átlép fölötte a technika fejlődés – akkor mi a rossebet fognak csinálni az értékes szántóföldekbe öntött többszáztonnányi vasbeton talapzatokkal? Jön majd Günther és kalapáccsal szétveri? Az lesz ám a szíszogó meló.

A főváros előtti lapályon pedánsan megművelt földek, vetések zöldellenek. Elvágólag dűlőutak, megint egy szélerőműpark, mindenfelé magasfeszültségű távvezetékek terpeszkednek. 

Be van kábelezve a vidék, hogy az iránytű is megbolondul tőle. Hát még, aki itt él! A szerelvény simán gördül be a Hauptbahnhof hipermodern épületébe. A budi 50 cent, automata enged át a kapun. Föltűnően sok a külföldi, mármint a „szemmel látható” idegen. Valószínűleg ettől is vadabb arányt kapnék, de a fehér emberekről nem tudhatom biztosan kifélék-mifélék. Nem kell szűk egy óra terepszemle Bécsben, hogy kikristályosodjék bennem a fölismerés: aki itt nem török, az tutira a néhai Jugoszlávia szülötte. 

Szombat kora reggel, a második emeleti erkélyen harsányan telefonál egy klottgatyás bosnyák. Malacot rendelt a készülődő vacsorához. Hiába, hogy az utca túlfelén sétálok, horizontálisan egy hatsávos út, vertikálisan két emelet választ el tőle, tudom, hihetetlen, de még a telefonjából kiszüremlő nő beszédét is tisztán hallom. A továbbiakban már nem is érdekes, hogy lépten nyomon szerb, horvát, bosnyák akcentusú járókelőkbe botlok. Mindenhol: szó szerint.

Ezért talán érthető megdöbbenéssel torpantam meg, amikor délelőtt tíz tájékán végre elhaladt mellettem egy igazi osztrák férfi. Kalapja, viselete, kinézete alapján valami tanárféle lehetett. Alaposan megnéztem.  Ott, az Arthaberplatzon villant be egy nagyon régi élményem. 

Még Újvidéken történt. Épp beírtuk az egyetemet, az első napokban a lakás környékével ismerkedtünk. Már majdnem egy hete a városban laktam, mindenütt szerb szót hallottam. Különös, meglehetősen idegen érzés volt a majdnem színmagyar szülőföldem után. Éppen emiatt földbe gyökerezett a lábam, amikor először ütötte meg a fülem Újvidék utcáin magyar beszéd. Egy idősebb házaspár sétált el mellettem, értettem minden szavukat, de a megilletődöttségtől már nem emlékszem miről társalogtak. Ott álltam a huzat marta újvidéki központban és sokáig bámultam utánuk. Az járt a fejemben, hogy az apám idejében itt még majdnem minden üzletben értették a magyar szót. A kilencvenes évek kezdetére meg már lámpással lehetett csak magyart találni.

Valami hasonló párhuzamot vontam le a bécsi tapasztalatokból is. Van egy szint, amit, ha átlépünk, a domináns nyelvi közösség helyébe fog lépni egy másik, kívülálló kultúra. Mindez pusztán idő kérdése, és a demográfiai mutatók függvénye. Eddig azt hittem, Budapest az igazi multikulturális közeg. Egy ideje tudom, Bécshez képest a magyar főváros a fasorban sincs. És ez azért némileg megnyugtató. 

(folytatjuk)*                                                                             Pk

*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg, 2020.01.25-én.

NINCS ÚJ MESE

Rajzom a Hír TV Troll című műsorát illusztrálta, ahogy a mindinkább elárvuló szocialistákat befogadja Gyurcsány Feri anyó pártja. (Igazából mézesmadzag és mézeskalács-házikó sem kell hozzá: elég a képen nem látható mézesbödön ígérete...)

A Hír TV Troll műsora, 2020.03.06.

A Troll teljes adása ide kattintva tekinthető meg!

MAGYAR MEGOLDÁS

“Reszkess (...) a prófétáktól és mindazoktól, akik készek meghalni az igazságért, mert az ilyenek rendesen nagyon sokakat magukkal együtt, sőt gyakran maguk előtt s néha maguk helyett is belerántanak a halálba.”

Umberto Eco: A rózsa neve (592. oldal)

Évtizedes távlatokból elnézegetve a délvidéki magyarság története tragédiák sorozatának tűnik.

Pokoli egy folyamat. Ha csak a ’48-as magyar szabadságharctól kiindulva vizsgálódok, már hetven évnek a tanulsága miatt is elkap a Poe-i borzongás. Égő katolikus és ortodox templomok; az alig csírázó városiasodás leállása; Szenttamás véres sáncai; a zentai koponya-piramis; betyárvilág és perzekutorok; a kiegyezést követő kolera- és pestisjárvány; aratósztrájkok; első világégés; erőszakos impériumváltás lakosságcserével… Hadd ne soroljam. Nem kell ahhoz történésznek lenni, hogy a visszacsinálhatatlan megpróbáltatásokból a jövőt illető konzekvenciáink szülessenek.
Ha viszont csak egy-két évet, pár hónapot, azaz a közelmúltat elemezem, a közéletünk inkább a bohózat minősítést érdemli.

Átértelmeződnek a tegnapok az egyre múló éveinkkel. A korosodásunk vámja lesz minden visszaeszmélés. Ez a silányított jelen már csak ilyen. A most regnáló hétköznapok világa annyira kusza, (fel)színes, atomjaira robbantott, ugyanakkor komplex, ellentmondásokba gabalyodó, hogy az idő tényező távolságtartása nélkül egyszerűen nem látható a lényeg. Aligha összegezhető megkérdőjelezhetetlen igazságként a ma és most története. Mégis akadnak szép számmal olyanok, akik szentül hiszik, birtokában vannak a mindent tudás és a mindent szintetizálás képességének. Mintha a mögöttes látás fölkentjei lennének. Kétségkívül bátor, magabízó karakterek ők.

Néha úgy elbámulok rajtuk. A jelenbe belenyúlásnak tekintik már azt is, ha kiposztolnak valamit a facebookra. Az eredetiség efféle netovábbjai (le)minősítenek, (le)fokoznak, utálkoznak vagy más esetben rajonganak valamiért. Attól függően ítélik meg a dolgokat, hogy az nekik hasznos, vagy nem. A vélemények szabadságáért küzdenek, mondják ugyanők. Ám mihelyt más véleményét is megismerik, menten a szívükhöz kapnak és kitör a hisztéria.

Aki mármost elolvas egyet-kettőt ezekből az eltökélten demokratikusnak föltüntetett bejegyzésekből, átvett híranyagokból, annak inkább előbb, mint utóbb nyilvánvalóvá válik, hogy az ilyesmi posztot létrehozó semmi egyebet nem csinál csak propagandát gerjeszt terjeszt. Annyit traktálnak bennünket az ideológiai egytálételükkel, a napi szinten arcunkba tolt irományokkal, hogy megcsömörlünk tőle. A hívószavak ugyanazok. Néhány hónapja a vörös lámpa zöldre váltott. Lett klímavészhelyzet. (Imádják a népek. Ahogy a koalát menti egy melltartós hölgy a bozóttűzből. Meg ahogy sírnak a brazíliai őslakók. Igaz, a megható képsorok valamikor húsz éve készültek. Már akkor is – joggal – jajgattak a bennszülöttek a fakitermelés miatt. Ám azidőtájt valahogy pont le volt tojva az esőerdők pusztulása: két évtizede az olajár emelkedés volt a címlapos rettegés fokmérője, s a fákhoz láncolt ökoaktivisták csak akkor kerültek a hírekbe, amikor valamelyik favágó munkásnak leszakította a fejét a motorfűrész lánca, mert a zöld mozgalmárok titkon a kivágandó fák törzsébe fém kapcsokat vertek. A motorfűrészes melós meg már csak az asztrális térben elmélkedhetett az élet fura dolgairól, és a föltámadásig megjegyezte a szót: biodiverzáns.) 

Szóval, nagyon úgy tűnik, hogy a környezetvédelem lesz a mindenhol hatalomért ácsingózó balosnak hazudott mainstream kommunikáció meghatározó retorikai eleme. 

Mindez dicséretes is lenne, amennyiben komolyan gondolnák.

De hát pont annyira környezetvédők a hajdani kommunisták és jelenkori utódaik, amennyire liberálisok, majd zöldek lettek. Semennyire. 

Ezeket nem köti semmiféle ideológia morális mezsgyéje. 

Ezek hatalomszerzési trükként manipulálnak áradással, bozóttűzzel, klímakatasztrófával. 

A cél szentesíti az eszközt alapon riogatnak, szédítik az embereket. Ma Ausztrália füstöl, holnap Szent Thunberg Gréta könnyei pörögnek, utána meg ami a csövön kifér. Közben, mint macska a piszkát takargatják, hogy a vágyott politikai hatalomért a sátán főhóhérával is összeszövetkeznének. Az ambíciójuk mindent fölülír. Fogalmakat, témákat gyártanak. 

Azt hirdetik, hogy most a bolygó megmentése a cél. Mondják azok, akik életükben nemhogy egy fát, de még hónapos retket se ültettek. Mégis agitálnak, holott élnek-halnak a kényelemért. 

Szívesen megnézném a leghangosabb klímavészhelyzet-szakértőt, amint villanyáram és folyóvíz, de főleg wifi nélküli tanyán, jószágok trágyáját villázva értekezik önnönmaga ökológiai lábnyomáról. Arra is kíváncsi lennék, hogy a mélyszegénység és a cigányság összefüggéseiben járatosok mit szólnának, ha vakációra odaköltöztetnék őket a Horgoshoz tartozó kisgyálai cigánytelep mellé. Ha az iskolai szegregáció ellen óbégatók kisgyerekeivel is bajszos fiatalemberek és szülni készülő fiatal nők ülnének egy padban. Épp miként a legvehemensebb migráns mentők, akik a billentyűzet előtt rém humanisták, empatikusok és harciasan kritikusok, de valamiért mégsem akaródzik befogadniuk a lakásukba egy-egy afgán, vagy nigériai főmérnököt. Helyette malaszttal hintett bírálatokat fogalmaznak meg, mert ebben igazán nagyok ők.

Ugyanakkor világválságot vizionáló apokaliptikus jóslataik zöme legalább annyira nevetséges, amennyire légbőlkapott. Segédtémákkal kísérik. Így horgad föl napról-napra a fasizmus Magyarországon, miközben a haláltáborokba induló marhavagonok kerekeit olajozza az Orbán-kormány. Már listázzák a másként gondolkodókat. (Úgy tűnik szegény Pressburger Csaba remek és egyedi szabadalmát lenyúlta nem csak a magyar kabinet, hanem a VMSZ vezette vajdasági önkény is.) A stadionokat sem hiába építik Budapesten: a derék Franco tábornok anno oda deportálta a kommunistákat, azaz a szellemi napfelkelte fényevőit. A Szeged-Szabadka villamosvonal vakvágány, ugye, és az Európa Kollégium maga a totális csőd. Ugyanígy a topolyai fociakadémia olyannyira nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, hogy az ottani fiúk Belgrádba járnak öngólokat rúgni. Keddről-szerdára kipusztul a honi magyarság, költözik Csóka vagy Bajmok határába a szicíliai maffia, koldusoperett és korrupció tenyészik minden utcasarkon, a Prosperitati  meg arcátlanul eszközöket biztosít a merőben fölösleges fejlesztésekhez, ahelyett, hogy egyenest a szabad, demokratikus sajtóba talicskáznák a csilliónyi pénzt: a roppant ígéretesen teljesítő Családi Körbe, ahol matematikai pontossággal kiszámítható hogy a jövő héten ki kiről fog írni egy újabb, meleg hangú kritikát, nem beszélve a Szabad Magyar Szóról, ami napjainkra már nem pusztán azért frissül, hogy Purger Tibi bátyánk washingtoni hintaszékében elégedetten dőljön hátra, hanem az ellenzajkeltés fő dugattyújaként zakatol.

Ez a szűk nómenklatúra folyamatosan biztosítja a délvidéki magyar közösségnek a síri hangulatot. Jóformán névről felsorolhatók mindannyian. Momentán – szerintük – minden úgy rossz, ahogy van. Mindez akkortól lesz jobb, ha ők hatalomra kerülnek. De onnét aztán majd varázsütésre megváltozik a világ, és Kelebiától Versecig elönti a derű fénye Mordort.

Attól a pillanattól, mihelyt a velejéig demokratikus buzgalom ragadja magához a vajdasági magyarság irányítását menten szabaddá válik a sajtó, a legislegátláthatóbb intézményi rendszer szökken majd szárba, kifogástalanná válik a társadalmi párbeszéd, a villanydrótokon szabadelvű galambok fognak odaülni az anarchista verebek mellé, a kutyák ugatása mégis az égig fog hallatszani, és lakodalmas zenekar indul majd az Eurovízión. Minden elvándorló fiatalunk visszacuccol. A zsákfalvak megtalálják foltjaikat. Az illegális bevándorlók Afrikában, Ázsiában maradnak, mert doktor Zsoldos Feri kifelét parancsoló mutatóujját látva elmegy a kedvük a mászkálástól. Oda van ígérve az örökös szivárvány Bácska egére.

Lesz itt még tej, méz, madzag, Kánaán. 

Addig viszont nincs más hátra: fújni kell a szartrombitát. 

Elvégre ők lennének a kézenfekvő megoldás minden problémánkra. 

Az meg senkit ne zavarjon, hogy a megoldás tulajdonképpen rosszabb magától a bajtól is.*

                                        Pk  

*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg 2020. 01.18-án.

NAPLÓ - 107.

Róla szólok. A faluról.
Az én kis falum egyetlen utcájának a legelején feszület áll. 

Százegypár ember – ha – lakja. Mindenki mindenkit ismer. Még kóbor eb sincs arrafelé. A szabadon bóklászó kutyáknak is van gazdájuk, ahogy a gazdáknak van családjuk, házuk, kertjük, otthonuk.

A kis települést csak a nagyobb fölbontású, részletesebb térképek jegyzik.

Alig szerepel a híradásokban. Ritkán emlegetik a község határain kívül. Ha mégis: az odavalók szorgalmát dicsérik, vagy a falu körül található régészeti leletek kapcsán kerül szóba.
Igazából senki sem tudja, mekkora múlt van oda elhantolva.

Mindenesetre az biztos, egy középkori templom, meg egy szintén abból az érából származó temető maradványai rejlenek ott az anyaföldben. A falu déli peremét a Kispiacra kanyargó bekötőút súrolja. Keletről egy falatnyi Járás fércelődik össze vele, amit a zubogó vizű Slajc, a Tisza ártéri erdőjének méregzöld pántlikája varr el, párás, folyami szagokba burkolódzón. Délről egy jó vágtányira már Kanizsa háztetői látszanak. Mint vöröslő fűrészfogak harapnak bele az égboltba. Közülük is kitűnik a Kistemplom ezüst mutatóujja, meg a Nagytemplom bordó bádog tornyának keskeny tűje. Lóháton, toronyiránt megjárva, vagy húsz perc után, a Texas vendéglő sarkánál toppan először aszfalton a pata. Közel a város, mondom. Nincs semmi olyasmi, ami messze esne. Mitől is kéne messze lennie? Hisz a mindenség egésze mutatja magát azon a tájékon.

A világ legszebb helye az nekem. Nem véletlen – oda költözöm. Nem pont a faluba. Inkább mellé. Tanyára. Vadakác őrzi a falakat, a cserepek fölé diófa lombja borul, ölig érő fű veri föl az udvart. Nemsokára egy rókaverem lesz a szomszédom. Vadnyulakkal és őzekkel fogok komálni. Madarakat köszöntök majd a levegőben. De így van ez rendjén. Így, velük fog kerek lenni ez a történet. A házé is. Az enyém is.

Mikor mondom, hová pakolok, még most is azt hiszik viccelek. Pedig nem. Eszemben sincs. Nem kell ahhoz telitalálatos lottószelvény, hogy két hold földdel, pagonnyal, egy kicsiny, fehérre meszelt tanyácskát vegyen magának az ember Észak-Bácskában. Ha a házikó tetejébe mászok, körbe tekintek: itt ugyanaz és mégis más az élet. Hallatszik a szívhang, és a március elejei nedves föld feketén süpped be a látóhatár csíkja mögé, mintha a Zenta alá bukó napkorong akarna betakaródzni a zsendülő vetéssel, a dűlőutak mintázta rónasággal.

Gondom nem sok lesz. Majd írok, olvasok. Rajzolok, festek. Lesz egy otthoni, meg egy ünneplő kalapom. Az otthoniban mandulafákat fogok ültetni és letéglázom az istálló elejét. Vasárnaponként meg az ünneplőt teszem a fejemre, és ha fölnyergeltem elmegyek aznap világgá: ki a barátomhoz a kispiaci temetőbe. Aztán meg el Martonosra, disznótorost kóstolni. Estszállatkor ki fogok ülni a tetőre, a kékfestős nyugágyba. Onnét studírozom majd az égalját, a vándorló felhőcsíkokat, amik hol narancsvörösen izzanak, hol pedig könnyektől terhesen szomorkodnak. A napszakok minden pillanata egy-egy tanulság lesz ezután, amik – titokban ezt remélem – nem a tudat, hanem inkább az ösztön szintjén fognak értelmet nyerni. Ragyogás vesz majd körül. Eszmélés és felejtés.

A házikó sarkába seprőt teszek, kis lapáttal. Reggelente a köves teraszt nedves ronggyal fölmosom, meg a kutyaszőröket is muszáj lesz összetakarítani. Hatkor már kávéillat lengi be a nappalit, a szúnyoghálós ablakok ki lesznek tárva, szellőzésképpen: a legelőről begomolygó kamilla- és szénaszag tölti majd be a könyvespolcok rejtett zugait.  

Óriási festett, rajzolt képek néznek majd szerte a falakról arra, aki betér. Kék-fekete-fehér takarókon és ugyanilyen párnacihákon fog lobogni a kelő nap sugara. A kutyának csontot vetek, aztán kaszálok, ahol tegnap abbahagytam, és a harmatos fű egy darabig megőrzi majd a lábam nyomát.      

                          Pk

DÉJA VU - 2015

2020. március 3., Hír TV - Keménymag - rajzom Erdoganról

"Mondják, hogy miért nem nyit Kanizsa befogadóállomást?

Még mit nem! Annak a tábornak nem itt Bácskában kéne lennie, hanem mondjuk a szír-török határ mentén. Vagy valahol Észak-Afrikában, ahol tudtommal senki nem tart pisztolyt a szappantartónyi csónakokba préselődők fejéhez, hogy nekivágjanak a Földközi-tengernek.

Mert aki az életét menti, az nem hagyja odahaza a családját, az asszonyát, a gyerekeit (megírta a napilapunk egy szívszorító interjúban) majd kirándul –lehetőleg Göteborgig –, hanem anno miként megálltunk Szegednél, az érintett menekült is amint biztonságban tudja magát, a közelből lesi mikor csitul az őrület. Tessenek utánaszámolni, hány férfi, suhanc vág neki az útnak, és kérdezzék meg tőlük, hol a családjuk gyengébbik része? Tegnap egy eldobott telefonos SIM-kártyát találtak. A tartalmát kíváncsiságból megnézték. Egy közel-keleti pékségben vigyorognak rajta, nem régiek a képek. Tükör, csillogás, reflektorok mindenütt, tiszta McDonalds. A jólét jelei. A telefon tulajdonosa tényleg az életét menti? Mert ha így van, akkor sokakat ismerek itt Kanizsán is, akik szívesen elmentenénk az életünket egy-két szezonnyi svéd, svájci, vagy német szociális segélyért…Biztos lelketlennek tűnik a véleményem, elhiszem, hogy jobban fekszik a szépreményűeknek ez az emberbaráti bájolgás. De a humánum fölkentjei közül még egyet sem láttam, aki ide jött volna Kanizsára, Horgosra: szétnézni, tájékozódni. Bezzeg írogatni, tudósítani tudnak."

2015. június 10-én írtam a fentebbi sorokat, ugyanide, a Diáriumba. Nem vagyok büszke rá, sokkal inkább aggaszt, hogy az akkori megállapításaim most is megállják a helyüket, az öt évvel ezelőtti dolgok megint ismétlődni látszanak. Az illusztráció karikatúra ugyan, és a Hír Tv tegnap esti műsorában volt látható, de a helyzet egyáltalán nem vicces. 

Komolyan kell vennünk.

A Hír Tv KEMÉNYMAG c. adása ide kattintva tekinthető meg!

A SÍRBA ERESZTŐ KÖTELÜNK

rajzom

A filozófusok között is különc individualista Nietzsche szerint tények nem léteznek. Nincsenek kézzel fogható igazságok, pusztán különféle értelmezések vannak, és a derék Friedrichnek hajlamos is vagyok mindezt elhinni. Az össszes tényről akkor és úgy alakítom ki legegészségesebben a véleményemet, ha azokat valóságosan megismertem, megtapasztaltam. Nagyon lecsupaszítva: ez a hiszem ha látom hozzáállás.    

Biztos vannak olyanok, akik a meglévő cikkek, tudósítások sorait olvasva már eleve kész és megbízható képet kapnak a világban zajló folyamatokról.
Nekem nincs ilyen képességem. (Sajnos, vagy inkább hál’ Istennek.) 
Ezért csak a megélt dolgaim alapján szoktam vélelmezni valamit. Ha testközelből tapasztaltam, biztos forrás közölte, azaz első kézből hallottam róla, vagy ha a saját szemem előtt játszódott le. Pictura est laicorum literatura – ugye.

Következésképpen nem tudhatom, mi zajlik most a török-görög határon. Híradós képsorok vannak, mutatják a fölbőszült tömeget, a százezernyi bekéredzkedőt, akik Európa kapujában tolonganak. 
Konyítok valamicskét az illemhez: nekem nem rémlik, hogy a házba betérni óhajtót, a kopogás helyett két kézzel dörömbölőt, pláne az ajtót betörő, lábbal berúgót nagyon kedves szándékú vendégként kellene fogadni. Ha ez lesz a civilizált érintkezés új formája, akkor nem csak a jó modornak, hanem egy korszaknak, egy műveltségnek, egy értékrendnek is befellegzett. 

Az ilyenfajta népséggel a régi, jól bevált európai megszokásokat majd nem lehet folytatni. Az újtól pedig már most fázom. 
És ha mégis ez lesz a jövő – mert valahol már készítik, ássák az Ókontinens éjfekete mélységű, szomorú sírgödrét – sovány vigaszként gondolhatunk majd arra, mennyire, de mennyire igazunk volt, jóval a tragédia előtt. 

Nem csekély horderejű tehát a kérdés: miként fog sokmilliónyi ember beilleszkedni, pláne úgy, hogy immár ma is látszik: eszük ágában sincs alkalmazkodni a befogadó társadalmakhoz.

Ha a szülőföldemet elárasztók legalább a maguk után hagyott szemetet föltakarítanák! 

Ha a jóindulat eme elemi szándékát láttatnák! Hisz mégiscsak vendégségben vannak, nem kéne más portáján mocskot hagyni! Milyen vendég az ilyen? Bemutatkozás gyanánt szutykol össze mindent, ahová lép? 

Mit gondolhat rólunk, ha annyira sem becsül bennünket, hogy szó szerint leszarja a nekünk drága, nyírott gyepünket? A sok évszázados hagyományainkat?

Vagy van erre egyszerű magyarázat? Mert nekik a mi Istenünk nem Isten, a törvényeink sem az ő törvényeik, ezért nekik mindent szabad? Ejnye! Hát eztán furkósbottal kell majd vitatkoznunk?!

A faragatlan, hívatlan vendégek megjelenése mindig kínos. Aligha akarna valaki közös vacsoraasztalhoz ülni velük.

Emiatt és sok más miatt is mindannyiunkat érintő, ami most történik. Egyelőre a Mediterrán térségben sincs aki tárt karokkal fogadná a kéretlen jövevényeket. 
Szeretem a történelmet. Ebből egyenesen következik: nem sok bizalmam van a görög állhatatosságban. Valószínűleg nekünk kell majd megint kiállni a próbát, ahogy már annyiszor a múltunk során.

Hisz ezek már Magyarkanizsa, Horgos, Majdán, Szabadka és Kelebia tájékán letették a névjegyüket! Bemutatkoztak!
Az első benyomásunk sem volt kellemes róluk. 
Most, a sokadik – immáron nem a csalódásunk, hanem a jogos felháborodásunk szülte – tiltakozásunk ellenére is nagyon úgy tűnik, számolnunk kell az invázióval. 
Körömszakadtáig védekeznünk muszáj. Régen voltunk ekkora bajban, de a helyzet a történeti múltunkból ismerős: Nyugatról segítséget nem kapunk. Keletről pedig a török gyerek megint úgy vágta meg a gólya lábát, hogy azt a magyarnak kell majd gyógyítania.

Innen nézvést tehát nehéz idők következnek. 
Úgy kell majd a vészharangokat húznunk, hogy azok a kötelek ne Európa koporsóját engedjék a mélybe.

                                                          Pk

AZ ÖRDÖG SZARA, ÉS MÁS NYALÁNKSÁGOK

Zürich nagyobbik folyója a Limmat

Ez a légyrajok marta jelenvaló, a modern idő szinte megköveteli tőlünk, hogy folyton örömmámorban ússzunk. 

A csodálatosnak mondott életérzésünknek elsősorban a fiskális boldogságban kéne megtestesülnie. Pénz, pénz, pénz – ez a hobbink, ezt hajkurásszuk, pedig már az Aranyszájú skolasztikus doktor is megmondta anno, hogy „a pénz az ördög szara”, amivel a pokol ura nem csak odalent, hanem idefönt, a földi világban is pokoli állapotokat kényszerít ránk. Közben vigyorog, mert tartós helyzetet teremtett. 

Ez a pregnáns, tűrhetetlen értékhalmozás – ami nem egyéb, mint inkább értékválság –, tömérdek kételyt, fájdalmat, szeretetlenséget és viszályt okozott már eddig is, holott még ha alaptermészetét illetően bizonyos korlátolt mohóság jellemzi is az egészséges tudatú embert: a többség pusztán túlélni szeretne. Minél kényelmesebben szuszogni, minél több javakat uralva létezni, amelyekért hajlandó áldozni a drága életidejéből, de ezen próbálkozásai közben marad annak, ami: nem egy csillivilli kincsesbarlangra áhítozik, hanem csak egy zökkenőmentes életre. Többre nem. Tisztes jólétre. Zömünk tudja, e megélt valóság úgysem fejleszthető a tökély szintjére. 

De legalább törekvésünk van. Iparkodunk. Jól-rosszul tesszük a dolgunkat. Néha célszerűen, a terveink beteljesülésén ámuldozva. Néha viszont sodródva az árral. Kicsit szorongva, kicsit gondterhelten, olykor bizony nagyon szerencsétlennek érezve magunkat.

Különösen elgondolkodtató a sorsok – köztük van az enyém – összevetése mások sorsával. Pláne, ha a világ egyik leggazdagabb országának legdrágább városának népe mellé teszem a mi bácskai magyar rögvalóságunkat.

Tudom, övön aluli, gonosz dolog, amit csinálok. 

A délvidéki közállapotok ismeretében Svájccal példázódni nem úriemberhez méltó dolog. Zentát vagy Magyarkanizsát odasorolni Zürich mellé: már-már pofátlanság. Bocsánatot kérek érte. Igyekszem tehát most úgy írni, hogy annak bántó éle ne legyen. Annál is inkább, mert nem venném a bátorságot, bárki elé tükröt tartsak anélkül, hogy mindenekelőtt a saját ábrázatomat meg ne vizsgálnám. Ezért inkább csak tényeket villázok össze. Ebből a kazalból meg ki-ki szállazza magának a neki tetszőt, nem tetszőt: esetleg a tanulságot.

Ha Európában hetven éve nem volt háború (a Balkánt leszámítva, persze), és már a második, harmadik olyan generáció váltja egymást, amelyik nem szagolt puskaport, nem látott vért, erőszakot, akkor vegyük mellé gyorsan azt, hogy Zürich belvárosában az 146o-as évektől datálhatók a falfirkák egy söröző, azaz vendégfogadó falán.  A lokál ilyetén több mint hatszáz éve háborítatlanul nyitva tart. Tán pofon sem csattant soha a falai között. 

Ezek a békés közállapotok amúgy az egész országra jellemzőek. Valószínűleg ez a nyugalmas lét immáron genetikailag is kódolva van náluk.

Soha ennyi udvarias autóst nem láttam. Elég a zebrára ránézni, már – nemhogy lassít – előzékenyen fékez, megáll. (Budapesten ugyanazon a gyalogátkelőhelyen a rekordom napi három olyan mozzanat volt, amikor kis híján a kerekek alá kerültem.) Nem csak a sofőrök, a konnektorok is mások. Meg a villanykapcsolók – nyomogatni kell őket, angolos fajtájúak. A sült gesztenye papírzacskója is olyan, hogy eleve még egy rekesz van rajta, a héjnak: el ne dobálhassa valaki. Mindenütt szelektíven gyűjtik a hulladékot, és bár egyfajta kedvesség jellemzi a svájciakat, azért ne legyenek illúzióink: gondolkodás nélkül följelentik a szomszédot is, ha a tisztaság, a közrend ellen a legkisebb kihágást észlelik. Ezek ilyen törvénykövető és betartató népek. Telis-tele vannak tizenkilencedik századi találmányokkal: biciklik állnak hegyekben az Operaház előtt, mindeközben a nyilvános vécéik krómozását hatféle módon illatosítják, és külön bedobó nyílások vannak a használt injekciós tűknek. (Ha már lövi, szúrja magát a hülye, legalább másokat ne fertőzzön meg a használt fecskendője. Egyébként a marihuánás cigaretta szívása legális. Csak terjeszteni törvénybe ütköző. A svájci törvényhozók logikája briliáns: szerintük biztos, aki ilyesmivel él, az nem veszi, mert ugye, nincs aki eladja neki, hisz az már bűncselekmény lenne, hoppácska! Ezért gyanítom, valamilyen misztikus dolog folytán bibliai manna módra a spanglit az égből kapta a sarki rasztás néger is…) 

Nincs koldus, nincsenek hajléktalanok. A legutolsó trógert is arra szorítják, hogy dolgozzon. Segély – csak a szép szemek, netán a származás okán – senkinek sem jár. Ma vasárnap van: MINDEN bezár. Kein pardon. Kenyeret esetleg a pályaudvarok környékén – ha kapni. A vasárnap Svájcban szent, noha az ország nem egy katolikus érzelmű oázis. Még sorolhatnám, de hagyom máskorra.
Minek kapkodjak?

Itt a történelmi dimenziók mintha elhomályosulnának. Csak a jelen van. De az nem az elkárhozottságról szól. Inkább a mindennapok dicséretét zengi.

  

 Pk