Szombat. Ébredés reggel öt előtt pár
perccel, mint általában.
Álom ezúttal alig talált meg. Békésen
elvoltam. Éjfél után oltottam lámpát, amikor Mikszáth karcolataira bukott már a
fejem. Mielőtt végleg elnyúltam volna, még szétnéztem. A kinti lámpa csíkokban
világította a pókhálósabbik sarkot. Csukott szememen belül, a retinámra ragadt
az ablak elé húzott sötétítő kék ránca, a lenti szekrény szögletes tömbje, meg
a gázcső könyökhajlata. Ahogy lenni szokott, megjött a csönd. Észrevettem
régen: az éj beálltával a zománcozott vekker szabályosabban kezd dolgozni. Ketyeg a semmiben. Ver a szív is. Ilyenkor mintha
mélyebben, megfontoltabban, kiteljesedettebben pulzálna. Egyik percenése a
másiknak lesz a visszhangja. Kis ideig még a vér is vele együtt lüktet a
fejemben. A párnára szorított dobhártyámon hallom. Kezem kinyújtva. Ott a másik
zaj: a vénám dobogása. Leereszkedik a sötétlila fátyol. Snitt.
Mire neszelek – kint világos van.
Két kávé rotyog. Éljünk egészségesen,
dünnyögöm, és cukor helyett édesítő szemcsét pattintok a csészék aljára, s míg
forr a víz, elmosom a vacsorára fogyasztott csípős pacallal összekent tányért…
A minap – bevallom – engem is elkapott a
bevásárlás őrülete, a tömeghisztéria. Emberek százai tolongtak körülöttem
csurig pakolt drótos kocsikkal. Szeppenten nézelődtem. Vibrált az idegesség a
levegőben. Alacsonyabb szintre kapcsolt az udvariassági faktor. Kisebb
lökdösődés volt kialakulóban. Úgy tűnik, föléledtek a túlélés atavisztikus
ösztönei: a jólneveltség rovására agresszívabb lett a tempó. Lófráltam egy
sort, elálmélkodtam a foghíjas árukészleten. (Hülye vicc, de a fagyasztott
csirkéknek ezúttal tényleg hűlt helyük volt.) A szokott mozdulattal nyúltam a
csülkös pacal konzervek közé. Egy versnyit álltam tanácstalanul a polc előtt.
Aztán tétova mozdulattal még egy pacalt raktam a kosaramba. Kicsit szégyelltem
magamat, mi tagadás… Ha már itt tartunk, a sózott tányérricából is duplán
pakoltam, és egy akciós mosópornak sem tudtam ellenállni. Mea culpa, mea maxima
culpa.
Rám köszönt a reggel. Faluműsor a
Kossuth Rádión. Ételreceptek. Disznóvágás. Nincs itt akkora baj. „Aki magyar
addig eszik, míg a koporsóba teszik.”
Szellőztetek, ajtó-ablak kitárva. Rápislantok
a telefonra, érkezett pár üzenet és levél az éjszaka folyamán. Az egyik a
légitársaságtól jött: a már lefoglalt repülőjegyeim árát visszakaphatom,
visszatérítik, vagy a befizetett összeg plusz húsz százalékával megtoldva másik
alkalmakon majd felhasználható. Az utóbbit választom. Még akkor is, ha a
jelenlegi helyzetben aligha tudná bárki megmondani, egyáltalán mikor lehet majd
utazni? Míg ezen töprengek, a könnyen jött haszon érzése meg-megbizserget. Ha
belegondolok, úgy kerestem egy kicsit komolyabb összeget – a repülőjegyek és
foglalások árának ötödét –, hogy közben semmit sem csináltam. Ültem a
valagomon. (Esetem csak nekem furcsa. Amúgy nem egyedi. Szerintem a bankszakma
jeleseinek napi szinten megélt jó érzés lehet. Cváncig procent, kredit,
kezelési illeték, plusz-mínusz alapkamat… Már aktákat sem kell tologatni. Anélkül is csorog a lé a trezorba.)
Kint jó, hűvös az idő, hál’Istennek. Az
elmúlt napokban hétágra volt verőfény. Megint fejest ugranánk a tavaszi
agysorvasztó hőségbe. Sehol az átmenet finom bája. Vagy-vagy alapon váltakoznak
az évszakok. Mintha odafönt elromlott volna a légkondi berendezés gombja. A fagyasztó
fokozatot meg a legforróbbat lehet csak beállítani, mert a két végpont között
üresen kattognak a fázisok.
Teszek-veszek, kacatokat rendezek.
Molyolok: nemrég tanultam ezt a kifejezést. Találó, ezért megszerettem,
használom.
Tehát molyolok. Kezembe akad egy cetli,
rajta névsor. Pár hete még a kiállításom meghívottjait szedtem össze,
emlékeztető gyanánt. Mintha nem is a közelmúltban lett volna. Az egy másik éra,
másik időszámítás szerint történt. Sok minden megváltozott. Többek között, és
talán ez a legelhanyagolhatóbb veszteség most, hogy a tárlatnak annyi. Egyelőre.
Bizonytalan időre elnapolva. Nagy bennem a kísértés, már gyűrném össze a papírfecnit,
ám végül meghagyom. Belesimítom a Dercsényi-Zádor féle jócskán avítt
művészettörténetbe. Jó lesz az még valamikor – vélem magamban. (A kötet, meg a
cédula is.) Pittyen a gép: újabb üzenet. Ljubo ír Montenegróból. Jó időre
bezárt a kocsmája. Vendég még csak-csak lenne, de a hatóságokkal nem packázhat.
Kérdezem, mit csinál? Nappal jobbára otthon a kertet rendezi. Éjjelente viszont csónakba száll, kijár a vízre, és az öböl titokzatos helyein világító szemű
tengeri halakra pecázik. Azt mondja, boldog, elégedett.
Tegnap kiraktam a falra a Chagall festett
üvegablakait ábrázoló képeslapot. A Fraumünster, az Asszonyok katedrálisa
gótikus boltívei alatt vettem, szuvenírként. A templom apszisában öt darab,
valami tíz méter magas, keskeny üvegablak világít. Hihetetlen erős fények,
színes világ. Megelevenedik az Ó- és Újszövetség, lenyűgöző a vitrázsok élénk
hatása. A jobb oldali üvegtáblán egy angyal látható, aki harsonával hirdeti az
örökkévalóságot. Nézem a kontraverz színeket, az összeillesztett üvegek pazar
játékát. A Kotori-öbölben a barátom halászik. Szobám falán angyal trombitál.
A kelő nap fénye megtalálta a szemközti vakolatot. Örökkévalóság? Minden úgy van jól, ahogy van.
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése