AZ ÖRDÖG SZARA, ÉS MÁS NYALÁNKSÁGOK

Zürich nagyobbik folyója a Limmat

Ez a légyrajok marta jelenvaló, a modern idő szinte megköveteli tőlünk, hogy folyton örömmámorban ússzunk. 

A csodálatosnak mondott életérzésünknek elsősorban a fiskális boldogságban kéne megtestesülnie. Pénz, pénz, pénz – ez a hobbink, ezt hajkurásszuk, pedig már az Aranyszájú skolasztikus doktor is megmondta anno, hogy „a pénz az ördög szara”, amivel a pokol ura nem csak odalent, hanem idefönt, a földi világban is pokoli állapotokat kényszerít ránk. Közben vigyorog, mert tartós helyzetet teremtett. 

Ez a pregnáns, tűrhetetlen értékhalmozás – ami nem egyéb, mint inkább értékválság –, tömérdek kételyt, fájdalmat, szeretetlenséget és viszályt okozott már eddig is, holott még ha alaptermészetét illetően bizonyos korlátolt mohóság jellemzi is az egészséges tudatú embert: a többség pusztán túlélni szeretne. Minél kényelmesebben szuszogni, minél több javakat uralva létezni, amelyekért hajlandó áldozni a drága életidejéből, de ezen próbálkozásai közben marad annak, ami: nem egy csillivilli kincsesbarlangra áhítozik, hanem csak egy zökkenőmentes életre. Többre nem. Tisztes jólétre. Zömünk tudja, e megélt valóság úgysem fejleszthető a tökély szintjére. 

De legalább törekvésünk van. Iparkodunk. Jól-rosszul tesszük a dolgunkat. Néha célszerűen, a terveink beteljesülésén ámuldozva. Néha viszont sodródva az árral. Kicsit szorongva, kicsit gondterhelten, olykor bizony nagyon szerencsétlennek érezve magunkat.

Különösen elgondolkodtató a sorsok – köztük van az enyém – összevetése mások sorsával. Pláne, ha a világ egyik leggazdagabb országának legdrágább városának népe mellé teszem a mi bácskai magyar rögvalóságunkat.

Tudom, övön aluli, gonosz dolog, amit csinálok. 

A délvidéki közállapotok ismeretében Svájccal példázódni nem úriemberhez méltó dolog. Zentát vagy Magyarkanizsát odasorolni Zürich mellé: már-már pofátlanság. Bocsánatot kérek érte. Igyekszem tehát most úgy írni, hogy annak bántó éle ne legyen. Annál is inkább, mert nem venném a bátorságot, bárki elé tükröt tartsak anélkül, hogy mindenekelőtt a saját ábrázatomat meg ne vizsgálnám. Ezért inkább csak tényeket villázok össze. Ebből a kazalból meg ki-ki szállazza magának a neki tetszőt, nem tetszőt: esetleg a tanulságot.

Ha Európában hetven éve nem volt háború (a Balkánt leszámítva, persze), és már a második, harmadik olyan generáció váltja egymást, amelyik nem szagolt puskaport, nem látott vért, erőszakot, akkor vegyük mellé gyorsan azt, hogy Zürich belvárosában az 146o-as évektől datálhatók a falfirkák egy söröző, azaz vendégfogadó falán.  A lokál ilyetén több mint hatszáz éve háborítatlanul nyitva tart. Tán pofon sem csattant soha a falai között. 

Ezek a békés közállapotok amúgy az egész országra jellemzőek. Valószínűleg ez a nyugalmas lét immáron genetikailag is kódolva van náluk.

Soha ennyi udvarias autóst nem láttam. Elég a zebrára ránézni, már – nemhogy lassít – előzékenyen fékez, megáll. (Budapesten ugyanazon a gyalogátkelőhelyen a rekordom napi három olyan mozzanat volt, amikor kis híján a kerekek alá kerültem.) Nem csak a sofőrök, a konnektorok is mások. Meg a villanykapcsolók – nyomogatni kell őket, angolos fajtájúak. A sült gesztenye papírzacskója is olyan, hogy eleve még egy rekesz van rajta, a héjnak: el ne dobálhassa valaki. Mindenütt szelektíven gyűjtik a hulladékot, és bár egyfajta kedvesség jellemzi a svájciakat, azért ne legyenek illúzióink: gondolkodás nélkül följelentik a szomszédot is, ha a tisztaság, a közrend ellen a legkisebb kihágást észlelik. Ezek ilyen törvénykövető és betartató népek. Telis-tele vannak tizenkilencedik századi találmányokkal: biciklik állnak hegyekben az Operaház előtt, mindeközben a nyilvános vécéik krómozását hatféle módon illatosítják, és külön bedobó nyílások vannak a használt injekciós tűknek. (Ha már lövi, szúrja magát a hülye, legalább másokat ne fertőzzön meg a használt fecskendője. Egyébként a marihuánás cigaretta szívása legális. Csak terjeszteni törvénybe ütköző. A svájci törvényhozók logikája briliáns: szerintük biztos, aki ilyesmivel él, az nem veszi, mert ugye, nincs aki eladja neki, hisz az már bűncselekmény lenne, hoppácska! Ezért gyanítom, valamilyen misztikus dolog folytán bibliai manna módra a spanglit az égből kapta a sarki rasztás néger is…) 

Nincs koldus, nincsenek hajléktalanok. A legutolsó trógert is arra szorítják, hogy dolgozzon. Segély – csak a szép szemek, netán a származás okán – senkinek sem jár. Ma vasárnap van: MINDEN bezár. Kein pardon. Kenyeret esetleg a pályaudvarok környékén – ha kapni. A vasárnap Svájcban szent, noha az ország nem egy katolikus érzelmű oázis. Még sorolhatnám, de hagyom máskorra.
Minek kapkodjak?

Itt a történelmi dimenziók mintha elhomályosulnának. Csak a jelen van. De az nem az elkárhozottságról szól. Inkább a mindennapok dicséretét zengi.

  

 Pk