Azt mindig tudni lehetett,
hogy szülőföldünk történelmi múltjából eredendően rendkívül gazdag kincseket
rejt magában.
Apai nagyanyámék Szent János
utcai házának hátsó udvarán vagy negyven éve meszesgödröt mélyítettek. Azaz:
akartak egy meszesgödröt vájni. Egy-két arasznyi után már emberi csontokra
bukkantak. Öregapámék vászonnal letakarták a maradványokat, elmondtak egy Miatyánkot, aztán visszatemették a
lyukat és más helyszínt néztek, mert meszelni muszáj volt. Esetük nem egyedi.
Se szeri se száma azoknak a
kanizsaiaknak és környékbelieknek, akik egy pár ásónyomot lefelé haladva menten
több évszázados, sőt több évezredes leletanyagokra, töredékekre bukkantak. Nem
meglepő, hogy ennyi sír van alattunk. A múlt, az idők alatt, miként tágult,
bővült a város, a peremen meghúzódó temetőket szép lassan, de folyamatosan
belakta a következő időszakok népe. És akkor még szó sem esett arról, hogy a
sok ezer évnyi ókortól a népvándorlások koráig hányféle kultúra, náció fordult
meg e tájékon, ahol a Körös és a Tisza egymásba fonódik.
Avatatlan ember is hamar megtapasztalhatta:
Kanizsa íratlan története, ősidőktől a lábunk alatt hever. Amit viszont a minap
sikerült feltárni, még a legképzettebb régész-szakembereket is előbb
megdöbbentette, majd lázas izgalomba hozta.
Mint kiderült, nem pusztán
arról van szó, hogy a Kanizsa környéki löszgerincen, különösképpen a magasabban
fekvő kispiaci, horgosi, kishomoki, martonosi és oromhegyesi helyszíneken
valaha emberek éltek, hanem az is bebizonyosodott, hogy a térség párját ritkító
módon igen sűrűn lakott régiónak számított.
A középső bronzkor idejében egyféle kézműves „fellegvárként”, vagy ha
tetszik: ipari központként működött.Emellett pezsgő
mezőgazdasági élettel és kereskedelemmel bírt.
Már az 1954-es újvidéki és
zentai régészeti – Nagy Sándor és Hagymás Károly neve fémjelezte – ásatások
alkalmával lehetett sejteni, hogy nem mindennapi dolgok lapulnak a
velebiti-kanizsai lelőhelyként számon tartott lokáción, amit a rá két évre
elvégzett komplexebb vizsgálatok csak megerősítettek. Ám az első átfogó,
mindenre kiterjedő régészeti feltárás csak 1970-ben történt meg, amikor az USA
által dotált ásatások kezdődtek a nagykikindai Milorad Girić, a szabadkai
Szekeres László és a Belgrádból terepre érkező Nikola Tasić vezetésével.
A minap beszélgettem Raško Ramadanski
régésszel. A zentai Városi Múzeum fiatal archeológusa elmondta, hogy a most
felszínre került leletanyag páratlan mivolta számszerűségében és minőségében
keresendő. Ugyanis Velebiten, a Nikola Tesla utcában lefolytatott minapi
ásatások alkalmával immáron kész tényként állítható, hogy ezen a környéken az
időszámításunk előtti 1400-as években fejlett manufaktúrájú kultúra virágzott.
Az úgynevezett bronzkor (i.e. 3500 – 1000) embere nem csak hogy belakta a
Tisza-mente magasabban fekvő dombjait, lankáit, hanem meghökkentő módon itt
dolgozta fel a bronz nyersanyagát, és kohókban, kemencékben itt készített
jellegzetes bronzkori szerszámait is innét bocsátotta a korabeli kereskedelem
útjára. Az akkoriak valószínűsíthetően az emberiség hajnala óta létező
észak-nyugatot a dél-kelettel összekötő kereskedelmi és hadi út közelsége miatt
választhatták ezt a feldolgozásra, szerszámkészítésre alkalmas régiót.
Főként ékszereket, csecsebecséket,
fegyvereket és szerszámokat készítettek a hajdani kézművesek. Sehol Szerbiában,
de Magyarországon és a környező országokban sem találtak még egy lokáción ennyi
öntőformát. Míg más lelőhelyeken csak egy-két jel, töredék utal a fémek
feldolgozására, addig Velebitnél a részleges keresés eredménye folytán is
tucatnyi tárgyi bizonyítékot sikerült a felszínre hozni. A leletek zöme,
mintegy 70%-a a már
említett bronzkorra datálható, ami sok más kultúra együttes bukásával valamikor
a késő antik időkben váratlanul véget ért. Történészek eddig értetlenül állnak
a jelenség előtt, hisz a hettita birodalom, az Egyiptomi Újbirodalom meg számos
közel-keleti kultúra egységesen ebben az időszakban omlik össze. Talán valami
természeti kataklizma, talán valami mindent elsöprő járvány lehet ennek az oka.
A történelem óvatos tudomány. Csak a teóriák alapján nehezen állít bármit.
Tárgyi bizonyítékok szükségesek. Ezek pedig mifelénk bőven akadnak.
A Velebiten talált sírok zöme
urnasír, tehát hamvasztották a halottaikat. Viszont akad jó néhány sírgödör,
amiben egyértelmű bizonyítékok alapján megállapított: egész alakos, csontvázas
temetés volt. Mi töb: ezen sírok mindegyikében a tetem mellé odahelyezték az
öntőformákat, a kisebb kézi szerszámokat. Az elmélet szerint azoknak a
mestereknek járt az egész testes, csontvázas temetés, akik tudásukkal,
kézügyességükkel méltán vívták ki maguknak az akkori társadalom elismerését. Ez
is megerősíteni látszik a tényt: szülőföldünk környéke a kor igen jelentős,
sokáig működő központjának számított.
A déli irányú kereskedelem
folytán kerülhetett elő az oromhegyesi Paphalmon föllelt lándzsavég, ami
egyértelműen az Égei-tenger partjáról az úgynevezett Mükénei-kultúra
készítményeként származhatott a mai Bácska területére. De a pezsgő cserekereskedelem
jele az a számos felettébb díszes és értékesnek számító tengeri kagyló, amit
szintén errefelé ástak ki a szakemberek. Hogy mégsem csak a cicomának éltek az
akkoriak, arra pedig a Zentai Városi Múzeum ad adekvát választ. Ott őrzik
ugyanis egy korábbi leletmentés kapcsán a jellegzetes formájú bronzkori „zentai
sarlót”, aminek – most kapaszkodjanak meg! – Velebitnél a minap meg is találták
a neki teljesen megfelelő öntőformát! Emellett más szerszámok, sőt üllő
öntvényformája is előkerült. Ez utóbbi arról tanúskodik, hogy a mai Velebitnél
nem csak kézműves munka folyt évszázadokon át, hanem az itteni bronzföldolgozó
centrumból a távoli vidékek mestereit is ellátták munkaeszközökkel!
Minderről hamarosan egy
kézirat készül és a régészeti anyag feldolgozása, s a tervek alapján jövőre
nyomdába is kerül a monográfia.
A fiatal zentai
régész-szakember Raško Ramadanski mindenesetre bizakodó. Azt mondja, Kanizsát
ezúttal végképp sikerült feltenni a világ archeológiai térképére. Nem kis
szavak ezek! Kérdés, mi kanizsaiak és környékbeliek, egyáltalán akár most, akár
valamikor a jövőben megértjük-e, milyen fontos fölfedezésnek vagyunk tanúi?
Pk