Pósa Károly: Tusnádfürdő – 49.

Színe az Oltnak, akár az égboltnak.
Mosdatlan. Zöldesbarna.
Bolond napokat visz a Dunába,
rozsdaette hídon állva
köptem, kapaszkodva a korlátba,
a tábor bejáratába
kiszáradt szájjal, szívvel – hátha, hátha…
Teringettét!
Mindhiába.

Támadó pillantást dobtam
le a hídról, habot vetett
a folyó csipkézett háta.
Amint nyálam sercent,
máris oda képzeltem
megint magam, a Tiszába.
Egy percre felejtve lett,
az összes megesett volt,
akár az élet ábrándossága.
Egy pillanatra éreztem, illatozott
az első népkerti ibolya
amit várni jó volt,
ha vártak volna valaha,
valahova.

Kampós szögről vissza
fölnőtt álarc!
Alvadt vétkek rajta a szeplők.
Felnyikorog a cipőm, talpa
alatt a keserves párharc
jobb-bal ritmusa.
Menni kell, lebegni,
mint tarisznya a szélben,
kalapot ledobva,
körösztöt vetve délben.
Mert Bácska,
belénk van plántálva,
akár a végtelenített óda,
akár egy cigánymeggyes,
hamis nóta.

S míg hang nélkül dalolok,
a réti barázdák, fekete verssorok
szabják a szemhatár
idáig költözött hajlatát.

Gomblyukra fűzött esztendők
bütykös lábú reggelek
kísérnek, préselnek,
eszembe jutnak a festett emlékkönyvek
a drágán mért sejtések.

A kanizsai üres hombárokban
bánat egerek teremnek.
Az illatos hajfonatok alatt
ott a sok elsóhajtott gondolat.

Negyvenkilenc éves lettem én.
Nincs meglepetés.
Ez nem is költemény.
Odalett immáron negyvenem,
tegnapelőttök, a jobb felem,
s ami maradt, a bal,
az sem kikelet, csak állapot.

Levegőben legelnek a madarak,
mondtam gyerekként,
hittem teljes erőmből,
ahogy ma már nem nagyon.
Üresen sem kongnak a harangok.
Azt remélem noteszben
esetleg  jegyzet maradok.
Negyvenkilenc,
semmit nem jelent.
Jobbak helyettünk az állatok.
                                                                                                    Tusnádfürdő, 2019. július 24.

NAPLÓ - 91.

Keleti Pályaudvar - skiccem

Este megnyílik a mindenség. Olyan helyeket lehet bejárni, ahová szem nem látott eddig. Bántódás nélkül lehet álmodni, mikor a szomorúságot és minden mást felejt a szív, mert az éjjeli, természet szerinti álmunkban oktat bennünket az Ég. Üzeneteket kapunk általa. Ez biztos.

Sokan azt hiszik, hogy az álom valami kitaláció csupán. Hasonló, mint a tündérek tánca. Amannyian látták már, de mindenki tudja, hogy igazából tündérek nincsenek. Boszorkányok se, varázslat se, nemes szívű királyfiak és szőkén szerelmes királylányok se. Szerintük csodák sincsenek. Az effélék úgy tartják: az álom is csak színes mese, aminek köze sincs a valósághoz.

Én meg pont fordítva gondolom. Annak a fejjel lefelé fordított világnak muszáj lennie a valósnak, ahol szemvillanat alatt földönfutóból gazdag, öregből újból fiatal, betegből makkegészséges, bánatosból jókedvű, vagy szeretettelenből szeretetté válhat megint valaki. Azért lehet valóságosabb emettől, a mostani léttől, mert az az élhetőbb.

Mikor éjnek évadján ébren fekszem, és a bolyongó hold bekandikál az ablak fölső csücskén, követem tekintetemmel, míg a halkuló csöndben be nem borul az ég, és a felhők hullámos fodra el nem takarja a tányérnyi képét. Aztán már meg is ered az eső. Mélabúsan kopog az ablakpárkányon a sok kis esőcsöpp, föntről aláhulló hírnökök. A kopott fehér vekker tiktakolásába belevegyül a morzézásuk. Üzenet amonnét. A Nagy Négyarcú ujja a távírón. Csupa-csupa érthetetlen betűhalmaz. Néha összeáll belőlük egy értelmes szó. Sokszor inkább nem. Hiába minden.

Kódolva van a sorsunk. Tán jobb is, ha nem tudjuk megfejteni. A szobaszélre, sarokba húzott ágyban egyet tehetünk: ilyenkor imádkozunk. Ha szerencsénk van, és a fohászunk tiszta, ilyenkor az orrban deregeni kezd a régi, odaégett pirítós szaga. A zöldre kopott akácfa székek támláján marad a tenyér melege, lassan már emlékszünk a verébnyomokra a frissen hullott hóban, és a kutyáink megint elébünk szaladnak, mert a szeretet parancsa erősebben lobogott bennük mindenkoron, mint némely emberben. Nem kell halogatni a titkok föltárását. Egyszerűbb, olvashatóbb lesz az addig megfejthetetlennek hitt. Pókhálós szemünkről esik le a hályog, mert a félálom kegyelme szelíd hozzánk. Ott simít rajtunk, ahol a legjobban fáj. Tapintja rajtunk az anyagot, de valójában a formát adja nekünk. A hatás viszont sohasem egyértelmű. Nincs jó vagy rossz anyagú ember. Izgalmasnak legalább annyira izgalmasak vagyunk, mint amennyire unalmasak is. A lélek természete meg már csak olyan, hogy minden időben nagyobb becset igényel a teremtett testnél.

Megint álmomban komponált históriát láttam. A gimnáziumi kedves magyartanárom fedett meg. Előbb kikérte a füzetemet, ami nem lévén, helyette egy lány körkörös betűivel írott jegyzetét adtam át. Persze észrevette a turpisságot, azonnal. Utána már a beadott fogalmazásom sem tetszett neki. Sorolta a hibáit, és én hiába akartam közbeszólni, mondvacsinált ürügyek ezek Tanár Úr, kérem... – hang nem jött ki a számon. Megsemmisülten tűrtem a dühös orációját. Furcsa, nem szégyelltem magamat. Tudtam, hogy a beadott dolgozatom, az írás jó. Azt is átláttam, hogy bár neki is tetszik, a letolást teljesen másért kapom. Nyugodt volt a szívem. Álmomban nem eshet bántódásom.

Ilyen nagy dolog az, amikor valakinek igaza van.

                                                              Pk

Pósa Károly: Zöld hűs

A gyöpön kívül,

ahol a széles levelű rebarbara

terjeszti szét csipkéit,

a talajjal párhuzamosan,

távol a Földtől,

a kanálistól,

belülre fájó a kiáltás.

Nyári fekete lovak vártak,

lakodalmak voltak

ének nélkül.

Csöndben figyelt a sok vendég,

míg valaki fohászba kezdett.

Szép arcú emberek mentek el,

mások a nők,

más a végzet, más a kezdet

megingató

de nem bántó.

Az órák dal nélkül pörcögnek,

villám sújtott

egy vakáció ez a hallucináció.

Köszönni kell, szépen.

Ma borzalom nélkül ölnek.

Jó éjt zenészek,

a Tisza meg int vissza,

komoly a hang fölötte,

nincs mennyország,

a vállak fölött, hátra felejt

az ember.

Ha lehet a homokviharral,

ha lehet, a barlangóval

északnak fordulok,

hátha az őzet megtalálom

a havon.

A kanizsai svédkisasszonyok (regényrészlet)

4.

Az utazó tudta, hogy a régi nagy írók az álarcot még lárva-arcnak, orcának hívták. Találóbb kifejezést nem is kereshetett volna: az ártatlanság csak egyféle álca, színes maszk, gyermeki burok, amit levetkezünk, leparancsol rólunk a környezetünk. Ez az élet menete. Azután már a bennünket körbeölelő világ karja fogja gyúrni, festeni, alakítgatni arcunkat. Kinek igézően szépre, nemesre; másoknak összekarmizsált, torzra sikeredett lesz az új ábrázatuk. Ám a szép és a csúf vonásokat a fölnőttek továbbra sem fogják tudni észrevenni. Az a gyerekek kiváltsága. Olyasmit láthatnak tisztábban, ami az érettebbek közül csak kevesek kegyelme.

Egy bizonyos életkor után szertefoszlik a varázs.

Ezt már tapasztalta.  

Többnyire ekkorra feslik ki oldalt, a varrásnál a rongyokból tákolt játék bohóc ormótlan cipője. Megüvegesedik a porcelánbabák tekintete, és ha rájuk tekintünk nem az értelem, és a kíváncsiság néz ránk vissza, hanem csak a repedezett, plezúros szemek megfakult tükre. A törött lábú kisszék még egy ideig ugyan a játék-házacska szobájában porosodik, és a babák nevére még évekig emlékezünk, de egyre kevésbé lesznek fontosak, mert a feledés szövétneke szürkén rájuk fog ereszkedni, mint lugasra a késő őszi alkonyat. 

És mégis!

Vagy a tespedtségbe zuhant utcácskák, vagy a bóklászó kocsi ringató nyugalma miatt, egyre-másra azt érezte, hogy néhány percnyi bemutatkozás, terepszemle után rálelni vélt a városka hangulatára.

Akár a kezdő medikus, ha azonnal vénát talál!

Olyan siker volt ez, mintha valaki egy ismeretlen hölgy szemében már a bemutatkozó kézfogást követően az érdeklődés fényét látja. A legyező mögötti tekintetben elsőre föllobbanó láng világának párja nincs! Vulkáni magmánál hevesebben éget! Fényereje kioltja az Esthajnalcsillag ragyogását! Százezerszer értékesebb a legdrágábbra csiszolt gyémántnál, ugyanakkor legalább annyira életveszélyes, mint a mérgezett tőr csilláma. Sok emberről tudni, akiket megszédítettek az elsőre szikrázó szempárok! Sokan vakultak bele, míg visszanéztek.

Ők többnyire már nem élnek…

Aztán persze ki szokott derülni más minden is. Kisasszonyokról, családról, a városokról és az ott élő emberek mindennapjairól. Hálószobákról, tönkrement egzisztenciákról, elfojtott érzelmekről és mindenféle tragédiákról, amik úgy belengik a százesztendős utcákat, házakat és környéküket, ahogy a jegenyefasor villámsújtotta fáinak bogain még odaképzelhetően ott lógnak a múlt cafrangjai, rongyai. Vérrel, könnyekkel és kimoshatatlan foltoktól elnehezülten foszladoznak ott, az idők végezetéig.

De a rozzant kocsi hátuljában a fölfedezés öröme és izgalma már megérintette, és ez a nesz, a szimat, az íróember ösztöne megsúgta neki, hogy egyáltalán nem véletlen az, hogy most itt van.

Semmi sincs légből kapva!

Tudván tudta az utazó, hogy az indulás és a végcél között minden pillanat, minden egyes lépés megérkezést jelent valahova. A megismerés nem lehet mérföldfüggő. Úgy nagyon is egyszerű lenne! A gondviselés ettől sokkal bölcsebb, mert úgy alakítja az emberi sorsokat, hogy az élet minden mozaikdarabkája lehet egy fölfedezhető lakatlan sziget, aminek bebarangolása, átélése többszörösen fölér egy egzotikus vadászkalanddal.

Az íróember pedig soha nem tagadja meg magát, ha a szó nemes értelmében igazán hisz a mesterségében. Az idegen ifjú mélyen meg volt győződve róla, hogy írása, tehetsége elsősorban csak egy adottság. Arra készteti, hogy szavakba öntve leírja a világot, amit lát. Az összefüggéseket láttassa. 

Mesterség ez, és csak igazán nagy mestereknél művészet. Elsődlegesen szakma. Nincs ebben semmi megalázó. 

Olyan, mint a kerékgyártó bognáré, a magvető paraszté, a bükkfanyelvű jogászé, vagy a kenetteljes énekű kántoré. Igaz, a könyveket kiadó szerzők, a poéták súlyosan elmarasztalónak tekintik, ha valaki pusztán ügyes kézművesként tekint rájuk. Hol volt már az antik görög szerénység! Amikor a máig csodált szobrok készítői is csak a valóság ügyes utánzóiként tekintettek magukra, amikor még képfaragónak titulálták a klasszikus festőt, és az évezredeken át idézett eposzok megíróinak a kiléte sem volt fontos: csak a mű. A művek közönségének élménye számított.

Más lett azóta a világ. 

A nagy tollú fővárosi pályatársai naponta hangoztatták: megvetik a közönséget. Az írást csupán játéknak tekintették, ami róluk és nekik szólt. Saját magukkal voltak tele ezek az ifjú titánok. Kritikusak voltak, hangosak, szertelenek és ostobák. Karcolták a valóság jegét csupán, és az utazó úgy érezte, noha a többséggel pertuban állt, egy nemzedéket képviseltek, valójában nem tartozott közéjük. Az utazó első keserves döbbenete Bácskában tört rá: valójában sehova sem tartozik.   

 

Pk

A kanizsai svédkisasszonyok (regényrészlet)

3.

Zörömböltek a kerekek, ritmikusan kopogtak a vasalt lovak lábai. Az utazónak úgy tűnt, hogy Bácskában még a patkók keltette csattogó hangok is mást üzennek, mint odahaza. Ezeknek a kabak fejű, lassú léptű és tisztátlan vérvonalú dél-alföldi kancáknak minden mozdulatuk egyfajta bágyadt bizonytalanságot sugallt. Léptük, mint lelassúdott szívdobbanás.

Bezzeg a pesti flaszteron vidám kalimpálással parádézó fiákeros lovak ütemes járását hallgatva azonnal bizalom és biztonságérzet szállta meg az emberfiát! Futásuk maga a megtestesült lazaság! Tartásuk kelleme a szemnek!

És gumiarábikum a kerekeken!

Majdnem nesztelenül surrantak a viaszosvászonnal borított kocsik, amelyek mélyébe behúzódva gyakorta válthatott szerelmével csókot és szenvedélyes szavakat a boldog utas, és soha nem kellett rettegnie attól, hogy bárki titkát meglesi, vagy holnap kifecsegi.

Ó, azok a nagyon kedélyes és ravaszdi nagyvárosi fiákerosok!

Valamennyi nagy kópénak számított! Föl voltak vértezve az emberi tapasztalat bölcsességével, a türelemmel, a derű örömével és a sokat megélt emberek módján úgy kamatoztatták tudásukat, hogy az úr és a szolga időtlen viszonyrendszerét betartva tudtak a kuncsafttal kedélyesen eltársalogni: lóversenyhez tippeket adni, táncos lánykák címeit sorolni, duhaj kocsmákat vagy a legjobb bort kínáló budai pincéket ajánlani. Mikor mire volt igény.

A vastag posztóból készült lebernyeges köpönyegük alatt ott volt az egész nagyvilág igazsága és hamissága, a színe - de főleg a fonákja.

Mert az úri fuvarosnak a lovai meg a fiákerja után mindig a diszkréció volt a legfőbb parancsolata. Szállíthatott háztól-házig sejtelmes fátyolba burkolózott dámát, törvény tiltotta párbajban megszúrt gavallért egy feketén operáló sebészhez, a Klauzál téri málló vakolatú bérházba Bécsből érkező tömött erszényű zsidót, akinek bőr táskájában palotákat érő ékszerek lapultak, vagy netán hitelezői elől menekülő sápadtan reszkető bankárt: a hallgatás törvénye mindent fölülírt.

Gyakorta rúzsfoltos képű vidéki földesurat vagy ismert színészeket fuvaroztak, és úgy tudtak föltűnés nélkül megállni a hajnalig nyitva tartó kertvendéglők előtt, hogy a támolygó, botladozó minisztereket senki korán dolgára igyekvő járókelő nem ismerhette fel.

Ám ebben a kiöregedett bácskai fuvarosban semmi sem vélt látni, az odafönti világ nagyvonalúságából.

Furcsa módon úgy hatott rá a kocsis, mintha fölnőtt ruhába öltöztetett ráncos gyereket látna. Ártatlanság: ez a szó villant át agyán, s mindjárt el is szégyellte magát.
Egy kenyere végét rágcsáló száraz öregemberre sok minden elmondható, csak az nem, hogy élete során éppen semmiféle szenny nem tapadt lelkéhez. Az utazót saját példája tanította meg arra, hogy az ember az ártatlanságát többnyire akkor veszíti el végleg, amikor a gyermekkora játékos ládáján – senkitől és semmitől sem kényszerítve – saját keze által kattan a lakat, amit közönnyel és némi rosszallással tesz meg mindenki. Amikor unalmasnak érzi a meseillusztrációkat, és álmai édeskés világa helyett a napközben futtában elsuhant legtitkosabb gondolatait éli át újra. Talán a lepkék éreznek így, amikor hosszú álomszerű életfázisuk véget ér. Amikor levetkezik lárva-létüket.

Pk

Cz.

A kanizsai svédkisasszonyok (regényrészlet)

2.

Mondták neki, figyelmezték a barátai, hogy ilyen lesz.

Jó előre szóltak, hogy nagy elvárásai ne legyenek. A székesfővárosból vidékre leutazva döbben rá az ember arra, hogy a kávéházi élet, a zajos vacsorák, a villamosok csilingelése és a kokottok odőrje nélkül is van egy másik, megcsöndösödöttebb világ, túl a pesti éjszakán, több órányi semmibe vesző vonatozás után, ahol a folyó végérvényesen kanyart vesz délnek és ahol többé nem esik latba semmi törvény, szokás vagy parancsolat: ahol az időben évszázadot lép vissza minden utazó. A pezsgőbe fúló éjszakai beszélgetések, a cigarettafüstben úszó arcok között ösztönösen megérezte, hogy valami félelmes kalandba fog bonyolódni és ez a vállalkozása több, és izgalmasabb lesz, minden eddig megélt utazásánál. De mert fiatal volt, az ifjúság minden elszántságával és léhaságával ötvözötten, szilárdan hitt önmagában, miként csak az alig nagykorúvá serdült emberek bíznak olykor őrültségnek bizonyuló elhatározásukban. Megváltotta jegyét, fölült a vonatra. Ha akkor, ott visszafordul: a bohém cimborák este tízkor megint keblükre ölelnék majd a színes lampionok homályos fényében zsakettjük virágát tűznék a füle mögé, és felejtenének mindent, ami kötelez és komoly, miközben pontosan tudná, szívszorongva be kéne vallania, hogy örökre nevetségessé vált önmaga előtt. És tovább, talán az idők végezetéig örökkön emlékezne arra a férjezett asszonyra, akivel hosszú idő óta viszonya volt - és akivel szakítani akart.

Most itt ült a fiákeron, mindettől távol.

Magányosabban, mint valaha.

Nem volt elragadtatva a helytől.

Az első benyomás élményére mindig sokat adott.

Általában gyorsan ráérzett a hely szellemére.

Elvégre - író volt.

Reményteli művészember és hírlapíró, akinek akkortájt - meglehetősen fiatalon - tárcái jelentek meg országos napilapokban. Néhány sikerültebb versét, a korai zsengéket, amelyeket azóta már szégyellt, egy jó nevű irodalmi magazinban publikálták, és a magyar költészeti berkek korifeusai meleg szavakkal méltatták a tehetségét. Az utazó tudta, hogy a dicsérő szavak mögött nem mindig a jó szándék munkált, és a pozitív kritikákat a féltékenység szirénhangjai, pusmogások, gyanakvás kísérte: de nem törődött velük. Tizennyolc évesen, alig a nagykorúság küszöbén az ember hajlamos csak önmagával foglalkozni. Úgy érzi, hogy jussa van neki a boldogsághoz, személyére szabottan simogatja a gondviselés, és ezt a könnyed, semmivel sem összehasonlítható kellemes időszakot nem mérgezheti meg mások kicsinyessége, a világ gyalázata vagy a sorsot alakító égiek szeszélye.

Mentora és atyai jó barátja tanácsára választotta ezt a városkát. Az idősebb író, a híres lapszerkesztő, műfordító és költő, e tájék szülötteként látta meg a napvilágot. Jóllehet már régtől fogva Pesten élt, pontosan tudta mi hiányzik ennek a megzavarodott fejű és zabolátlan szívű fiatal írónak, aki túlontúl jó verseivel robbant be az irodalmi köztudatba, könnyű kézzel, fölnőtt módon, és mégis érthetetlenül naivan írt a világ dolgairól. A túl gyakori dohányzás, a hajnalig tartó társas estek orvosolhatóak valahol Karlsbad gyógyvizeinek tövében, mert a Doppau-hegység tűlevelű erdeiben sétálgatva jótékonyan szellőzik az elgyötört tüdő, és az emésztőszervek meg az anyagcsere zavarainak kiváló orvossága a több száz glaubersós hőforrás. Ám a szív bajait nem gyógyítják a csillogó promenádok, de még a gázégővel beragyogtatott kolonád sem. A szerelmi csalódások sebeire a semmi kihegyezett végén lévő egyedüllét és a Csodakút jótevő forrásvize tud csak hatni. A szikes puszta közepén előbugyogó forrásnál egy kis idő után minden rendben lévőnek látszik. Helyre kerül, ami alul van és fönt. Görbe gondolatokat egyenesít a kénes víz szaga és az örökösen lengedező szél orvosi műszerekkel nem mérhető lázat hűt. Tartást ad a fűcsomó is, amit sárgára aszalt a tűző nap.

Pk

A kanizsai svédkisasszonyok (regényrészlet)

1.

A végéhez közeledett 1918 júliusa. Vasárnap volt.

Dél előtt néhány perccel érkezett a városba az idegen.

A mozdony sistergő gőzfelhőjéből kilépve hordár után kiáltott, de senki nem jött segítségére.

Fáradtságot érzett. Sajgott a háta a kétes tisztaságú kupé kényelmetlen ülése miatt, és bosszúságát csak növelte, amikor észrevette, hogy miközben poggyászával vesződött, folt esett a felöltőjén.

A vasútállomás olyan volt, mint a többi mezővárosi pályaudvar.

Hársfák hűsében padok, odébb ivókút. Zománcozott zöld színű, hajlított vas karjáról megannyi kéz koptatta le a festéket. A kút kávájából foszlott bordájú kutya vizet lefetyelt.  Álmos arcú, bortól pirospozsgás bakter támaszkodott a jegypénztár légypiszkos tolóablakánál. Izzadt egyenruháját be sem gombolta. Távolabb, a köztemető kerítésén túl ide látszott a gesztenyefák koronája, meg a magasabb cédrusok sötét-nyúlánk sziluettje. Fehéren világítottak köztük a családi kripták boltozatai. A két sínpár egy ideig párhuzamosan futott észak felé, aztán az egyik nyugatnak ívelten fordulni látszott és beleveszett a vasúti töltést vörösbe borító pipacstengerbe. Körös-körül levegő sem rezzent, csak a távíróoszlopokon ülő varjak némelyike ásított.

A déli napsütésben alig lézengtek a peronon. Megült a finom bácskai por a tájon. Még az Abbázia cukrászda rolója is le volt húzva. Rozsdaette pergolán fonnyadt vadszőlő és borostyán futott. Bágyadtan lógtak alá a levelek. Kiskocsmának, restinek, hűsítő italt árusító pultnak semmi nyomát nem látta.   

Két targonca pihent a fal mellett. Az állomás épülete mögött, valahol a közelben ló  nyerített. Az utazó arra gondolt, hogy legalább fiákert foghat, nem kell a bőröndjét végigcipelnie a városon. Szalmakalapját megigazította, aztán ösztönös mozdulattal nyúlt zsebébe, megcsörrent aprópénzes erszénye. Vagy a véletlen játéka lehetett, vagy a személyzet szemfülességét dicsérte, de valahonnét előkerült egy kék inges-sapkás hordár, valami középkorú, busa fejű parasztember. Köszönésfélét morgott és már vitte is a poggyászt.

A fiákeros, aki hasonlóan kelletlennek és szűkszavúnak bizonyult leszíjazta a bőröndöt, piszmogott egy sort a zabos tarisznyával. Megigazította a nyaklókat, aztán a bakra kászálódott, ostorának végével megböködte a rudas farát, és a kocsi nagyot rándulva elindult velük. A fiáker hangosan hörögve gördült a bazalt macskaköveken, vidékiesen nagy zajjal zörögtek a kovácsoltvas ráfok, így beszélgetni legföljebb kiabálva lehetett, de az idegen – polgári neveltetését tekintve - ezt méltatlannak, rangon alulinak tartotta. Pedig szeretett volna ezt-azt megtudni a mogorva kocsistól. Érdekelte volna a városkáról néhány bizalmasabb hír: hol lehet tisztességesen megebédelni? Milyenek a helyi árak? Kik azok az egyének vagy családok, akiknek respektjük van a lakosság előtt?

De a fiákeros nem fordult feléje, csak a hátát mutatta. Kihajlított ingnyaka látni engedte napbarnított tarkóját, amin körösztül-kasul mély ráncokat szántott az öregség.

Az utazó kicsit elárvultan ült a süppedő ülésben.

Sértetten szippantotta be fölső ajkát, és dühösen mérte végig a nyilvánvalóan parasztból lett parádés kocsist. Ugyanakkor erősen érezte, hogy mellőzöttségében is engesztelhetetlen kíváncsiság feszül benne.

Mást, jobbat nem tehetett: nézelődött.

A délidő tespedtségében jóllakottan szuszogott a város.

Az utcák szélesek voltak. Dél-alföldi szokás szerint nem spóroltak a hellyel. Gesztenyék, nyárfák, és egy-két méretes jegenye szegélyezte az utat. A fasorok tövében a folyó és a belvizek miatt mély árkok húzódtak. Szikkadtra égett pásztortáska és kevés nád volt bennük. Szárazon múlt el a nyár.

A körösztöződések jól látható placcain itt-ott feszület is látszott, ami kicsit idegenszerű volt, mert a szülővárosa és annak környéke, ahonnét az utazó származott inkább református vidéknek számított. A körösztök előtt elgurulva megállapította, hogy homokkőből faragták valamennyit, a korpuszok meg többnyire bronzból készültek - vagy egy ismeretlen fémötvözetből -, amiket az idő és a korrózió feketére mart, és ettől egy bizarr, bizonytalan eredetű, pogány időkbe vesző bálványra hasonlított a szenvedő Krisztus, amit elrettentésül megfeszítve a közterekre száműztek.

Nagygazdaházak ablakai lezárt spalettákkal védekeztek a tűző nap ellen. Hatalmas faragott kapuk óvták, rejtették az udvarokat, ahol ilyentájt jobbára papucsos cselédek krosnyogtak vödrökkel, vagy rázták az ebéd utáni abroszból a morzsát. Még az elköltött főtt húsok szaga is a levegőben úszott. Az utazó hallani vélte a tányérokat és az eszcajgot elmosó konyhai zajokat: az ajtók csukódását, a zsíros víz loccsanását, a kutyaugatást. A módos gazdaházak kapui mögül egy zárt, ismeretlen világ ismerős neszei szűrődtek ki. A hűvös oldalon kispad guggolt magányosan. Középületet nem látott. Csak egy sarki kocsma vaspánttal lelakatolt szárnyas ajtaja mutatta, hogy ilyenkor még a vendéglős is odahaza pihen. Cégtábláján úgy kapaszkodott össze a két barát, mintha egy mellkasukkal összenőtt torz ikerpár saját nyomorúságára ürítette volna poharát. Az egyik sarkon láthatóan újonnan épült templom állt. Nem volt kimondottan impozáns. Inkább túlméretezett kápolnának látszott. Tompa fényű szürke tetőszerkezetét a napokban bádogozhatták, mert az állványokat még nem volt idő lebontani: fosznideszkák hevertek kupacban a fiatornyok mellett. A csúcsíves ablakok komolykodva nézték a fiákert. Friss meszelés szaga terjengett.

Zsinóregyenesen vitt a központba a főút. Derékszögben jobbra-balra közök, mellékutcák nyíltak, ahol már csak poros út csalinkázott. Sárgásan izzottak a süppedt keréknyomok.

Sehol egy teremtett lélek. És minden sík. Minden reménytelenül egyenes volt, mint az asztallap.

Pk

NAPLÓ - 90.

Tányérvilág - grafikám

„Jönnek a napok, én meg lerajzolom őket. Le is írom, amit látok. 

Mivel mostanában nappal csak nézek, de nem látok, így többnyire azt muszáj leírnom, amit éjjel, álmomban sikerült megfigyelnem. Mert akkor tényleg látni szoktam. Amint a hűvös, kifeszített lepedőn elterülök, sárgászöld és titánium fehér komplementerek villódznak a szemhéjam alatt. Kisvártatva kék és lila karikák tömkelege kezd zsizsegni, akár, ha kabócaraj szólna, ami mellett háttérzajként egy ideig még hallom az ócska fehér vekker pörcögését – mert bár sosem szeretett, de valahol, a szerkezete mélyén alighanem mégis, ezért elkísér –, míg odabent el nem kapcsolják a villanyt. Csak a tűzjelző fények homálya marad. A biztonsági lámpáké, amelyek révén megbizonyosodok róla: úton vagyok a félálomból a purgatórium felé. 

Aztán kigyullad az adásjelző vörös betűs, figyelmeztető szöveg. Onnét már pisszenni sem szabad. Elindult a fölvétel. (Filmhíradó nincs, mindig elmarad. A reklámok is. Ez jó.) Helyettük – in medias res – menten a történetem, a cselekmény centrumába kerülök. Odafönt nem gatyáznak – belecsapnak a lecsóba.

Legyen meg hát végre, aminek meg kell lennie. 

Jöjjön bár gyermekmese, hőseposz, erotika vagy horror, mindez reménytelenül esetleges, személyes és egyúttal teljesen értelmezhetetlen a legtöbb ember számára. Nem így nekem. (Hübrisz ide vagy oda. Hiába, hogy álomvilágban élek. Azért az életemhez is ragaszkodok, ilyetén a Teremtő művét is segítem, a magam módján.)

A saját legtitkosabb benyomásaimat szívja föl a szemem. Van mit látnom. 

Egy nagyon előkelő hotelban vagyok. Csillárok, aranynak tűnő sárgaréz fogantyúk, márványozás a lépcsőn. A végeláthatatlan terem tejfehérré fakuló fertályába puha, bordó szőnyeg szalad bele. El is tűnik, a jóég tudja csak hová vezet: talán nincs is elmetszve, elvarrva a vége, úgy kanyarog bele a semmibe. Virágillat a levegőben. Nem friss, inkább egy kissé fanyar, hervadó. Mintha vízparton már elnyílott gólyahír fonnyadna, ami még alkonyattájt ki szokta lehelni szagos lelkét, utoljára. 

Régen, amikor még papsajtot ettünk az utcai vizesárok mellett, rendre beleborultam arccal a szagos fűbe, oda, ahol a legsötétebben zöldellt, ahol csicsegett a föld a víztől, és olyankor a korhadás, a nedves mohaszag orrba csapott. Akkor éreztem az elhervadó gólyahír illatát is. Hogy kerülhet ilyen odőr egy ennyire flancos helyre? 

Nincs időm töprengeni. 

Elég csak magamon végignéznem: én sem vagyok egy ötcsillagos lokálba való. Viseltes, bőr makkos cipős lábamon zokni sincs. A csupasz bokám kivillan a gyűrött lenvászon nadrágszáram aljából, mert vászon öltöny van rajtam, olyasféle, amit a trópusokon viselnek, pillekönnyű len, lyukacsos, homokszínű, minden bélés, élére vasalás híján. Két harmonikázó kályhacső a zakóm ujja, és ahogy az államhoz nyúlok, serceg a kezem: jócskán borostás lehetek. Tükör nincs, hiába tekergetem a nyakam. Szép… Egy ilyen előkelő helyen minden falon legalább egy ovális, cirombás velencei tükörnek kéne lógnia. A csüngő kristálybogyókkal díszlő csillárokból ömlik a sárga fény. Visszatükröződik a kőpadló zománcán. Körülöttem csupa jól öltözött férfi, pille-nyakkendősök, szmokingosok is akadnak köztük. Oldalukon estélyiben, báli ruhában lévő nők csacsognak. Poharak csilingelnek, metszett üvegekből abszint folyik, de sokuk pezsgőzik. Valami bálban csöppentem – villan át rajtam –, de a következő pillanatban ennek cáfolata érkezik: egy mosolygós, borvirágos orrú, brillantinos hajú idősebb férfi karol belém. Én vagyok az örömapa, Isten hozta minálunk – közli velem férfiparfüm szagú lehelettel, aztán még hozzáteszi: már nagyon vártuk ám. Az öregúr miután ilyen nyájasan üdvözöl, válaszomat sem várja meg, szelíd erőszakkal vonszol a társaság sűrűjébe. 

 – Íme, megérkezett az énekesünk – mondja széles mosollyal és olyan meleg kutyaszemekkel studíroz, hogy kétségem sincs afelől: ezek tényleg vártak rám. Jóleső a tudat, noha tisztában vagyok vele, fatális hiba történt, összekeverhettek valakivel. Úgy kezelnek, ahogy egy popsztárt szokás. Nyomakodnak mellém, a férfiak rázzák a kezem, egyik-másik nő nem átall kacér pillantással honorálni. 

Ahelyett, hogy zavarban lennék, pláne magyarázkodnék, haláli közömbösen ballagok a díszterem kettős szárnyú ajtaján befelé, a terített asztalok között, egyenesen a színpadra. 

Alaposan földíszített a tribün. Ennyi giccses dekorációtól már zsibbad a tudat, de én csak a mikrofonhoz igazodom. Elé is lépek. Íziben durran két-három reflektor. Elvakít a fény, a közönség moraját hallom, látni csupán a mikrofonállványt látom. Hangpróba nélkül fölvinnyog mögöttem a zenekar. (Hát ezek, hogy kerültek ide?) Szólni akarnék, hahó, ezt a számot ismerem, de csak az első két sorát, meg a refrént. Angolul van, pusztán konyhai módon dünnyögni tudom a textus többi részét – botrány lesz ebből gyerekek… A banda oda se bajszint rám.

Furcsa. Semmiféle izgalmat nem érzek. Amikor a megfelelő ütemhez érek, nyitom a számat, kiengedem a hangomat és nekifogok énekelni. Sose szerettem, most mégis Elvis Presley-t muszáj. Minden mindegy. Búgok a mikrofonba. Már nem is a fölső tízezernek, ennek a flitteres, becsiccsentett vendégseregnek énekelek szólót, hanem magamnak. Mivel egy ideje nincs vasárnap és nincs hétköznap, csuda jól szórakozok. Mindenemet beledalolom a gólyahír szagú éjszakába.”  

                                         Pk

NAPLÓ – 89.

 J. részére

Faluvég - rajzom (50x30 cm)

„Péter-Pál múlott pár napja. Az Alföldön aratnak.

Míg utaztam, sárga, piros meg zöld kombájnok legeltek a gabonatáblák között. Porfelhőben dübörögtek, mentek a maguk által vert csapáson.

Hát ez a hónap is ideért. Július. Ahogy a hó végére megfogyatkozik az idő, negyvenkilenc év fog rajtam ülni. S én immáron harminc éve fogok ülni különféle asztaloknál, amiken írom, amit gondolok a világról. Ezt a nyilvános naplót, például. Csak a diárium mondandója idén ősszel egy évtizede jár körösztül rajtam.

Már nem emlékeszem, mikor volt a kezdet.

Azt sem tudom, miként lesz vége, noha egyszer biztos megszakad valahogy, és akkor nem kell többé keseregni azon, hogy az élet tulajdonképpen az elszalasztott lehetőségek sorozata csupán. (Mintha bármit is jelentenénk ebben a folyamatosságban. Mindössze epizodisták vagyunk.)

Azért, figyelemre méltó, hogy elég sokan még így sem törődünk ebbe bele, nem törünk meg. Tudatában vagyok pedig annak, hogy a születésemtől fogva a halálomig létezésem minden másodpercében én vagyok - én. Ugyanakkor már fertályóra múlva sem vagyok az, aki voltam. Testileg biztosan. Lelkileg meg még biztosabban: állítom. Abból egy darab mindig lemállik, mert amint elhagyom egy részem, az ok és okozat révén hozzámos valami többletet a velem játszódó történetem sodrása. Egyensúly van. Tetszik vagy sem.

Ha fölfordítom emlékezetem tárházát, számos esetet tudok, amikor a belső hiányt szemvillanás alatt pótolta az az üledék, az a lecsapódás, amelynek gyógyító erejét rögvest megéreztem. A velem megesett tapasztalaté. Olyan volt, mint a járási Csodakút iszapja. Kiszívta belőlem a rosszat. Utána meg jótékonyan rám tapadt, rám kérgesedett, majdhogynem megkövült. Ilyenkor a szokottól is ábrándosabban néztem fölfelé, míg iparkodtam kihámozni a bodorodó felhők alakjából, vajon mire gondol éppen a Nagy Négyarcú? Mi a terve velem? (Sosem válaszol.) Annyi bizonyos, hogy a hallgatása mögött ott lappang a szándék. Neki mindenkivel van terve. Kár emiatt izgulnunk. Jobb azt hinnünk, hogy minden rendben van. Mókázó modor alá dugva tartani a bánatot. Akkor is, ha mások veséjébe is belelátni. Akkor is, ha az ilyenek világ végeiglen azt játsszák nekünk, hogy tőlünk érdemesebbek. Nevetni kell rajtuk. Hadd higgyék, hogy csak az válik arannyá, amire ők rámondják. Addig csak rög marad a rög. Szerintük. Nem baj. Ismerjük, értjük, nem szeretjük őket és ennyi.

Mert amúgy rend van, elvégre. Annak kell lennie.

Most csak az óra percegését hallgatom. Kaptam. Elég régen, és mégsem eléggé régen. Fehér, zománcos vekker. Régi, kidobott jószág, fél esztendőnyi idő alatt negyed órát előre sietett. Ilyen, iparkodós fajta. Sürgeti az időt, ahelyett, hogy mérné rendesen, de hagyom. Olyan emberi. Mi is siettetnénk a szerencsénket, a boldogságunkat, siettetnénk a reményt, főleg a beteljesülést. Közben sokszor eszünkbe sem jut tisztességesen tenni a dolgunkat. Kivárni a sorunkat. Kivárni a megfelelő másodperceket, a perceket, az órákat. A kínálkozó alkalmat megragadni a kellő minutumban. Nem megy. Pontosabban: ritkán sikerül. Akár az ócska vekkeremnek időben, precízen tiktakolni. Ketyeg az óra. Lustán másznak a nehézkes emlékek. Kaparásznak. Hányféle húron tudnak a szívben játszani ezek a tétova, illékony képek! Gondolat-ereklyék, ahogy eldőlnek, elhullnak az idő kaszájától, ami rendet suhint a múltunkban. Azt a sok fölösleges, fájó és szép emléket egyaránt tarlóra vágja. Álmaimban olykor visszaóvatoskodok erre a tarra vágott, learatott mezőre. Rálépek, mert muszáj rálépnem a régen volt búzatáblámra. Számot vetek. Leltározok előbb szemmel. Aztán le-lehajolok. Keresem az emlékeim elhullajtott kalászát. Böngészem a tarlót, csoszogva járok, mezítláb vagyok, hisz álmodom, alszok, nem cipőben indultam a nagy útra, hanem lefekvéskor még a zoknit is levetettem… Ha elvétem a lépést, a csonka szár, a „kutú” menten bök egyet a talpamba. Fölszisszenő intés: odafigyelni! Vér ne serkedjék hiába.

Oda kell figyelni. Néha megesik, hogy mikor még nem süt a nap, alkonynak hiszem a hajnalt.”  

   

Pk