A kanizsai svédkisasszonyok (regényrészlet)

4.

Az utazó tudta, hogy a régi nagy írók az álarcot még lárva-arcnak, orcának hívták. Találóbb kifejezést nem is kereshetett volna: az ártatlanság csak egyféle álca, színes maszk, gyermeki burok, amit levetkezünk, leparancsol rólunk a környezetünk. Ez az élet menete. Azután már a bennünket körbeölelő világ karja fogja gyúrni, festeni, alakítgatni arcunkat. Kinek igézően szépre, nemesre; másoknak összekarmizsált, torzra sikeredett lesz az új ábrázatuk. Ám a szép és a csúf vonásokat a fölnőttek továbbra sem fogják tudni észrevenni. Az a gyerekek kiváltsága. Olyasmit láthatnak tisztábban, ami az érettebbek közül csak kevesek kegyelme.

Egy bizonyos életkor után szertefoszlik a varázs.

Ezt már tapasztalta.  

Többnyire ekkorra feslik ki oldalt, a varrásnál a rongyokból tákolt játék bohóc ormótlan cipője. Megüvegesedik a porcelánbabák tekintete, és ha rájuk tekintünk nem az értelem, és a kíváncsiság néz ránk vissza, hanem csak a repedezett, plezúros szemek megfakult tükre. A törött lábú kisszék még egy ideig ugyan a játék-házacska szobájában porosodik, és a babák nevére még évekig emlékezünk, de egyre kevésbé lesznek fontosak, mert a feledés szövétneke szürkén rájuk fog ereszkedni, mint lugasra a késő őszi alkonyat. 

És mégis!

Vagy a tespedtségbe zuhant utcácskák, vagy a bóklászó kocsi ringató nyugalma miatt, egyre-másra azt érezte, hogy néhány percnyi bemutatkozás, terepszemle után rálelni vélt a városka hangulatára.

Akár a kezdő medikus, ha azonnal vénát talál!

Olyan siker volt ez, mintha valaki egy ismeretlen hölgy szemében már a bemutatkozó kézfogást követően az érdeklődés fényét látja. A legyező mögötti tekintetben elsőre föllobbanó láng világának párja nincs! Vulkáni magmánál hevesebben éget! Fényereje kioltja az Esthajnalcsillag ragyogását! Százezerszer értékesebb a legdrágábbra csiszolt gyémántnál, ugyanakkor legalább annyira életveszélyes, mint a mérgezett tőr csilláma. Sok emberről tudni, akiket megszédítettek az elsőre szikrázó szempárok! Sokan vakultak bele, míg visszanéztek.

Ők többnyire már nem élnek…

Aztán persze ki szokott derülni más minden is. Kisasszonyokról, családról, a városokról és az ott élő emberek mindennapjairól. Hálószobákról, tönkrement egzisztenciákról, elfojtott érzelmekről és mindenféle tragédiákról, amik úgy belengik a százesztendős utcákat, házakat és környéküket, ahogy a jegenyefasor villámsújtotta fáinak bogain még odaképzelhetően ott lógnak a múlt cafrangjai, rongyai. Vérrel, könnyekkel és kimoshatatlan foltoktól elnehezülten foszladoznak ott, az idők végezetéig.

De a rozzant kocsi hátuljában a fölfedezés öröme és izgalma már megérintette, és ez a nesz, a szimat, az íróember ösztöne megsúgta neki, hogy egyáltalán nem véletlen az, hogy most itt van.

Semmi sincs légből kapva!

Tudván tudta az utazó, hogy az indulás és a végcél között minden pillanat, minden egyes lépés megérkezést jelent valahova. A megismerés nem lehet mérföldfüggő. Úgy nagyon is egyszerű lenne! A gondviselés ettől sokkal bölcsebb, mert úgy alakítja az emberi sorsokat, hogy az élet minden mozaikdarabkája lehet egy fölfedezhető lakatlan sziget, aminek bebarangolása, átélése többszörösen fölér egy egzotikus vadászkalanddal.

Az íróember pedig soha nem tagadja meg magát, ha a szó nemes értelmében igazán hisz a mesterségében. Az idegen ifjú mélyen meg volt győződve róla, hogy írása, tehetsége elsősorban csak egy adottság. Arra készteti, hogy szavakba öntve leírja a világot, amit lát. Az összefüggéseket láttassa. 

Mesterség ez, és csak igazán nagy mestereknél művészet. Elsődlegesen szakma. Nincs ebben semmi megalázó. 

Olyan, mint a kerékgyártó bognáré, a magvető paraszté, a bükkfanyelvű jogászé, vagy a kenetteljes énekű kántoré. Igaz, a könyveket kiadó szerzők, a poéták súlyosan elmarasztalónak tekintik, ha valaki pusztán ügyes kézművesként tekint rájuk. Hol volt már az antik görög szerénység! Amikor a máig csodált szobrok készítői is csak a valóság ügyes utánzóiként tekintettek magukra, amikor még képfaragónak titulálták a klasszikus festőt, és az évezredeken át idézett eposzok megíróinak a kiléte sem volt fontos: csak a mű. A művek közönségének élménye számított.

Más lett azóta a világ. 

A nagy tollú fővárosi pályatársai naponta hangoztatták: megvetik a közönséget. Az írást csupán játéknak tekintették, ami róluk és nekik szólt. Saját magukkal voltak tele ezek az ifjú titánok. Kritikusak voltak, hangosak, szertelenek és ostobák. Karcolták a valóság jegét csupán, és az utazó úgy érezte, noha a többséggel pertuban állt, egy nemzedéket képviseltek, valójában nem tartozott közéjük. Az utazó első keserves döbbenete Bácskában tört rá: valójában sehova sem tartozik.   

 

Pk

A kanizsai svédkisasszonyok (regényrészlet)

3.

Zörömböltek a kerekek, ritmikusan kopogtak a vasalt lovak lábai. Az utazónak úgy tűnt, hogy Bácskában még a patkók keltette csattogó hangok is mást üzennek, mint odahaza. Ezeknek a kabak fejű, lassú léptű és tisztátlan vérvonalú dél-alföldi kancáknak minden mozdulatuk egyfajta bágyadt bizonytalanságot sugallt. Léptük, mint lelassúdott szívdobbanás.

Bezzeg a pesti flaszteron vidám kalimpálással parádézó fiákeros lovak ütemes járását hallgatva azonnal bizalom és biztonságérzet szállta meg az emberfiát! Futásuk maga a megtestesült lazaság! Tartásuk kelleme a szemnek!

És gumiarábikum a kerekeken!

Majdnem nesztelenül surrantak a viaszosvászonnal borított kocsik, amelyek mélyébe behúzódva gyakorta válthatott szerelmével csókot és szenvedélyes szavakat a boldog utas, és soha nem kellett rettegnie attól, hogy bárki titkát meglesi, vagy holnap kifecsegi.

Ó, azok a nagyon kedélyes és ravaszdi nagyvárosi fiákerosok!

Valamennyi nagy kópénak számított! Föl voltak vértezve az emberi tapasztalat bölcsességével, a türelemmel, a derű örömével és a sokat megélt emberek módján úgy kamatoztatták tudásukat, hogy az úr és a szolga időtlen viszonyrendszerét betartva tudtak a kuncsafttal kedélyesen eltársalogni: lóversenyhez tippeket adni, táncos lánykák címeit sorolni, duhaj kocsmákat vagy a legjobb bort kínáló budai pincéket ajánlani. Mikor mire volt igény.

A vastag posztóból készült lebernyeges köpönyegük alatt ott volt az egész nagyvilág igazsága és hamissága, a színe - de főleg a fonákja.

Mert az úri fuvarosnak a lovai meg a fiákerja után mindig a diszkréció volt a legfőbb parancsolata. Szállíthatott háztól-házig sejtelmes fátyolba burkolózott dámát, törvény tiltotta párbajban megszúrt gavallért egy feketén operáló sebészhez, a Klauzál téri málló vakolatú bérházba Bécsből érkező tömött erszényű zsidót, akinek bőr táskájában palotákat érő ékszerek lapultak, vagy netán hitelezői elől menekülő sápadtan reszkető bankárt: a hallgatás törvénye mindent fölülírt.

Gyakorta rúzsfoltos képű vidéki földesurat vagy ismert színészeket fuvaroztak, és úgy tudtak föltűnés nélkül megállni a hajnalig nyitva tartó kertvendéglők előtt, hogy a támolygó, botladozó minisztereket senki korán dolgára igyekvő járókelő nem ismerhette fel.

Ám ebben a kiöregedett bácskai fuvarosban semmi sem vélt látni, az odafönti világ nagyvonalúságából.

Furcsa módon úgy hatott rá a kocsis, mintha fölnőtt ruhába öltöztetett ráncos gyereket látna. Ártatlanság: ez a szó villant át agyán, s mindjárt el is szégyellte magát.
Egy kenyere végét rágcsáló száraz öregemberre sok minden elmondható, csak az nem, hogy élete során éppen semmiféle szenny nem tapadt lelkéhez. Az utazót saját példája tanította meg arra, hogy az ember az ártatlanságát többnyire akkor veszíti el végleg, amikor a gyermekkora játékos ládáján – senkitől és semmitől sem kényszerítve – saját keze által kattan a lakat, amit közönnyel és némi rosszallással tesz meg mindenki. Amikor unalmasnak érzi a meseillusztrációkat, és álmai édeskés világa helyett a napközben futtában elsuhant legtitkosabb gondolatait éli át újra. Talán a lepkék éreznek így, amikor hosszú álomszerű életfázisuk véget ér. Amikor levetkezik lárva-létüket.

Pk

A kanizsai svédkisasszonyok (regényrészlet)

2.

Mondták neki, figyelmezték a barátai, hogy ilyen lesz.

Jó előre szóltak, hogy nagy elvárásai ne legyenek. A székesfővárosból vidékre leutazva döbben rá az ember arra, hogy a kávéházi élet, a zajos vacsorák, a villamosok csilingelése és a kokottok odőrje nélkül is van egy másik, megcsöndösödöttebb világ, túl a pesti éjszakán, több órányi semmibe vesző vonatozás után, ahol a folyó végérvényesen kanyart vesz délnek és ahol többé nem esik latba semmi törvény, szokás vagy parancsolat: ahol az időben évszázadot lép vissza minden utazó. A pezsgőbe fúló éjszakai beszélgetések, a cigarettafüstben úszó arcok között ösztönösen megérezte, hogy valami félelmes kalandba fog bonyolódni és ez a vállalkozása több, és izgalmasabb lesz, minden eddig megélt utazásánál. De mert fiatal volt, az ifjúság minden elszántságával és léhaságával ötvözötten, szilárdan hitt önmagában, miként csak az alig nagykorúvá serdült emberek bíznak olykor őrültségnek bizonyuló elhatározásukban. Megváltotta jegyét, fölült a vonatra. Ha akkor, ott visszafordul: a bohém cimborák este tízkor megint keblükre ölelnék majd a színes lampionok homályos fényében zsakettjük virágát tűznék a füle mögé, és felejtenének mindent, ami kötelez és komoly, miközben pontosan tudná, szívszorongva be kéne vallania, hogy örökre nevetségessé vált önmaga előtt. És tovább, talán az idők végezetéig örökkön emlékezne arra a férjezett asszonyra, akivel hosszú idő óta viszonya volt - és akivel szakítani akart.

Most itt ült a fiákeron, mindettől távol.

Magányosabban, mint valaha.

Nem volt elragadtatva a helytől.

Az első benyomás élményére mindig sokat adott.

Általában gyorsan ráérzett a hely szellemére.

Elvégre - író volt.

Reményteli művészember és hírlapíró, akinek akkortájt - meglehetősen fiatalon - tárcái jelentek meg országos napilapokban. Néhány sikerültebb versét, a korai zsengéket, amelyeket azóta már szégyellt, egy jó nevű irodalmi magazinban publikálták, és a magyar költészeti berkek korifeusai meleg szavakkal méltatták a tehetségét. Az utazó tudta, hogy a dicsérő szavak mögött nem mindig a jó szándék munkált, és a pozitív kritikákat a féltékenység szirénhangjai, pusmogások, gyanakvás kísérte: de nem törődött velük. Tizennyolc évesen, alig a nagykorúság küszöbén az ember hajlamos csak önmagával foglalkozni. Úgy érzi, hogy jussa van neki a boldogsághoz, személyére szabottan simogatja a gondviselés, és ezt a könnyed, semmivel sem összehasonlítható kellemes időszakot nem mérgezheti meg mások kicsinyessége, a világ gyalázata vagy a sorsot alakító égiek szeszélye.

Mentora és atyai jó barátja tanácsára választotta ezt a városkát. Az idősebb író, a híres lapszerkesztő, műfordító és költő, e tájék szülötteként látta meg a napvilágot. Jóllehet már régtől fogva Pesten élt, pontosan tudta mi hiányzik ennek a megzavarodott fejű és zabolátlan szívű fiatal írónak, aki túlontúl jó verseivel robbant be az irodalmi köztudatba, könnyű kézzel, fölnőtt módon, és mégis érthetetlenül naivan írt a világ dolgairól. A túl gyakori dohányzás, a hajnalig tartó társas estek orvosolhatóak valahol Karlsbad gyógyvizeinek tövében, mert a Doppau-hegység tűlevelű erdeiben sétálgatva jótékonyan szellőzik az elgyötört tüdő, és az emésztőszervek meg az anyagcsere zavarainak kiváló orvossága a több száz glaubersós hőforrás. Ám a szív bajait nem gyógyítják a csillogó promenádok, de még a gázégővel beragyogtatott kolonád sem. A szerelmi csalódások sebeire a semmi kihegyezett végén lévő egyedüllét és a Csodakút jótevő forrásvize tud csak hatni. A szikes puszta közepén előbugyogó forrásnál egy kis idő után minden rendben lévőnek látszik. Helyre kerül, ami alul van és fönt. Görbe gondolatokat egyenesít a kénes víz szaga és az örökösen lengedező szél orvosi műszerekkel nem mérhető lázat hűt. Tartást ad a fűcsomó is, amit sárgára aszalt a tűző nap.

Pk

A kanizsai svédkisasszonyok (regényrészlet)

1.

A végéhez közeledett 1918 júliusa. Vasárnap volt.

Dél előtt néhány perccel érkezett a városba az idegen.

A mozdony sistergő gőzfelhőjéből kilépve hordár után kiáltott, de senki nem jött segítségére.

Fáradtságot érzett. Sajgott a háta a kétes tisztaságú kupé kényelmetlen ülése miatt, és bosszúságát csak növelte, amikor észrevette, hogy miközben poggyászával vesződött, folt esett a felöltőjén.

A vasútállomás olyan volt, mint a többi mezővárosi pályaudvar.

Hársfák hűsében padok, odébb ivókút. Zománcozott zöld színű, hajlított vas karjáról megannyi kéz koptatta le a festéket. A kút kávájából foszlott bordájú kutya vizet lefetyelt.  Álmos arcú, bortól pirospozsgás bakter támaszkodott a jegypénztár légypiszkos tolóablakánál. Izzadt egyenruháját be sem gombolta. Távolabb, a köztemető kerítésén túl ide látszott a gesztenyefák koronája, meg a magasabb cédrusok sötét-nyúlánk sziluettje. Fehéren világítottak köztük a családi kripták boltozatai. A két sínpár egy ideig párhuzamosan futott észak felé, aztán az egyik nyugatnak ívelten fordulni látszott és beleveszett a vasúti töltést vörösbe borító pipacstengerbe. Körös-körül levegő sem rezzent, csak a távíróoszlopokon ülő varjak némelyike ásított.

A déli napsütésben alig lézengtek a peronon. Megült a finom bácskai por a tájon. Még az Abbázia cukrászda rolója is le volt húzva. Rozsdaette pergolán fonnyadt vadszőlő és borostyán futott. Bágyadtan lógtak alá a levelek. Kiskocsmának, restinek, hűsítő italt árusító pultnak semmi nyomát nem látta.   

Két targonca pihent a fal mellett. Az állomás épülete mögött, valahol a közelben ló  nyerített. Az utazó arra gondolt, hogy legalább fiákert foghat, nem kell a bőröndjét végigcipelnie a városon. Szalmakalapját megigazította, aztán ösztönös mozdulattal nyúlt zsebébe, megcsörrent aprópénzes erszénye. Vagy a véletlen játéka lehetett, vagy a személyzet szemfülességét dicsérte, de valahonnét előkerült egy kék inges-sapkás hordár, valami középkorú, busa fejű parasztember. Köszönésfélét morgott és már vitte is a poggyászt.

A fiákeros, aki hasonlóan kelletlennek és szűkszavúnak bizonyult leszíjazta a bőröndöt, piszmogott egy sort a zabos tarisznyával. Megigazította a nyaklókat, aztán a bakra kászálódott, ostorának végével megböködte a rudas farát, és a kocsi nagyot rándulva elindult velük. A fiáker hangosan hörögve gördült a bazalt macskaköveken, vidékiesen nagy zajjal zörögtek a kovácsoltvas ráfok, így beszélgetni legföljebb kiabálva lehetett, de az idegen – polgári neveltetését tekintve - ezt méltatlannak, rangon alulinak tartotta. Pedig szeretett volna ezt-azt megtudni a mogorva kocsistól. Érdekelte volna a városkáról néhány bizalmasabb hír: hol lehet tisztességesen megebédelni? Milyenek a helyi árak? Kik azok az egyének vagy családok, akiknek respektjük van a lakosság előtt?

De a fiákeros nem fordult feléje, csak a hátát mutatta. Kihajlított ingnyaka látni engedte napbarnított tarkóját, amin körösztül-kasul mély ráncokat szántott az öregség.

Az utazó kicsit elárvultan ült a süppedő ülésben.

Sértetten szippantotta be fölső ajkát, és dühösen mérte végig a nyilvánvalóan parasztból lett parádés kocsist. Ugyanakkor erősen érezte, hogy mellőzöttségében is engesztelhetetlen kíváncsiság feszül benne.

Mást, jobbat nem tehetett: nézelődött.

A délidő tespedtségében jóllakottan szuszogott a város.

Az utcák szélesek voltak. Dél-alföldi szokás szerint nem spóroltak a hellyel. Gesztenyék, nyárfák, és egy-két méretes jegenye szegélyezte az utat. A fasorok tövében a folyó és a belvizek miatt mély árkok húzódtak. Szikkadtra égett pásztortáska és kevés nád volt bennük. Szárazon múlt el a nyár.

A körösztöződések jól látható placcain itt-ott feszület is látszott, ami kicsit idegenszerű volt, mert a szülővárosa és annak környéke, ahonnét az utazó származott inkább református vidéknek számított. A körösztök előtt elgurulva megállapította, hogy homokkőből faragták valamennyit, a korpuszok meg többnyire bronzból készültek - vagy egy ismeretlen fémötvözetből -, amiket az idő és a korrózió feketére mart, és ettől egy bizarr, bizonytalan eredetű, pogány időkbe vesző bálványra hasonlított a szenvedő Krisztus, amit elrettentésül megfeszítve a közterekre száműztek.

Nagygazdaházak ablakai lezárt spalettákkal védekeztek a tűző nap ellen. Hatalmas faragott kapuk óvták, rejtették az udvarokat, ahol ilyentájt jobbára papucsos cselédek krosnyogtak vödrökkel, vagy rázták az ebéd utáni abroszból a morzsát. Még az elköltött főtt húsok szaga is a levegőben úszott. Az utazó hallani vélte a tányérokat és az eszcajgot elmosó konyhai zajokat: az ajtók csukódását, a zsíros víz loccsanását, a kutyaugatást. A módos gazdaházak kapui mögül egy zárt, ismeretlen világ ismerős neszei szűrődtek ki. A hűvös oldalon kispad guggolt magányosan. Középületet nem látott. Csak egy sarki kocsma vaspánttal lelakatolt szárnyas ajtaja mutatta, hogy ilyenkor még a vendéglős is odahaza pihen. Cégtábláján úgy kapaszkodott össze a két barát, mintha egy mellkasukkal összenőtt torz ikerpár saját nyomorúságára ürítette volna poharát. Az egyik sarkon láthatóan újonnan épült templom állt. Nem volt kimondottan impozáns. Inkább túlméretezett kápolnának látszott. Tompa fényű szürke tetőszerkezetét a napokban bádogozhatták, mert az állványokat még nem volt idő lebontani: fosznideszkák hevertek kupacban a fiatornyok mellett. A csúcsíves ablakok komolykodva nézték a fiákert. Friss meszelés szaga terjengett.

Zsinóregyenesen vitt a központba a főút. Derékszögben jobbra-balra közök, mellékutcák nyíltak, ahol már csak poros út csalinkázott. Sárgásan izzottak a süppedt keréknyomok.

Sehol egy teremtett lélek. És minden sík. Minden reménytelenül egyenes volt, mint az asztallap.

Pk

A LEPKEIDOMÁR

2. rész

Két részlegből áll a messze földön híres ókanizsai gyógyfürdő épülete.

Az egyikben hálnak a testi épülésre vágyó vendégek, ahol a csontok, a porcok, az ízületek, vagyis a test külsőségeinek a szakszerű ápolása folyik.

A szanatórium üvegezett verandájáról nyíló rendelőszobákban viszont a beutaltnak a belsejét gyógyítják. A szellem mélyén zajló nagyon rejtett dolgokról gondoskodnak. Megannyi cifrán rámázott tájkép, velencei tükör-utánzat meg zölden kacskaringózó kúszónövény között búvik meg a főorvos úr dolgozószobája. Egy most sarjadó tudomány pionírja a doktor. Az emberi szellem nyavalyáit kutatja. Ez a – mondhatni – más egyéb úri passziójával nivelláló tevékenysége még korántsem bír fölsőbb kompetenciákkal. Irodalma sincs. Ezért jobbára a saját gyakorlati módszereire támaszkodik, a doktor önképzőként halad az új tudomány titkokkal övezett mezsgyéjén. Szakirodalom híján a megérzéseire hagyatkozva kezeli a pácienseit.

Ebből a tapasztalatból kiindulva a lepkeidomárt sem a rendelőszoba szögletei közé kísérteti az ügyeletes nővérrel, hanem a filodendronos társalgó intimebb sarkába, ahol a veranda üvegén túl pompás, pittoreszk kilátás nyílik a park lugasaira és a közeli csónakázó tóra. Aki maga is a természet ölén fogant, a kinti világ gyermeke, annak valószínűleg megnyugtatóbb a buja vegetáció látványa, az erdő közelségének a tudata. Így határoz magában az ókanizsai főorvos. Jól teszi. Az elébe vezetett férfin nyoma sincs a feszültségnek, a megilletődöttségnek. Udvariasan köszön, de csak bólint mellé. Nem görbed előre, ahogy a lejjebbről érkezők szokása. Ez róla az orvos első benyomása. Meg hogy viseltes de tiszta a ruházata. Vékony, inas figura áll előtte. Egy átlagos ókanizsai parasztforma. Csak a nézéséből sejteni: kilóg a sorból. A bugrisokéban nem szokott ennyi értelem csillogni. Ahogy a szeme bogara ide-oda mászkál a veranda berendezésén, látszik, részletekig menően fölméri a helyiséget. Az orvos nem szól. Vár, hogy a páciens biztonsággal szemlélődjék. Aztán a kikészített párna nélküli tonett székre int. Ülnek egymástól alig méternyire. Töprengőn néz a doktor. A lepkeidomár tiszta tekintete viszonozza. Csönd telepszik rájuk. A délutáni pihenő időszaka járja, a többség aluszik, a személyzet lábujjhegyen jár. Odakint hét ágra süt a nyárvégi nap kévébe szedett sugara. A háborítatlan idillt csak fokozza a távolból behallatszó nagytemplom párat konduló harangja, amely most megint egy beteljesült órát hivatott köszönteni.

Ez a jel. Kezdhetjük, gondolja magában az orvos.

Száraz hangon, a szokott rutinnal bemutatkozik. A vele szemben ülő is megmondja a nevét. Innét már a doktor belefog a páciens megismerésébe. A jó előre eltervelt, alapos megfontolás utáni első kérdését végre a kezelt személynek szegezi:

  – Mit tart önmagáról? Különbnek véli magát a többi embertől?

  A válasz amilyen hamar érkezik, amilyen lapidáns, legalább annyira meghökkentő.

  – Néhanapján föl köll vállalnunk, amit a sokaság hisz rólunk. De csak hogy eltitkoljunk előlük fontosabb dolgokat, amik valójában vagyunk – aztán teljesen váratlanul, mintegy közvetlenül visszakérdez – Én is tehetek föl kérdést önnek, doktor úr?

   Az orvos képe megnyúlik. Némi zavarodottsággal ugyan, de szó nélkül biccent. A lepkeidomár megint furcsát produkál. Lassan, tagoltan teszi föl a kérdését:

  – Hisz ön Istenben? – és ha lehet, ettől kezdődően még nagyobb zavarba kerül a doktor úr, mert valahol, már a legelején érzi – amint a bizonytalanság lassan ragadja el – hogy a beszélgetés irányítása, a tematika gyeplője kicsússzanni látszik a kezéből. Nyugalmat erőltet magára. A hangja tanáros.

  – Nos, a világi tudás, értelem mai állása mellett nem zárható ki sem az, hogy létező az isteni erő, sem az, hogy nem valós. Eldöntetlen a kérdés. Ám mivel magát én nem egy theológiai disputára rendeltem magam elé, hanem az ókanizsai polgármester úr kérésének teszek vele eleget, most arra kérném, hadd végezzem a munkámat és…

  – Nem arra vagyok kíváncsi, mit mondanak a tudósok. Azt kérdeztem: maga hisz-e őbenne?

  Gyenge, szakmaiatlan a kezdés. Az orvos titokban fölfortyan. Magát hibáztatja. A lepkeidomár nyers, faragatlanságra utaló kilobbanása akár ijesztő is lehetne, de nem az. Nincs a hanghordozásában erőszakosság. Inkább az olyan ember türelmetlensége süt ki belőle, akit módfelett célirányosan csak egy dolog érdekel. Egy valamiről akar alapos tudomást szerezni. Ilyesmire a főorvos úrnak a praxisa során még nem volt példa. Megakad a mondandója. Pápaszemét leveszi, törölgeti. A dioptriás lencsék híján messzebbre most jobban lát. Tarkán tekeregnek előtte a leterített, bolyhos perzsaszőnyeg mintái. Szép, ízléses kézimunka. Hogy eddig nem figyelt föl rá! Éppen most, ebben a kicsit kínos szituációban, és éppen itt, egy neveletlen páciens kezelése közben… Érthetetlen. És mégis. Tovább érik a gondolatisága, ahogy lódul a fantáziája. Milliónyi öltés! Rejtély, mire nem képes az ember! Mennyi színt, formagazdagságot, bájt és szimmetrikus tökéletességet tud teremteni! Furcsállja a doktor ezt a hirtelen támadt észrevételét, a meglátása még furcsább összefüggéseit, de aztán erőnek erejével visszakényszeríti elméjét a diagnosztizálandó feladatára. Újból próbálkozik. Szemüvegét orrnyergére biggyeszti. Kedélyesre vált.

  – Tudja mit, barátom? E parttalan, meddő tárgykör helyett egy játékot ajánlanék. Itt van két cédula. Egy magának, egy nekem. Fölteszek egy kérdést, amire mindketten írásban, de csak egy szóval válaszolunk. Amint megmutattuk egymásnak, összevetjük a kettőt, és megbeszéljük. Aztán magán a sor, kérdezhet. És így tovább. Rendben?

  Választ sem várva, a köpenye zsebéből ceruza csonkját és félbe tépett vényes papírt húz elő. Megütközve veszi tudomásul, hogy a másik balkezes. (Sutában tartja az írószerszámot? Hol tanult meg írni? Ki lehetett, aki ezt engedte?) Nincs ideje sokat ámuldozni, elmélkedni, e felől tudakozódni meg kiváltképpen. Helyette indítja a játékot. Nem kevés örömmel konstatálja, hogy a páciens végre az ő akarata szerint együttműködőnek bizonyul. Figyel. Alighanem tetszik neki a dolog.

  – Első kérdésem tehát. Mi jut eszünkbe arról a szóról, hogy „én”.

  Egy pár másodpercig mindketten lehajtott fejjel firkantanak valamit. Az orvos visszatérő önbizalommal noszogatja:

  – Mi a szó, amit írt? – a lepkeidomár felé fordítja a fecnijét. A nyomtatott betűs kézírás szépen olvasható. Sötétlenek a grafit marta vonalak. Az orvos pislogni is elfelejt. Hüledezve nézi a választ: FEHÉR. Dadogva kérdezne, de fölösleges. A lepkeidomár hangja betölti a filodendronok párájától szagló verandát.

  – Ne féljen doktor úr! Értettem a kérdést. Ez rá a válaszom. Azért vagyok most fehér, mert nyár van. Sosem bántam meg, hogy azzá lettem, ami. Egyszer, tűznézés közben eszembe villant, miért muszáj, hogy az ember az legyen, ami megfogható? Miért nem lehetnénk egyebek? Testtelen hangok. Mondjuk. Vagy megbocsátó szavak. Formátlanságból lévő árnyak. Miért ne lehetnénk csupán egy érzés? Szeretet. Hűség. Bánat. Miért nem vagyunk például színek? Hát – ilyetén – néha, mint mostanában, színnek gondolom magamat. Télen narancssárga, a tűz sárgája vagyok. Fölmelegítek. Tavasszal földbarnára változok, vagy püspöklilára, mint a szomorú szemfödő. Tudja, nekem mindig virágokat temető a tavasz. Aztán meg az összes zöldet bennem lévőnek tudom, mihelyt az ősz érkezik. Akkor, abban – ott az élet eleje. De ilyenkor, nyáron, hótiszta fehér mindenem. Fagyott izzás fehére. Ilyenkor én ez vagyok. Így, higgye el, elég sok mindent megértek. Magát is. Másokat is. Ám hogy megértsek másokat, előbb azzal kellett kezdenem, hogy magamat is megértsem. Ezért élhettem túl mindent, akár valami madár a vihart. Hát maga milyen szót írt?

(folytatjuk)  

                                                         Pk            

A LEPKEIDOMÁR

Ókanizsa - Jézus Szíve szobor

1. rész

A tisztelendő úr úgy általában nagyon szereti a világot, és a világon belül Ókanizsát. Azon belül is a bácskai békességet, meg a rossznyelvek szerint a hasát szereti, de hát a folyton epébe mártott mendemondákkal nem kell törődni. Általános vélekedés szerint amúgy jó ember és jó pásztor a zentai plébános. Különösen, hogy zentai létére sűrűn-sűrűn eljár az ókanizsai nyájhoz. Ilyen alkalmakkor vendégként misét is celebrál. Ha már egyszer annyira kedveli a másik Tisza-parti várost. Egyik nyári látogatása befejezésekor, Nagyboldogasszony másnapjának reggelén, a Zárdával átelleni parókiánál a szokott rutinnal megállnak a kiglancolt szerszámú lovak. Újfent elbúcsúzik a helyi paptársától, és viszi a batár vissza, Zenta irányába. Zörögnek a ráfok, a paták párosával kopognak. A főúton gurul a kocsi. Vele gurul a zentai plébános magabízó, derűs hangulata. Ahogy tekergeti a nyakát, nézelődik, a város déli peremén lévő nagy kanyarban a tisztelendő úr egy különös menetre lesz figyelmes. Ünneplőbe öltözött férfiak, és nők csapata ballag az indóháznál. Átbotorkálnak a síneken, majd a vasúton túli nagytemető vasrácsos sarki kapujában körösztöt vetve szép libasorban, méltósággal betérnek a sírkertbe. Széjjelnézve még néhány fekete-fehérbe öltözöttet, emberpárt, kisebb csoportot lát igyekezni ugyanabba az irányba. Hétfő és kora reggel lévén nagyon furcsának tűnik a dolog. Nem is állja meg szó nélkül. Megköszörüli a torkát:

 – Józsi, tán itt Kanizsán ilyen időben szokás temetni? – kérdezi a faarcú kocsistól, majd kissé rosszallóan tűzi hozzá: – Ugyan miféle népség iparkodik frühstückölés helyett a temetőbe?!

 A gyeplőszárat feszesen tartó kocsis előbb ostorával akkurátusan meglegyinti a konya fülű rudas farát, majd féloldalvást hátrafordulva a kijáró tisztelet hangján felel:

 – Nem gyászó’nak azok, kéröm alássan. Hanem a lepkeidomár fejfájáhó’ mennek. Oszt’ lesik a csudát.

 Tarkójáig szalad a szemöldöke a tisztelendő úrnak. Menten fölfúvódik, lobot vet a kedélye.

 – Miféle csodát, te? Mostanában már nincsen csoda, hallod-e?! – horkan rá a parasztra.  Csöndesen, de tántoríthatatlan meggyőződéssel érkezik a válasz:

 – De igenis van, kéröm alássan. A kanizsai csuda. A lepkeidomáré.

*

Élt magába zártan, egyedül, mint a kagylóban megbújó gyöngy. Faék egyszerű volt, de kerekded jellemű. Sosem spekulált rajta, van-e értelme annak, amit csinál. Tette a dolgát. Amíg lepkeidomárrá nem vált, előtte napszámból tengődött. Árvaházi gyerekként korán végigvert rajta az Isten akarata. A Széles utcai szegények házában magzott föl. Valahogy sosem hallották, hogy bárkit haraggal illetett volna, vagy hogy hibáztatná az elficamodott sorsát. Noha senkije sem volt, rejtélyes módon mégis fondor nélkül ragaszkodott mindenkihez. Nem panaszkodott. Tudott, és mert bízni másokban. Egyszer valakik megkérdezték tőle, mit vél az igazságról. Különös, összeszedett gondolatisággal válaszolt. Hogy minden, még a hamisság, a hazudozás is az igazság hasznát szolgálja. Hogy még a sok valótlanság, az emberi gonoszság is egy napon az igazság javára billenti majd a világot. Ebben – úgy látszik hitt. Pedig a gondviselés számkivetettjeként – míg lepkeidomársága be nem következett – nemigen szerették. Nehéz az olyat kedvelni, aki a közösségen kívül, eleresztett léggömbként létezik. Kivált, ha némi joggal érezni: olykor mintha fölöttük úszna.

Talán éppen ezért sosem vitte semmire. Hihették róla sokan: csak egy tűszúrás, és kipukkad a mindensége.

A Járás széli rozzant kis házikóját is a város népjóléti részlege utalta ki számára. Alkonyatokon a dűlőútról oda lehetett látni, amint világosság lobog a portáján. Az istenszemekkel telehintett csillagos éjjeleken sokszor virrasztott. Ücsörgött a bodzabokrok takarásában lapuló süppedt tetőzetű viskója előtt, s míg az égő fahasábokból pattogón szikrák imbolyogtak a magasba, ő a tüzet nézte. Olyankor mintha egy mélyen alvó ember arcán táncikált volna fény. Nem unta el magát. Máshol járt. Képzeletben a megszomorodott valóságosság helyett egy másik világba utazott. Alighanem oda, ahol összeforrasztva egymással meglelte az állhatatosságot és a szeretetet. Ilyen tűznézések után, minden hajnaltájt egy szentmiséről visszainduló ember komolyságával, de kivörösödött szemmel kelt föl a pislán izzó parázshalom mellől. Megmosdott a közeli kútnál, és indult a dolgára. Így ment ez hosszú ideig, mígnem egy kutyasírásos hajnalon úgy hagyta el az üszkösödött, füstölgő gallyakat, hogy attól a naptól kezdve egész másként folytatja. Lepkeidomár lesz.  

A régi élete húrjait elmetszette ez a hirtelen jött szándéka. Valami utolsó harcos elhatározás született meg benne. De olyan erővel és elszántsággal, hogy alig ismert rá a város népe. A kunyhója előtt lobogó tűz fénye beköltözött a szemébe. Szilajjá vált a természete. Néha föl-fölnevetett. Teljesen váratlanul legyintett egyet a levegőbe, aztán meg gesztikulált nagy ívű mozdulatokkal, mintha csak az őrangyalának dirigálna. Aki látta, azt hihette: megbolondult. Inkább kikerülték, ha szembejöttek vele. Elkezdték félni, holott sem előtte, sem utána nem ártott senkinek. Ahol megjelent, tágultak mellőle. Napszámba már nem ment. Helyette a Járáson rohangált körösztül-kasul, időnként meg-megállva, mintha néma zeneszóra táncot lejtene. Háncsolt pálcát is láttak nála. Rongyos karmester módjára azzal hadonászott.

Odáig fajult a dolog, hogy mihelyt Ókanizsa polgármesterének a fülébe jutott a lepkeidomár különös viselkedése, megkérte a körzeti főorvost, vizsgálja meg mihamarabb. Ha netán elborult volna az elméje, ne járjon-keljen szabadjára, mások testi épségét veszélyeztetve. A szanatóriumi üvegverandán a filodendronok homályába berendelt lepkeidomárt a doktor lelkiismeretesen áttanulmányozta. Fertályórát kérdezgette. Beszélgetett vele. Elemezte, amit hallott, és elkészítette a részletekig aprólékos diagnózist. A lepkeidomár pszichiátriai értelemben egészséges volt. Lelkileg, mentálisan kifogástalan – szólt a megállapítás. Kicsit feszült ugyan, alkalmanként kerüli a szemkontaktust, de a beszéde összefüggő, és nincs orvosi szempontból probléma az elméjével. Nincs megháborodva. Csak nagyon különösek a gondolatai. A tetejébe – ezen túlmenően, mondhatni – szokatlanul őszinték. A páciens lepkéket akar domesztikálni. Ez a kényszerképzete teljesen ártalmatlan. Lelke rajta. Csinálja. Az orvos amint elkészítette a zárójelentését egy darabig még elgondolkodva játszott a tollal, mielőtt a papírt aláírta volna. Aznap este sokáig álmatlanul forgolódott az ágyában. A lepkeidomár szavai jártak az eszében. Visszaidézve a beszélgetésüket már sajnálta, hogy szóról-szóra nem írta le, amit hallott.

*(folytatása következik – a jövő pénteken, szeptember 1.)

Pk

NAPLÓ - 47.

„Komolyabb tételben mernék rá fogadni, hogy akik tüzelős kályhával fűtenek, azok közül tízből heten a nyári hónapokban a kályhatestbe fölhalmozott, a tűztérbe belegyömöszölt éghető szemetet lobbantják lángra az első begyújtás alkalmával. Ha valaki kazánnal, netán hozzám hasonlóan kemencével fűt, ott meg tízből majdnem tíz lesz az arány. Habár ilyetén egy napot megspórolunk a télre összekészített tűzrevalóból, az idén ez is sovány vigasz. Korán kezdődött a zimankós új évad. A fene egye meg. Tegnap éjszakára már muszáj volt meleget csinálni a házba. Régebben, amikor még a kántoroknak is szakálluk volt, és nem mekegtek cérnavékonyan, tesziskedtek, mint a mostaniak, hanem messze hangzó baritonjuktól a ravatalra kiterített is összerezzent, még idejében, helyén való viselkedéssel köszöntött be a Dél-alföldre az ősz. Akkoriban a présházak elé október derekán is kellemes ötletnek tűnt kiülni: az asztal gyanánt használt, régen kiszolgált húszakós hordó tetején lehetett snapszlizni, nagyokat csapva az ócska deszkás platnira, ott belül a szúféreg hadd riadozzon, ne legyen nyugta a nyüvesnek. „Zekszundzehcig!” – kurjantott nagyot a spíler, majd maga elé söpörte a talonba rakott félmaréknyi krajcárt. Hamar visszanyerték tőle. Ezek a kopott, elbarnult, értéküket veszejtett rézpénzecskék kellékek voltak csupán, inkább a játék öröméért csörögtek. Vándoroltak zsebből zsebbe. Pont akképpen, ahogy a borissza asztaltársaságok is pincéről pincére költözködtek. Velük hurcolkodott egy-két cigány, hegedűvel a hón-alatt, tudván: úgyis megjön a danolászó kedv. Sírva vigadós volt mindig a magyar. Előbb csak szűrt szóval Klapkát emlegette, Kossuthról suttogott, aztán órára rá már égbe lökött kézzel húzatta a legvadabb kuruc nótákat, hogy a kurjongatástól hangos lett a kertek alja, belekondult a repedt, borízű danajozás az alkonyatba. Hazafelé egymásba kapaszkodott a patikus és a nótárius, mögöttük hátvédként kullogtak a cimborák, és mint a huszárnadrág zsinórozás kacskaringója, úgy csalinkáztak a Budzsák gyümölcsfái között valamelyest tartani igyekezvén a toronyiránt a város felé. 

A lugasban az októberi hétköznapokon is padok voltak. Megülepedett közöttük a férfisóhaj, egy-két kései ökörnyál lakodalmi fátyla úszott tova, miközben  a metszett poharak tükrére ráhomályosult az idei szüret bora. Csókák cserregtek a tőkelombok takarásában és késő délutánokon olyan dudorászó jó illat lengte be a borospince környékét, amitől szép csöndben, szinte észrevétlenül minden nekiszomorodott szív megnyugodhatott. A gazda kötényövére akasztott pincekulcs egyidős volt a hajdan Bácskába telepített legöregebb szőlővesszővel, s a rozsdája a kezet befogván dolgot adott este lesikálni. Ezekért az őszi délutánokért megérte kimenni kicsit a szőlőbe. A férfinép vasárnaponként lajbis kánya módjára lassú, akszamétos léptekkel kiballagott az ismerős vincellérhez, aki krétával palatáblára jegyezte a fogyasztást. Több csúszott le az urak gigáján, mint a szegényebbjén, de hát azokban az időkben sem mindenkinek adatott meg elég hús a káposztához. Valahogy mégis rend volt. A Tópart zsúppal födött, alacsony homlokú, lapított kis parasztházai között kézilámpával és gamós bottal járt a bakter. Köszöntek neki a népek. Ilyentájt már tóznija ürült a dűlőutak körösztöződésében tanyázó csősznek. Zsebének csücskéből a tavalyi dohány morzsáit kaparta össze, kis csibukra tellett a nyomorából. Csak a kutyájának dünnyöghette a gondolatait. Mégse panaszkodott, hisz valahol száradt már a fölfűzött új dohány az adorjáni meg oromhegyesi istálló ereszek, kocsiszínek alatt, csavarintós füstöt ígérve minden nagy pipájú, de egyre fogyó dohányú jó embernek. A fogahullott vizsla, az öreg bolhafészek lapult a csőszkunyhót vigyázva, és ha a bágyadó nap fényében meg-megszunnyadt, álmában rándult a lába, mert olyankor kölyökként megint szagos mezőkön futott a falkával. Ha októberben esett, a Rétet megjárt bekecses parasztra pompásan rá lehetett ismerni: a csizmájára ragadt szilvalekvárszerű sár rögvest elárulta merre volt kukoricát böngészni, a lábon álló tányérrica szárát kévézni, vagy kilószám lopni a vöröshagymát. Ekkortájt már a kocsmaablakok bádog párkányára  odadermedtek a legyek, és a mulató hátsó falára szénnel írott szerelmes neveket egyre hókábbra fakította a kora reggeli ködök párája. Októberben nagy élet folyt errefelé.
Valahogy így lehetett, Ókanizsán meg a környékünkön, azokban a visszasírt, megpihent időkben.”

Pk          

Kis Kanizsai Enciklopédia 7.

 Egy-két címszó saját gusztusom szerinti magyarázata. 

 

A mostani Gesztenyefa-sor hetvenvalahány évvel ezelőtt

Apczy – Minden városnak megvannak a csakis rá jellemző családjai. A hírnevük úgy követi az adott település sorsát, mint a szegény embert a zoknijába akaszkodó koldustetű. Levakarhatatlan ottlétük, akár jó, akár rossz emlékezet fűződik hozzájuk. Beleivódtak a hely szellemiségébe, s a régen volt rokoni elődökhöz hasonlóan a leszármazottak is alakítják ingatag korunk omladozó történéseit.

Ahogy a zentai telefonkönyv feketéllik a Geréktől, Nagy-Abonyiaktól, Tóth-Vásáryaktól, Horthyktól, úgy Kanizsán is csukott szemmel, két marokra szedhetőek a Sarnyaiak, Losonczok, Rekeczkiek, Baták – a teljesség igénye nélkül* -, miként Apczyakból sem állunk deficitre. Mivelhogy ezek az írások - mondhatni - nagyképűségből viselik az enciklopédia címet, és lustaságból szándékomban sincs tudományos igénnyel földolgozni egy-egy szócikket, a nevezett família jelesebb tagjait én bizony nem kutattam sehol: amit írok róluk, azt csak a magam tudása, tapasztalata révén teszem.

Lehet, vannak nemesi vérvonalú nemzetségek. Grófok, bárók, országos nagyurak fémjelzik egy-egy vidék rangját. Dicsőségben fogant történelmi óriásokra szánnak új bekezdést az iskolás tankönyvek. Az efféle hivalkodó tételekből a mi kis városunk szerényen kimaradt. Itt, ezen a löszös, sárral dagasztott, Tisza vizével nyalt bácskai parton már az is reputációt sugall, ha a családnév végén megmaradt az “y” , a “cz”. Beszédesebb az “ffy” alákanyarított fecskefarka a sokadik hirtelen megkerült, vagy újrarajzoltatott sárkányliliomos címeres pajzsnál. A szenvelgő jelképeknél jobban mutatja,  hogy nem akárki a név viselője. Hát hogyne lenne rátarti az összes Apczy-fajta, akivel dolgom volt!

Kanizsa ékítményei. Szerteágazó a család. Generációk óta legendásan sokgyerekesek: vonásukról, mozgásukról, temperamentumukról avatott szem által nyomban fölismerszenek. Többnyire alacsony, zömök teremtmények. Akad közöttük szobafestő, földműves, téglagyári melós, de még sírásó is. Közös vonásuk az a jó adag izgágaság, ami feszül valamennyiükben – szépen, egészségesen kiegészítve a humorra való hajlammal: egy Apczyval a hülyeség terén elég nehéz versenyre kelni - akárki igazolhatja. A beléjük gyúrt életrevalóság számos történet ihletője volt már, ám az élőkre való tekintettel – megvernének az utcán fényes nappal -, inkább a már elhalt fölmenőjük legnagyobb hőstettét idézem föl. Miatta ugyanis akkora presztízse lett az egész Osztrák-Magyar Monarchiában a néhai Ókanizsának, amekkorát tán azóta sem kaptunk. (Igaz, mostanában mintha a Monarchiáról is kevesebbet hallanék. Nem beteg tán a Kegyelmes Császár és Apostoli Király Őfőméltósága?)

A hírhedett Apczyak egyik ivadéka, valamikor a múlt századfordulón fölcsapott önkéntes tűzoltónak. Nem egyedül tette. Akkoriban, a kilencszázas évek elején a kanizsai legények ha szépet álmodtak, akkor tűzoltó uniformisban látták magukat. 

Míg a főtér pavilonja alá szorult rezesbanda fújta a Radetzky-marsot, meg a bécsi keringő hamis akkordjait, addig a porban grasszáló sokaságban virítottak a kisuvickolt, tűzött zsinóros nadrágszíjak, az övcsatokon iringált a napsugár, és a dupla soros sárga rézgombok csillogása a széplányok tekintetét vakította. Érthető, ha az ifjúság és a férfi polgárság épkézlábbjai tűzoltónak szegődtek.

Olyan sikeres volt az ókanizsai önkéntesek testülete, hogy 1911-ben ők képviselhették a Monarchiát az éppen megrendezendő torinói tűzoltó világbajnokságon. (!) 

Az a szóbeszéd járja, hogy az univerzális megmérettetésre a saját költségén utazott el a hazai válogatott. Szekerekkel érkeztek meg a Kossuth apjukat is befogadó piemonti városba. Magáról a világbajnokságról keveset tudni, az viszont biztos, hogy a mokány bácskai dédapáink nem illetődtek meg a talján vidék szépségétől: az összes diszciplínában kimagaslottak a mezőnyből. Egyetlen és legnagyobb riválisuk a japán csapat volt. Azonos pontszámot kaptak mindvégig. Még akkor is döntetlenre álltak, amikor az utolsó versenyszámra, a mászólétrával történő ügyességi próbára került sor. 

A hozzá nem értők miatt: ez a feladat egyszerűnek tűnik. A horgas végű lajtorjákat egy meglehetősen magas, többszintes, házfal-szerű akadály ablaknyílásaiba kell akasztani, újabb és újabb kampós létrával emeletről-emeletre gyorsan följebb haladni. Valahol legfölülre megérkezve, az irdatlan magasságból a már megjárt létrákon mihamarabb vissza kell érni az anyaföldre, és a stopperóra cágerja akkor torpan álló helyzetbe, ha a tűzoltó haptákba merevedik a létra tövénél. Hogy elejét vegyék a trükközésnek, a versenybírók kizárás terhe alatt büntették azt, aki a visszaúton mindkét kezével nem illetett minden egyes létrafokot. A döntő viadalra, a párhuzamos pályán tornyosodó falhoz, a japánok a legjobban mászó emberüket küldték. Az ókanizsaiak meg egy Apczyt. 

Itt érdemes megjegyezni, hogy nyavalyás emeletnyi ház abban az időben alig, vagy inkább sehogy se akadt Ókanizsán. Legközelebb Szegeden láthatott ekkora építményt a jámbor bácskai kompánia. 

A startpisztoly eldördülése után óriási szurkolás közepette mégis fej fej mellett iramodott fölfelé a két rivális. A fal tetejére érkezve viszont már látszott a japán tűzoltó kevéske előnye. Ő fordult vissza elsőnek. Egy pillanattal később az Apczy közlegény is ereszkedni kezdett, de hiába szaporázta a lépteit, az ázsiai riválisának előnye behozhatatlannak látszott. Ekkor – föltehetően a nagy igyekezetében – a mi Apczynk megcsúszott egy létrafokon, és akárhogy iparkodott egyensúlyát visszaszerezni - szabadesésben zuhanni kezdett a magasból, de mivel a vére, életösztöne hajtotta, szeretett volna fogódzót találni az elsuhanó létrákon. Ennek köszönhetően két kinyújtott kezével, aláhullva is végigzongorázta az összes létrafokot, és mivel Apczynak teremtette a Jóisten, mint egy macska - talpra esve - ért földet, erősen ráverve a túl-félen lefelé tempózó japán ellenfelére. Az árgus szemekkel figyelő zsűri semmi szabálytalanságot nem regisztrált – inkább dicsérték a halált megvető visszasiklás kivitelezésének ügyességét. Apczy közlegénybe meg szorult annyi flegma, hogy hallgatott mint a gyík. Így már csak idehaza árulta el a többieknek, mekkora szerencse is kellett ahhoz, hogy a balesetéből világra szóló diadal legyen. Első díj, aranyplakett Torinóban, az 1911-es esztendő Tűzoltó Világbajnokságán!

Ha valaki netán kételkedne igazamban, attól most kérdezem, hogy amúgy ismeri-e az Apczy Pista nótáját?

Az itteni jónép ugyanis heherészve tudja. Ahogy azóta is emlegetjük azokat a nagyszerű férfiakat.                                                                                  

Aki meg netán nem, annak legyen elég, hogy a nyomdafestéket nehezen tűrő dolgokat nem szokás egy nyilvánosságnak szánt írásban leközölni.

 

*Ahogy haladok majd ábécé sorrendben, a többi neves famíliára is sort kerítek.    

SZEGÉNYEK ISKOLÁJA

Az ókanizsai Szegények Háza.
Aztán az első világháború alatt hadikórház, lábadozó.
Egy jó ideig volt általános iskola, Ady Endre nevét viselte.
Még oda jártam.

Emlékszem a hűvös folyosójára, ahogy két oldalt nyíltak az osztálytermek az L-alakú épületben. Nagy, kétszárnyas ablakokon tódult be a napfény. A falak vastagok voltak. Az egész épület maga volt a masszívitás és az egyszerű égetett téglafalak a tömörségnek is angolos kellemet tudtak adni.
Az említett égetett vörös téglákból minták rajzolódtak ki a homlokzaton, és az előre húzott peremek szépen tagolták és helyettesítették a pucolást, meg a festést. A ki-kiugró helyiségek ritmusra osztották a tömböt, és emberibb léptékűvé tették az egyébként vidékünkön ritkaság számba menő nagy épületet.
Én legszívesebben a vasútra néző osztályba szerettem járni, mert a kilátás az akkor már elvadult kisparkra nézett. Ha kibámultam, elmerengve az óra unalmában, mindig őserdőnek, titokzatos dzsungelnak láttam az ölig érő fűben a bodzabokrokat, és a borostyánnal dúsan benőtt buja ligetet. Úgy tudom, hajdanában arborétum volt, csak aztán valami miatt elhanyagolták.
Mi a tavaszi tornaórákat is a bokrokban bújócskázva töltöttük, és volt egy kedvenc fánk, aminek oldalsó ágán fertályórákat lehetett nyújtózva lógni.
Olyan jó szagú volt ott minden!
A Fruzsa felől egy kicsiny, tetőfödeles kapun lehetett bemenni. Balra volt a portásfülke, ahol a pedellus szívta a tózniból sodrott büdös cigarettáját. A hamuja folyton a kék köpenyére hullott.
Az iskola főterén a betonozás fölpörsögött, az apró kavicsos fölső réteget győzték a takarítók söpörni. Sose volt az sima.
Ott gyülekeztünk csöngőszóra, osztályonként sorban állva, rendezetten, hogy az ügyeletes tanár engedélyező szava után menjünk föl hat-hét széles, fölfelé szűkülő kő lépcsőfokon az iskola épületébe.
Míg befelé mentem, mindig intettem a platánfáknak. A törzsüket heten sem voltunk képesek átérni.
A napra is emlékszem, amikor kivágták őket.
Akkor nem sírtam, csak a szemem égett, míg a jó asztallapnyi csonkokat néztem. Mutatóba maradt belőlük kettő-három, amik szerencsésebb helyen nőttek az égig.
A többi útban volt.
Kellett a hely, az új épületnek.
És bontani kezdték az iskolát.
A mi osztályunk még akkor is oda járt, amikor a túlsó szárnynak már csak a falai meredeztek. Két tagozat maradt a kisebbik, még ép részben. A boldog emlékű Kaszás tanító nénié, meg a miénk.
Lerombolták a biológia szertárat is, ami az udvarra nézett. Egy sötét, ijesztő lyukként él bennem. Ott láttam először emberi csontvázat, és még hidegebbnek tűnt a raktárocska, szinte kriptának. Már nem tudom bizonyosan, de mintha Samunak, vagy Pistának hívták volna a csontvázat. Drótozott volt, ijesztő.
 Múltak az iskolás hetek, ment a tanítás és a múlt elradírozása is.
Láttuk, ahogy szedik le az irdatlan sok cserepet. Hatalmas, fenyőgerendák húsz méternél hosszabb oszlopok alkották a tetőszerkezet alapját. A padláson - állítólag - puskákat, kardokat is találtak a munkások, emlékszem mekkora szenzáció volt ez nekünk!
A fegyvereket nem tudom, de rohamsisakok bizonyos, hogy voltak. A saját szememmel láttam, amint szíjon lógva, fürtökben hozták le valamennyit.
Aztán máról-holnapra átkommandíroztak bennünket a zárdába, ott fejeztük be a nyolcadik osztályt.
Lebontották az osztálytermünket. Csak a Fruzsára néző fal egy maradványa dacolt valameddig, ami mögött már ásták az alapokat.
Utoljára a portásfülke utcai oldalát meg a kicsiny, gyalogosbejárót hagyták meg.
De az a kopott, kétszárnyú ajtó már csak nekem nyílt valahova.
Mögötte maradt a gyerekkorom.