A kanizsai svédkisasszonyok (regényrészlet)

4.

Az utazó tudta, hogy a régi nagy írók az álarcot még lárva-arcnak, orcának hívták. Találóbb kifejezést nem is kereshetett volna: az ártatlanság csak egyféle álca, színes maszk, gyermeki burok, amit levetkezünk, leparancsol rólunk a környezetünk. Ez az élet menete. Azután már a bennünket körbeölelő világ karja fogja gyúrni, festeni, alakítgatni arcunkat. Kinek igézően szépre, nemesre; másoknak összekarmizsált, torzra sikeredett lesz az új ábrázatuk. Ám a szép és a csúf vonásokat a fölnőttek továbbra sem fogják tudni észrevenni. Az a gyerekek kiváltsága. Olyasmit láthatnak tisztábban, ami az érettebbek közül csak kevesek kegyelme.

Egy bizonyos életkor után szertefoszlik a varázs.

Ezt már tapasztalta.  

Többnyire ekkorra feslik ki oldalt, a varrásnál a rongyokból tákolt játék bohóc ormótlan cipője. Megüvegesedik a porcelánbabák tekintete, és ha rájuk tekintünk nem az értelem, és a kíváncsiság néz ránk vissza, hanem csak a repedezett, plezúros szemek megfakult tükre. A törött lábú kisszék még egy ideig ugyan a játék-házacska szobájában porosodik, és a babák nevére még évekig emlékezünk, de egyre kevésbé lesznek fontosak, mert a feledés szövétneke szürkén rájuk fog ereszkedni, mint lugasra a késő őszi alkonyat. 

És mégis!

Vagy a tespedtségbe zuhant utcácskák, vagy a bóklászó kocsi ringató nyugalma miatt, egyre-másra azt érezte, hogy néhány percnyi bemutatkozás, terepszemle után rálelni vélt a városka hangulatára.

Akár a kezdő medikus, ha azonnal vénát talál!

Olyan siker volt ez, mintha valaki egy ismeretlen hölgy szemében már a bemutatkozó kézfogást követően az érdeklődés fényét látja. A legyező mögötti tekintetben elsőre föllobbanó láng világának párja nincs! Vulkáni magmánál hevesebben éget! Fényereje kioltja az Esthajnalcsillag ragyogását! Százezerszer értékesebb a legdrágábbra csiszolt gyémántnál, ugyanakkor legalább annyira életveszélyes, mint a mérgezett tőr csilláma. Sok emberről tudni, akiket megszédítettek az elsőre szikrázó szempárok! Sokan vakultak bele, míg visszanéztek.

Ők többnyire már nem élnek…

Aztán persze ki szokott derülni más minden is. Kisasszonyokról, családról, a városokról és az ott élő emberek mindennapjairól. Hálószobákról, tönkrement egzisztenciákról, elfojtott érzelmekről és mindenféle tragédiákról, amik úgy belengik a százesztendős utcákat, házakat és környéküket, ahogy a jegenyefasor villámsújtotta fáinak bogain még odaképzelhetően ott lógnak a múlt cafrangjai, rongyai. Vérrel, könnyekkel és kimoshatatlan foltoktól elnehezülten foszladoznak ott, az idők végezetéig.

De a rozzant kocsi hátuljában a fölfedezés öröme és izgalma már megérintette, és ez a nesz, a szimat, az íróember ösztöne megsúgta neki, hogy egyáltalán nem véletlen az, hogy most itt van.

Semmi sincs légből kapva!

Tudván tudta az utazó, hogy az indulás és a végcél között minden pillanat, minden egyes lépés megérkezést jelent valahova. A megismerés nem lehet mérföldfüggő. Úgy nagyon is egyszerű lenne! A gondviselés ettől sokkal bölcsebb, mert úgy alakítja az emberi sorsokat, hogy az élet minden mozaikdarabkája lehet egy fölfedezhető lakatlan sziget, aminek bebarangolása, átélése többszörösen fölér egy egzotikus vadászkalanddal.

Az íróember pedig soha nem tagadja meg magát, ha a szó nemes értelmében igazán hisz a mesterségében. Az idegen ifjú mélyen meg volt győződve róla, hogy írása, tehetsége elsősorban csak egy adottság. Arra készteti, hogy szavakba öntve leírja a világot, amit lát. Az összefüggéseket láttassa. 

Mesterség ez, és csak igazán nagy mestereknél művészet. Elsődlegesen szakma. Nincs ebben semmi megalázó. 

Olyan, mint a kerékgyártó bognáré, a magvető paraszté, a bükkfanyelvű jogászé, vagy a kenetteljes énekű kántoré. Igaz, a könyveket kiadó szerzők, a poéták súlyosan elmarasztalónak tekintik, ha valaki pusztán ügyes kézművesként tekint rájuk. Hol volt már az antik görög szerénység! Amikor a máig csodált szobrok készítői is csak a valóság ügyes utánzóiként tekintettek magukra, amikor még képfaragónak titulálták a klasszikus festőt, és az évezredeken át idézett eposzok megíróinak a kiléte sem volt fontos: csak a mű. A művek közönségének élménye számított.

Más lett azóta a világ. 

A nagy tollú fővárosi pályatársai naponta hangoztatták: megvetik a közönséget. Az írást csupán játéknak tekintették, ami róluk és nekik szólt. Saját magukkal voltak tele ezek az ifjú titánok. Kritikusak voltak, hangosak, szertelenek és ostobák. Karcolták a valóság jegét csupán, és az utazó úgy érezte, noha a többséggel pertuban állt, egy nemzedéket képviseltek, valójában nem tartozott közéjük. Az utazó első keserves döbbenete Bácskában tört rá: valójában sehova sem tartozik.   

 

Pk

A kanizsai svédkisasszonyok (regényrészlet)

3.

Zörömböltek a kerekek, ritmikusan kopogtak a vasalt lovak lábai. Az utazónak úgy tűnt, hogy Bácskában még a patkók keltette csattogó hangok is mást üzennek, mint odahaza. Ezeknek a kabak fejű, lassú léptű és tisztátlan vérvonalú dél-alföldi kancáknak minden mozdulatuk egyfajta bágyadt bizonytalanságot sugallt. Léptük, mint lelassúdott szívdobbanás.

Bezzeg a pesti flaszteron vidám kalimpálással parádézó fiákeros lovak ütemes járását hallgatva azonnal bizalom és biztonságérzet szállta meg az emberfiát! Futásuk maga a megtestesült lazaság! Tartásuk kelleme a szemnek!

És gumiarábikum a kerekeken!

Majdnem nesztelenül surrantak a viaszosvászonnal borított kocsik, amelyek mélyébe behúzódva gyakorta válthatott szerelmével csókot és szenvedélyes szavakat a boldog utas, és soha nem kellett rettegnie attól, hogy bárki titkát meglesi, vagy holnap kifecsegi.

Ó, azok a nagyon kedélyes és ravaszdi nagyvárosi fiákerosok!

Valamennyi nagy kópénak számított! Föl voltak vértezve az emberi tapasztalat bölcsességével, a türelemmel, a derű örömével és a sokat megélt emberek módján úgy kamatoztatták tudásukat, hogy az úr és a szolga időtlen viszonyrendszerét betartva tudtak a kuncsafttal kedélyesen eltársalogni: lóversenyhez tippeket adni, táncos lánykák címeit sorolni, duhaj kocsmákat vagy a legjobb bort kínáló budai pincéket ajánlani. Mikor mire volt igény.

A vastag posztóból készült lebernyeges köpönyegük alatt ott volt az egész nagyvilág igazsága és hamissága, a színe - de főleg a fonákja.

Mert az úri fuvarosnak a lovai meg a fiákerja után mindig a diszkréció volt a legfőbb parancsolata. Szállíthatott háztól-házig sejtelmes fátyolba burkolózott dámát, törvény tiltotta párbajban megszúrt gavallért egy feketén operáló sebészhez, a Klauzál téri málló vakolatú bérházba Bécsből érkező tömött erszényű zsidót, akinek bőr táskájában palotákat érő ékszerek lapultak, vagy netán hitelezői elől menekülő sápadtan reszkető bankárt: a hallgatás törvénye mindent fölülírt.

Gyakorta rúzsfoltos képű vidéki földesurat vagy ismert színészeket fuvaroztak, és úgy tudtak föltűnés nélkül megállni a hajnalig nyitva tartó kertvendéglők előtt, hogy a támolygó, botladozó minisztereket senki korán dolgára igyekvő járókelő nem ismerhette fel.

Ám ebben a kiöregedett bácskai fuvarosban semmi sem vélt látni, az odafönti világ nagyvonalúságából.

Furcsa módon úgy hatott rá a kocsis, mintha fölnőtt ruhába öltöztetett ráncos gyereket látna. Ártatlanság: ez a szó villant át agyán, s mindjárt el is szégyellte magát.
Egy kenyere végét rágcsáló száraz öregemberre sok minden elmondható, csak az nem, hogy élete során éppen semmiféle szenny nem tapadt lelkéhez. Az utazót saját példája tanította meg arra, hogy az ember az ártatlanságát többnyire akkor veszíti el végleg, amikor a gyermekkora játékos ládáján – senkitől és semmitől sem kényszerítve – saját keze által kattan a lakat, amit közönnyel és némi rosszallással tesz meg mindenki. Amikor unalmasnak érzi a meseillusztrációkat, és álmai édeskés világa helyett a napközben futtában elsuhant legtitkosabb gondolatait éli át újra. Talán a lepkék éreznek így, amikor hosszú álomszerű életfázisuk véget ér. Amikor levetkezik lárva-létüket.

Pk

A kanizsai svédkisasszonyok (regényrészlet)

2.

Mondták neki, figyelmezték a barátai, hogy ilyen lesz.

Jó előre szóltak, hogy nagy elvárásai ne legyenek. A székesfővárosból vidékre leutazva döbben rá az ember arra, hogy a kávéházi élet, a zajos vacsorák, a villamosok csilingelése és a kokottok odőrje nélkül is van egy másik, megcsöndösödöttebb világ, túl a pesti éjszakán, több órányi semmibe vesző vonatozás után, ahol a folyó végérvényesen kanyart vesz délnek és ahol többé nem esik latba semmi törvény, szokás vagy parancsolat: ahol az időben évszázadot lép vissza minden utazó. A pezsgőbe fúló éjszakai beszélgetések, a cigarettafüstben úszó arcok között ösztönösen megérezte, hogy valami félelmes kalandba fog bonyolódni és ez a vállalkozása több, és izgalmasabb lesz, minden eddig megélt utazásánál. De mert fiatal volt, az ifjúság minden elszántságával és léhaságával ötvözötten, szilárdan hitt önmagában, miként csak az alig nagykorúvá serdült emberek bíznak olykor őrültségnek bizonyuló elhatározásukban. Megváltotta jegyét, fölült a vonatra. Ha akkor, ott visszafordul: a bohém cimborák este tízkor megint keblükre ölelnék majd a színes lampionok homályos fényében zsakettjük virágát tűznék a füle mögé, és felejtenének mindent, ami kötelez és komoly, miközben pontosan tudná, szívszorongva be kéne vallania, hogy örökre nevetségessé vált önmaga előtt. És tovább, talán az idők végezetéig örökkön emlékezne arra a férjezett asszonyra, akivel hosszú idő óta viszonya volt - és akivel szakítani akart.

Most itt ült a fiákeron, mindettől távol.

Magányosabban, mint valaha.

Nem volt elragadtatva a helytől.

Az első benyomás élményére mindig sokat adott.

Általában gyorsan ráérzett a hely szellemére.

Elvégre - író volt.

Reményteli művészember és hírlapíró, akinek akkortájt - meglehetősen fiatalon - tárcái jelentek meg országos napilapokban. Néhány sikerültebb versét, a korai zsengéket, amelyeket azóta már szégyellt, egy jó nevű irodalmi magazinban publikálták, és a magyar költészeti berkek korifeusai meleg szavakkal méltatták a tehetségét. Az utazó tudta, hogy a dicsérő szavak mögött nem mindig a jó szándék munkált, és a pozitív kritikákat a féltékenység szirénhangjai, pusmogások, gyanakvás kísérte: de nem törődött velük. Tizennyolc évesen, alig a nagykorúság küszöbén az ember hajlamos csak önmagával foglalkozni. Úgy érzi, hogy jussa van neki a boldogsághoz, személyére szabottan simogatja a gondviselés, és ezt a könnyed, semmivel sem összehasonlítható kellemes időszakot nem mérgezheti meg mások kicsinyessége, a világ gyalázata vagy a sorsot alakító égiek szeszélye.

Mentora és atyai jó barátja tanácsára választotta ezt a városkát. Az idősebb író, a híres lapszerkesztő, műfordító és költő, e tájék szülötteként látta meg a napvilágot. Jóllehet már régtől fogva Pesten élt, pontosan tudta mi hiányzik ennek a megzavarodott fejű és zabolátlan szívű fiatal írónak, aki túlontúl jó verseivel robbant be az irodalmi köztudatba, könnyű kézzel, fölnőtt módon, és mégis érthetetlenül naivan írt a világ dolgairól. A túl gyakori dohányzás, a hajnalig tartó társas estek orvosolhatóak valahol Karlsbad gyógyvizeinek tövében, mert a Doppau-hegység tűlevelű erdeiben sétálgatva jótékonyan szellőzik az elgyötört tüdő, és az emésztőszervek meg az anyagcsere zavarainak kiváló orvossága a több száz glaubersós hőforrás. Ám a szív bajait nem gyógyítják a csillogó promenádok, de még a gázégővel beragyogtatott kolonád sem. A szerelmi csalódások sebeire a semmi kihegyezett végén lévő egyedüllét és a Csodakút jótevő forrásvize tud csak hatni. A szikes puszta közepén előbugyogó forrásnál egy kis idő után minden rendben lévőnek látszik. Helyre kerül, ami alul van és fönt. Görbe gondolatokat egyenesít a kénes víz szaga és az örökösen lengedező szél orvosi műszerekkel nem mérhető lázat hűt. Tartást ad a fűcsomó is, amit sárgára aszalt a tűző nap.

Pk

A kanizsai svédkisasszonyok (regényrészlet)

1.

A végéhez közeledett 1918 júliusa. Vasárnap volt.

Dél előtt néhány perccel érkezett a városba az idegen.

A mozdony sistergő gőzfelhőjéből kilépve hordár után kiáltott, de senki nem jött segítségére.

Fáradtságot érzett. Sajgott a háta a kétes tisztaságú kupé kényelmetlen ülése miatt, és bosszúságát csak növelte, amikor észrevette, hogy miközben poggyászával vesződött, folt esett a felöltőjén.

A vasútállomás olyan volt, mint a többi mezővárosi pályaudvar.

Hársfák hűsében padok, odébb ivókút. Zománcozott zöld színű, hajlított vas karjáról megannyi kéz koptatta le a festéket. A kút kávájából foszlott bordájú kutya vizet lefetyelt.  Álmos arcú, bortól pirospozsgás bakter támaszkodott a jegypénztár légypiszkos tolóablakánál. Izzadt egyenruháját be sem gombolta. Távolabb, a köztemető kerítésén túl ide látszott a gesztenyefák koronája, meg a magasabb cédrusok sötét-nyúlánk sziluettje. Fehéren világítottak köztük a családi kripták boltozatai. A két sínpár egy ideig párhuzamosan futott észak felé, aztán az egyik nyugatnak ívelten fordulni látszott és beleveszett a vasúti töltést vörösbe borító pipacstengerbe. Körös-körül levegő sem rezzent, csak a távíróoszlopokon ülő varjak némelyike ásított.

A déli napsütésben alig lézengtek a peronon. Megült a finom bácskai por a tájon. Még az Abbázia cukrászda rolója is le volt húzva. Rozsdaette pergolán fonnyadt vadszőlő és borostyán futott. Bágyadtan lógtak alá a levelek. Kiskocsmának, restinek, hűsítő italt árusító pultnak semmi nyomát nem látta.   

Két targonca pihent a fal mellett. Az állomás épülete mögött, valahol a közelben ló  nyerített. Az utazó arra gondolt, hogy legalább fiákert foghat, nem kell a bőröndjét végigcipelnie a városon. Szalmakalapját megigazította, aztán ösztönös mozdulattal nyúlt zsebébe, megcsörrent aprópénzes erszénye. Vagy a véletlen játéka lehetett, vagy a személyzet szemfülességét dicsérte, de valahonnét előkerült egy kék inges-sapkás hordár, valami középkorú, busa fejű parasztember. Köszönésfélét morgott és már vitte is a poggyászt.

A fiákeros, aki hasonlóan kelletlennek és szűkszavúnak bizonyult leszíjazta a bőröndöt, piszmogott egy sort a zabos tarisznyával. Megigazította a nyaklókat, aztán a bakra kászálódott, ostorának végével megböködte a rudas farát, és a kocsi nagyot rándulva elindult velük. A fiáker hangosan hörögve gördült a bazalt macskaköveken, vidékiesen nagy zajjal zörögtek a kovácsoltvas ráfok, így beszélgetni legföljebb kiabálva lehetett, de az idegen – polgári neveltetését tekintve - ezt méltatlannak, rangon alulinak tartotta. Pedig szeretett volna ezt-azt megtudni a mogorva kocsistól. Érdekelte volna a városkáról néhány bizalmasabb hír: hol lehet tisztességesen megebédelni? Milyenek a helyi árak? Kik azok az egyének vagy családok, akiknek respektjük van a lakosság előtt?

De a fiákeros nem fordult feléje, csak a hátát mutatta. Kihajlított ingnyaka látni engedte napbarnított tarkóját, amin körösztül-kasul mély ráncokat szántott az öregség.

Az utazó kicsit elárvultan ült a süppedő ülésben.

Sértetten szippantotta be fölső ajkát, és dühösen mérte végig a nyilvánvalóan parasztból lett parádés kocsist. Ugyanakkor erősen érezte, hogy mellőzöttségében is engesztelhetetlen kíváncsiság feszül benne.

Mást, jobbat nem tehetett: nézelődött.

A délidő tespedtségében jóllakottan szuszogott a város.

Az utcák szélesek voltak. Dél-alföldi szokás szerint nem spóroltak a hellyel. Gesztenyék, nyárfák, és egy-két méretes jegenye szegélyezte az utat. A fasorok tövében a folyó és a belvizek miatt mély árkok húzódtak. Szikkadtra égett pásztortáska és kevés nád volt bennük. Szárazon múlt el a nyár.

A körösztöződések jól látható placcain itt-ott feszület is látszott, ami kicsit idegenszerű volt, mert a szülővárosa és annak környéke, ahonnét az utazó származott inkább református vidéknek számított. A körösztök előtt elgurulva megállapította, hogy homokkőből faragták valamennyit, a korpuszok meg többnyire bronzból készültek - vagy egy ismeretlen fémötvözetből -, amiket az idő és a korrózió feketére mart, és ettől egy bizarr, bizonytalan eredetű, pogány időkbe vesző bálványra hasonlított a szenvedő Krisztus, amit elrettentésül megfeszítve a közterekre száműztek.

Nagygazdaházak ablakai lezárt spalettákkal védekeztek a tűző nap ellen. Hatalmas faragott kapuk óvták, rejtették az udvarokat, ahol ilyentájt jobbára papucsos cselédek krosnyogtak vödrökkel, vagy rázták az ebéd utáni abroszból a morzsát. Még az elköltött főtt húsok szaga is a levegőben úszott. Az utazó hallani vélte a tányérokat és az eszcajgot elmosó konyhai zajokat: az ajtók csukódását, a zsíros víz loccsanását, a kutyaugatást. A módos gazdaházak kapui mögül egy zárt, ismeretlen világ ismerős neszei szűrődtek ki. A hűvös oldalon kispad guggolt magányosan. Középületet nem látott. Csak egy sarki kocsma vaspánttal lelakatolt szárnyas ajtaja mutatta, hogy ilyenkor még a vendéglős is odahaza pihen. Cégtábláján úgy kapaszkodott össze a két barát, mintha egy mellkasukkal összenőtt torz ikerpár saját nyomorúságára ürítette volna poharát. Az egyik sarkon láthatóan újonnan épült templom állt. Nem volt kimondottan impozáns. Inkább túlméretezett kápolnának látszott. Tompa fényű szürke tetőszerkezetét a napokban bádogozhatták, mert az állványokat még nem volt idő lebontani: fosznideszkák hevertek kupacban a fiatornyok mellett. A csúcsíves ablakok komolykodva nézték a fiákert. Friss meszelés szaga terjengett.

Zsinóregyenesen vitt a központba a főút. Derékszögben jobbra-balra közök, mellékutcák nyíltak, ahol már csak poros út csalinkázott. Sárgásan izzottak a süppedt keréknyomok.

Sehol egy teremtett lélek. És minden sík. Minden reménytelenül egyenes volt, mint az asztallap.

Pk

Folytatásos elbeszélésem V. rész (részlet) Alant pedig a folytatások szép sorba, visszamenőleg

Penovác Endre festménye



Ha még nem mondtam volna, akkor most mondom, hogy ő volt a Tekintetes úr baba-állítgatója.

Hogy honnét lett neki ez a zsíros stallum, már nem tudom. Nagyon régi szokásként élt, hogy vasárnap délutánonként, a város előkelői, az önkéntes tűzoltó egylet tisztjei, a laktanya kuglipályáján összemérték tudásukat. Ingujjra vetkezett, hózentróglis, sportcipős urak szivaroztak, fröccsöztek ott. Hörögve gurultak a márványgolyók a tükörsima pályán, a keményfa babák fület fájdító csattanással rebbentek szanaszét, és ha dőlt a vezér, teli fát ordított mindenki. Ilyenkor Nebörösö a pálya végén a disznóbőrrel bevont, lószőrrel kipárnázott ütközőfal mellett posztolt, ugrott, állította a helyükre a kiütött babákat és a golyóbist egy teknőszerűen megformált lejtmenetre tervezett vályúban szépen visszaküldte a játékosoknak. Az urak pedig hónaljban izzadtak, hátukra ragadt a vászoning, kipirult az arcuk, trágár szavakkal illették a szerencsétlen kezüket és gratuláltak a jó passzban lévőknek. Úszott a férfiasság szaga a légypiszkos villanykörte fölött. Estefelé rend szerint már a pályán hangos nevetés bodrozott, zajos kvaterkázásba fulladt a sportdélután. Az urak, egyleti tagok koccintgatva csiholták egymás eszét. Nebörösönek a győztes papírbankóval fizetett. A kis Rohacsek, a szertáros segédje számolatlanul hordta a hűvösen gyöngyöző ledrótozott verseci palackokat, amiket rendesen a kisebb lajtoskocsi ciszternájában tároltak. Egészen sötétedésig tartott ez a graciózus hóbort. Lámpagyújtásra aztán behallatszott az első fiákerok érkezése, az urak arca - szája szegletükben félmosolyukkal - az utcáig kisimult, ábrázatuk komolyra igazodott és a hites feleségek a vacsoraasztalnál a régi urukat láthatták, halk szóval, parancsoló tekintettel, kimért derékkal.
Tudatában voltak azzal mindannyian, hogy az ivócimborákkal agyon ütött időt az ember a családjától vonja meg.
Azt meg már csak a bölcsebbek, a megvilágosodottak vallják, hogy a családra fordítottat meg a Jóistentől.
Csak a Tekintetes úr maradt még egy darabig, egyedül, tűnődőn üldögélve. Asszony, család őt haza már nem várta. Ilyenkor nehéz csak igazán lesütött szemek helyett állni a Teremtő tekintetét.

(Folytatása következik)

Folytatásos elbeszélésem IV. rész

Penovác Endre grafikája


Nebörösö hersegve harapta az almát férgestől, pállott szája sarkán csorgott az édes lé, kapafogai sárgán villogtak, és átszellemülten csámcsogott.
Ha minden város esze a tanács, és a templom a jobbik - a kocsma meg a rosszabbik – lelke, akkor a piac a város hasa. Éhen maradva nem erisztett el senkit. A macskakövekkel szépen kirakott, akácfákkal szegélyezett teret minden idegen az orra után meglelhette. Sercegő zsír és tejtermékek szaga ülte meg a körüle szétfutó huszárszablyaként ívelő téglás gazdaházakkal szegélyezett utcákat. A súlyos szárazkapu bejáratok körül gipszből készült díszek, sárkányok, angyalok, szőlőindák meg a világ túnnansó végéről ide álmodott jelek, domborulatok ékeskedtek. Jómódot hirdettek a palatetők, amiken a moha selyme úgy meg szeret élni, a vörösréz csatornák szakállas pofájú ördöngös figurái, a három lábnál is magasabb rolós ablakokban lógó nehéz függönyök, a fölfelé kapaszkodó köznaponként is pecsenyeillatot lehelő nyújtott kürtők.

A cselédek éjfélkor álmos képpel dagasztották a kenyértésztát, hogy pirkadat tájékán a kényes természetű háziasszonynak kisüthessék a friss cipót.

Ezeknek a cselédeknek mosószappan-szagú volt a hajuk, és a keményítőtől ropogott a kötényük. Sárgaréz csatos cipőiket nyersgumi talppal megragasztották, minek után olyan hangtalanul tudtak surranni a kivikszelt parketton, rideg fajanszcsempén, akár a pirkadatkor hazaóvatoskodó szellemek. Végső soron a háziak előtt ők sem voltak egyebek, arctalan, jellegtelen lényeknél. Jöttek-mentek, kit-mikor csaptak el, vagy küldtek tanyára. Dolguk volt a lehullott meg még éretlen birsalmák egybegyűjtése, amiket ősz végéig a szekrényeik tetején érleltek. Szaglottak is attól a cselédszobák! Mintha ádvent derekán is a mezítlábas nyár virgonc kacaja lengte volna be az ablaktalan, máló vakolatú, napfényt nem látott odújaikat. Náluk penészedett a fal, a sarokban szegényes batyujuk gunnyasztott, és a kinti világ, az utca történéseit zörejekből emésztették csak. Hogy köszönt-e a bakter, vagy már megint szunnyad, bagzanak-e a macskák, danol-e hazáig a pityókás Gugyera? Aki figyelt, így is csak kihallotta a világ zegernye ügyeit.

A piac pedig már hajnal előtt fertályórával éledezni látszott, bezörögtek az első kordék, ráfos szekerek, dorozsmai kocsikon a messzebbről érkező kereskedők, iparosok, tehetős mesterek. Libbentek a harmattól nehéz viaszos vásznak, seperc alatt nőttek a ponyvákból eszkábát sátrak. Reggeltől napszálltáig folyamatosan zsongott, lüktetett a tér. Emberzsivaj kavargott a zöldségesládák, föltornyozott gyümölcskupacok között. Minden teremtményt rakott áldással várt a piac.
Volt aztán olyan is, aki bort árult, pálinkát vagy éppenséggel titkolt portékát, levetkőzött ősz tájékán szűzdohányt, aminek nyomát hegyes tekintetű fináncok vizslatták. A legveszedelmesebb, de igen kelendő mégis a szó volt. A politikát, a hadijelentéseket, esélyeket, fronthelyzetet pusmogva taglalókra sovány bizalommal tekintettünk ugyan, de meghallgattuk őket, mert a tilosban járás valami-féle férfias izgalommal töltött el bennünket.
Későbben megfogyott a bátorságunk, mert a kelleténél hangosabban gondolkodó izgágák között szétütött a hatalom, a kakastollasok szuronyokkal böködve párosával vitték őket a városba. El is dugult szép csendbe az effajta tevékenység, mert ahogy azok a kedvetlen idők mind nagyobb fodrokat vetettek, amúgy is megtudtuk az erjesztő hírek vastagabbját. Megcsöndösödött a nép, akár a mák vetésének idején szokás.

Egyedül tán csak Nebörösö élte régi világát. Neki varjúhájjal volt sütve minden napja. A legjobban nyáron élt, amikor az utcákon sorakozó fákról cigánymeggyet kosztolhatott. Ette két pofára, almamennyi belefért. Finom a cigánymeggy, szereti, aki szokva van a savanyú dolgokhoz. Akinek üröm az élete, annak ez is édes.

Ha utólag belegondolok, igazából nem is volt rossz sorsa. Csütörtökön meg vasárnap, heti piacok alkalmával köszöntött rá a szebb világ. Vetettek neki ezt-azt. A bunyevác pék a hajnalban kisült cipójából hasított neki. Olykor káposzta torzsáját nyomták a markába, ami olyan csemegének számított, hogy azért még a tanító gyereke is birokra kelt. Zsebe elgurult vöröshagymákkal, krumplicukorral, aszalt szilvákkal volt teletömve, és erre az alaktalan gyurmányra nagy tarka tányérricaszemek ragadtak. Jószívű kofáktól ekkor-akkor kicsattanóan piros, de már ütődött vagy kukacos almát kapott, amiért a városi népek pénzt nem adtak. Csak az a sok, földjéből élő szegény ember tudja, hogy a legédesebb gyümölcsökben és a leglevecsesebb termésben érzi otthon magát az ostoba kis véglény, ami előkóstolóként véleményezi a természet ajándékát, hogy aztán a teremtés alja és koronája, pondró az emberrel ketten, közösen dicsérhessék az Égiek ajándékát és a Mindenható nagyságát.

Nebörösö nem tudta mi az, hogy sors, nem tudta mi az elesettség, mi az, hogy nincstelen. Ilyen cifra gondolatok nem foglalkoztatták. Mint ahogy más se nagyon. Ha ugratták, fejében elméje föl sem kapaszkodott hozzá, bárgyún vigyorgott és a világ rendje valójának vélte, hogy folyton az ő rovására ment az összes ízetlen tréfa, a vastag viccelődés. Hiába. A jámbort az ég madaraitól éppenséggel csak foldozott, ütött-kopott vanja különböztette meg.
Furcsa nevét is egy ilyen feszes szó, hahotát kiváltó eset kölkedzette. Mert pihent emberek sokszor ilyeneken köszörülködnek.

Két másik ember és a kiálló bordájú Nebörösö herekévéket rakodtak, valahol kint a Döme-dűleje melletti sütős földeken. Ökörnyálas szép ősz volt, a negyedik kaszálás ideje múlott. A távoli horizonton szürkén kapaszkodott az égbe a zentai városháza nagytornya.
A kanális partján bíbicek vitatkoztak, fosógémek húztak hazafelé. Nedves, nehéz földszagot szuszogott ki magából a legelő, messzebb tehenek feküdtek. Velük kérődzött nagy lustán minden. A lovak is csak álmosan pillogtak a hámban, a here meg már toronymagasan állt a kocsin. Ketten adogatták, egy odafönt igazította. Sorra vették a körösztöket. Ha az egyik elfogyott, Nebörösö összekaparta a pár maréknyi szétszóródottat, az se menjen veszendőbe, a lovak meg pár lépéssel odébb mentek a szomszéd stációhoz, mert legfölül a gyeplőt megrántó Ábris gazda előrébb gyihikelte őket. Ilyenkor megfeszült az istráng, kenyetlenül csikordult a kerékagy és a kocsi odaimbolygott a következő, még érintetlen rakáshoz.

Nehéz volt már a teher, erőlködött a rudas. (Amióta a falánkságuk miatt a Názáreti megátkozta a fajtáját, nem valami jól megy soruk, folyton éhség gyötri őket. Ha tehetik, álló nap csak esznek hiába. Úgy kell nekik, miért nem vitték be Jeruzsálembe az Urat! Bezzeg a butának mondott szamár szót fogadott, abbahagyta a legelést, jámboran engedelmeskedett. Azóta jól tűri az éhséget, nem válogat, mint a finnyásabb atyafisága…)

Egy idő után annyira fölpúpozták a herét, hogy villáról adogatva már nem érték el, és üggyel-bajjal dobálva lehetett a bogárhátra pakolt rakományt tetézni. Nebörösö liheget, erőlködött. Tarjagos képén világított a ragya, a kévék mind nehezebbnek tűntek, Ábris meg egyre hajtotta őket. Sietett, már csak két köröszt volt hátra. Éjszakára az idő is fenekedni látszott, vissza már értük nem akart jönni. Ha meg a here szétázott volna, berohad, a kecske is csak muszájból lát neki. Mifelénk a paraszt mindig úgy okoskodott, hogy körömszakadtáig védte a maga vélt jussát. Inkább beragadt a sárba, de a dűlőút szegélyét is odaszántotta parcellájához. Kivágta a kétszáz éves körtefát, hogy árnyékot ne vessen a földjére. És ha nem is vet, a szomszéd ne egyen belőle… Hát Ábris gazda is imígyen okoskodott. Rakatja tengőtörésig, amíg fölfér az utolsó kéve is, aztán előkerül a kötél, a lánycsöcsű almafa ágból farigcsált kukával és körösztbe lekötik a házhegynyi rakományt. Jól van az úgy nagyon! Arra gondolni sem szabad, hogy esetleg árokba fordulnának, mert akkor borulhat velük a mindenség, lett ebből már emberhalál is.
A nagy igyekezetben a kender hajtószár visszacsusszant a bakra, mint egy döglött óriáskígyó. A gazda – vesztére – Nebörösönek rikkantott föntről, hogy nógassa meg a lovakat.
A következő köröszt alig tízlépésnyire volt. Nebörösö megragadta a hajtószárat, és nagyot rántott rajta.

Nem számolt vele szegény feje, hogy a ló legalább olyan okos állat, amilyen komisz is tud lenni.
Az ostoros, amint megérezte a bizonytalan, idegen kezet, megugrott helyből, Ábris gazda meg egyensúlyát veszejtve lebucskázott az emeletnyi magasból és nagyot puffanva a tarlóra csapódott. Port ver föl a háta. Egy ideig szava se volt, csak hápogott nagyokat, megtaknyosodott a szeme fehére, kimaradt belőle a levegő. Később, ahogy visszasomfordált belé a szusz, ordítani kezdett, és bár a szentek némelyike és a szentségek igen sűrűn, cifrázottan szerepeltek benne, nem nagyon hasonlított imádsághoz.

Nebörösö lapított, és ronda arca cserép módra széttöredezett félelmében. Pedig a szájra öblös gazdának nagyobb baja nem esett.
Aztán valahogy fölfért az utolsó kéve is. Amikor a Kékköröszt mellett cammogtak hazafelé, Ábris az ostorával a feszületre bökött, és bosszúsan, nevetve megjegyezte, hogy ha Krisztus urunk fölött az INRI tábla zsidóul rövidítve Jézus szent nevét jelenti, akkor „ennek” - és itt Nebörösöre mutatott – a Ne Bízz Rá Semmit pernahajdernek a bitófájára egy szép napon NBRS-t kell a feje fölé ácsolni. Mert egyszer megérdemelten akasztani fogják, mint kondért a szolgafára, az már most olyan biztos, mint a parancsolat.

Attól a naptól fogva Nebörösö az lett ami. És nevéhez hűen tényleg ódzkodtak bármi fontosat is reá bízni a jónépek.
Megmaradt az akloknál, a birkák között, sarlózta a paréjt a disznóknak, vizet húzott a kútból, ölfát hasogatott, vagy telente kékülő ujjakkal nádat segített vágni.

Csak egyetlen komolyabb dolga akadt, de abban aztán igazán ellázasodott a munkája. Ám azért nem kevesen irigyeltük.
(Folytatása következik)

Folytatásos elbeszélésem III. rész

Középen szegény jó barátom. Örökre középen marad.

Az új úrnő közvetlen volt és mégis távolságtartó. Hangjában indulat soha nem rezgett, mégis bújt előle mindenki, amikor neszét vették zivataros kedvének. Urával, családjával nem élt nagy lábon. Megnyúlott képű ismerősei beszélték róluk, hogy hét nagyobbik felében hústalan ebédet fogyasztott házának népe, akiknek bárminő hideg idő jött is reájuk, tiltva volt emberes hónap előtt a kúriát fölfűteni.

A Tekintetes úr pedig – miként tették azt elődei majd’ kétszáz esztendő alatt - a városka élére állott. Tette ezt is azzal a hanyag eleganciával, ami olyan jól illett korán őszülő halántékához. Mint nagy uralkodói házak sarja, az örökös vanban kevésbé a saját, mint inkább a mások hasznára törekedett.
Ez lehetett az oka, hogy az örökül reá testált felelősségét csak a merész tervei szárnyalták fölül.

Megszervezte és fölszerelte az Önkéntes Tűzoltó Egyletet.
Olyan cifra aranyzsinóros vállbojtja volt az egyenruhájuknak, hogy a közlegényeket is ezredesnek kijáró tisztelet kisérte, ha ünnepekkor díszuniformisban parádéztak. A módosabb legények kezüket-lábukat törték, hogy a nem kevéske tagsági díj ellenében a bajtársi kötelékbe vétessenek, mert a lányok szemét elhomályosította a sárgaréz-tarajos sisak csillogása, a vörös oldalsráfos pantallók vasalt éle, meg a váll-lapra fűzött fonott zsinóros szolgálati síp tutuló búgása. De az úribb népség is iparkodott tiszthelyettesi vagy tiszti rangot szerezni. Legalább kéthetente – rend szerint hét végén - gyűlésezett az Egylet, ahol az utolsó napirendi pont, a Különfélék címszót, általában a vasárnap hajnali kakaskukorékolás köszöntötte, a vacsora maradékát pedig már a szertáros kuvaszai emésztették. Így történhetett meg, hogy közadakozásból, szép összegű fölajánlásokból, gáláns átutalásokból olyan sikeresen földuzzasztották a laktanya szertárát, hogy a környékben hozzá foghatót se lehetett látni.
Még egy százlábas mászólétrájuk is a leltárlistán díszelgett, pedig semmi szükség nem mutatkozott reá, lévén nálunk legföljebb egy emeletes téglaépületek voltak.
Arra is tisztán emlékszem, hogy a Tekintetes úr egyszer, valahonnét – tán Pestről – pénzt szerzett a Városi Kaszinó építésére, és mire annak dudacserepei a helyükre kerültek és az avatóra a kürtőkalapos miniszter méltóztatott megjelenni, ugyan azon a napon a Népkönyvtár vadonatúj épületénél is bordó bársony díszpárnán várta a nagyolló, amivel átvághatta a főbejárat intarziás kapubélleténél kifeszített szalagot a frakkos-pillenyakkendős delegáció. Regélik: a kaszinóra kijárt összegből erre is tellett.
Messzire, nagyon messzire, a megyehatáron túlra is elért a szava. Nem is véletlenül és nem is hiába. Elnöke volt a Tekintetes úr egy rakás egyesületnek, asztaltársaságnak, körnek vagy alapítványnak. Úszó- és atléta klub elnökségi tagsága, a Katolikus Kör templomképviselőinek örökös elnöke, alapító tagja és tiszteletbeli elnöke a Nagycsaládokat Segítő Káritásznak, vezetője a Környezet Tisztaságát Ügyelő Társaságnak, a Fogathajtó-, Lovas- és Fiákeregyletnek, az Árvaház, a Dalárda, a városi hetilap a Figyelő főtámogatójaként, és a helyi Diána Vadásztársaság felügyelő bizottságának igazgatójaként csakúgy számon tartották.
Olyan figyelmes füllel hallotta meg a szegényebbje veszékölését, mint ahogy más rangjabéli a gazdatisztje referálását szokta volt.

Egy alkalommal, vélhetőleg ezért, valakik - tán túlbuzgó Mária-társulatos anyókák - még hálaadó misét is mondattak neki.
Hírlik, meg is haragudott érte.
Mert aznap - vasárnap lévén - a Tekintetes úr, lehet dühében, de megeshet, hogy csak elcsusszant úri kedvében - a laktanya boltíves szertárában harmadszor is kezet emelt Nebörösöre.

Első ízben, jaj de nagyon régen, a piacon adott neki nyaklevest: amolyan feddő tarkólegyintést, mert Nebörösö valami ismeretlen oknál fogva neki hátrált és a fiatal uraság lábára hágott. Másodjára pedig, ami egy piszkos hajnalon történt, állcsúcson ütötte, amikor a városi patika előtt beléje botlott, mert Nebörösö részegen a lába elé vetette magát.

Azt már csak én tudom, miként intézték az égiek, hogy a Tekintetes úr három ütlege, három fia és három fájdalma találkozzék Nebörösö sorsával. Görbe sorokkal ír egyenest az Úristen.

Maguk már nem emlékezhetnek rá, történt az óta egy s más errefelé, de én még azzal feszíthetek, hogy személyesen ismertem a Nebörösöt.

Ha visszakergetem emlékeimet csikókoromba, magam előtt látom nyakigláb figuráját, himlőheges, pattanásos képét, aggodalmasan pislogó savószínű tekintetét, meg a fel-alá liftező öklömnyi ádámcsutkáját. Bár tudom, hogy egyívású volt velem, a korát többnyire följebb taksálták, mert koravén volt, mert rekedtesen sipákolón beszélt, és mert ronda volt, olyan minden széptől ment csúnya ember, akit rosszkedvében, becsukott ablaktáblák mögött, szobája sötétjében gyúrhat világra a Teremtő. Ott magzott föl velünk, a folyó meg a Járás közé ékelődötten, mégis kirítt közülünk.

Klottgatyája lobogott a szélben, karónyi gacsos lábai irdatlan nagy lábikrákon tapodták a legelő porát. Az esztendő nagy részében mezítláb bóklászott, a kutúk csonkjai ősz tájékán véresre kaszabolták lába szárát, apró cafatokat vájtak ki a talpából. Apját-anyját nem ismerte. Árva volt, mint a keréknyom sarába taposott keszkenő. Ha éppen akadt neki, akkor csak Szent Mihálytól Györgyig viselt cipőt, azt se bőrből, hanem fából valót, amikkel rettenetes nagyokat lépve járta a maga útját, nevetségesen hullámzó bakugrásos módján, hogy szétlapult alatta minden, ahová az ormótlan fatalpak laffogtak. Kirongyolódott matrózcsíkos ingjét fakóra szívta a nap, tücsökizomzatú karja végén bütykös ujjú lapátnyi tenyerével legyeket hessegetett, vagy markolta a ganajos villája nyelét, mert többnyire az akloknál napszámba dolgozott, a birkák alól trágyázott.
Ott is volt szállása. Kicsit maga is birkává lett köztük.
Türelme, közönye végtelen volt. Ha vigyorra torzult pállott szája, a nyelve előleffent, ahogy a szagot ízlelő vezérürünek szokott. Felhőként lengte körül a bőrébe ívódott birka- és izzadtságszag. Örökké szolgálatkészen, forradásos szemöldöke alól laposakat pillogva, kushadó kutya pózban állt a piac, vagy a postakert sarkán. Többnyire vasvillára támaszkodva, félig oldalvást, akár a Pocok Bandi földjénél lévő magányos jegenye, ahol a dűlő mellett olyan szögben dőlnek szélbe a fák, mint a Korona körösztje.
Tavasz közeledtével minden esztendőben, seszínű üstökét hatóságilag parancsba adottan, tövig kopaszra borotváltatta a jegyző úr. Kora hajnalban már pitlikelt, a derengő nap sugára bekeretezte szokott helyén ácsorgó szálkás sziluettjét. Alkalmi munkára várt, a napi betevőre. Néha tökmagot rágcsált.

A postakert sarkán, a Széna térnek ő volt a mezsgyekarója.

Folytatásos elbeszélésem II. rész

Járás. Trillával a kispiaci vásárba menet.


Tudom ám én, hogy a hegyi emberek messzire látnak. Egy-két napi járóföldet befog a szemük. Soha sincsenek egyedül, mert kurjantásukra a visszhangjuk a válasz. Csak mi, járási népek vagyunk a látóhatár farkasgúzsba kötött szolgái. És nem látjuk előre a holnapot se. Nem láttuk előre a háborút se. Mert csak a saját árnyékunkat látjuk. Kurjongatni se szokunk. Mert visszhang sincs. Ami van, az nekünk belülről jön. De ahhoz meg fölösleges a hangos szó. Hát így örvénylettünk bele a pokolba. Farkasgúzsba béklyózottan.

A nagyvilág eseményei tőlünk távol zajlottak, nagy sokára értek el a faluba a hírek. Még a hadiposta fekete pecsétes gyászjelentéseit is csak kétheti késéssel hozta a kacskakezű lovasküldönc, aki egyik szemére hályogos lován, disznóbőr oldalzsákban szállította az itthonmaradottaknak a frontkatonák leveleit, a kusza sorokkal írt nehéz, kaszához szokott kézzel kapart apai, hitvesi szép szavakat, a hiányt, a honvágyat vagy a fájdalmat. Ezeknek a leveleknek a papírosán idegen volt a sasos vízjel, idegenül hatottak az emlékekben élő kemény férfiak irományai, a mindig szófukarként számon tartott fiúk meghökkentően bárgyú, tétova gondolatai, a kínosan összegereblyézett, megnyugtatástól erőltetett tömör mondatok, amelyek katonás egyszerűségén is átjegellett a naponta megélt borzalom, a bizonytalanság, a halál torkában vergődő emberek szűkszavú referálása. Minden levél magában hordozta küldőjének haldokló hörgését, a búcsúzást. Mintha minden sor az utolsó szó jogán íródott volna.
A levelek többnyire sárosak voltak. A szürkés színezetű Galícia vériszamos lövészárkaiból származott, a vörös, elkenődött kosz a piavei, vagy a doberdói karsztról, ott is valamelyik kavernából, ahol lőszeresládákra borulva büdös olajmécs mellett írtak a bakák, a barna maszat meg a Kárpátok hágóin ébredő honvéd sáros kezéről, ceruzacsonkjáról került a kincstári levélpapírra. Hazafelé, otthonra üzentek a koszfoltok is. Az olvasni nem tudó vénebbje, az anyák, öreganyák ezeket a drága maszatokat csókolgatták könnyezve, mert ösztönös női szívüknek többet elárult alakjuk, színük, mint a görbe sorokkal rótt szálkás betűk ijesztően bonyolult kibogozhatatlan kazla.
A cenzúra vastag, sötétlila kihúzásai is tarkították az együgyű irományokat.
Úgy néztek ki a hadiposta által továbbított küldemények, mint mikor a kiskanális melletti lisztfinom sziksós csontfehér padkán kiborul a piócagyűjtő kosara. Láttam pár alkalommal, hogyan szortírozza az összegyűjtött nadályokat: a porban vonagló férgek kövérebbjét a városba vitte, a patikus úri módon fizetett értük, a közepesebbjeit bádogvödörbe cipelte a piacra, míg a hitványabbakat megtartotta magának, vagyis a falu népének bajaira, azokkal köpölyözött. Vért szívni pedig sűrűn köllött, mert a mifelénk élők ájulásig tartó erejét a szalonna meg a vörösbor adta. Sűrű volt már az ükapáink vére is. Lehet, hogy azt a megkocsonyásodott, könnyen alvadó vérüket ontani se bírták hazájukért, csak mint vörös pecsétviasz hullajtották szerte széjjel, amikor a nehéz idők úgy kívánták és szentelték, egyre csak szentelték nehéz vérükkel szülőföldjükön a rögöket. Mondják, tán ezért is annyi mifelénk a pipacsvirág.

A bagószagú irodában izzadó egyengúnyás ismeretlen cenzor vaskos tintapiócái bezzeg elszívtak valamit mitőlünk: a sápatag reményt, az életet, a hitet, hogy a hazavárt vérünk valaha visszakerül közénk.

Az ordonánc pedig rendületlenül megérkezett a hónapok páratlan napjain.
Örökké vakaratlan, szaros lábú kancájának nyomát mindig könnyek áztatták. A zöld pecsétes levelek után öröm, lelkesedés járt. A kloroform bűzét árasztókét az ijedelem kísérte, mert a tábori kórház jelentése amputált kezeket-lábakat, szétroncsolódott tüdőt, légnyomást, örökös rokkantságot, tönkrement életet jelenthetett. Amelyik házba pedig fekete pecsétes formanyomtatvány került, ott vesződött egy sort a kengyellel, majd lekászmálódott a nyeregből a küldönc; szalutált a fuldokolva zokogó asszonyoknak, és gombszeme olyan kifejezéstelen volt, mint a faragott kapubálványok, vagy a határba ágyalt időtlen kunbabák semmibe néző tekintete.
A nyelet pálinkát egy hajtókára kiitta, még egyszer homlokához emelte tenyerét, mintha a messzeséget kémlelné, ahol egyszer valami csoda folytán fölbukkanhat a hősi halált halt lélek, aztán visszamászott a gebéjére és bóklászott tova; örömöt, gyászt, hét csapást osztogatva.
Nem válogatott szegény és módos ember között. A zsellérsoron éppen úgy csukrétába szedte alvégi áldozatait a lőpofüstös köpönyegű halál szuronyos zsoldosa, mint a gesztenyékkel beültetett főutcán, ahol a kirakatok mögött kereskedők üldögéltek, mellettük pedig a hájas nyakú hentes lakott hisztérika feleségével, akiknek pántlikázott házuk tőszomszédságában, a nyitott ablakból szagos nyári estéken zongora klimpírozását lehetett hallani. A tanító úr öccsének besorozása után ritkábban szólt a zongora, szomorodtak a melódiák, a billentyűkön már csak kopogott a megsárgult, elhangolódott dallam, míg egy napon végleg elnémult a klavír, és attól a naptól kezdve a tanító úr és keszeg derekú hitvese le sem vetették a gyászruhát.
Különben is, a zsidónál nagy keletje lett a sötét posztónak, a fekete kordbársonynak, a pókhálóvékony gyászfátyolnak valónak, a finom tüllnek. A fiúk, férfiak pedig egymás után számolatlanul, sistergő vérzáporban haltak meg sorban, mint a nyári éjek szikraporos egéről a tengerbe aláhulló csillagok.

A Tekintetes úr, szegény, egymagába is egy vagyont fizetett a legidősebb fia, a Guszti úrfi fekete, arannyal szegélyezett szemfödőjéért, meg a halottaskocsit húzó paripalovak takarójáért. Pedig a sújtásokkal, fekete csipkével gazdagon hintett parádés szerelés, az ezüstös fényű újdonatúj szerszámok se tudták többé föltámasztani az úrfit, akit tisztnek kijáró szertartással hoztak haza, föllobogózva, díszsortűzzel temettek el a címerpajzs alá, a bolthajtásos családi kriptába. A lecinkelt koporsóban hazatérő fiú hősi halálával befeküdt a nagyhírű ősei közé, nevét óarany festékkel kihúzták, fölvésték a márványtáblára. Azt már csak a Tekintetes úr tudhatta, hogy az ő szívébe milyen élesre köszörült vésővel, és mennyire mélyen vájódott a Guszti gyerek neve.

Verte a sors a Tekintetes urat. Három szép szál fia közül öreg korára kettőt eltemetett. Az első, aki elhagyta az árnyékviágot, a középső sarja volt. Az álmodozó tekintetű, ébenfekete szemű Miklós az anyja szelíd természetét örökölte. Pesten tanult, nagy Lavalliére-nyakkendőt hordott, mint a kaszinók művészlelkei és egy tavaszi délutánon golyót röpített fejébe. Mondják, valami kokott tántorgó szerelme miatt. És hogy a csapás teljes legyen, a Tekintetes úr asszonya is ezután költözött el a felvidéki birtokra.
Mert az égiek által kimért gondviselés, szerencse olyan, hogy ha szemüket lehunyják, akkor meghalás lesz. A vigaszunk csak az lehet, hogy ha egyszer kinyitják, akkor lészen föltámadás.

Pedig milyen nagy volt az öröm, amikor a hadiposta csomagot hozott a Guszti úrfitól!
Emlékszem, Karácsony szent hetében jártunk. Porhót szitáltak a fellegek, és a kacska küldönc megjelent a falu alatti befagyott itatónál. A táskája mellett, a nyeregkápához kötve szépen begöngyölt, nemzeti színű szalaggal átkötött holmi fityegett. Mire a dombon lévő kúria vasrácsos kerítéséig ért, odabent a Tekintetes úr a megsarkantyúzott hírből már tudta, hogy az úrfi karácsonyi csomagot küldött.

Szaladott is kifelé a kandalló mellől elrúgva magát, a nagy kitárt ajtószárnyakon a terasz hideg kövére hajadonfőtt. A bejáró előtt vele lelkesült a ház népe. A sárba ragadott sorsú emberek együtt örvendeztek urukkal. A csomagból pedig egy szépen megmunkált kis betlehemi bölcső került elő. De milyen bölcső! Valami tompán csillogó réz ötvözetből készült, mívesen meglyuggatva, kicsipkézett szegéllyel, cirombákkal, cifrán kacskaringózva díszlő vésetekkel, hogy ámulta, aki látta. A Guszti úrfi saját kezűleg készítette. Ám, míg a sokaságban lévők, a nyakukat nyújtogatók egymást túllicitálva dicsérték a kis bölcsőt, valami hirtelen támadó gonosz fuvallat kélt és a huzat bevágta a tárva-nyitva hagyott üveg ajtószárnyakat, hogy fület zúdító csörömpöléssel kitört annak minden tükörtáblája.

Fölrémült a baj!

Mindenki megkukult. Csak az apró hószemcsék halk zizegése hallatszódott.
A Tekintetes úr pedig oda se fordult, csak fogta remegő kezében a fém bölcsőt, és ahogy nézegette, latolgatta, úgy borult el lassúdottan a tekintete, keskenyedett a szája. Már látszott, hogy megfogyott az öröme. Nem értette senki, miért nem kellem a szemének a fia által küldött ajándék.
Aztán tudtuk meg, hogy az a fémből farigcsált betlehemi bölcső bizony hatvanhatos repeszgránát megüresedett hüvelyéből készült.
És utána már egy sor levél nem sok, annyi sem jött a Guszti úrfitól, csak egy pár hétre rá a halotti menet a megcsöndösödött legidősebb sarjjal.
A hüzniből készített bölcső pedig az apa ágyával szembeni komódra lett téve. Ott lett helye, hogy a hold fénye ringathassa örökre.

Onnét kezdve a Tekintetes úr szótlan lett.
Fia halála meghervasztotta szavát, neje akarata után megcsontosodott.
Szótlansága heges kérgén belül azonban mély érzések lakozhattak a Tekintetes úrban, mert a cselédsoron suttogva mesélték, hogy reggelente a vánkosából csészényi könnyeket lehet facsarni.
Meglesték, hogy minden éjjelen, a legkisebb úrfi ágyához látogatott, álldogált mellette hátrafont kézzel, vigyázta álmát. Hogy milyen sűrűn járhatott oda, azt csak a sláfrokjából kiáradó levendula-szappan illata árulta el reggelenként, az ágyazó belsősnek. Biztosak voltunk benne, hogy amikor a holdban látni lehetett a hegedülő Dávidot, amint az örökifjú táncoló Cicellének játszik, akkor a Tekintetes úr puha léptekkel a megmaradott fia ágyához ment és virrasztott nála hármasban. Kegyelemmel teli szelíd társaságban: a magányával és a bánatával.

Pedig ha vénségemre, sűrű szuszakodás után, nagy nehezen eszemet még sikerül riasztani, fölsejlik előttem a Tekintetes úr korábbi, vidám életének megannyi csodálatos képe, a róla mesélt, színes eleven történetek.

Az apja is a falu gazdája volt.
A fiatal uraság mikorra kerekded egész emberré vált, már német nyelvű egyetemi diplomával bírt és bejárta a fél világot. Egyenes alakja rendre messzi nagyvárosok főutcáin tünedezett föl. Vasalt cipősarka parkettás szalonok tucatját koptatta, és ha a lipcsei cipésznél apró öltésekkel varrott cúgos cipők patkolt kopogását azok a semmivel össze nem téveszthető férfiasan kemény léptek megszólaltatták valamelyik főváros flaszterén, a bóbitás hölgyek koszorúja rózsaillatot pihegve lesett ki a düftin napernyők bodra alól. A Tekintetes úr utazó korában barnás, mentával szagosított kis szivarkákat szívott, dióolajtól fénylettek fürtjei és mályvaszínű kendő kacsintott zakójának zsebéből a körötte dongó világ szerzeményeire. Szerette a mézesen csillogó, félszáraz francia borokat, és némely esti hírlap pletykarovata azt is megírta, amikor asztal alá itta minden náció önjelölt borlovagjait. Cifrán rakott szóval udvarolt a nőknek. Megtörtént nem egyszer, hogy valahol, egy idegen világ csillogó kaszinójában, hajnaltájt már félrecsúszott nyakkendővel, pezsgősvödörrel hadonászva dirigálta a magyaros dallamot - ritmust értetlenül, rosszul húzó zenekar ijedten tercelő csellistáját. Aztán reggelente konflis vitte a gőzfürdőbe, ahonnét karikás szemmel parancsolta magát a szállodai szobájába. Késő délután ébredt, az íróasztalánál heverő finom hegyű festett lúdtollával levelet fogalmazott hazulra, és a magabízó, derűs jómódban élő egészséges fiatalember keze nem remegett, amikor az otthonülő, de már egészségében megrokkant apjának tövéről-hegyére beszámolt az előző napjának eseményeiről. A finom rondírással rajzolt betűk pohos hasa is azt sugallta, hogy a földabrosz távoli pontján bohém életet élő ifjú valahol mélyen a lelkében, a természetében a bölcsesség ládafiáját nyitó kulcsnak van birtokában.
Mert annak sikerült lennie - maradnia, aki.
Mértéktelenségben ismerte meg a mértéket, ahogy a szerelemben ismerszik meg a csalódás, a hűségben a csapodárság, szertelen öröm mámora után a csömör rosszkedve.

Tudta, hogy a jellemes embert összeigazítja a megpróbáltatás, a megannyi kísértés. Csak a jellemtelen csúszik szét egy életre. Az a mérhetetlenül sok hanyatlott ember sorsa, keserve is ezt igazolja.

Férfiasra faragott arcán mélyen ülő sötét szeme fölmérte maga körül a világot. A szépséget észre vette, az erényt becsülte. A semmi kis gyarló bűnöket csak úgy, az olyan ember elnéző somolygásával nyugtázta, mint azok a sokat magasztalt régi bölcsek, a derűben fogant perceiket számon tartó megigazultak.

Apja halálakor fonala szakadt bolyongásának és egy könnyed sóhajjal abbamaradt a lámpás éjszakai élet. A fiatal Tekintetes úr hazaköltözött az örökéül reászállott családi kúriába, ahol a homlokzati, homokkőből faragott angyalpáros ugyan azzal az édes nemtörődömséggel bambult őrá is, mint másfél évszázada minden ősére. Aztán városi, kék köpenyes mesterek érkeztek a cselédek közé, akik álló naphosszat csattogtak, fúrtak, csiszoltak a ház délkeleti szárnyában, ahová a Hétfájdalmú Szűzanya napján a Tekintetes úr mátkája - egy jó nevű fölvidéki nemesi család egyetlen lánya - megérkezett.
Valériának hívták és szép volt, mint aki szentelt vízben mosakszik.
(Folytatása következik)

Folytatásos elbeszélésem I. rész

Andreas Kuhnlein szoborkompozíciója


Pósa Károly


Nebörösö


Ezen túl is kutattam még, de nem találtam semmit.
Ezer között találtam egy férfit,
de asszonyt az összes között sem találtam.

Prédikátor könyve 7, 28


-- Csecse bogyó! – mondotta volt az a kánya, amikor belenézett a kimarjult lábú döglött ló fejébe, ami elhagyatottan hevert a Csorda-út mellett.

Mióta az a kis porszem egy egész világgá gömbölyödött, minden időkben tusakodott a jó a rosszal.

Még arra a bakancsra is tisztán emlékszem.
Katonai portéka volt. Szürke félretaposott, foszlott sarkú. Máma ilyen már nincsen. Eltűnt, mint a múlt szaga, mint a hajdani lányok nevetése. Pertli helyett csatok voltak rajta. A csatok fölött meg valami furcsa, harcsaszínű kamásli. Akkor azt hittem, gennyes kórban szenvedő, tályogos ember bepútyelkált vádliját látom. Koldusféle hazátlan szerzetek viseltek ilyet. Ma már tudom, hogy kincstári lábszárvédő volt. És ahogy vénülök, egyre erősebben hiszem, hogy tényleg beteg emberé lehetett. De annak se nem a lába fájt, hanem a lelke. Úgy kínlódott a kórban, mint az az időszak, ahogy az a rettenetesen szomorúra teremtett bottal vert korszak vonaglott fájdalmában. Mert akkortájt már az időnek is vacogott foga félelmében és torzult képére önnönkeze mélyszántásával vájt borozdákat a szenvedés.

Eszembe jutott számtalanszor. Ahogy lendül az a bakancs. Ahogy nekilódul.
Sokszor próbáltam utánozni azt a mozdulatot. Hanyag volt, nemtörődöm, hányaveti. Híján minden kapkodásnak. Csak úgy egyszerűen lustán közömbös.
Sose tudtam olyat rúgni.
Most meg már vén fejjel, nem is fogok.
De az időt, azt a percet a mai napig szeretném megállítani. Visszacsinálni.
Ha egyáltalán értik, mire vetek.

Akkortájt kezdték vassal mérni az embereket is.

Szép lassan osont előre a végzet.

Falvanként más-más módon, de kitapinthatóan megérkezett az új éra, és nyakába akasztott iszákjában semmi jót nem hozott. Akkor kaptunk már észbe, amikor a rendet kimocskolta közülünk egy olyan világ, amelyben a szódáskocsis fohászkodott legájtatosabban, míg a kántor utca hosszat káromolta a Teremtőt. A kocsmákban könnyeztek, a temetéseken meg dúltak az indulatok. Fiak tették apák nyakára a borotvát, az anyák fattyakat nyögtek ki magukból.
Még a szeretők is egymást csalták.

A szántóföldek penge horizontja kettészelte a tájat, a messzi torkolattüzek, a nehéz ütegek ugatásával elegy éjszakai villanófények alantira meg fölül lévőre hasították a mindenséget. Világosra, sötétre. A kutyák sírásától voltak hangosak az éjjelek. Mondják, a jószág megneszeli a bajt, kiszagolja ideje korán a fenekedő veszedelmet.
Azok a falusi kutyák már sejdítették azt, amit mi még akkor nem. És szűkölt az összes bolhás pára, a kóbor dögök, meg láncra vertek, és a kertek fölvigyázói is mind ríttak veszettül. Hosszan elnyúlva üvöltötték végig holdas és borús éjszakákat, pirkadatig mindahányan. A gyámoltalan kölyökkutyák vinnyognak így, csecs nélkül eléhezve, elanyátlanodva. Máma már bizonyos vagyok benne, hogy azokon a dermedetten gonosz ábrázatú holdas éjszakákon a leples fátum a dűlők alján ólálkodott. Annak kámzsája alól áradt az a hullaszag.

Abban az időben mind gyakrabban volt baljóslóan vörös a lemenő nap, visszatükröződött lángoló duzzadt ábrázata a folyó véresre festett vizében. Halat se nagyon lehetett fogni. Amit igen: foltos volt, beteg szemű, rothadó szagot árasztó. A rákok a partra másztak megdögleni. Ezerszám oszladoztak a szikkadt, repedezett iszapon.

Veszett balta nyele lett a becsület is. Fonákját mutatta minden. Eleven és holt dolog ugyanúgy kificamodott, értelmét vesztette. Huhogtak az öregek, feddő hangjuk még most is fülembe csöng, ahogy figyelmezték a jónépet a bekövetkező változásról, lefestették nekünk a gonosz pofáját, a másik világ tótágast állított lelkét, az istentelenséget, amiben része lesz mindannyiunknak, akik most restek vagyunk. Mondták, hogy a fekete átváltozik fehérré, hogy úrból földönfutó, gazemberből bíró, tanítóból rongyos koldus, búzából meg ocsú lesz. Csak a szegény ember fog megmaradni annak, ami előtte volt. De az ínség még a mostaninál is kegyetlenebb lesz, mert míg most csak a mindennapok betevőjéért sóhajtozunk, eljön az az idő, amikor az emlékezetünket, a létünket és a jövőnket köll majd elsiratnunk, amikor hetedíziglen meg leszünk átkozva, amikor azt vesszük majd észre, hogy magunkra hagyott bennünket az Úristen.
Jajveszékelt a boszorkánynak vélt három ligetsori szipirtyó is, ezek a naponta vízbe nézők, sárgalacsinokból, tehénganéjból jósolók, fekete kakas vérét kieresztő babonás eszelősök. Az ő sirámaiknál csak a csöndben figyelő, tűnődő tekintetű vajákos hallgatása volt beszédesebb. Naphosszat a villámsújtotta szilfa alatt ücsörgött. A szarkák röptét figyelte. Felhők járását meg a jövendőt is kitudta belőle.

Nemigen vetettünk rájuk. Mint a hetis macskafiaknak, nekünk is be volt ragadva a szemünk. Senki közülünk nem hitte, hogy a vörös sertéjű ártány egyszer magkanná válhat.

Fiatalok voltunk, pöndöly alól szabadultak. Vasat haraptunk, megütköztünk volna a villámokat szóró viharral is. Hajadonfőtt, megcifrázva, trillázva, gúnyosan fütyültük szembe a kopogó fagyos szelet. Hónapos csődörcsikó tud ilyen életre valóan egészséges, virgonc lenni, mint mi egykoron voltunk. Lerúgtuk a csillagokat az égről, aztán a Göncöl saroglyájába kapaszkodva vitettük magunkat, és amikor napégette bőrünkön szikrát vetett a folyó csilláma, akkor gondolkodás nélkül, habagajsz módon fenékig ürítettük azt a mázas tejescsuport, amit elébünk kínált lépten-nyomon lüktető boldogságunk. Fújtuk hangos szóval a nótákat és botor fejjel nem riadoztunk, ha néha-néha elpattant egy-egy húr. Dehogyis gondoltuk volna, hogy ilyenkor mindig megvakul valamelyikünk. Ilyen volt az ifjúságom.

Egyszer a Kisgatya még a vonatot is megállította. Fogadásból - hihettük - de később megértettük, hogy sokkal nagyobb tétre ment a virtus.
Szerelmes volt szegény, reménytelenül. A kupec Czöndör leánykája nem hozzá illett.
Annuska szóba se állt vele. Nagy pillájú, madárcsontú kis teremtésként él emlékeimben.
Akkoriban a vasút melletti töltés túloldalán legeltettük a libákat. Hitvány, kiégett fű termett ott. A gőzös tölcsérforma kéményéből kirajzó szikraeső időnként az egészet fölpörzsölte. Szöcskéket zavarásztunk, ürgéztünk. A gyereklányokat hátba hajítottuk békával, hogy aztán a sikoltozásukon röhögjünk. Játék volt mindez, ízetlen tréfa. De már a süldőbbjének elöl kinyílt ingnyakába, könyékig betűrve eresztettünk gyíkot. Ilyenkor a dévaj flótás arca kigyúlt, mert valami sajgó érzés belenyilallt az ágyékába és az irigységünket rosszul palástoló harsány kacagásunk alatt átborzongott rajtunk a megalázott leánykák tekintete, amelyben szégyen helyett minden egyes alkalommal furcsa tüzek gyúltak. A dac, a megvetés és a kihívás szegeződött vissza ránk, amiből kedveszegetten megérthette a legbotorabb suhanc is, hogy nagy részünk méltatlan marad mindörökre arra a kincsre, amivel csak ezek a körülöttünk fölsarjadó lányok sáfárkodhattak.
Csak a Czöndör lánnyal nem. Azzal soha nem gondoltunk ilyesmit tenni.
A gazdag Annuska nem olyannak született.
Zöldcsütörtök volt, amikor Kisgatya váratlanul bejelentette, hogy egymagába képes és megállítja a késő délutáni vonatot. Hangosan, hányavetin mondta. Annuska is velünk volt.
Néztünk rá, mint a test nélküli hangra, hogy mi ütött belé, ilyen gyümölcstelen küzdelembe ereszkedni.
Vélték némelyek, tán a Kőlyuk alatt beléndeket ehetett, ott gurul el a legtöbb ember esze kereke, de én már akkor szeppenten láttam, hogy a Kisgatya nem bolondult meg, inkább tűz lobog a velejében, a szerelem enyészi józan értelmét, és végérvényesen elsüvöltött benne valami rettentő hatalommal bíró hang, ami kiadta neki az őrült cselekedetre hívó parancsszót. De olyan erővel, hogy lelkében megpattanhatott valami, ahogy a vitrinbe őrzött kristálypohár is időnként magától elcikkan.

Lobot vetett a szeme, ahogy a slipperfák közé lépett.

A vonat meg már jött, mert rezgett a sínpár, a látóhatárba összeérve elvesző párhuzamos sínek úgy mutatták, mintha egy óriás létrán jönne felénk a fújtató veszedelem. Ám ennek a lajtorjának a fokai, azok a kátrányba fürösztött erdélyi szálfák most nem az égbe törtek, hanem a látóhatár aljáról, a föld szélén túlról, a világ feketére festett feléről, valahonnét a mélyből sorjáztak és ezeken kapaszkodott ki, egyre följebb, a pokol feneketlen bugyrából hörgött elő az a büdös füstöt okádó, szikrákat köpködő irdatlan vasmonstrum. A Kisgatya állt a slipperfák közepén, sorsát moccanatlanul várva. Ércbálványok, pogány szentek tudnak csak így állni meredten, örökös rezzenetlen nyugalomban. A szerelvény meg már látszott, egyre nagyobbodott. Hallottuk a morajt, aztán a robajjá erősödő zakatolását, de a csattogó kerekek fülrepesztő muzsikáját már nem hallhatta egyikünk se, mert lüktető szívünk dobogása agyunkba kergette a vért és elborította érzékeinket.

A többire csak rongyfoszlott képekben emlékszem.

Látom a fékező vonatot, vijjog a légfék, messziről is kristálytisztán hallom a mozdony figyelmező füttyének kétségbeesett sipítását, a derékig kihajoló masiniszta kigúvadó szemét is látom, meg a nevetséges hadonászását. Aztán a fröcskölő vér ragacsos melegét érzem az arcomon és a lelassúdott, majd megálló vonatkerekeket, a nyikkanást, és a dugattyúk forró gőzében meglátom Kisgatyát, a töltés aljának gazos kavicsain, félredobott bábfigurák kinyaklott pózában fekve, amint lába csonkjaiból ütemesen szanaszét spriccel embermagasba sötétvörös vére.
Magánál volt, még élt egy-két percet.
Fintorgott, ahogy a fejét kitámasztottuk. Azt hörögte, egyre lassúdóbban, egyre érthetetlenebbül hogy egyszer ki köll lépnünk, mert a vonat is megállt. A vonat akkor is… egyszer mindenkinek ki köll lépnie…

Annuska is hallhatta.
Mert amikor a szemébe néztem ugyan azt a dacos megvetést láttam bennök, mint a gyíkokkal űzött barátnéi tekintetében. És attól a pillanattól fogva sokáig nem volt számomra gyűlöletesebb lény széles e világon. Már régóta tudom, hogy abban a percben ott, a forró párában, vérragacsos pofával, a szénpor füstjében halálosan beleszerettem.

Szerelmes voltam bele még akkor is, mikor évek múlva, a Tekintetes úr megmaradt, legkisebb fia nőül kérte és eljegyezték egymást. De akkora már a temetőben dolgot adott megtalálni a Kisgatya megsüppedt sírját. Behorpasztotta az idő súlya, meg a riasztó történések nyomása, amik gyeplőt eresztetten át akartak gázolni rajtunk.

(Folytatása következik)