A lankás szántóföldek nedves
szagokat szuszogva alszanak még, amikor az első fülemüle megszólal. Kisvártatva
követi a párja, és ettől a szépen komponált választól az ég alján pántlikáját
kezdi fűzni a hajnal is. Az ustorkai határban aranyporzót hint a nap első sugara.
Megpecsételi, jóváhagyja a korai tavasz kezdetét. A felhők nagyobbjai közönnyel
veszik tudomásul. Higgadtan úsznak tova, lomha paplantakaró gyanánt Orompart
irányába, leselejtezvén a vetések fölött úszkáló párafoltokat, amik – mint
mindig, most is – gyengéd szeméremmel takargatják be a régi tanyák sírdombjain
növő surját, ahol őzek, fácánok húzták meg magukat a télen, meg ahol néhány
szarkafészket bujtatott a vadakácos bozótos. A táj valós, ám mégis valahogy
illúziókeltő. Csak a dűlőutak abroncsolják össze a vidék magányát. Iramodnak
Kispiac, Szalatornya meg Kanizsa felé, girbegurba módon csalinkáznak a már
zölden életet láttató búzaföldek, az asztallapnyira precízen megtárcsázott
holdnyi, láncnyi parcellák között. Viszik a hátukon az ellágyult emlékeket, a
felhevülteket, az erősebbeket és a halványulóbbakat, a nevettetőket és a
libabőröseket egyaránt, mert ezeknek a döngölt földutaknak a hátán ágyúlövésnyi
nagyra nőnek a múlt képei, még a leheletkönnyű érzelemfoszlányoknak is súlyúk
lesz: egyiket sem lehet már újrateremteni. Tudják ezt a varjak, a koronás
kupola alatt romantikus öregúrként sétálgatók. Tollukon kékesfeketét játszik a
kelő nap első fénye.
A meggyérített, de még így is
bozontos fákkal szomszédolt, a mindig fújó szélbe néző tanyának homályos
ablakán piros, meleg folyadékként csorog be a reggeli világosság.
Lénárd már ébren van. Köhög.
Gereblyézi üstökét. Igazít egyet a gondolatain. Vontatottan kel föl, egy
darabig csak ücsörög az ágy szélén, néz maga elé. Lábikrájának végén
megbillegteti az öregujját. Vakarózik, viszket a válla. Törni kezdi az ágy
deszkája is. Öregesen fölkászmálódik, morog maga elé valamit, aztán kicsit heherészik,
mert keresnie muszáj a zokni párját. Lassan-lassan öltözik. Tetté váltja a
napját. Krákog, majd teljesen váratlanul felnevet. Megvan a zokni. Ott volt az
ágy végében. Likacsos pulóvert húz,
papucsban krosnyog, tesz-vesz az alsókonyhában. A kelleténél hangosabban
csörömpölnek a zsírszagú edények, a tegnapi maradék még az asztalon,
újságpapírral letakarva, noha legyet utoljára novemberben látott. Az újság
tavalyi, feledett híreket őrizget. Madárlátta kenyérvég és tompa konyhakés
tűnődik egymáson. Vastag falú kocsmai pohár félig teli artézi vízzel. Demizson
gubbaszt a bicebóca konyhaasztal alatt, a sporhet hűlt platniján zomácát
vesztett irdatlan fazék. Vénember szakállaként libeg a konyha sarkában lévő
pókháló.
Lénárt huzatot csinál, kitárja az
ajtót. Áll a küszöbön, valaha úri szabó készítette pecsétes nadrágban,
megereszkedett, foszló mandzsettájú kötött pulóverben, és amit a konyhaajtóból
lát, azt már több mint hat évtizede nap mint nap látja. Mégis nézi. Megunhatatlan
az összkép. Seprős szemöldöke alól figyeli a határt, ami egyaránt mutathat neki
bájos és egyszerű részleteket is. Nem tudni mi jár Lénárd fejében. Arca meleg,
szoborarc. Szeme bogár. Az élettapasztalata itt élesedett ki, minden reggel,
ahogy a tanyája időtlen egyedülvalóságában tudott élni, mint egy kései,
megakadt vándor, aki nem csügged el tőle, amiért az egyik mellékes stációnál
kell bevégeznie. Lénárdnak a tanya a bizonyosság. Minden szögletének oka van,
az elrendezettséget sugallja. Távolban kányák kavarognak. A szemhatárt köd
takarja ugyan, de Lénárd átlát rajta. Kémleli a messzeséget, a fehér semmi
peremét. Hallgatnak ketten a csönddel együtt, és a mező szaga betódul a tanyasi
falak közé. A friss légvonat Lénárd eszébe hozza mit kéne tennie. A
begyepesedett udvarra lépvén balra fordul, elindul hátra. Fején a homlokába húzott
pecás kalapja árnyékot vet amúgy is mély szemgödrére. Görbedt alakjának
kontúrja a foszló vakolatra vetül. A kutya már várja, farkát csóválja. Lénárd
finom mozdulattal oldja el a láncról. A kis korcs szökell egyet, ráugrik a
gazdája térdére, aki simít egyet a jószág fején, meg is vakarja a füle tövét,
aztán ellegyinti magától. „Eriggy”, mondja neki, de amaz nem mozdul. Értelemmel,
önzetlenül, gombokként fénylő kutyaszemekkel nézi a borostás emberét, aki erre
már nem mond semmit, csak sarkon fordul és megy, elindul kifelé az udvarból, az
északnak dőlt villanypóznák mentén.
A márciusi fagyos szájú tavaszban
botorkál egymagában Lénárd, körülötte a csimbókos szőrű kutya szaladgál. Görbe
lábon imbolyog tova Lénárd, kutyástul. A tanya a hátuk mögött marad. Egyre
elmosódottabbá válik a kis konyhaablak szeme. Már nem látszanak a fal repedései
sem, a csatorna rozsdája sem. A hajdani tiszta arcát veszíti szép lassan a
szállás. Ahogy Lénárd ellépdel csipke lesz a felhők alja, olyan cakkos,
amilyent csak a völgyesi asszonyok puha ujja tud slingelni, s a kékké váló ég
fundamentuma szép lassan egybefonódik az árnyékokat elnyelő szántások
párhuzamos soraival. A Semmi közepén, az ustorkai egyedülvalósággal.
Pk