BÉLA NAPJA

 

A híres névadó

Hamis a cím, félrevezető, nem névnapról van szó. Február 25-én egyébként a Géza nevűek ünnepelnek, Isten éltesse őket!

Ma mégis Béla napja van. Nekem. Bélával nem régi az ismeretségünk. Mindössze két napja találkoztunk, de a kapcsolatunk hamar kikerekedett, és mostanra az indokoltnál is bensőségesebb. Béla itt lakik nálam. Nem ajánlkozott, nem is kért szállást: én invitáltam lakótársnak. A fürdőszobában kapott helyet. Kedd óta a mosógép tetején egy cipősdobozban tartózkodik. Amolyan ideiglenes albérlőm. Nem egy kellemetlen lakótárs. Csöndös, álmodozó, meglehetősen visszahúzódón él. Béla a kartondoboz falára kapaszkodott, és fejjel lefelé lógva azóta is alszik.

A folyosó hideg kövén láttam meg. Kora este volt, majdnem ráléptem. Béla hanyatt fekvő, kiszolgáltatott, törpe denevér testének élettelenségén túl csak a törékenysége volt megindítóbb. Óvatosan megpöcköltem a cipőm orrával. Rándult egyet, és olyan hangot hallatott, mint mikor rozsdás szöget húznak ki egy régi deszkából. Lábbal a fal mellé toltam, agyon ne tapossa valaki, majd kerítettem egy cipősdobozt, amibe egy régi magazin segítségével gyöngéden belesöpörtem. Béla és fajtársai nagy néha veszettség hordozói, még kesztyűs kézzel sem akartam volna megfogni. A világjárvány óta meg amúgy sem túlontúl pozitív a bőregerek PR-indexe. Teszem hozzá: módfelett igazságtalanul és teljesen indokolatlanul, ugyanis a denevérek rendjébe tartozó állatok mindegyike teljesen ártalmatlan. (Föltéve, ha nem vacsorálunk meg egy fertőzött egyedet.) Még a dzsungelekben élő nagyobb méretű, ténylegesen vérszívók is jobbára csak a négylábú, vagy kérődző emlősökből – marhákból, disznókból, kecskékből, esetleg lovakból – csapolnak le egy-két deci vért, az emberre veszélytelenek. Az Európában élő kisebb denevérektől pedig végképp nem kell tartanunk. Hasznosak, és sajnos az emberi tevékenység miatt immáron minden példányuk veszélyeztetett, védett is. Béla és társai, ezek a tenyeremnél nem nagyobb, gyakran boszorkánylepkényi kis emlősök hatalmas jótevőink. Egy törpe bőregér élete során többtonnányi szúnyogot fogyaszt el, az egyéb zsákmánynak számító éjjeli rovarok tömkelege mellett. Mégsem becsüljük Béláékat.

Nem teng túl bennünk a hála irántuk. Én már láttam gyerekcsapatot focizni labda gyanánt egy denevérrel. Láttam – amúgy a természetet kedvelő – horgász fickó pecabotos raktárajtajára kifeszítve odaszegezett denevér tetemet. A minap pedig akárki láthatta filmen, ahogy egy társasház felújítása során több tucat hibernált denevér hever a februári betonon, ahová a tetőjavító munkások skrupulus nélkül lehajigálták valamennyit. 2021-ben, Európában.
Ha belegondolunk, hogy felelőtlen emberek az idén is fecskefészkek százait (de akkor sem tévedek, ha azt állítom: ezreit) fogják majd leverni, tulajdonképpen nincs is min elszörnyülködnünk. Ha már a kedves fecskemadaraink sem számíthatnak tőlünk irgalomra, mit várjanak a babonás hírű denevérek? A külsejük a cukiság faktor szempontjából reménytelenül előnytelen. Az életmódjuk bizarrnak tűnő, titkokkal övezett, nagy a homály körülöttük a szó minden értelmében: egy csomó ok, vagyis ürügy arra, hogy a világ utálkozzon rajtuk. És amilyen elbaltázott ez a világ – utálkozni is fog tőlük. Pedig nem ők a vámpír szörnyek, hanem mi magunk vagyunk azok. Ahogy érzünk (érzéketlenek vagyunk), ahogy gondolkodunk (nem használjuk az eszünket), ahogy cselekszünk (restek vagyunk): semmiben sem különbözünk a mesebeli vérszívó rémalakoktól.  

Mikor hozzám került, gyors keresztségben részesítettem Drakula gróf attribútumát. A némafilmek vámpír sztárja, a hollywoodi Lugosi Béla után a lakótársam a Béla nevet kapta. Nyugi. Ha netán nőstény, akkor meg Bella. Tegnap egy csomó szakemberrel beszéltem. Ma elviszem Bélát egy menhelyre, ahol kedvére alhat az övéi között, míg el nem ér ide a tavasz, az a meleg alkonyati nap, amikor Béla és a többiek szabadjára eresztve éji vadászatra indulhatnak.

Akkor majd március végét írunk. Egészen szagos éjjelek lesznek. Ahogy eddig, bámulni fogom az éjszakát. De valahol tudom, eztán kicsit figyelmesebb leszek a kandeláberek sárga fényében csapongva cikázó árnyak iránt. Azt fogom képzelni, hogy az egyik közülük Béla. Majd intek neki.

Utóirat: A mai nap folyamán Béla jó kezekbe került, ahol megállapították, hogy egy szoprán törpedenevér (Pipistrellus pygmaeus). 

Azt sem tudtam, hogy van ilyen család a bőregerek alrendjében. Viszont kétségkívül szoprán: cérnavékony hangja volt. 

 Pk

 

NÉGY ÁLMOM

Az ébrenlét berámázott. Ám az álomnak, az én álmaimnak már nincs keretük, korlátjuk. Parttalanok, akár az univerzum óceánja. Mégis, majdnem minden éjjel nagyon különböző szálakat sikerül össze-összeszőnöm. A fonalaknak más a színük, más az anyaguk és a vastagságuk és az irányuk sem egy: százezernyi szögből gomolyognak egybe. Vagy milliónyiból. Nem tudom mennyiből, csak annyi biztos, hogy némelyiken csomók, sőt egész bogok vannak. Vagy megereszkedettek, alaposan összekuszáltak. Ritka a nyílegyenes szál. Nem bosszankodok rajta, már nem. Csukott szemmel talán igazibb kihívás látni.
Mert bár sokféle a fonal, a cérnaszál – a spulni én vagyok. A végpont, amelyben az álmom magánya egy másik valóságot fog létrehozni. Néha pusztán egy színes, kimerevített fotóra telik. Akad, hogy épp csak elkezdett skicc lett az éji látomásból. Ilyenkor eszmélésem pillanatában a vonalam vége a levegőben marad, és a reggelem első döbbenetében még a bal csuklómban érzem a vonal ívét, mintha egy hirtelen megfagyott karmester feltartott keze lenne az enyém… Az esetek többségében viszont filmszerű dolgaimon ámulok. Hiába, hogy megszoktam már: minden egyes alkalommal, minden nekilóduláskor különös izgalom lesz úrrá rajtam. Megújulok. Akár egy sutba dobott régi furulya, amiből az éji huzat incselkedése mindenféle hangokat csalogat elő: várom a légmozgást, a változást. A nem evilági szólót. Mert a koncert csak nekem szól, magamnak játszok, a saját dallamfoszlányaimat. És mi kell a léleknek, ha nem az nóta, amit a szív komponál, teljes öntudatlanságban, egy másik szférában, egy másmilyen hangrendszer harmóniája szerint?
Tegnap a szokott időben, éjfél előtt oltottam lámpát.
Három óra tizenegy perckor fölneszeltem, aztán gyorsan visszaaludtam, majd véglegesen negyed hat után ültem föl az ágyban. Ceruza és notesz után nyúltam, gyorsan jegyzeteltem, címszavakban leírtam az éjjel látottakat. Majdnem mindenre emlékezni szoktam. (Talán, ez is egyfajta átok, hogy nem érdemlem meg a felejtés kiváltságát. Talán kegyelem. Valószínűleg, mint annyi minden: ez is csak nézőpont kérdése.)
Négyfélét is álmodtam.

Álom 1.: Egy vak nőt vezetek a Hatcsöcs kocsmánál, a Széles utcán. A nő azon túl, hogy világtalan – érzem, valahonnét mégis bizonyosan tudom – szeret. Karol, bújik hozzám, bízik bennem, elmondhatatlanul bizsergető állapot! Nem tudom miért, olyan érzésem van, hogy ismerem, de az arcát nem látom, arra valahogy nem emlékszem, csak arra, hogy világos színű, barackvirág rózsaszín ruha és kötött kardigán van rajta. Utánunk jönnek valami démonok, menekülünk a város központja felé. Én jobban félek, mint a nő. Aggódva pislogok hátra.

Álom 2.: Másodjára egy Horgosra vivő új útnál ácsorgok, friss az aszfaltozás, épül. Álmomban is csodálkozom, ugyan mi értelme van, minek? Snitt. Megint az álombeli falumban vagyok. Sokszor megfordultam már itt. Okkersárgára mázolt verett falú parasztházak, tágas, árnyékos utcák, diófa sorok. Nyár van, érzem a diólevelek áható szagát. 1000 euróért veszek egy házat ott, ahol se fürdőszoba, se konyha. Döngölt földes az alja. Egy néni mutogatja milyen szegényes, nekünk "moderneknek", ni, szujos a gerenda, mondja. Nekem mégis tetszik, fejben rendezem az L alakú vályog épületet és beleélem magamat az új otthonomba.

Álom 3.: B. új házában vagyok, a Balatonnál. (Sosem jártam ott, nem is tudom, hogy néz ki.) Az én éjjeli látomásos világomban kétemeletes, puccos, belső körfolyosós. Amolyan újgazdagon bézs színűre meszeltek a belső terek, sok a meleg szín, az ízlésemnek túl sok is. Ráadásul egyben minden, amerikás stílusban. Fölmegyek, benyitok egy helyiségbe, alighanem vasalós szoba vagy lomtár féle. A polcokon kimustrált, nem olvasott könyvek. Azok tetejére akarom rakni a keskeny kis kiadványt, ami a kezemben van, de összeomlik a polc. A sok könyv lezúdul. Zavartan iparkodok visszarakni mindent a helyére. B. jön, szorulok. Nem szid le, hanem flegmával közli: vele is megesett már, neki két órába tellett rendet rakni. Hatalmas megkönnyebbülés!

Álom 4.: Tisza-part. Áradáskor, fatörzseken lépkedek, be a vízbe, most egy ismerőssel vagyok. Árral úszok, nagyon visz a víz. Zavaros a folyam, közben cserkészek jönnek, mondom, nézd, a nyakkendőjükről látom, écskaiak, nem kanizsaiak, noha kék egyenruhát viselnek. A fák derékig vízben állnak, alsó ágaik belelógnak a Tiszába, árnyékot vetnek a folyó tükrére. Nagyon fáradt vagyok, úszok, nincs nap, a levegő hűvös és az ártérben ázó erdő sötétjében igazodási pontként nem látom már sem Bánátot, sem Bácskát.

Virrad. Fölkelek. Hosszú perceken át még a víz szagát is érzem.

                  Pk

Szindbád elhajózott Đenović-ról

 

Vasilije Žugić 75 évet élt.
Hogy nem csak az illúziók hoztak neki örömet, arra mind a 75 éve a cáfolat.
Ez így nem pontos.
Vajo – így hívta mindenki – sokkal többet, sokkal hosszabban létezett. Aki úgy és akként jár-kel a világban, mint ő, annak nem a közönséges, emberi léptékkel mért idő a jussa. Annak évtizedek tucatjai sem elegendőek, hogy a létének összes forgácsából, a története szilánkjaiból kirakhassuk teljes tükörképét. 

Így valahogy van Vajo bátyámmal is. Az ő templomán a rózsaablak ólomüveg mozaikja sosem lesz tökéletes.
Gyanítom, az én kis montenegrói falumban kevesen vannak, vagy tán egy ember sincs, aki Krúdy Gyula köteteit ismerné. Pedig most milyen jól jönne, hisz visszaemlékezve Vajora holnap már egy lenne Krúdy regényalakjai mellett! Ott a helye, én tudom. Bátran besorolható egy még meg sem írt múlt századi, misztikummal és fölösleges szerelmekkel teli kalandos kiadvány főhősei közé.
Alakja még nincs papíron. Ahhoz leülepedett idő kell. Távolság.
Ám a lelke bizonyos, itt van, velünk, most is, amolyan 21. századra itt felejtett Szomjas úrként, Szindbádként vagy Czifra Jánosként. Váltott helyén ül az öböl partján a kocsmaasztalnál, s mint valami régen lemosott, homályos ablaküvegen át bámulja, nézi a múltat. Elmondja, elismétli magának a pályáját, a kanyarjait, a hajójának kikötőit. Négy szívműtét, hat feleség: gombócból is sok, ám Vajo bátyám szívével ahogy a műtőorvosok, úgy a féltucat nősülés sem bírt elbánni. Maradt neki szíve: mindenre és mindenkire.
Bohém, akszamétos mozgású úriemberként ismertem meg. Választékos modora és elragadó humora volt. Több nyelven beszélt, párszor körbejárta a világot. Rengeteg tapasztalat állt mögötte és mégis nevetett. Lényének egyszerűsége volt emberségének a bélyege. A hosszú idő alatt nem változott semmit: húsz éve mindig ugyanúgy kacsintott, fújta a füstöt, s ahogy elfogyott az ital, a pincért udvariasan megkérve rendelt még egy kört. Régebben, miközben mesélt magáról – kacskaringós útjairól – a keze kísérte a mondandóját. Viszkit vagy gint ivott, sok citrommal, és a holland dohányának szagát a tenger felől érkező sós pára sokáig megőrizte. A kocsma teraszát hullámok paskolták, Vajo napszemüvegében láttam a Luštica kefesűrűn bozótos hegygerincét. Latin zene szólt, rumbatök meg szaxofon, és úgy éreztem – hazaérkeztem.
Már csak emiatt is nagyon hálás vagyok neki.
Vasilije Žugić nem kereste az igazságot, csak iparkodott aszerint lenni. S így könnyedén meg is találta, mert fölismerte, és belül hordozta a saját igazát, a szeretettel és a csöndös boldogsággal. Van mit tanulni tőle. Hiányozni fog. Épp most, délben temetik, viszik föl a hegyoldali kis temetőbe. Az öböl rezesbandája fújja neki a gyászindulót. Ha netán hallaná, bizonyos, mosolyogna rajta. Messze van már. Szindbád barátunk vitorlát bontott.   
Legyen áldott az emléked, Vajo!

                                          Pk