NÉGY ÁLMOM

Az ébrenlét berámázott. Ám az álomnak, az én álmaimnak már nincs keretük, korlátjuk. Parttalanok, akár az univerzum óceánja. Mégis, majdnem minden éjjel nagyon különböző szálakat sikerül össze-összeszőnöm. A fonalaknak más a színük, más az anyaguk és a vastagságuk és az irányuk sem egy: százezernyi szögből gomolyognak egybe. Vagy milliónyiból. Nem tudom mennyiből, csak annyi biztos, hogy némelyiken csomók, sőt egész bogok vannak. Vagy megereszkedettek, alaposan összekuszáltak. Ritka a nyílegyenes szál. Nem bosszankodok rajta, már nem. Csukott szemmel talán igazibb kihívás látni.
Mert bár sokféle a fonal, a cérnaszál – a spulni én vagyok. A végpont, amelyben az álmom magánya egy másik valóságot fog létrehozni. Néha pusztán egy színes, kimerevített fotóra telik. Akad, hogy épp csak elkezdett skicc lett az éji látomásból. Ilyenkor eszmélésem pillanatában a vonalam vége a levegőben marad, és a reggelem első döbbenetében még a bal csuklómban érzem a vonal ívét, mintha egy hirtelen megfagyott karmester feltartott keze lenne az enyém… Az esetek többségében viszont filmszerű dolgaimon ámulok. Hiába, hogy megszoktam már: minden egyes alkalommal, minden nekilóduláskor különös izgalom lesz úrrá rajtam. Megújulok. Akár egy sutba dobott régi furulya, amiből az éji huzat incselkedése mindenféle hangokat csalogat elő: várom a légmozgást, a változást. A nem evilági szólót. Mert a koncert csak nekem szól, magamnak játszok, a saját dallamfoszlányaimat. És mi kell a léleknek, ha nem az nóta, amit a szív komponál, teljes öntudatlanságban, egy másik szférában, egy másmilyen hangrendszer harmóniája szerint?
Tegnap a szokott időben, éjfél előtt oltottam lámpát.
Három óra tizenegy perckor fölneszeltem, aztán gyorsan visszaaludtam, majd véglegesen negyed hat után ültem föl az ágyban. Ceruza és notesz után nyúltam, gyorsan jegyzeteltem, címszavakban leírtam az éjjel látottakat. Majdnem mindenre emlékezni szoktam. (Talán, ez is egyfajta átok, hogy nem érdemlem meg a felejtés kiváltságát. Talán kegyelem. Valószínűleg, mint annyi minden: ez is csak nézőpont kérdése.)
Négyfélét is álmodtam.

Álom 1.: Egy vak nőt vezetek a Hatcsöcs kocsmánál, a Széles utcán. A nő azon túl, hogy világtalan – érzem, valahonnét mégis bizonyosan tudom – szeret. Karol, bújik hozzám, bízik bennem, elmondhatatlanul bizsergető állapot! Nem tudom miért, olyan érzésem van, hogy ismerem, de az arcát nem látom, arra valahogy nem emlékszem, csak arra, hogy világos színű, barackvirág rózsaszín ruha és kötött kardigán van rajta. Utánunk jönnek valami démonok, menekülünk a város központja felé. Én jobban félek, mint a nő. Aggódva pislogok hátra.

Álom 2.: Másodjára egy Horgosra vivő új útnál ácsorgok, friss az aszfaltozás, épül. Álmomban is csodálkozom, ugyan mi értelme van, minek? Snitt. Megint az álombeli falumban vagyok. Sokszor megfordultam már itt. Okkersárgára mázolt verett falú parasztházak, tágas, árnyékos utcák, diófa sorok. Nyár van, érzem a diólevelek áható szagát. 1000 euróért veszek egy házat ott, ahol se fürdőszoba, se konyha. Döngölt földes az alja. Egy néni mutogatja milyen szegényes, nekünk "moderneknek", ni, szujos a gerenda, mondja. Nekem mégis tetszik, fejben rendezem az L alakú vályog épületet és beleélem magamat az új otthonomba.

Álom 3.: B. új házában vagyok, a Balatonnál. (Sosem jártam ott, nem is tudom, hogy néz ki.) Az én éjjeli látomásos világomban kétemeletes, puccos, belső körfolyosós. Amolyan újgazdagon bézs színűre meszeltek a belső terek, sok a meleg szín, az ízlésemnek túl sok is. Ráadásul egyben minden, amerikás stílusban. Fölmegyek, benyitok egy helyiségbe, alighanem vasalós szoba vagy lomtár féle. A polcokon kimustrált, nem olvasott könyvek. Azok tetejére akarom rakni a keskeny kis kiadványt, ami a kezemben van, de összeomlik a polc. A sok könyv lezúdul. Zavartan iparkodok visszarakni mindent a helyére. B. jön, szorulok. Nem szid le, hanem flegmával közli: vele is megesett már, neki két órába tellett rendet rakni. Hatalmas megkönnyebbülés!

Álom 4.: Tisza-part. Áradáskor, fatörzseken lépkedek, be a vízbe, most egy ismerőssel vagyok. Árral úszok, nagyon visz a víz. Zavaros a folyam, közben cserkészek jönnek, mondom, nézd, a nyakkendőjükről látom, écskaiak, nem kanizsaiak, noha kék egyenruhát viselnek. A fák derékig vízben állnak, alsó ágaik belelógnak a Tiszába, árnyékot vetnek a folyó tükrére. Nagyon fáradt vagyok, úszok, nincs nap, a levegő hűvös és az ártérben ázó erdő sötétjében igazodási pontként nem látom már sem Bánátot, sem Bácskát.

Virrad. Fölkelek. Hosszú perceken át még a víz szagát is érzem.

                  Pk