FEJ

Az a bizonyos szomorú időszak még jóval a Nagy Háború előtt történt. Hihetetlenül aszályos nyár köszöntött rá az Alsó-Tisza-mente népére. Kiszáradtak a kanálisok. A nádasokban, hajdani tocsogókban megrepedezett kemény szik világított az iszap helyén. Egészen leapadt a folyó is. A korábban ellepett partszakaszok mind előtűntek: új, eddig nem látott homokpadok háta bukkant elő a víz alól, és a parti nyárfák örökkön ázó gyökereit a tűző nap most fehérre aszalta.

Elsenyvedt a vetés. Aszottan visszapördültek önmagukba a falevelek is. Szomjhalállal küzdött minden ami élt, minden ami mozgott.

Szerte a térségben esőért imádkoztak. 
Martonoson a hét összes napszállatjakor énekszóval kérlelték a helyiek az Úristent, könyörüljön rajtuk. De hiába volt a leghangosabb zsolozsma, a fohász, hiába búgott, rítt a karzaton a régi orgona: csak nem akarta az Ég megöntözni a kitikkadt szántóföldeket.

A helyi káplán végül rendhagyó tettre szánta rá magát. Bár nem volt püspöki engedélye, a következő vasárnapra körmenetet hirdetett, hogy közös erővel kérhessenek esőt a Teremtőtől. 
Azon a vasárnapon a falu apraja-nagyja ünneplőbe öltözött. Tolongtak az emberek a lobogókat vivő asszonyok mögött. Sötét zekéjükhöz priccses nadrágot húztak a férfiak. Iringált a tikkasztó nyári nap sugara a glancolt csizmákon. A nők kendősen, az ünneplő szoknyáikban, batiszt keszkenőkkel arcukat legyezve hangosan, pihegve imádkoztak.

A káplán úr egészen elérzékenyült. Sokan eljöttek. Tán mindenki ott volt, aki számított.

Emiatt igen szép prédikációt szeretett volna mondani. Zengeteg baritonján fogott bele a mondandójába. 

A vázlatosan előre megírt beszédének vége felé a helyiek istenfélelméről szólt. Beszélt kenetteljesen az ájtatosság hasznosságáról, és a nép csöndben bólogatva helyeselte a hallottakat.

Épp már csak az emberi hit erejéről akart még mondani egy igen érdekes bibliai példázatot, amikor a tömegre pillantva a káplán úrban benne akadt a szó…

Az ünnepi sokadalom szélén, a sok ájtatos falusi mellett egy kisfiút pillantott meg, aki egy öreg esernyőt szorongatott a kezében.

És a pap aznap nem fejezte be a hit erejéről szóló prédikációját.

                                                                      Pk

A MAKKAL ÁLMODÓK JÖVŐKÉPE

Jelen írásom szerdán (2019. október 17-én) reggel készült. A magyarországi önkormányzati választások után vártam két-három napot. 

Indulatból nem jó írni. Erre példa az a sok cikk, amelyekbe beleolvasva csak tél-túl találni megszívlelendő gondolatot, a realitás magvait, mert az igazság megbúvó sziromvirágait egyelőre még beszőve uralja egyik oldalon a búsongás, a keserűség, a vádaskodás, a másikon pedig a káröröm, az indokolatlan győzelemmámor, a szerénytelenség, amikor az első pillanattól úgy koccintanak a medve bőrére, hogy annak irháját már ki-ki szemmel szétmérte magának. 

Jómagam köztudottan elfogult vagyok. Három évtizede egyfelé húz a szívem.  Aki kicsit jobban ismer, az tudja. Egyesek szerint most szomorkodnom kéne, és a körmömet rágnom, mert lesz itt nemulass, hajjaj.   

Nézzük talán a tényeket. 

Azt minden purparlé nélkül leszögezhetjük: a Fidesz – a bázisának várakozásaival szemben – ezúttal nem úgy teljesített, ahogy. 

Vesztett? Nem.

Hogy veszíthetett volna, ha a szavazótáborát idén októberben még növelni is tudta? Ehhez csapjuk hozzá, hogy a Tarlós Istvánra leadott szavazatok is meghaladták a személyére öt évvel korábban leadott voksok számát. Más kérdés, hogy ez majdnem mindenhol elég volt, de akadt pár hely, ahol viszont nem. Lehet számháborúzni, de minek. 

Gondolom, most nem következik be az a pillanat, amikor a balliberális mágusok elkezdenek zsonglőrködni a számadatokkal, statisztikákkal. Pedig de szívesen megnéznék egy olyan cikket, amelyben arról értekeznek, hányan NEM szavaztak például Karácsony Gergelyre? (Beleértve a NEM szavazatokba az otthon maradókat is, ahogy az a kvázi haladó, tütü-demokrata berkekben szokás volt kormánypárti, jobboldali sikerek kapcsán fölhánytorgatni.) Lássuk be: gyermekded trükkök ezek. Hagynám is. Inkább a magam esze szerint vonnék mérleget.

A magyarországi ellenzék 2019. október 13-ára össze tudott állítani egy Fidesz-KDNP-vel szembeni „piacképes” konglomerátumot. Ennyi mindösszesen az érdemük. 

Erre az összetrombitált siserehadra „moslékkoalíció” a legeklatánsabb megnevezés. 

Nem én találtam ki, a világhálón már így emlegetik őket. Ez a moslékkoalíció, amelyben ott virít egyfelől a karlendítéses náci, másfelől meg a hímzett táskás, fákat puszilgató liliomkomcsi filozopter: ismét egymásra talált.

A makkal álmodók egymás kebelére borultak. Csoda? Ez sem az. Tudjuk, nyilasból átvedleni ÁVH-s keretlegénnyé elég népszerű alternatíva volt annakidején is. Most annyi történt, hogy fittyet hányva az önkormányzatiság valódi kérdéseire, a balliberális ellenzék „proteszt szavazássá” tudta tenni a vasárnapi voksolást, a közvélemény jelentősebb részével el tudta hitetni, hogy aki most rájuk szavaz, az a Fidesz ellen szavaz, mert tessék, ott van az olimpikon valaga, a nőcskéje, a jacht, az urizálás, az ingyom-bingyom, amire a válasz csak egy lehet: No pasaran!

És mivel Borkai eléggé el nem ítélhető félre kufircolása a kukkolni igencsak szerető tömegek ingerküszöbén átcsapott (sajnos a Való Világ és Győzike-show népe is vogmuc, ne tagadjuk), volt pár hely bizonyosan, ahol szavazók tucatjai, százai gondolták meg magukat néhány nap leforgása alatt, amikor a kerti öntöző csapból is egy dalmát jachton hetyegő társaság úszott elő. Mindazonáltal én nem gondolnám, hogy 2019. október 13-a tanulsága egy ember gyarlóságán át lenne értelmezhető. A kép ettől összetettebb. Már-már történelmi, évszázados a polémia. A kérdés összes szegmensét jelen keretek között nem is lehetséges láttatni. 

Tehát csak körvonalaznám az én olvasatomat. 

Harminc éve figyelem, követem a Fideszt.

Igazi „magyar narancsként” kezdték, zömmel belpesti bölcsészek, budai polgári gyökerű srácokként. Kis híján az SZDSZ farzsebében végezték. Szerencsére nem így történt. (Privát megjegyzés: ebben az esetben most, 2019 utolsó fertályában, 49 évesen ugyan milyen lennék, miféle „elveket” vallanék? Lázálom. Beleborzongok. Jobb ez így, ahogy. Hálát kell, hogy adjak érte az Égnek!) Szóval adott volt egy útkereső, önfejű, fővárosi centrumú „éttermiségi” társaság, ami a rendszerváltozás hajnalától gyakorlatilag egy évtized alatt a nemzeti oldalra pozícionálta magát, mert úgy érezték, küldetéstudatuk nagyobb az elvtelen alkuknál. Hogy mennyire igazuk volt, a komcsikkal összeboruló liberális SZDSZ szétrohadása bebizonyította. (Figyelem: kulcsszó! Elvtelen alku.)

A Fidesz kitartó munkájának köszönhetően mintegy két évtized után már nem úgy emlegették, hogy a „budapesti elit” pártja, hanem úgy, hogy a vidék Magyarországának az ereje. Ettől narancsszínű még most is a térkép. Hogy most Budapest mellett két-három amúgy is mindig erős balos, vagy billegő véleményű nagyvárosban más lett a vezető elit, nem vészes. Egyrészt Budapest – eltekintve egy nagyon szűk, két évtizedes, Trianon utáni időszaktól, amikor gatyába kellett rázni az országot, a nemzetet – sosem volt a nemzeti erőké. Erre az elmúlt egy évtizedre úgy kell tekintenünk, mint egyfajta kegyelmi állapotra. Akkoriban a jobboldal „túlnyerte” magát. Élt is vele, aminek legékesebb bizonyítéka az a fejlődés, amit a magyar főváros az elmúlt időszakban produkált. Nem gondolom, szégyellni kéne, hogy Budapest ma a világ huszonvalahányadik legélhetőbb városaként van számon tartva. Az a helyzet, hogy hosszú távon politikailag tulajdonképpen semmi nem változott. Budapesten, Szegeden, meg még egy-két helyen az a bizonyos inga-effektus (számos más húzással persze) hozott egy régtől köztudott, borítékolható eredményt.

Föl kell ismerni, az volt egy abnormális helyzet, amiben eddig volt részünk. Most egyelőre annak kell örülni, hogy Budapest rendbe lett téve. Majd szorongva lessük, mit művel vele a moslékkoalíció, akiket immáron vályúhoz engedett a népakarat. Hírlik, a BKV-bérleteket már emelni fogják. Aki nem aranyhal-memóriájú, annak még rémlik Karácsony Gergely ígérete az ingyenessé váló BKV közlekedésről, ugye? És ez csak a kezdet. Kétésfél nappal vagyunk túl a „visszavesszük Budapestet” diadalmámorán…

Lesz ettől lejjebb is, sajnos. Ez az ára annak, hogy a kispesti zacskós por mellett merengő szocialistákat odaszavazta a demokrácia a zuglói polgármester ásónyele mellé.

Én nem tartok attól, hogy ez olyan nagy baj lenne. Majd lesz öt év, amikor bizonyíthat a moslékkoalíció minden embere. Nem lesz helye nyöszörgéses visszamutogatásnak, noha sejtem, mert tudom, mert láttuk mi szokott következni, mihelyt hatalmat kapnak. Majd tort ül a tanácstalanság a sodródással, és szépen megint elcsúszik minden a káoszba. Mindeközben a posztokért egymás torkát fogják átharapni: sovány vigasz, de vigasz. 

Egymást fogják fölfalni. Ez az ára az elvtelen alkukra épülő jövőképnek. 

Nem kell sajnálni őket. Ellenben Budapest elkótyavetyél ismét öt évet. 

Erre meg kell vonni a demokratikus vállunkat – legyen, aminek lennie kell.

A jobboldal erénye az lesz, ha mindebből le tudja szűrni a konzekvenciát. Az igazi harcosnak a nem várt pofon kijózanító, ösztönző kell, hogy legyen. 

A Fidesz és szövetségesének ereje abban mérhető, hogy a több tízezres, közepes városokban, ahol minden adott infrastrukturálisan a fejlődéshez (intézmények, ipar), valamint a „vidék” kert-Magyarországában, falvakban, kistelepüléseken ott erős maradt, mondhatni kikezdhetetlen. Márpedig Magyarország zöme ilyen helyen lakik, innét méri a fejlődést, az élete alakulását. Alighanem 2022 tavaszán is.

Tehát nem kell rágódni. Az idő és a tények hamarább megmutatják a jövő képét, mint azt hinnénk. Budapesten leghamarább. 

A jobboldal jövőképe tiszta. Emezeké meg olyan, amilyenek: zavaros, moslék. 

Kérdés sem lehet, kié a tetszőbb.

                                                      Pk          

Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg, 2019.10.17-én.

Pósa Károly: JANUÁRI ESTE

Hallgatom a szelet, odakint hegedül.

Az ablakpárkány megrezdül, s lassan

ajtót nyit a sötét. A sarki lámpa világol,

kék árnyék lángol, ég a tűzfalon.

Valóságos vagy. Nem álom.

Színek nélkül is látlak, megharcolt

csaták jutalma az idő, a szünet,

a fény beszüremlik a szoba hűsébe.

Nincs rémület. Idilli végkifejlet.

Köszönet. Köszönet.

MOSTAN SZÍNES GRÉTÁKKAL ÁLMODOM*

„Minden krétai hazudik.”

(Epimenidész-paradoxon, i.e. 7. század)

  

„Ő egy nagyon boldog fiatal lánynak tűnik, 

aki egy szép és csodálatos jövő előtt áll. Olyan jó ezt látni!”

 (Donald Trump, amerikai elnök, 2019. szeptember 23.)

Eddig két Gretát ismertem.

Az egyik Garbo, aki Anna Kareninát alakította egy 1935-ös filmben. Számos kitüntetéssel ismerték el színészi nagyságát, és életmű-díja lett.

A másik egy sárga kanca volt. Talán mondanom sem kell: nem kapott semmiféle díjat. Az életműve pedig néhány megellett csikóból állt.

Hogy ez a harmadik Greta mire viszi, még nem tudni. 16 éves. Színészi díjat nem adnék neki, lévén amikor az ENSZ-ben „beszédet” tartott, két picsogás között bele-belesandított a szövegébe.

Garbo legalább fejből mondta a szerepét. Emez esetleg csak egy fonnyadt Arany Málnát érne. Ha szerencsénk lesz, szemben a névrokon lóval, Greta Thunberget nem veszik rá szaporodásra sem. Hogyisne! Az övéitől, az elvbarátaitól tudjuk: minden világra jött gyermek csak ront a klímahelyzeten. Pláne, ha fehér, európai polgárként szeretne megszületni. Az a legrosszabb!

(Mert bár faji, nemi meg kismillió egyenlőség van, de valahogy sem az ázsiai sárga/drapp, sem az afrikai fekete/barna bébik nem okoznak annyi gondot a Földnek, mint a világ fejlett részén fölsíró, fehér/rózsaszín bőrű csecsemők. Az, hogy Afrika és önmagában India egy évtizeden belül nagyjából egymilliárd emberrel „gazdagítja” majd a planétánkat, az ökobolsevista politikai szélhámosok szerint nem számít. És az sem mérvadó, hogy a tudomány már jó ideje igazolta: a fekete- meg a szubkontinens túlnépesedése az egyik első számú felelőse a klímaváltozásnak.)

Viszont ahhoz aligha férhet kétség: hamarosan akár Nobel-díjra is jelölni fogják a tini Greta Thunberget!

Csöppet sem lennék meglepve, ha majd megkapná. Megkapja. Amúgy se ér sokat a Svéd Akadémia kitüntető figyelme, hisz már a gitáros, dünnyögő Zimmermann is csak meresztgette a szemét, mikor 2017-ben a „költészete” miatt hozzá parittyázták a plecsnit. Szóval nem lenne bajom, ha ez a beteg kislány hazavinné a Nobel-díjat. 16 éves. Hol van ő Gorcsev Iván fizikai Nobel-díjához képest, amit a Rangoon teherhajó matrózaként alig 21 évesen abszolvált!

Engem tehát nem zavar ez az Adams-familyból szalajtott, copfos, gonosz szemmel néző, és láthatóan mentálisan zakkant leánygyermek. Nyilvánvalóan tesztüzemmódban tartják az őt fölépítők, akiket viszont szívesen rábíznék Dr. Kotász szakértelmére.

De a svéd gyermekvédelemhez is lenne egy-két szavam.

Azok már többször bizonyították szakmai elhivatottságukat. Emlékeznek még arra a magyar fogyatékos lányra, aki – dacára a budapesti hatóságok feltétlen anyagi támogatásának, és az összes szakmai szervezet könyörgésének – mégsem maradhatott az egyetlen életben maradt rokonánál, a Svédországban lakó nagynénjénél? Vagy mit hallottak azokról a svédországi lengyel szülőkről, akiktől a svéd gyámügy erőszakkal elvette a gyerekeiket, arra hivatkozva, hogy „keresztényi szellemben nevelik” őket és „még televíziójuk sincs”.

Ehhez képest ennek a Thunberg kislánynak, akinek a kiskutyája is azért depressziós, mert nincs a bolygónkon elég oxigén, a szülei megérdemelnének egy négyszemközti audienciát a Szemölcs sógornál, akitől jobb pszichológust legközelebb csak Guantánamón, vagy egy szigorított csecsen fegyházban lehetne találni.

Az, hogy a lány olyan amilyen, azért a szülők okolhatók.

Nem az Asperger-szindrómájáról van szó, hanem arról, amit a szüleinek nevezett csirkefogók művelnek vele.

Apu ripacs, anyu ripacs: elkötelezett bolsevikok. Annyira azonban nem kommunisták, hogy anyuci bankszámláját immáron 20 millió korona hizlalja, a futtatott lánygyermekéről írott könyve honoráriumának köszönhetően. Magyarán: megélhetési forrásként használja a kicsi Gretát. Szépítgethetjük, de ez csak egy paraszthajszálnyira esik a kizsákmányolástól. Gondolom Gretát vízibiciklivel tolják majd vissza az óceánon. Az a jótékony milliomos vitorlás-gazda, aki pedig New Yorkba szállította majd önkritikát gyakorol, elmegy a haverjaihoz, ahhoz a kéttucat családhoz, akik a világ termelésének hetven százalékát bitangolják, és együtt ülnek majd le mezítláb, kézen fogva a Central Park füvére, metánt szellenteni az ózonlyuk helyére.

Az összes hazai követője pedig – akik most ájuldoznak rajta – az újvidéki, zentai, szabadkai, kanizsai lakásukban menten lecserélik a légkondit, kihajítják (szelektíven) a laptopjaikat meg az okos telefonjaikat, és galambpostával fogják küldözgetni pompásan megírt cikkeiket az Autonómia portálra, meg a jóég tudja még milyen hibbant  libbant-balos oldalakra.

Ez a copfos svéd kiscsaj dühtől remegő szájszéllel durcult egyet New Yorkban. Cukiságfaktor kipipálva. A gyerek egy „érzékenyítő” projekt, puszta reklámfogás. A propaganda szeneslapátja. Most épp a világ vezetőit fenyegette. Nem tudom, kik lehetnek azok. Csak azt tudom, hogy ha a világ vezetőinek címezte a fenyegetést, ha a legnagyobb gazembereket akarta megleckéztetni, akkor elég lett volna hátra fordulnia, és megnéznie, kik az ő meg nem nevesített mecénásai, kik a szövegírói, honnét a lóvé, és miféle szervezetek kabalababája lett belőle.

A nevesítettek ugyanis sokszor ugyanolyan bábok, mint maga Greta Thunberg.

Őket lehet ezerrel osztani, szidni, holott csak a közelmúlt példája mutatja: például Donald Trump volt az egyetlen, aki a nyáron tomboló szibériai tajgatűz-katasztrófára azonnali segítséget ajánlott az oroszoknak. Mások, mindenki beszarva hallgatott és Brazíliára mutogatott. Hja! Az orosz természeti csapás nem ugyanaz, mint Brazíliáé. Ahogy az élet sok más területén, itt is a kettős mérce hipokrita lólába. 

Greta egy közösség, a zöld-ökotapló, neohippi-balliberális formációk szimbóluma lett. Hosszú távon pszichiátriai kérdés, ami vele fog történni. De most még a fentnevezett közösség háttéremberei jól profitálnak belőle.

Hírlik, a világhálón Greta Thunbergnek már több százmillió támogatója van. Ezen kicsit módosítanék.

Mert szerintem a hír úgy lehet igaz: a Greta Thunberget támogatóknak már több száz milliójuk van.

                                      Pk

*A fenti írás a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg, 2019.09.26-án.

FEKETE-FEHÉR

rajzom

Márai: „Meg kell tudnod, hogy embereket nem csak a szó, eskü és az ígéret köti egymáshoz, még érzelmek, rokonszenvek sem döntik el az igazi kapcsolatot. Van valami más, valamilyen keményebb és szigorúbb törvény, amely megszabja, hogy ennek vagy annak az embernek köze van a másikhoz.”

Lehetne a mai idők jelmondata. De hát nem az, sajnos. Ahogy az író, a bölcs, a tanár, a szülő sok minden egyéb tanácsát, gondolatát, figyelmeztetését sem fogadjuk meg. Pedig ha valaki látta a vesztébe rohanó társadalmat, ő – mármint Márai Sándor – látta. Hőkölt, intett elégszer. És mégsem. Úgy tűnik, az emberiség így alkatilag van elizélve. Elég szomorú. Mindenesetre magamra nézve kötelező az a morális mérce, amit Márai is képviselt. Hazudni nem szabad, őszintének kell lenni: bármi áron.

A másik meg: nincs megalkuvás. Elvek vannak, törvényesség, rend. Aki mást mond, másként cselekszik, méltatlan a megbecsülésre.

Szerintem így helyes élni. Sokszor még ma sem sikerül, de eltökélt vagyok, így próbálkozom a létezéssel. Hogy ez kinek tetszik manapság, igazából nem nagyon érdekel. Megyek a magam csapásán.

A kezdetek mindig sokat ígérőek voltak, mélyen belém is ivódtak a parancsok, de nem mindenben követtem azokat. Csikó korában hajlamos az ember önfejűsködni. Húsz év után kellett egy idő, tán másfél évtizednyi, míg szép lassan már láttam is az utat, amin haladok, nem csak iparkodtam rajta ész nélkül.

Erős alappal hiszem, ki van jelölve mindenki ösvénye. Ki előbb, ki később ráébred, semmi nincs véletlenül, s mindama dolgok, amiket mi véletlennek gondolunk, pusztán a Teremtő inkognitóját igazolják. Áltatni persze áltathatjuk magunkat: ráfogjuk a szerencsére, a sorsra, meg a körülmények ok-okozati fönnállására, de ha előbb, ha utóbb – mikor létének már a felén túl van valaki – szépen lassan tudatosul benne: a végső szó mégiscsak az Öreget illeti, odafönt.

                                    Pk

HOGYAN NEM LETTEM MAGYAR MOZGALMAS?*

Rajzom

Több oka is van, mint a déli harangszó elmaradásának. Sorolom.

Életemben egy pártba léptem be: még a Kasza (nem szerettem Jóskát) vezette VMSZ-be. Abba is csak azért, mivel a választásokon az Olasz Anti bátyám indult az I. kerületben a JUL színeiben, és az ellene állított VMSZ-es jelölt visszalépett, mert féltette a karrierjét (muhaha). Másokat is kapacitáltak, senki nem vállalta.

Megkeresett valaki, fenemód kéne nekik egy ember. Némi hezitálás után rábólintottam.

Gyorsított eljárásban beléptettek a pártba, és indultam az Olasszal szemben. Egészen pontosan az akkori igazgatóm, a kenyéradóm ellen, lévén a középiskolában – ahol tanítottam – ő még javában igazgatott. Az öreg becsületére legyen mondva, nem csinált belőle(m) „ügyet”. Pedig megtehette volna. Akkoriban – még elevenen él az emlékezetünkben –, sok mindent megengedhetett magának, aki az SPS vagy a JUL kegyeltje volt.

Azokban a vészterhes időkben sem az embert, a politikai riválisomat, az igazgatómat utáltam – elvégre megalapította és tető alá hozta a máig egyetlen kanizsai középiskolát –, csak a politikai pártját, vagyis annak az elveit gyűlöltem: de azt engesztelhetetlenül.

Ugyanezen az alapon máig tisztelem és becsülöm a Kaszás Karcsit is, akit írásokkal, de főleg rajzokkal, karikatúrákkal, ahol értem és bírtam, folyton támadtam. Haragban álltam a rezsimmel. De amikor kettesben voltunk jól eldiskuráltunk, röhögtünk nagyokat és emberként, barátként, kanizsaiként tudtunk viselkedni. Később sem szűnt meg a bensőséges viszonyunk, noha addigra már Milošević eltűnt, én meg a Vízitelepen egy görbe estén meggyóntam a Kaszásnak, hogy bizony én voltam, aki előbb össze-horogkörösztözte a főutcai pártházának a tábláját, amit aztán napokkal később ripityára törtem, kisvártatva meg a pártzászlókat is leloptam az épületről. Kereshetik mindet a Tiszában. Még aznap éjjel levittem és beledobáltam az összeset. (1994-et, vagy 1995-öt írtunk. Megírta a Politika, a Večernje Novosti, meg mások. Jó kis botrány kerekedett. Ma már hülyeséggel egyenértékűnek tartanám az akkori vakmerőségemet. Jobb nem belegondolnom, mi lett volna, ha ráfutok egy rendőrre, vagy észrevesz valaki. Olyannyira beleéltem magamat az éjjeli diverzáns akcióimba, hogy az már az akkori elvtársaknak is sok lett. Kiadták parancsba az egyik közelben lakónak, hogy őrt álljon. „Pártfeladatként” éjjelente a túloldali emeletes lakásból muszáj volt figyelnie a pártházat. Ezt már csak utólag tudtam meg – kitől mástól? –, első kézből: az érintettől. Pislogtam, hallgattam, mint a ponty. Óvatosságból nem közöltem vele, ki volt a „fasiszta partizán”, aki miatt virrasztania kellett. Zárójel bezárva.)

Szóval én ilyen egy pártos, „együgyű” ember vagyok. Ragaszkodó típus. Úgy is mondhatnám, márkahűség tekintetében nincs mit szégyellnem.

Mindazonáltal a mostani VMSZ-hez nekem vajmi kevés közöm van már. Mondhatnám, hogy sajnos – viszont akkor nem lennék őszinte – mert míg komolyabban foglalkoztam helyi közéleti dolgainkkal, míg pártpolitizáltam, akkor is önjáró lövegként tekintettek rám. Alkatilag önfejű vagyok. Ráadásul sajátos szűrőn át látom a világot, ami a politikai pályafutásnál, az előremenetelnél nem biztos, hogy előnyös, pláne, ha egy adag elv is párosul hozzá, amelyekből egy istennek sem akartam, akarnék engedni. Van, amikor nincs kompromisszum. Ez sem lökött följebb a szamárlétrán. Lehettem volna VMSZ-frakcióvezető az önkormányzatnál, de előre szóltak, „konfrontatív” vagyok erre a posztra.

Nem lázadtam miatta. Megvontam a vállamat. Ha ennyi vagyok, akkor ennyi.

Sose törtem politikai babérokra, na.

Az, hogy most a Magyar Mozgalom ellen szoktam lenni, ugyanazokból a gyökerekből táplálkozik, mint a föntebb leírtak. Tudom, látom a VMSZ hibáit. Látom a Fideszét is, aminek egyébként 1989 óta elkötelezettje vagyok. Azt is bizton aláhúzom: senki sem tökéletes. Az Orbán és a Pásztor sem. Én meg pláne. Jól szarul állna a világ, ha én lennék benne a tökéletesség mércéje.

Mindazonáltal míg a jelenlegi helyzetben mennek, alakulgatnak valahogy a dolgaink, ezzel szemben azt vélem, hogy a Mozgalom létrehozása volt az elmúlt tíz évben a délvidéki magyarság szempontjából a legkártékonyabb cselekedet. Noha csupán egy fölfújt színes lufiként tekintek rájuk, már így is többet ártottak, mint azt kinéztem volna belőlük. Kész szerencse, marginalizálódtak. Törvényszerű volt.

Az a bajom a Mozgalommal, hogy eleve rossz úton indult el. Ha a Pásztor Pista nem tetszett egy intim körnek, akkor belülről illett volna kibillenteni a pozícióból. Hogy a magyar egység váza legalább intézményesítve megmaradjon. Ha már vezéráldozatért lihegett az úgynevezett „krém”, az „elit”. Aztán láttuk, megtapasztaltuk meddig terjedt a mozgalmár stratégia. 

Vajúdtak a hegyek, egeret szült a magyar buzgalom. A Mozgalom csúfos módon kiszakadt, lett vasból fakarika. Holott a korábbi szakadár formációk sorsa, a szétforgácsolódás értelmetlensége már okulásként szolgálhatott volna. Nem tanultak belőle. És újítani sem tudtak.

Ekkora stratégiai hibával nem lehet mit kezdeni.

Amiért ilyen sikertelen lett a kísérlet, a Mozgalom leginkább a saját agytrösztjeit okolhatja. Hogy a fennen hangoztatott „értelmiségükkel”, a „szürke állománnyal” sem tudtak áttörést hozni, az az ő elitjüket minősíti. (Kivéve a gyevi bírót!)

Nyafogni lehet, persze. Ahhoz értenek. De a politikacsináláshoz – magamról tudom – több kell merő idealizmusnál. Ilyen a világ, gyerekek. A Mozgalom élvonala akart valamit, beletört a bicskájuk. Miért? Szerintem azért, mert nem voltak elég tehetségesek (politikailag), okosak (politikailag), merészek (politikailag) – majd ezt még elemzik és eldöntik a szakemberek, akiket egyébként ezért fizetnek. Közben a Józsi bácsi Szanádnál tovább fog kapálni, és Maris ángyi Bajmokon majd megint a régi recept szerint dunsztolja a meggyet. Mert a világ ilyen kis semmi dolgokra épül. Függetlenül az objektívségükbe belefagyott szakértőktől.

Ma az a helyzet, én csak azt látom, hogy adva van egy fogyatkozó magyar kisközösség, aminek minden emberünkre szüksége lenne. Ehelyett hajmeresztő politikai bakugrások történnek. A mérvadó oldal teszi a dolgát, miközben emitt a kapkodó semmittevés zajlik. A Mozgalom odáig jutott, hogy a nemzetietlen magyar ellenzéknél próbája pozícionálni magát, ami olyan, mintha egy szűzhártya kirándulna a f.szerdőbe, már elnézést.

Jelen fölállás szerint a Fidesznek nincs alternatívája. Egy jó darabig még nem is lesz. A délvidéki magyarság csak a nemzeti jobboldalban bízhat. Ezt nem fölismerni egyenlő a politikai öngyilkossággal.

                                                             Pk

*A fenti írás a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg 2019.09.21-én.

NÉPFOGYATKOZÁS*

Most, hogy a délvidéki magyarságnak az általunk lakott területek elnéptelenedése, az elvándorlás vált az egyik legfájóbb létkérdésévé, furcsa lenne bármiféle optimista hozzáállással előrukkolnom.

Mégis azt teszem.

Mindazonáltal szólok: okoskodni nem akarnék. Se fölhatalmazásom, se kedvem hozzá. (A világítótornyok bölcsessége csak maradjon meg az újvidéki, szabadkai éttermiségnek. Elvégre azért képzelik magukat egy-egy világítótoronynak, mert az olyan egyedi valami. Jó nagy, és messzire látszik a fénycsóvája. Csakhogy közelről nézve az efféle impozáns építmények oldalába a kutyák szoktak odahugyozni, messziről meg minden épeszű hajós ember igyekszik elkerülni az összes világítótornyot.)

Ódzkodok tehát attól, hogy bárki helyett igaz utat mutassak, vagy varázspálcás probléma megoldó legyek.

Nem vagyok. Senki sem az. (Kivéve a már említett phároszainkat, akik facebookról be-bekurjantják a tutit a vajdasági magyaroknak. Elég hozzá ügybuzgón a Mérce.hu-t, a 168 órát, az Alfahírt vagy a Népszava veretes cikkeit posztolgatni. Páros napokon a szerb elnököt, páratlanon Orbánt fikázni. Azt hiszik, attól mindannyiunknak jobb lesz, pedig nem. Tulajdonképpen ez nem érdekli őket. Mi sem. Az efféléknek önmagukon kívül az égadta világon más nem érdekes. Csak azokra a furcsa, suttogó hangokra a fejükben, arra összpontosítanak. Meg pusztán a beteg lelkük a fontos nekik. Annak békéje végett nap mint nap virtuálisan sercenteniük kell egyet. Kipipálva az aznapi világmegváltó sápítozás. Aztán indulhatnak zabálni valahová.)

Szerintem azért ettől mintha bonyolultabb lenne a világunk.

Hogy a külföldre mehetnék érzése kire, mikor, és miért jön rá: embere válogatja.

Ebből képletet gyártani legalább akkora hülyeség, mint egy politikai formációt kizárólagos bűnbakká tenni olyan valamiért – az elvándorlásért –, amire sehol a világon, de legalábbis a térség államaiban országos szinten sem sikerült még adekvát választ adni. Tudom, nem mentség, hogy „fogyik a szerb, meg fogyik a román is”.

„Fogyik” biz’ itt mindenki. Másokon idegeskedni dőreség.

Amikor minden kötél szakadna, érdemes arra gondolnunk: volt már ettől rosszabb is. Túléltük? Igen. Meggyőződéssel vallom, hogy soha nem fog magyar nélkül maradni sem Bácska, sem Bánát. Szerémség legyen a példa: tőlünk jóval lehetetlenebb körülmények között is írmagja maradt a népnek. Mi több: manapság mintha megint szárba szökkenne az ottaniak öntudata. Gyönge eredmény, fanyalognak a már emlegetett némelyek. Az. Kicsi. De mégiscsak siker.

A folyamatos lamentálás helyett inkább az efféle kis lépések sikerén kellene dolgozni. Amazónia őserdője égni fog jövőre is. Valószínűleg nélkülünk, méghozzá úgy, hogy rohadtul nincs és nem is lesz rá befolyásunk. Ríni ríhatunk miatta. De könnyekkel még nem oltottak el egy kéménytüzet sem, nemhogy százezer hektár lángoló dzsungelt.

A világmegváltás a legkönnyebb! A jó messzi, elvont dolgokon kedvére filozofálhat bárki.

Nem egy átvirrasztott éjszaka, kocsmai balhé igazolja: a politikát szakérteni igazából mindenki tudja. A sokadik feles után összeszámolni is nehéz a nemzet hirtelen kigyúló vezénylő csillagait. Ám mikor cselekvésre kerülne a sor, amikor tényleg oda kéne állni a gátra, akkor híre-hamva sincs a véleménylegényeknek. Nem is a tökéletes, hithű állampolgári magatartás miatt reklamálok, hanem a minimális szándékot hiányolom a tisztességre, az ország, a nemzet sorsával való törődésre. Mert az uszításon és a hőzöngésen kívül mással is kéne foglalkozni. Biztos csak ízlés dolga, ki mit tart politizálásnak. Szerintem, ami nem smafu, hogy át tud-e valaki lendülni a köldöknézésen, le tud-e tenni valamit a közösség asztalára, vagy pusztán szavak szintjén játssza a forradalmárt és valójában az első puskadörrenésnél összerosálja magát. Dobó is azt vallotta, inkább kevés oroszlán, mint sok nyúl.

Itt van például Hemingway. A balos-szabadelvű „elit” olyan büszke rá. Azt már nem szokták emlegetni, hogy a mojitó koktélok istenkirálya is gyorsan retirált Kubából, amikor Castro terepzöldben begurult Havannába. Pedig a puding próbája az evés lenne. Miként a Nobel-díjas író, úgy a mai szabadelvű vitézek is csak elméletben, mások rovására tudnak komcsik és/vagy liberálisok lenni: nem kíván törlendő. (A mieink is egyből kapitalistává váltak, ahogy egy mód lett rá.)

Hogy kérhetnénk rajtuk számon az elveket, az állhatatosságot, ha egyszerűen hitük nincs, a meggyőződésük meg csupán annyiban összegezhető, hogy borzasztóan fájlalják, amiért nem ők vannak hatalmon.

Nem tudhatom mi lesz velünk tíz-húsz-harminc év, vagy akár fél évszázad múlva. Ám egy valamiben kőkeményen hiszek: nem a közösség számbeli sokasága, hanem sokkal inkább a megmaradottak emberi minősége fogja meghatározni a délvidéki magyarság jövőjét.

Népfogyatkozás tanúi vagyunk? Annak biza. Ám miként a napfogyatkozáskor újból győz a fény, úgy nekünk sem kell a teljes sötétségtől tartanunk.

Bárhogyan is szeretnék az ellenérdekeltek: nem leszünk Alkonyzóna.

                                                                      Pk

*Ez az írás a Jó Reggelt Vajdaság honlapon jelent meg, 2019.09.19-én.

EGY GYERTYA FÉNYE

Kanyó Zoltán ma lenne 70 éves…

Január 6.

Vízköröszt.

Egy csöpp szellő se fúj. Áll a kéken hideg levegő.

A bokrok, a fák, az ágak és a fűszálak még mind össze vannak kötve az elmúlt karácsony illatával. Az óév csak nemrég halt el végleg. Ezekután mindösszesen a kalendáriumban maradnak majd meg apróra, melyik nagyságok mit tettek abban a bolondos ’19-es esztendőben; ki kinek üzent hadat, vagy gazdult meg a tőzsdén; a világ mely tájékán szakadtak át a gátak, s lett belőlük áradás, vízözön, mindenféle természeti katasztrófa; ki ki fölött aratott diadalt; honnét ért öröm vagy baj kontinensnyi népeket; hogy a kakasok megszólalásáig mikor mennyire sikerült megoldani a hajnal színeit…  

Mert olyan okossá lett világ ez a mai: ad absurdum a fák rügyezését is tűzvészek követik. Az igazakat a haszontalanok. A jó nyomában ott liheg a rossz.

Az a bizonyos pillangószárny, ami meglebben a Föld egyik sarkában, a másik oldalon fergetegeket okozhat. Mindenféle stimuláló és csillapító jeleket küld az Ég. Azt csak az állatok értik.

Mások aligha. Mi sem.

A sokaság mostanára nem látja az ok-okozati összefüggéseket, sajnos. Nem láthatják. Már egy ideje bebizonyosodott, amit a régiek még híven mondogattak: akit az istenek el akarnak veszejteni, azt előbb vakká teszik. Hát itt van egy pár milliárd nem látó. Nem érnek rá a világ dolgaira gondolni, hisz egymásra sem tudnak többé. Ötletelnek. Teljes a sötétség. Szuroksötét uralom van mindenütt. Hold sem világít. Kövér, barna leples felhők vonulnak az égen, és alattuk ott tátong a létezésünk, amire mintha ragacsos, sötét festéket folyattak volna. Mégis elvagyunk – napról-napra.

Magam sem vagyok kivétel. Örökké abból tartunk főpróbákat, mi lesz majd, ha egyszer tényleg boldogok leszünk. Fölöttünk zúgnak a hétfők, keddek, s mi kevélyen, fölemelt fejjel dacolunk az általunk életre hívott démonjainkkal. A dolgok érdemét illetően nincsenek pontos fogalmaink: ez az enyém, ez az övé, egyiké, másiké, a kezünk ügyétől távol lévő mindenség is föl van porciózva. Okvetlenül birtokolni kell. Úgy bánunk a pénzzel, mintha mindenkinek a garázsában egy-egy bankóprés lenne. De csak olyan szűrten adjuk, ami pénzzel nem váltható, mintha a saját életünk függene a jótékony mosolyunktól, a jobbító szándékunktól. Mindeközben némelyek a fenenagy jómódjukban azt sem tudják melyik vízben fúljanak meg, akasszák vagy égessék őket majdan.

Most az a módi, hogy ragaszkodni muszáj a „van” dicsőségéhez, és félni muszáj, mikor vonják meg tőlünk a kincseinket, pedig már Hesse Sziddhártája is kinyilatkozta: „Több ezer gyertyát gyújthatnak meg egyetlen gyertyáról, de a gyertya életét nem fogják megrövidíteni. A boldogság sem csökken soha azáltal, hogy megosztják.”

Sehol sem jegyzik, kimaradnak az annalesekből azok a gyertyák, akik csonkig leégve is örömöt hoztak mások életébe.

Mi több, még mindig melegíti a lelkünket az a sok rég ellobbant láng, ami, mint valami örökmécs, most is bevilágítja a mindennapjainkat. Ott van velünk a fény, a fényük, s mi, sötétben tapogatózók alig-alig látjuk, hogy az év minden napjának minden pillanatában azok szeretete világít meg és melegít bennünket, akik már rég nincsenek velünk, s akiket valaha nagyon szerettünk.

Mekkora hályog hullana le a szemünkről, ha némelykor a hétköznapokon arcunkba csapó gallyaktól, útba hajló gond-lomboktól megláthatnánk ezeknek a gyengéd mécseknek az üzenetét! A létben boldogabban kóborogna sok-sok ember. Ezt bizonyosan tudom.    

Csapongva bontja ki szárnyát a képzeletem.

Ma van a barátom születésnapja. Hetven éves lenne a Kanyó Zoli.

A legkisebb lányom ma mécsest gyújtott és egy kokárdát tett a sírkövére.

Nem tudok mást, innét gondolok rá, végtelen hálával és el nem múló szeretettel.

S ez így is lesz, míg egy foszlány is marad belőle, az emlékéből. 

A tőle kapott emberi jóságból.

                                                                                                                                             Pk