Az a bizonyos szomorú időszak még jóval a Nagy
Háború előtt történt. Hihetetlenül aszályos nyár köszöntött rá az Alsó-Tisza-mente
népére. Kiszáradtak a kanálisok. A nádasokban, hajdani tocsogókban megrepedezett kemény szik világított az iszap helyén. Egészen leapadt a folyó is. A korábban ellepett partszakaszok mind
előtűntek: új, eddig nem látott homokpadok háta bukkant elő a víz alól, és a parti nyárfák örökkön ázó gyökereit a tűző nap most fehérre aszalta.
Elsenyvedt a vetés. Aszottan visszapördültek önmagukba a falevelek is. Szomjhalállal küzdött minden ami élt, minden ami mozgott.
Szerte a térségben esőért
imádkoztak.
Martonoson a hét összes napszállatjakor énekszóval kérlelték a helyiek az Úristent, könyörüljön rajtuk. De hiába volt a leghangosabb zsolozsma, a fohász, hiába búgott, rítt a karzaton a régi orgona: csak nem akarta az Ég megöntözni a kitikkadt szántóföldeket.
Martonoson a hét összes napszállatjakor énekszóval kérlelték a helyiek az Úristent, könyörüljön rajtuk. De hiába volt a leghangosabb zsolozsma, a fohász, hiába búgott, rítt a karzaton a régi orgona: csak nem akarta az Ég megöntözni a kitikkadt szántóföldeket.
A helyi káplán végül rendhagyó
tettre szánta rá magát. Bár nem volt püspöki engedélye, a következő vasárnapra
körmenetet hirdetett, hogy közös erővel kérhessenek esőt a
Teremtőtől.
Azon a vasárnapon a falu apraja-nagyja ünneplőbe öltözött. Tolongtak az emberek a lobogókat vivő asszonyok mögött. Sötét zekéjükhöz priccses nadrágot húztak a férfiak. Iringált a tikkasztó nyári nap sugara a glancolt csizmákon. A nők kendősen, az ünneplő szoknyáikban, batiszt keszkenőkkel arcukat legyezve hangosan, pihegve imádkoztak.
Azon a vasárnapon a falu apraja-nagyja ünneplőbe öltözött. Tolongtak az emberek a lobogókat vivő asszonyok mögött. Sötét zekéjükhöz priccses nadrágot húztak a férfiak. Iringált a tikkasztó nyári nap sugara a glancolt csizmákon. A nők kendősen, az ünneplő szoknyáikban, batiszt keszkenőkkel arcukat legyezve hangosan, pihegve imádkoztak.
A káplán úr egészen
elérzékenyült. Sokan eljöttek. Tán mindenki ott volt, aki számított.
Emiatt igen szép prédikációt szeretett volna mondani. Zengeteg baritonján fogott bele a mondandójába.
A vázlatosan előre megírt beszédének
vége felé a helyiek istenfélelméről szólt. Beszélt kenetteljesen az ájtatosság
hasznosságáról, és a nép csöndben bólogatva helyeselte a hallottakat.
Épp már csak az emberi hit
erejéről akart még mondani egy igen érdekes bibliai példázatot, amikor a
tömegre pillantva a káplán úrban benne akadt a szó…
Az ünnepi sokadalom szélén, a
sok ájtatos falusi mellett egy kisfiút pillantott meg, aki egy öreg esernyőt
szorongatott a kezében.
És a pap aznap nem fejezte be
a hit erejéről szóló prédikációját.
Pk
1 megjegyzés:
Szinte látom!
Megjegyzés küldése