FEJ

Az a bizonyos szomorú időszak még jóval a Nagy Háború előtt történt. Hihetetlenül aszályos nyár köszöntött rá az Alsó-Tisza-mente népére. Kiszáradtak a kanálisok. A nádasokban, hajdani tocsogókban megrepedezett kemény szik világított az iszap helyén. Egészen leapadt a folyó is. A korábban ellepett partszakaszok mind előtűntek: új, eddig nem látott homokpadok háta bukkant elő a víz alól, és a parti nyárfák örökkön ázó gyökereit a tűző nap most fehérre aszalta.

Elsenyvedt a vetés. Aszottan visszapördültek önmagukba a falevelek is. Szomjhalállal küzdött minden ami élt, minden ami mozgott.

Szerte a térségben esőért imádkoztak. 
Martonoson a hét összes napszállatjakor énekszóval kérlelték a helyiek az Úristent, könyörüljön rajtuk. De hiába volt a leghangosabb zsolozsma, a fohász, hiába búgott, rítt a karzaton a régi orgona: csak nem akarta az Ég megöntözni a kitikkadt szántóföldeket.

A helyi káplán végül rendhagyó tettre szánta rá magát. Bár nem volt püspöki engedélye, a következő vasárnapra körmenetet hirdetett, hogy közös erővel kérhessenek esőt a Teremtőtől. 
Azon a vasárnapon a falu apraja-nagyja ünneplőbe öltözött. Tolongtak az emberek a lobogókat vivő asszonyok mögött. Sötét zekéjükhöz priccses nadrágot húztak a férfiak. Iringált a tikkasztó nyári nap sugara a glancolt csizmákon. A nők kendősen, az ünneplő szoknyáikban, batiszt keszkenőkkel arcukat legyezve hangosan, pihegve imádkoztak.

A káplán úr egészen elérzékenyült. Sokan eljöttek. Tán mindenki ott volt, aki számított.

Emiatt igen szép prédikációt szeretett volna mondani. Zengeteg baritonján fogott bele a mondandójába. 

A vázlatosan előre megírt beszédének vége felé a helyiek istenfélelméről szólt. Beszélt kenetteljesen az ájtatosság hasznosságáról, és a nép csöndben bólogatva helyeselte a hallottakat.

Épp már csak az emberi hit erejéről akart még mondani egy igen érdekes bibliai példázatot, amikor a tömegre pillantva a káplán úrban benne akadt a szó…

Az ünnepi sokadalom szélén, a sok ájtatos falusi mellett egy kisfiút pillantott meg, aki egy öreg esernyőt szorongatott a kezében.

És a pap aznap nem fejezte be a hit erejéről szóló prédikációját.

                                                                      Pk

TÉL TÁBORNOK PARANCSA

A kemencénk, kívülről

Évtizedek óta rombolják a gyerekszobánkat. Hiszen köztudott, az emberiség kulturális bölcsője valójában a Közel-Keleten ringott, azon a szerencsés klímájú vidéken volt lehetőség a gabona termesztéséből kifolyólag többletet előállítani, és erre önszerveződő közösséget, úgynevezett társadalmat, vagyis civilizációt építeni. Történt mindez sok-sok évezreddel ezelőtt. Miként az ember, mint alakuló, folyamatosan fejlődő lény, úgy az emberiség is bejárta a maga érésének útját. Évezredek alatt változott. Felnőttként már nem ugyanabban a közegben érzi jól magát, mint csecsemőként. Az emberi műveltség súlypontja már nem ott van, ahol a korai ókorban. A fehér emberé zömmel itt – Európában. Merem remélni: ez nem rasszizmus, mert ez tény. Innét, az Ókontinensről indult világhódító útjára a legújabb korokat átható nyugatos civilizáció, ami immáron meghatározza szerte a világot. Vagyis majdnem. Az európai ember munkamorálja, értékrendje, a szokásai elterjedtek, mert valami olyasmit szavatoltak, ami kecsegtette, ösztönözte a másmilyen szokásjogú társadalmakat is azok – sokszor teljes, de legalább részleges – átvételére. Egy banális példa: a nyakkendő viselete. A fogyasztási szokások. Gasztrokultúra. Vagy a női nemmel kapcsolatos íratlan illemkódex reguláinak meghonosodása. Ezek sokszor olyan kulturális miliőben is megfogantak, ahol a hagyományok, az ottani civilizációs normák kereteit feszegették. Mégis.   

Ennek a vezető szerepkörnek a megfejtése az európai időjárásban keresendő. Aktuális: leginkább a zord teleknek köszönhető. Nem állítom, senki értelmes ember nem mondaná, hogy a kontinensünket uraló telek miatt lettünk gondolkodó(bb) emberek. Én csak azt vélem, abban vagyok biztos, hogy az európai ember mentalitását, gondolkodásmódját, életvitelét a mérsékelt égöv évszakainak változása nagymértékben, ha nem döntően, végletesen, és mindannyiunk erényére befolyásolta – befolyásolja a mai napig. A kulcs egyébként nem a tél és a nyár, hanem az évszakok váltakozásában rejlik. A ciklikusságban. Azaz abban, hogy mindig tervezni kell, előre muszáj gondolkodni. Ha csak a hideg időnek lenne ilyen szellemileg, értelmileg nevelő hatása, akkor ezen az alapon minden eszkimó egyben Nobel-díjas kutató, világhírű tudós lenne. De nem erről van szó. Az előre látás, a megtervezettség, a kiszámítható jövő iránti igényesség vezette, vezeti az európai szellemet. Emiatt van naptárunk, emiatt tanultunk meg számolni, emiatt figyeljük a csillagokat, még ha a kezdeti ötlet délkeletről is származott.

Emiatt tervezünk előre.

A trópusukon élő népekre – nem mondom, hogy egyáltalán nem – csak kevésbé jellemző ez az összeszedett tervezettség. Közeli példaként, tényleg csak a minta, a modellezés kedvéért hadd említsem az Európában idestova hatszáz éve élő cigányságot. A lovári nyelvben cselekvő jövőidő sincs.
Egy másik elgondolkodtató dolog: vajon miért van a fehér férfiaknak gyűjtőszenvedélyük?
Miért gyűjtenek bélyeget, ásványokat, lemezeket, régiségeket? Miért fektetjük gyakran a megspórolt pénzünket kortárs festményekbe,  műtárgyakba, értékállónak tűnő ingóságokba?
Miért rakjuk a pénzünket takarékpénztárba, nyugdíjalapba? Miért kötünk élet- és féltucat másmilyen biztosítást, amit aztán hosszú éveken keresztül havonta fizetgetünk?

Miért halmozunk a polcra élelmiszert, konzerveket? Miért van minden valamire való férfiembernek szerszámkészlete, kisgépei, felszerelése, bütykölésre alkalmas kis műhelye, meg tízszer annyi ruhája, mint amennyit egyszerre fel tud venni?
Tetszik vagy sem, ez nem a fölsőbbrendűség bizonyítéka, hanem inkább azé, hogy mivel minden élőlény a környezetéhez alkalmazkodik, mert ott érzi jól magát, és mivel a fehér ember civilizációja mérsékelt égövbe való, itt fogant, ahol rendes tél és rendes nyár van: ezért erre alakította ki életvitelét, szokásait, hagyományát, hajlékát, munkamódszereit, ruházatát stb.

Ez irányítja az életét. Így tervezi a munkahelyi időbeosztásától a szabadidején, a tanulmányai szemeszterein, a privát maszekján keresztül a családi programokon, a hétvégi találkozásokon, a kerti partijain át gyakorlatilag – mindenét.
Itt működik a szelekció. Az európai ember nem azért tűnik a XXI. századi közvélekedésben talpraesettebbnek, intelligensebbnek, alkotóbbnak, szorgalmasabbnak, előrelátóbb, tevékenyebbnek – a vele egyébként egyenértékű feketénél, barnánál – mert fajilag magasabban kvalifikált lenne. Nem. Prózaibbak az okok: a már említett, és időnként méltatlanul sokat szidott éghajlati tényezők, a kényszerítő körülmények hatására.
Az elmúlt százezer év alatt ugyanis az európai emberek közül az, aki nem tudott előre gondolkozni és technikailag nem tudta megoldani önmagának és a családjának a téli ellátmányát – parasztosan: logisztikáját – azt a csapadékos, hűlő ősz után beköszöntő fagyok rövid úton elintézték. Következésképpen működött egy erős szelekció.
(A négerek gyorsabban futnak, mert ott nem a zegernye idő selejtez, hanem az oroszlán. Viccelek. Muszáj szólni, mert lefogadom, hogy már ma reggel is ugrásra kész a nácitalanító demokrata kommandó, osztakkó' dokumentálja valamelyik buzgalmában szegény hülye a félreérthető mondataimat. Emiatt patikamérlegen eszme-futtatok, egybefűzve, leírva. A hideg levest megfújja mostanában az ember, a politikailag korrekt gondolarendőrség miatt.)
Szóval, ha itt nálunk, Bácskában nem volna fogcsikorgató erős, fagyos tél, nemcsak, a madárpókok, a fekete mambák, és a malária kórokozó szúnyogjai szaporodnának el, sok más egzotikus, de borzalmas halált hozó nyavalyával együtt, hanem – a nyakamat teszem rá! – a hajléktalanok is. Az utcakép egykettőre Bangladeshez válna hasonlatossá. (Részletkérdés, ne feszegessük, hogy más-más okokból Szerbiában lassan így is, úgy is bangladesi szinten leszünk.)

Ismerős a dokumentumfilmekből? Nézzünk szét például a trópusi klímájú Indiában, vagy Afrika bármelyik csücskében! Egymás hegyén-hátán, az utcán élnek olyan emberek, akik se dolgozni, se igyekezni nem akarnak. Az okosabbja ráfogja, hogy meditál, de bizony a nagy többség naphosszat csak punnyad a saját húgyában. Azt eszik, ami leesik a kivi cserjéről, ami odagurul elébük a baobafáról, ami lepottyan az eldöcögő taligáról,  néha meg amit ott hagy az éppen arrafelé bóklászó nagyon tisztelt szent tehén... Időnként, unalmukban kipiszkálják a lábujjaik közé berakódott koszt, és birkatürelemmel várják tovább, hogy mennyből az angyal módjára csomagot hozzon a vörösköröszt, vagy a vörös félhold, vagy bárki, aki a humánum diktálta segélyezésre fölesküdött.  

Ez Európában nincs. Itt – jobb helyeken – mindent takarít a tél. Ha nem fűtenénk, nem lenne pluszmunka a napi túlélésért, csak azért nem süllyednénk vissza a kereket sem ismerők szintjére, mert az evolúció rükvercben se gyors. Viszont az nagy biztonsággal kijelenthető, hogy sokkal előbb tönkremenne, szétzüllene, használhatatlanná válna a jóléti társadalom, és a jól-rosszul, de valamelyest működő szociális védőháló.  Amit – teszem hozzá – ennyi idő után, ma már láthatóan, sajnos elirigyeltek Európától olyanok, akik a saját kertjüket sem hajlandóak gondozni, a szemetüket összeszedni, normális környezetet teremteni, nemhogy életképes társadalmat kialakítani, majd azt önerőből működtetni. 

Ezeknek a tömegeknek a szemében a magatehetetlen Ókontinens csupán egy fejőstehén.

Ne legyenek vérmes illúzióink. 

Miután kifejték a tehenet, le is akarják majd vágni.

A kemencénk,belülről

                                                                                                        Pósa Károly

KICSIM

 

Elég rossz modell. Folyton mozog.

Valahányszor a hátsó udvarban járok, megállok előtte. Meglehetősen nehéz beszélni vele. De azért szólok hozzá. Kicsim, mondom: jöttél?

Pedig hát nem ő jött, hanem én mentem őhozzá. Néha, nagyon ritkán úgy érzem, mintha válaszolna. Udvarias, kimért kotyogással felel. A maga nyelvén visszajelzi, hogy tudomásul vette az ottlétemet. Megengedem: örül is, ha láthat, annak dacára, hogy mégis csak az ő birtokán vagyok – emberként. Kis részt gazda (sima bőrű, mondaná a jó Fekete István), nagyobb részben kétségekkel, nyavalyákkal, ritka örömökkel, bonyolult lelkülettel megáldott vagy megvert emberi lény. Annyi a közös bennünk, hogy a Kicsim és én két lábbal állunk a földön. Illetve ez csak részben födi a valóságot. (Testközelinek számító hölgyismerősöm szerint ugyanis én néha egyáltalán nem két lábbal állok a földön. Biztos igaza van. A nőknek általában igazuk szokott lenni.)

A darálós helységben van a Kicsim ketrece. Szabadon csak akkor kószálhat, ha mi is vele vagyunk. Az a gondunk, hogy mindkét kutya ereiben ott a vadászvér. A kisebb egy tacsi keverék, s noha a kora – némi eufémizmussal – élemedettnek mondható, azért még elég szufla maradt benne, hogy egy utolsó tollas trófeával dicsekedve lépje át a kutyák paradicsomának a küszöbét. A másikról legyen elég annyi, hogy német vizsla. A madarász fajtából való, könnyű csontú szuka, ami a vadóc galambokat, és a trágyadombon elbambuló verebeket is rendre levadássza. Olyankor úgy néz ki az istálló környéke, mintha kiszakadt volna egy békebeli párna cihája…

Egyszóval a Kicsim a téli hónapokat rácsok mögött tölti. A saját jól fölfogott érdekében. Biztonságosabb. Így mindenki jól jár. A tyúk tovább tojja a napi egy tojásnyi normáját. (Nem egy sztahanovista alkat.) Én sem idegeskedek rajta, ezer máson amúgy is muszáj. És a kutyákat sem kell átkozva, legyilkosozva megverni, szentségelni velük az ösztönük miatt.

Idilli hát a hangulat. A hátsó udvarban rend van.

Olyannyira, hogy a minap össze is söprögettem. Kipucoltam a darálós meg a mellette lévő kinti szoba (a családban csak Egyes a neve) alját. Ez a lokál időnként férfias dühöngőként szolgál: cigaretta- és szeszszag úszik a levegőjében. Társalgó – így a művelt francia. Máskor műterem, ahol festek, firkálgatok, mikor mihez van ándungom. Ám az Egyes – ténylegesen – leginkább a nyergek, lószerszámok raktára.  

Itt szokta a Kicsim kiélni a szabadságvágyát.

Kikerül a ketrecéből, és amint rácsukom az Egyes ajtaját: elkezd garázdálkodni. Mindent leleltároz. Mint ómama, amikor látogatóba jön hozzánk. Kihúzza a zoknis fiókot. Bepillant a spájzba. Aha, mondja. Ebben az ahában csak ő tudja mi rejlik. Talán az, hogy rendben lévő, a zoknijaink többsége még nem lyukas. Vagy hogy maradt ennivaló ebédről, ott púposodik a kamrában az asztalon, nem spórolunk a hasunkon. A szobai cserepes virágok földje se száraz, és a nappali könyvespolc peremén megbocsátható az a finom porréteg. Ómama régi vágású asszony. Ha egyszer annyi ránc lesz a homlokomon, mint neki, talán az eszem is megjön, szokta mondogatni, és ilyenkor olyan világoskék a szeme, hogy visszatükröződni látom benne magamat. Aztán angyali mosollyal hozzáteszi. De addig: bolond, míg meleg, kisfiam.

Nyolcvanhat esztendő bölcsességével értelmetlen lenne vitatkozni. Ómama szent, punk-tum. Meg a korát illetően öreg.

Ahogy két évével a szárnyasok között a Kicsim sem fiatal csirke már. Karikás szeme alatt piros bőrredők gyűrűznek. Vaksin pislogva hol jobbról, hol balról gusztálja a világot. Alaposan megnéz mindent. A kengyel csillogó nikkelezése fölébreszti a fantáziáját. Odakap a csőrével, koppan a fém. Ezen meglepődik. Mi járhat a fejében, nem tudom. Ha akarnám, sem bírnám megmagyarázni neki, mekkora különbség van a katonai-, a gyakorló meg az angol nyereg között. Esetleg miként köll kozákosan nyergelni. A Kicsimet különösebben nem foglalkoztatja a lovazás témája.

A maga tyúknyi világa annál inkább. Neki egy lehullott zabszem föllelése hoz örömet. Megvidámítja, ha morzsát talál. Egy döglött légy meg maga a jókedv.

Nem illik emiatt lekezelni. Baromfi, húzza el a száját a legtöbb ember. Annyi esze van, mint egy tyúknak, replikáznak amonnét.

Csínján kéne osztani a malasztot. Dőreség lenézni az állatokat. Hisz egyenrangúak vagyunk velük. Egy firmában lettünk megreparálva. Semmi jogunk, erkölcsi alapunk a fölsőbbrendűségünket szajkózni. Elég, ha eszünkbe jut, hogy egy kutya sosem hagyná magára a kölykét. Vagy ha majd a Kicsim elül, és kotlósként kikölti a csibéket, az udvarra lecsapó, prédára vadászó karvalynak is neki fog rontani, hogy a fészekaljat védelmezze. Pedig csak egy ostoba tyúk. Nem ember. Nincs lelencháza, nappali melegedője, elvált szülők klubja, krízisközpontja, hajléktalanszállója, fiatal korúak börtöne, drogambulanciája, zárt osztálya, pánikszobája, ingyenkonyhája, szociális bérlakása, de még aggok háza sem.      

A Kicsim az, ami. Tyúk. Kiló húsz deka, ha van benne. A taréja egészségesen rőt.

Vele élünk. Nézem. A lábamhoz tipeg. A madárfélére nem jellemző módon megengedi, hogy óvatosan megsimítsam a vöröslő tollát.

Kárál egyet.  

Ilyenkor tyúklépésnyire van tőlem a boldogság.   

Kicsim - skiccek

 Pk

NAPLÓ 9.

Juhász

„Esőszagú péntek. A szél jó asszony módjára odaadón ringatja a fák ágait. Édesedik a füvek magja, a bátrabb kikirics már erős sárgán pöttyözi a járdák szegélyét, a binyaklott kéményekből egyre ritkábban száll föl a kandallók füstje, az ablakokba pedig visszakerülnek a téli hónapokban gondosan elplántált virágok. Tömött zsákú emberek mennek a piacra. Már a harang szavára sem torpannak meg. Sietős a léptük. Fürgeségük mégsem az elevenség derűjét sejteti, sokkal inkább szól a tanácstalan kapkodásáról. Messziről látni rajtuk, hogy e szegényes idők tavaszán ki-ki a napi megélhetése után iparkodik. Azt ugyan bottal üthetik! Cudar a március. Cudarabb lesz az április – károgják a népek.

Gazdátlan ez a péntek, szétszórt cukros morzsáit kínálja a hétvége. 

A színház udvarában ittfelejtett kóbor kutya száraz kenyér héját rágja. 

Nincs neve. 

Én csak Kutyának szólítom. Kávészínű német vizsla. Sovány szuka. 

A törzskönyves papírja is meglehet valahol, a hajdani gazdájánál, annál a rongy embernél, aki kicsapta az utcára. De előbb alaposan elverhette, mert a nyeszlett pára hosszú ideje nagy ívben kerül mindenkit. Vedlő bordával kullog tova, mihelyt bizalmas távolságba kerülnék hozzá. Amióta etetem, mintha enyhülne irántam. Mostanában nem rebben el oldalazva, ha füttyentek neki. Valami kevéske, alig észrevehető, bensőséges viszony már kezd kialakulni közöttünk, mert ahogy szomorú szemét rám függeszti, a tekintetében egy kis lángocskája gyúl a hálának. Megismer. Úgy tűnik, meleg kutyaszívében talált helyet számomra, értékeli a figyelmemet. 

Az elhatározásom, hogy törődök vele nem új keletű. Sintér volt öregapám. Szeretem a kutyákat, a jószágot. Nem a ma divatos rögeszmés akarattal, hisztérikus állatvédőként, hanem csak úgy, meghitt egyszerűséggel, ahogy egy érzékenyebbre hangolt lénnyel illik bánni.

Régebben tele volt a város kóbor kutyákkal. Télutón, kora tavasszal, amikor a fagyott földön már dolgot adott a tüzelőre kupacolt tavalyi csutka maradékát összegereblyézni, és a piszkos hófoltok makacsabbja is csak a legeldugottabb, árnyékos szögletekben incselkedett a melegedő fuvallattal, az utcákon falkába verődve loholtak a bolhazsákok. Csupa tarka, szedett-vedett korcs. Fürtökben szaladtak egy-egy tüzelő szuka nyomában. Némelyik nyakörvesen, hosszú, több méteres láncot húzott maga után: alighanem a fajfönntartás ösztöne erősebbnek bizonyult az őrzött családi ház iránt parancsolt felelősségtudatnál, meg a kerítésnél is… Aztán, ahogy elszaporodtak a köztereken kószáló blökik, az illetékesek begyűjtötték őket. Európai módon. Egyen-ketrecekbe csukták a sok kóbor kutyát. A szerencsésebbjeit új gazdák fogadták örökbe. Amelyikkel meg mostohán bánt a természet, küllemre nem volt tetszetős, vagy fogahullott, vénülő házőrző volt, azt egy injekció irgalmasan végső pihenésre dirigálta.

Mostanában alig látni gazdátlan kutyát. Chipet, nyakörvet kap a legvadabbul kinéző fajtalan négylábú is, így lassan megszűnőben a társadalmi rangkülönbség a pedigrés bajnokok, a házi kedvencek, a drága bundájú divatkutyák meg a letisztázhatatlan vérvonalú, hordókból ugató korcsok között. Ritkán, azért fölbukkan egy kósza jószág, jelezve, hogy egyáltalán nem az emberi lelketlenség van szűnőben, pusztán a gyepmesteri szolgálatnál veszik komolyabban a dolgukat.

De akármekkora legyen a rend, én azért szeretek utcán csatangoló kutyával találkozni.

Lehet neki csettinteni és ételmaradékot vetni. Nem kerül sokba jónak lenni. A színház udvarában lakó kutyának látni a szemén, hogy ő is tudja ezt. Ért bennünket. Ért, és van egy olyan sanda gyanúm, hogy legbelül szánakozik is rajtunk.”

                                                                                Pk