In memoriam
K.Z.
2009.10.09. –
2014.10.09.
Mikor már három napja nem ettem gyöngyözni kezdett rólam a veríték, és a
zsebkendőmmel folyton törölgetnem kellett a homlokomat. Gondterhelten, de egy
háziállat szelídségével tűrtem. Vártam, hogy jó sorsom megsegít, és valahonnét
ennivaló kerül a szobámba. Sült galamb, kappan-e, netán manna: mindegy lett
volna. Hazagondoltam, a kanizsai kutyákra, amik – immáron évszázadok óta
közmondásosan - vasárnap estefelé hasonló rezignált sóhajok közepette mondanak
le a reményről, hogy aznap esetleg enni kapnak. Olykor, ha a tükörbe néztem,
fogyatkozó testi méreteimet, a lecsúszó dekákat, kilókat, a pofacsontomon
megfeszülő bőrt, a gyakrabban vérző ínyemet, illetve ezek következményeit
állapítottam meg. Viszketett a hajam töve és beteges színűvé vált a körmöm. Az
arcvonásaim megkeményedtek. Egy-két mélyebb ránc keletkezett a szám sarkában. Máig
nem néztem utána miért, de a vizeletem színe és szaga is megváltozott. Kötelességtudóan,
önmagamat szigorú mércével mérve, mégis szerényen voltam kénytelen koplalni.
Még a hirtelen szavú házinénim sem vette észre rajtam nyomorult mivoltomat.
Emlékszem, akkoriban ez igen rosszul esett. Bár a házinéni malacképű, puffadt
pesti zsidó asszonyság volt, bordó otthonkában mászkált, és sosem tette rendbe
maga után a fürdőszobakádat: a mellőzése megérintett. Kicsit sértődötten,
meghosszabbodott képpel, szomorúan vettem tudomásul, hogy a früstök alkalmával,
uzsonnakor, a délebédre hívó harangkonduláskor, vagy a vacsoraidő kezdetén pont
úgy nem számítok, mint kakasszókor a kísértetek. Jóllehet rongyos leplet nem
viseltem, és a láncaimat sem csörgettem. De áttetsző voltam. Az életünk során
sűrűn-sűrűn megesik velünk az ilyesmi. Egy villanó vaku fénye szemfödelet borít
arcunkra: lemaradunk a családi fotóról. A szomszéd nem fogadja a köszönésünket.
Ránk mordul az ismerős kutya, és ha belépünk az ünnepi díszbe öltözött lakásba,
a tortán maguktól elalusznak a gyertyák. Ilyenkor nincs az a jó szándék,
küldetéstudat, hazafiasság vagy állhatatos ragaszkodás, ami legalább időlegesen
kezelni tudná elsivárult lelki állapotunkat.
Abban az időben sokat feküdtem az ágyamon. Többnyire nyitott szemmel, a
plafont bámulva, amire hosszúkás szálú pókhálók tapadtak, keresztül-kasul összefonódottan
a mennyezet repedéseivel, mint megmagyarázhatatlan szerepű, titokzatos
idegsejtek, valami nem evilági, organikus, de nem túl bonyolult belső szervek,
egy sosem létezett ősállat emésztőrendszerében. A plafonon csillár lógott.
Közepes méretű portéka volt, igazi biedermeier utánzat: nem aranyozott, csak
sárgaréz – az is jócskán elszíneződött a rábarnuló idő miatt -, ám a csúcsos,
hegyesre képzett, de régóta kiégett villanyégőket nagyon szép ívű, míves,
cizelláltan öntött csőkarok tartották, és a szobám közepébe föntről belógó nyárspolgári
műremek téli estéken igen sok csöndes percemet szórta be egy közönséges
negyvenes égő mérsékelten pazar világosságával. Feküdtem, tarkó alá rakott
kezekkel, keresztbe font lábamon likacsos volt a zokni. Mindig vártam, hogy a
jótékony álom rám száll, esetleg lesimítja szemem egy földöntúli hatalmú
tünemény, de az az átkozott éhségérzet többnyire ébren tartott. Pedig már akkor
ismertem a mondást: aki alszik – ebédel. Hát én akkortájt sem az egyiket, sem a
másikat nem bírtam.
Hideg idő járta, január lehetett. Csütörtökön reggel még találtam a
frizsider sarkában egy sajtdarabkát. Gyufásdoboznál kicsit nagyobb volt, de
jóízűen elmajszoltam. Forgattam a számban a sajtmorzsákat, a nyelvem hegyére
tűztem, szopogattam az ízeket, aprólékos műgonddal kényeztettem magamat,
kóstolgattam, mint az ínyencek, mert emlékeztem a japán frontkatonák
parancsára, amikor éhhaláluk utolsó stádiumában minden falatkát ötvenszer
kellett megforgatniuk a szájukban, mielőtt lenyelhették volna, s bár a sajt már
jócskán penészedett, mégis mohó szenvedéllyel, egy gourmand vonzalmával tiszteltem
meg. E megszagosodott ételmaradék volt az utolsó falat, amit ettem. És amint
lenyeltem, ha lehet kibírhatatlanabbul, mint előtte: rám tört az iszonytató
éhség.
A nap többi részét az aluljáróban töltöttem. Ácsorogtam ott, jókora
huzatban. Nem lehettem rokonszenves látvány – alighanem az éhség kar a karban
jár a kitaszítottsággal - mert a párosával járőröző rendőrök többször is
összeszűkült szemmel méregettek. Nem a lelkembe – az üres gyomromba láttak.
Éreztem, hogy gesztust kell gyakorolnom miattuk. (A közeg - az közeg, a pofonja
fáj, ha szerb adja, ha magyarországi: bog te maz’o, a kutyaúristenit magának!)
Így, amikor harmadszor sétáltak srégan előttem, lassú megfontoltsággal,
messziről nézegetve nagyapám posztókabátját és borzalmasra nyúlott, kötött
sálamat, egy fáradt mosolyt küldtem feléjük, és tétován, üdvözlésre emeltem
meggémberedett kezemet. A fagyott mosoly nem jó ajánlólevél, ezt ma már tudom.
Mintha hullát furáznának: a rám dermedt degenerált vigyor, a gúnyra húzott
szájszélen sértőn hat. Inkább fiziológiai állapot ez a torz pofázmány, hadd
legyek tudományosan nagyképű: az életfunkciók leállása utáni merevedés beálltát
jelzi. Ahogy lehetett, félre is értették udvariaskodásomat. Már léptek is
hozzám, gyilkos, vadnyugati stílusban, azzal a tempós járással, ami oly annyira
jellemzi az egyenruhát viselőket, mert valahogy a hatalom eszköze, ahogy ők is,
és ugyanúgy az önérzetük részét képezi, mint a tányérsapka, a vesét trancsírozó
tekintet, meg a fröccsöntött vállap. „Se papírjaim, se pénzem”: mantrázná
rögtön az ember – hátha. De nem. A közegek szívélyesek, széles a mosolyuk.
Ahogy az ordas kedélyeskedik a báránnyal. Ha arany metszőfoguk lenne, most biztosan
kivillanna. Emennél a kisebbiknél fog - ha van ott az állkapcsán legbelül - nem
villan, csak a leheletét érzem, a szájszagát. Alighanem szuvas a bal hátsó
kettese. „Jó napot kívánunk, micsinálunk, hát micsinálunk?” „Kezitcsókolom
rendőr úr-elvtárs, momentán éppen napok óta éhezek.” Mondanám, de hát az
áspiskígyó előtt megdermedt kisegér motyog csak valami hozzám hasonló beijedt
semmit. Nem csináltam ugyan rosszat, kihágásaim rég elévültek, de hogy éhes
vagyok éppen eléggé szégyelleni való, majdhogynem bűn. Nagy, elkenődött foltnak
érzem magamat a társadalom terített abroszán. Oda nem illő vagyok, mint a
neveletlen rokon batisztkendőre hajított, még zsírtól csöpögő cupákja. A
nagyobb, rutinnal sandít az alacsonyabb társára. Látom már, elkezdte élvezni a
helyzetet. Mindjárt szolgálati intézkedést foganatosít. Borzalmas ez a rendőri
bükkfanyelv. Akkurátusan megmarkolja a vállamat – milyen jó, hogy a tata
posztókabátja alá fölhúztam a szürke pulóvert, kardigánostól! - villan át az
agyamon, de a langaléta nem tudhatja, hogy izmok helyett csak a bácskai réteges
öltözködés törvényébe mélyeszti a karmait, mert látható kéjjel igyekszik
fájdalmat varázsolni az arcomra. Megteszem neki ezt a szívességet, bár belül
vidulok, nem is tudom mikor derültem utoljára: rándulok egyet, cselesen szisszenek
is, hátha előbb szabadulok tőlük. Megúszom egy „többet itt ne lássalak!”-kal,
és abban a megdicsőült pillanatban a szappanfőző József Áron fia jut az eszembe,
akit hasonló szavak kíséretében lódítottak ki a hálátlan vakvilágba. Igaz, engemet
csak a Blaha Lujza téri aluljáróból.
Oda jó darabig nem mertem visszamenni.
A másnap már a Ferenciek terén talált. Csobogott ott egy kút, rémisztően
fagyos volt a vize, de ha ittam belőle, egy fertályórára lejegelte a gyomromat
kaparászó éhséget. Még a nap is fukaron mérte magát, pedig a sugarai cukormázzá
válhattak volna bennem. A télidei füst, a forgalom benzingőze bekormozta a
bérpaloták homlokzatát, és a hajdani patinás falak ettől sötéten feketék
voltak, mint az otthoni ravatalozó, a Nagytemetőben. Mögöttem pislán
hunyorogtak a kirakatok neonfényei. Ködrongyot söprögetett a Dunáról fújó szél
a kandeláberek alá, amik mint rozsdás fémből ácsolt jegenyetörzs-karikatúrák
sorban ácsorogtak a betonjárda padkája mellett. Meg-megugró szívveréssel, de látható
cél nélkül tébláboltam a gyorsforgalmi hetes megállójában, miközben körülöttem
a magyar nemzet nevű pesti lakosság hangyamód vánszorgott, sietett, csúszkált,
rikácsolt, harsányan telefonált, vagy minden egyéb lelki tulajdonságát
levetkezve a dolgát tette, a belváros forgalmát képezve. Hogy összeaszalódott
gyomrom némi vigaszt találjon, a közeli talponálló cukrászda üvegfalú kirakata
előtt róttam szabályos sétámat, akárha kéretlen gárdista lennék. Huszonkilenc
lépés a híd felé, ugyanannyi vissza a sarokig. Minden hetedik forduló után
beiktattam egy rövid, a talponálló szegletétől balra megtett, mintegy
szükségszerű pihenőt. Ilyenkor az újdonság erejével hatott a belváros más
szemszögből. Jó ütemérzékkel masíroztam órákon át. Polgári gúnyában, de rideg,
katonás szigorral - majdnem két másodpercnyi lépésenként -, betartva az éhező
ember kényszerű reguláját, a megfontolt, kimért hatvan centiméteres járás
szakaszait, mialatt gondolataim átmenetileg szárnyaikat szétcsapták, és hol
haza révültem, hol pedig a majdan elém kerülő birkapaprikás zamatai jutottak az
eszembe. A cukrászdából minden ajtónyitáskor előlibbenő illékony, édeskés
szagfoszlányokat egy idő után megszoktam, bár gyomrom nagyobb nyugvása végett
eleinte sűrűbben kellett a metsző hideg vizet csurgató ivókutat látogatnom,
majd loholtam vissza a strázsahelyemre, ki ne hűljönek a lábam nyomai.
Azon a januári délutánon - egészen biztos vagyok benne - már vasárnapot írt
a naptár.
Épp visszatérőben voltam, rakosgattam a lépteimet, laffogtak a bakancsom talpai,
amikor a benti fűtéstől, gőzöktől tejesen áttetsző kirakatüvegen keresztül is
észrevettem - bár nem fordítottam oda a fejemet, a szemem sarkából azonnal
megláttam -, hogy a cukrászdába imént betért család sietve távozni kényszerült.
Anya, apa, két gyerek fordultak ki a csörömpölő üvegajtón és hamarjában fölszívta
őket a városi forgatag. Az asztalukon majdnem érintetlenül ott maradt a
rendelésük. Megrágott pogácsák, egy lúdláb-torta, aminek körívét valaki
lemetszette, két habos-csokoládés tolóka meg almás és meggyes rétes, de olyan
gusztusosan tálalva, hogy a mellettük hagyott félcsészényi kávéval kiegészítve
is műalkotásnak tekinthetők voltak. Arra sem emlékszem, hogy kerültem a
cukrászdába, a rám csodálkozó tekintetek – ha voltak – sem maradtak meg bennem.
Általában a benti tömény illatorgia sincs meg az orromban. Csak azt tudom, hogy
két pofára habzsoltam a rétest, a szügyig érő asztalra görnyedve, az egyik
kezemmel toltam a számba a süteményt, a másikkal meg raktam, gyömöszöltem a
tata malaclopó nagy posztókabátjának zsebébe a pogácsákat, és föl se néztem a
pirosra lakkozott asztallapról, mert a vendégek és a pulton túli személyzet, a
kasszírnők helyett a morzsákat akartam látni, ezeket az emberszabású, és mégis
kedves ételhulladékokat, kisszerű de üdvözítő eleségünket, amik összepántolják
bűnben fogant napjainkat, izzó lelkiismeretünket csak úgy, mint a fondor
nélküli fogalmaink értelmét.
Valahogy kilökődtem a cukrászda ajtaján, szirupos, habcsókos ujjaimat
szopogatva, hátra sem pillantva, eliramodva balra. Szégyenérzet híján
trappoltam a belváros egyik zegzugos utcácskájáig, ahol egy beton virágcserépre
lekucorodva falni kezdtem azokból a mély kabátzsebekből előkerülő vasárnapi
ételcsodákból. Rágás nélkül nyeltem a jobbnál-jobb süteményeket, pékek remekműveit,
sajtos meg krémes rudacskákat, a lúdlábat, a sonkás szeletkékkel bolondított
sós nyalánkságokat, válogatás nélkül. Hasfakadásig teleettem magamat. Mire
végeztem, a tőlem méterekre lévő lámpaoszlop tetején pislogni kezdett az égő.
Hidegen köszönt a korán jövő téli alkonyat. Sárgán világított rám az égő. Álltam
a vibráló fényben. Tátott szájjal szedtem a levegőt a szikrázó porcsillagok,
szálkás zúzmarák fénymarta prizmájában, a megszomorodott, pesti házak között. A
gyomrom feszült, hányinger környékezett. És mégis. Éhes voltam.
Éhség vertebb, kenyeretlenebb embernek éreztem magamat, mint valaha.
Pósa Károly
2014. október 9.