Kis Kanizsai Enciklopédia - 5. rész

’acskó – Jellemzően kanizsaias nyelvi szörnyszülött ez a szó. Valójában zacskó lenne, de valami érthetetlen, a közbeszédben gyakran előforduló hangelspórolás miatt a „z” mássalhangzó rendre elmarad. Számolatlan ízben hallom a boltban, a péknél:

 - Kér ’acskót?

Eleinte próbáltam helyesbíteni a nekem szegezett kérdést, de vagy az oktatási rendszerünk olyan-amilyen, vagy a pultos lánykák, hölgyek nem egykönnyen meggyőzhetőek, mert egy ideje fölhagytam a folytonos kiigazítással. Nem éri meg. Még a végén rám mondják a verdiktet, hogy tudálékoskodok! És ahogy a katonaságnál ajánlott volt keresni a szakács rokonszenvét, úgy a kereskedőket sem kifizetődő sokat bosszantani. Pláne akkor, ha hiányos műveltségükkel szembesítjük őket. Menten neked adják a szárazabbik kenyeret, és nincs mit csodálkozni, ha sokadik alkalommal is éppen nálad fogy el a friss gyümölcs, vagy ha megbarnult parizer végen túl egyebet sosem mérnek a kosaradba.
Van ám az ’acskónak más egyéb különlegessége is! Míg mások bélyeget, érméket, régiségeket, csupa haszontalanságot gyűjtögettek, addig a kanizsai idősödő asszonyok a régi tejgyári, kék-fehér tejes-zacskókat halmozták egy rakásra! 

„Ami többet ér egy döglött tetű bűrinél, azt vidd haza” – tartja az itteni mondás. A naponta vásárolt tejes zacskókat, pedig szorgos kezek mosogatták tisztára, és csipeszekre aggatva lógtak az udvarokon, a kifeszített kötélen. Aztán megszáradva begyűjtötték mindet – esküszöm, hallottam, hogy akadt olyan öregasszony, aki még vasalta (!) is a nejlonjait -, majd lesimogatva, dúcgumival a fiókba rakva várták új szerepüket. Lett belőlük sokfunkciós háztartási ’acskó, amibe prézlit pont úgy lehetett tárolni, mint törött paprikát, vagy szárított kamillát. Egy pár éve még a dédmama tyúkjai által tojt tojásokat is azokban a kipreparált, gondosan eltett tejes-zacskókban kapta a család. A tojások frissek voltak ugyan, de az ’acskók vagy harminc-negyven évesek: menten a gyerekkoromat juttatták az eszembe… (Ezt úgyse érti az, akinek ma a piacon, önkiszolgálóban, szupermarketben számolatlanul, ingyen adják a különböző reklámszatyrokat, a méretes, és kisebb nejlonzacskókat.) Pedig a nehezen húzódó konyhai kredencek fiókjaiban tán még ma is lelni tucatszámra szabadkai tejes ’acskót, ahogy a szúette komódok alján összegumizva lapítanak. Így, a mostani, hálátlan, pazarlóbb korban emlékeztetnek bennünket arra: hajdan éppen akkora becsülete volt az ’acskónak, hogy ma szemérmes illemből talán, de még mindig a leszegényített, zöngétlen változata forog közszájon.  

Pósa Károly

Az előző négy részt az alant lévő vékony, piros betűs Kis kanizsai Enciklopédiára kattintva elolvashatja!    

AZ ÉJJELI LÁTOGATÓ

Látom a madarat a fán.

Látni lehet a csőrét, a fölborzolt fekete tollát. Ül az ágon a tél szegénylegénye. Vigyázza a pusztaságot.

Nézi a fehér szemfödél alatt dermedő tájat.

A hóból kibukkannak a kukorica-kutúk csonkjai, csorbult fésű fokaiként követik a sorokat. Lépésnyi távolságban párhuzamos, egyenes vonalak. Mindnek ott az utolja, a horizont mögé dugott végtelenben. Mered az őszön levágott megannyi szárcsutak a nedves ég felé. Egy-egy bökődő arasznyi karó. Csak ki ne szúrják a kásás havat ígérő fellegeket!

Éppen elég hideget, erőszakot, nyomorúságot hoztak az idei emberes hónapok. Alig-alig tért magához a falu, a háború, a szenvedések, a padlássöprések óta.

Előtte is sokan tűntek el. Vitték szekereken, teherautón meg gyalogosan őket. A férfiakat terelték, és velük együtt gyakran a fiaikat is, az ég nem tudja megmondani pontosan hová, és miért. Hírmondójuk sem maradt.

Hát csak böjtelőkor, most már ne kapcáskodjon a tél! Nyugalmazzon egy kicsit a tengelyéből kifordult világ!

Néz a varjúmadár.    

A keleti peremen, ott, ahol a dűlő errefelé karéjoz, mint borzolt üstökű, megszaggatott szajhák, néhány csipkebogyó bokor kínálja jég aszalta, savanykás portékáját. Szegényes eleség. De a hóban lassan lépdelő vándornak éppen elég. Szed róla egy kevés piros bogyót marékkal, és szájában összefut a nyála. Rég nem ehetett, ha az ilyen komisz ennivaló is a kedvére való. És régóta nem alhatott, mert a szeme jócskán karikás. Kékes árnyalatú szemgödrében szürke tócsa a tekintete. Az utat nézi, míg halad a falu felé, és a lába nyomán a fagyos kérgű hóbuckákon kirajzolódik a kalucsnijának vonala. Ilyesmit ma már kapni nem lehet. Csizmát visel, akinek sárban-hóban muszáj a mászkálnia. De a vándor nem sokat törődik a mostanság szokott dolgokkal. Sötétszürke felöltője alatt vastag tweed-zakóját szorítják az ezüstözött gombok. Nadrágja vasalt. Meleg posztó, finom, angol matéria. Kalapja is furcsa, széles karimájú. A kopott gúnyájú valami úriember -féle lehet. Szokatlan az egész lénye.

Megy a falu felé. Horgas alakja már a Kálvária domb tövében jár. Ott olvad bele az első utca sötétjébe.

Čortan Péró napok óta rosszul érezte magát. Nem ízlett neki a cigaretta, meg már a pálinka sem. Kedvét szegetten bámult a semmibe. Ódzkodott alágyújtani a kályhába. Inkább fagyosan hagyta a szobát. Spórolt. Az ágyába húzódott, s ahogy forgolódott a meg-megnyikkanó matracon, egyre elárvultabb mivoltán gondolkodott. Az asszonyát rég elzavarta, és a silány kedélyét – amit röstellt - a sarokban tojó pókon kívül éppen nem volt kinek elmondania. Magába zuhantan, néha aprókat nyögdécselve feküdt a cirombás dunyha alatt, miközben régi szokásához híven ujjaival morzsolgatta koszlott párnájának a csücskét. Vasárnap este járta. Már éppen álomba akart szenderülni, amikor meghallotta az ajtó nyikordulását. Jó lett volna fölkönyökölnie, de az ereje elhagyta. Így csak a szemével kísérte a jövevényt, aki úgy viselkedett, mintha otthon lenne. Kalapja, ruhája hószagot hozott, és kamáslis lába után a padlón vizes tócsák maradtak. Egy széket fogott, akkurátusan maga alá húzta, és leült az ágyával szemben. Čortan Péró először kiáltani akart, ám árva hang nem jött ki a torkán. Feküdt, paplanba temetve, ijedten, magára hagyatottan. Előtte a vadidegen vendég, akit minél tovább nézett, annál ismerősebbnek tűnt. Bámulták egymást hosszú perceken körösztül, végül Čortan Péró összeszedte magát, és színtelen hangon megszólalt:

-         Jó estét!

 A látogató nem köszönt. Szemüregének az árnyéka két sötét folt. Mit lehet ilyenkor tenni? A dunyha mögül egérhangon próbálkozott tovább. Čortan Péró kedélyes mosolyra húzta el a száját, a ravaszabbik énjére bízta magát. Sokért nem adta volna, ha a hívatlan vendége végre megszólal. De az - hallgatott. Udvariasan, kimérten, de valami olyan gyanús fegyelemmel, távolságtartóan figyelte a dunyha alatt lapulót, hogy a másik beleborzongott.  

 -  Jó estét, jó estét…hehe. Hideg van odakint, ugye? Ejnye, látom jócskán átfagyott. Hát csak üljön meg itt nálam barátom. Szólíthatom barátomnak? Hát persze hogy!... Hisz régi ismerősök lennénk. A neve…a neve ugyan nem jut eszembe, bár itt van a nyelvemen… Ejnye, ez az öregség… Már a fejem se a régi. De hát gyerekkorunk óta ismerjük egymást, nemde bár?

 Az idegen udvariasan bólintott egyet. A házigazda hálásan nézett rá, és folytatta:

 - Hát persze, most már lassan eszembe jut! Hisz mikor az a szörnyű tragédia történt! Emlékszik? A kocsmáros kisfia a Tiszába fulladt! Mekkora jajveszékelés volt, mi meg gyerekként álltunk a parton, és nem értettünk semmit. Mennyi minden történt azóta! Az első nagy háború! Együtt a lövészárokban, ugye barátom! Azok a bolond harcos évek, amikor hullott mellettünk a sok bajtárs! Tán rokonok is lennénk, hisz még édesanyám temetésén is találkoztunk! Maga itt élhet a közelben, alighanem, mert azért sűrűn-sűrűn összefutottunk. Aztán meg ez a másik háború. Örülünk, hogy vége. Szintén a partizánokkal harcolt, ugye? Én is. Le a fasisztákkal! Úgy is van! Rendet csináltunk! Maga is, én is.

 Az idegen másodszor is bólintott. Čortan Péró ettől egészen nekibátorodott:

 - Úgy is kellett! Rendet tenni! Hulljanak a férgek! Maga is kiverte belőlük a fasizmust? Én is! Azt a bitang papot két napig ütöttük! Többet nem prédikál! Meg jó ideje az a bajuszos vasutas se magyarkodik! Hacsak nem a halaknak…hehehe.

 Egyre vadabbul dörgölte a párnája sarkát, a hangja megemelkedett, de a vendége néma, és moccanatlan maradt. Čortan elhallgatott, aztán egy kis szünet után, magában motyogni kezdett.

 - Az igazság az, hogy már sajnálom. A papot. Azt nem kellett volna. Annak a papnak egy ideje minden éjjel látom a szemét. Néz rám, szelíden, pont úgy, mint maga, kedves barátom. És nem szól, nem vádol. Csak néz. Látja, ezért nincs tükör se a házban. Minek? Hogy nappal is meglássam a tekintetét? Maga megért, barátom. Én vagyok ennek a háborúnak, ezeknek a szörnyű eseményeknek a legnagyobb áldozata. Én, Čortan Péró. Én vertem agyon embereket, és nem vettem észre, hogy minden ökölcsapásom saját magamon puffan. Így van. A papot, azt a szegény papot azért már sajnálom… De rend kellett. Ugye, maga megért, öreg barátom? Ugye, legalább te megértesz?! – fölkönyökölt az ágyában, és sírós eszelős hangon üvöltött, majd teljesen váratlanul visszahanyatlott. Nagy csönd lett. A szobában csak az óramutató ugráló percegése hallatszott. Dermesztő hideg telepedett a sarkokba. Nesztelenül kelt föl ültő helyéből a látogató. Kalapjának karimája alól előtűnik sápadt arca, de a cirombás dunyhából Čortán lelógó feje, félre fittyedt borostás képével még hókábban világít. Az idegen megigazítja a kalapját. Fázósan föltűri gallérját, majd megfogja a kilincs jéghideg nyelvét. Visszafordul. Tekintete lassan végigmászik az ágyba dermedt testen, aztán az órára néz. A másodpercmutató megállt. Éjfél lesz mindjárt. Hét perc híja van. Egy kripta mozdulatlan némasága ereszkedik a szobára, míg a látogató beteszi maga mögött az ajtót. A sarki lámpa fényében elimbolyog felöltős alakja.

Néz a varjúmadár. Egy ideig még látja, aztán eltűnik az idegen. Beleveszik az éjféli, havas éjszakába.

 

Szöveg és illusztráció: Pósa Károly

KOCSMÁK NÉPE - 4.

Gilice Pista
kasírozott karton, 30x42 cm

"- Akkó' lenne csak igazságos, szép a világ, ha annyiér' lehetne embereket venni, amennyit érnek. Oszt aztán annyié' árulnánk űket, amennyire tartik magukat."

OKTÓBER 20. - Magyarkanizsa - (Mérleg)

A Mérleg jegy szülöttei számára nagyon fontos a kommunikáció, a kapcsolatok, a két ember közötti zökkenőmentes információcsere. Az elkövetkező hetekben bőven lesz alkalma ezt élvezni, ugyanis rengeteg találkozó, beszélgetés, utazás várja most. Sok új ismerősre tesz szert és nagyon népszerű lesz. Most a társulások kialakítása is szerencsés, legyen szó üzleti kapcsolatról vagy közös építkezésről, vásárlásról. Mindenki korrektül, becsületesen viszonyul Önhöz.

(forrás: velvet.hu)

Megkímélem az olvasót attól, hogy bővebben kifejtsem, mennyire becsülöm a magazinok horoszkóp rovatait. Legyen elég annyi, hogy az újságokban többnyire az utolsó oldalakra szerkesztik őket, a kötelező keresztrejtvény, a vicc-csokor meg a színes, buta, pármondatos „hírek” közé. Ezúttal mégis egy kísérletet teszek. Városunk napját alapul véve, a világhálóról (!) leböngészve megpróbálom a reánk váró időket a 2014-es októberi csillagállás alapján fölsejtetni.
Mivel manapság számolatlan módon igyekszünk kitudni a jövőt - ember nincs aki legalább a következő hónapok eseményeit előlátná, Szerbia nem a távlati perspektíváiról elhíresült ország… -, ezért ajánlom mindenkinek úttörő kezdeményezésem megbecsülését. Annál is inkább, mert úgy, ahogy létezik kutya-, menedzser-, álom-, sőt, haj- és frizurahoroszkóp (!), találkoztam már az országok domináns csillagjegyeivel is. Ezen az alapon miért ne lehetne egy városnak – ha már van születésnapja - asztrológiai bilétája, annak összes tulajdonságával?

Frappánsabban nem is történhetett volna: Magyarkanizsát a Mérleg jellemvonásai alapján ismerhetjük meg.
Lássuk hát!
Mi történik, ha a személyesség elvonatkoztatásával, mindenhová a „közösség” vagy a „város” szót illesztjük be?

A két közösség – esetünkben találóan a magyar meg a szerb – között zökkenőmentesek-e a kapcsolatok? Nyugodt szívvel elmondhatjuk: e téren talán nincs miért szégyenkeznünk. Ez a város, a község hosszú ideje bizonyíték arra, hogy a sokat szajkózott toleranciát nem lehet esti kurzusokon a fejekbe önteni, mert az nem tanulás, hanem természetes ösztön dolga. A lelkekben van. Az előzékenység, az odafigyelés, a tisztelet hangja éppen annyira fontos az ittenieknek, amennyire elvárjuk másoktól ugyanezt. Annak is csak örülni lehet, hogy a közösségünket az elkövetkező időben utazások, találkozók és beszélgetéseknek ígért események fogják gazdagítani. Az én olvasatomban ez azt jelenti, hogy akármilyen nehéz is a helyzet, az élet nem áll le – mi több, lesznek rendezvények, ilyen-olyan megmozdulások, építő jellegű közös programok. Ez is jó a városnak. Nincs szomorúbb látvány, amikor egy embercsoport tétlenségre van kárhoztatva. Magyarkanizsának sok új ismerőse lesz? Ez is kipipálva. Megannyi testvértelepülésünk már van, és a fentebb említett jó kapcsolataink szavatolják a népszerűségünket.

Azt csak erősen remélni tudom, hogy a „társulások kialakítása”, az „üzleti kapcsolatok” szerencsét fognak hozni. Nagyon ránk férne. Amikor naponta halljuk az egyre lesújtóbb gazdasági híreket, jó lenne abban bíznunk, hogy legalább a bolygók állása, a Naprendszer azt sugallja: nekünk még így is futni fog a szekerünk; a kertek alatt kotyog már az aranytojást tojó tyúkunk; egy titkos ólban az aranyszőrű báránykánk megellett, és még csak smirglizni kell, de elkészült a terülj-terülj asztalkánk is…

Akárki készítette az idei október 20-ára illeszkedő Mérleg horoszkópját, most már bizonyos, hogy látnoki képességekkel bírt. Az „építkezés” olyannyira stimmel ránk, hogy erről a bátor jellemvonásáról Magyarkanizsa, és a környéke messze földön közismert. Igaz, néha szárnyaló vágyainkat vissza-visszanyesegeti a Valóság nevű nagybácsink, és az is megtörténik, hogy gáncs ér bennünket megannyi Pató Pál úr részéről, meg a fösvény állami eklézsia sem úgy virít a hozzájárulásokkal, ahogy ígérte, de azért elvitathatatlan tény: időnként huszáros bravúrral „tudjuk, merjük, tesszük” ami tőlünk telhető.          

Kíváncsiságból kikerestem az 1751-es évet, a számmisztika módszerével értékelve. Azaz más szempont, vagyis inkább számpont révén jósolni. (1+7+5+1=14 vagyis 1+4=5)

„Ha 5-ös az életútszámod, és állandóan kritika, gúnyolódás, a viszályok, és stabilitáshiány kísér, akkor valószínűleg letértél az életcélod felé tartó útról, vagyis arról az útról, amelyen nagylelkűbb és utópisztikusabb jövőt teremthetsz másoknak.”

…

Már előre fázom a gondolattól, mi lenne, ha megvizsgálnám magunkat a maja-, az inka-, a kínai, a maláj- az indián vagy a jóég tudja miféle népek jóslatait követve! Ne higgyünk a horoszkópban! Inkább egymásban, de leginkább önmagunkban. Akkor bizonyosan beteljesül majd, hogy: „Mindenki korrektül, becsületesen viszonyul Önhöz.”

Pósa Károly

AMIKOR ZORRO CSAK EGY CSUPASZ MAJOM

Gabe Ibáñez : AUTOMATA

(filmkritika)

Bizony mondom néktek, egy ideje tényleg azt hittem, hogy többet én már nem fogok jó mozit látni! Amiért mégsem így történt, örökké hálás lehetek a hispán Ibáñeznek, ennek a trükkmesterből avanzsált írónak-rendezőnek, aki egy olyan - látványvilágában páratlan - filmet készített, amitől csak a mondanivalója veretesebb. Tette mindezt amerikai-spanyol koprodukcióban: de nem kell megijedni! Esetében Amerika legföljebb a pénzt gurította, csapnivaló ízlésükkel nem rondítottak bele ebbe a nagyszerű tudományos-fantasztikus filmbe. Milyen jól tették!

Mert így az AUTOMATA hosszú-hosszú kivárás után végre egyesíthette magában a sci-fi műfajának minden zsenialitását, gondolati és képi értékével ötvözött erényét!

Valószínűleg pusztán generációs oka van annak, hogy a csiszoltabb, életszerűbb vizuális elemek vonzanak a jól kigondolt, majdnem hibátlanul megkomponált tudományos-fantasztikus filmekhez. Először persze olvasni tanultam. Verne Gyulával kezdődött, Asimov regényeivel, meg H. G. Wels viselt dolgaival folytattam. Aztán kisiskolásként a kanizsai moziban végigköpködtük a Csillagok háborúját, meg a kiábrándító folytatásait, és onnét kezdve megállíthatatlanul kerestünk mindent, ami a közeli és távoli jövőnket vizionálta. Így lett örök hivatkozási alap a Szárnyas fejvadász, a Harmadik típusú találkozások, a 2001 – Űrodüsszea csak úgy, mint a felülmúlhatatlanul „B” kategóriás Carpenter hófúvásos-hideglelős filmje: A Dolog. Mire jött az új, számítógépes éra, a maga digitális, átrajzolós, blue boxos fortélyaival, meg a háromdimenziós praktikákkal, addigra mi – a hetvenes évek makett asztalaihoz szokott, a ráúsztatott, kinagyított képi teremtéshez edződött nemzedék – már csak hüledezni tudtunk például az Avatar művi moziján, majd lemondó sóhajjal tudomásul vettük, hogy Hollywood a Terminátorral, az Aliennel, meg a Predátorral együtt végképp kiiktatta a magvasabb képzeteket mindabból, amit sci-finek nevezünk.

És „az évek szálltak, mint a drága percek”. Kutattam egy-egy jobbnak vélt film után, ha ígéretes volt a szereplőgárda, vagy annak tűnt a rövid beharangozója. Mindhiába. Jobbára csak a csalódottságom és dühöm fokozódott. Terry Gilliam 12 majomjának lassított befejezésétől számítva: mintha megszűnt volna a műfaj. Tucatszámra szenvedtem végig azt a sok fércművet, amit nem átallottak tudományos és fantasztikus jelzővel illetni. Csupa-csupa kókler szerzemény, ötlettelenség. Ezek után, mint ajándék fölüdülést éltem meg a Hold című alkotást, meg nem is olyan régen a District 9-et. Alig pár éve készültek, de már most is igazi kultuszfilmnek számítanak. Nemhiába mondják – vakok között a félszemű a király. A maga nemében mindkettő hozott valami egyedi szemléletet, újdonságot. És ha figyelembe vesszük a filmgyáraknak a konzumidiotizmust kiszolgáló, tömegfogyasztáshoz karcsúsított igénytelenségét, akkor ez nem is olyan kis teljesítmény.

Bevallom: a fentebb taglalt kiábrándító tapasztalataim miatt féltem megnézni az AUTOMATA c. filmet. Pláne, amikor kisült, hogy a főszereplő Antonio Banderas… Hogy lehet egy latin macsóból shakespeare-i lelki mélységeket megjáró, a világvége reménytelenségében vergődő, érzelmileg kiszolgáltatott antihőst faragni? Hát: valahogy így.

Kétség kívül a széles vigyorú hajdani Zorro furán fest kopaszon, önmagától évtizedekkel nyúzottabbra sminkelve, üres tekintettel maga elé meredve, annyi ambícióval, amennyi egy kinyalt tonhalas konzervdobozt jellemez.

Az AUTOMATA ugyanis erről szól. A teremtett világnak és benne egy embernek a fokozatos összeomlásáról. 2044-et írunk, a napfolt-kitörések miatt már csak az emberiség pár tized százaléka tengeti nyomorúságos életét a savas esőktől, elsivatagosodástól pusztuló Földön. Mindenütt a régi, lerobbant életforma mementói: szemét és káosz. Viszont az, ahogy a rendező mindezt megjeleníti olyan, mintha az apokalipszis nevű hangszer húrjait pengetné. Nincs rá találóbb szó – mesterien játszik. Gabe Ibáñez érti a dolgát. Bár megtehetné, de nem lihegi túl a történetet csak keretként kiszolgáló látványt. Pont emiatt már a film elején érezzük, hogy a gyomrunk fokozatosan szűkül. Hol a borzongás fut át rajtunk, hol pedig tenyerünkbe temetett arccal figyeljük a fejleményeket, hogy a vége felé a gombóc a torkunkban maradjon, és megrendülten dőljünk hátra, megannyi vegyes érzéssel a szívünkben. A sztori a kegyetlen valóság ábrázolásán túl sokkal szigorúbb kérdéseket vet föl. Mi az ember? Van-e közünk a teremtéshez, önsors-rontásunkhoz? Vagy bámész módon csak statiszták vagyunk saját tragédiánk zárójeleneténél? 

Az író-rendező a létezés ethoszát boncolgatja, az ember és a robot kapcsolatát, de valami olyan pőrén, egyszerűen, ahogy utoljára tán valamikor a megsiratott Szárnyas fejvadászban láthatta a mozi közönsége. Banderas kitűnően alakítja az erkölcsiség mezsgyéjén helyét nem lelő tömegembert, akit váratlanul ragad el az események sodra, hogy a saját megváltásán túl, az emberiség hűlő hús- és csonthalmazán kozmikus méretűvé növelje a szeretet misztériumát.

Az AUTOMATA nem tudja ugyan a kész válaszokat, de ma már egy idejében jól föltett kérdést is meg kell becsülnünk. Ezért szerethető, tiszteletre méltó a spanyol alkotó mozifilmje.

Magyarul még kritikát nem olvastam róla. Ezen sincs nagyon csodálkozni való: nem egy kifejezetten profitorientált, sugárpisztolyos, lövöldözős kalandtúra lett vászonra álmodva. Innét nincs kilúgozva semmi. A szereplők tudják a dolgukat. Erre legjobb példa a mellékszerepében is vérfagyasztó – amúgy a Sztárom a páromból (!), meg más, habkönnyű komédiákból ismerős - Tim McInnerny, akiben a közöny kel versenyre a gonoszsággal. A profi fényképezés, a dramaturgia feszültsége és nem utolsó sorban maga a látvány teszi feledhetetlenné Banderas játékát, és Ibáñez forgatókönyvét. Azt hiszem, immáron eggyel több helyet lesz illő szorítani a sci-fi műfajának képzeletbeli panteonjában.

Ha valaki megnézi – ebben majdnem biztos vagyok - egy életre sikerül majd a memóriájába rögzítenie: „A robot nem árthat az élet semmilyen formájának.” Már csak abban lenne jó hinnünk, hogy ugyanez egyszer igaz lesz ránk, emberekre is.

   

Automata (2014) amerikai-spanyol koprodukció

Rendező: Gabe Ibáñez

Főszereplők: Antonio Banderas, Birgitte Hjort Sørensen, Melanie Griffith, Dylan McDermott, Robert Forster, Tim McInnerny

Itt megnézheti a film magyar feliratos előzetesét

Pósa Károly
Magyarkanizsa, 2014. október 15.

Fekete nő 1.

"Nagy tévedésben van, amikor a nőket társadalmi rétegek szerint osztályozza abban a hitben, hogy minden társadalmi rétegnek megvan a maga életszemlélete. (...) Százezer fontos lány meg a gépírónő között csak az a különbség, hogy az előbbi drágább ruhákat visel. Sőt, ha nem tartana érte ízléstelennek: azt is mondhatnám, hogy ha alsóruhákban látná őket, nem tudná megkülönböztetni egyiket a másiktól, mert mind a ketten egyformán finom és drága alsóholmit viselnek."

ÉHSÉG - budapesti napló, 1994.

In memoriam K.Z.
2009.10.09. – 2014.10.09.

Mikor már három napja nem ettem gyöngyözni kezdett rólam a veríték, és a zsebkendőmmel folyton törölgetnem kellett a homlokomat. Gondterhelten, de egy háziállat szelídségével tűrtem. Vártam, hogy jó sorsom megsegít, és valahonnét ennivaló kerül a szobámba. Sült galamb, kappan-e, netán manna: mindegy lett volna. Hazagondoltam, a kanizsai kutyákra, amik – immáron évszázadok óta közmondásosan - vasárnap estefelé hasonló rezignált sóhajok közepette mondanak le a reményről, hogy aznap esetleg enni kapnak. Olykor, ha a tükörbe néztem, fogyatkozó testi méreteimet, a lecsúszó dekákat, kilókat, a pofacsontomon megfeszülő bőrt, a gyakrabban vérző ínyemet, illetve ezek következményeit állapítottam meg. Viszketett a hajam töve és beteges színűvé vált a körmöm. Az arcvonásaim megkeményedtek. Egy-két mélyebb ránc keletkezett a szám sarkában. Máig nem néztem utána miért, de a vizeletem színe és szaga is megváltozott. Kötelességtudóan, önmagamat szigorú mércével mérve, mégis szerényen voltam kénytelen koplalni. Még a hirtelen szavú házinénim sem vette észre rajtam nyomorult mivoltomat. Emlékszem, akkoriban ez igen rosszul esett. Bár a házinéni malacképű, puffadt pesti zsidó asszonyság volt, bordó otthonkában mászkált, és sosem tette rendbe maga után a fürdőszobakádat: a mellőzése megérintett. Kicsit sértődötten, meghosszabbodott képpel, szomorúan vettem tudomásul, hogy a früstök alkalmával, uzsonnakor, a délebédre hívó harangkonduláskor, vagy a vacsoraidő kezdetén pont úgy nem számítok, mint kakasszókor a kísértetek. Jóllehet rongyos leplet nem viseltem, és a láncaimat sem csörgettem. De áttetsző voltam. Az életünk során sűrűn-sűrűn megesik velünk az ilyesmi. Egy villanó vaku fénye szemfödelet borít arcunkra: lemaradunk a családi fotóról. A szomszéd nem fogadja a köszönésünket. Ránk mordul az ismerős kutya, és ha belépünk az ünnepi díszbe öltözött lakásba, a tortán maguktól elalusznak a gyertyák. Ilyenkor nincs az a jó szándék, küldetéstudat, hazafiasság vagy állhatatos ragaszkodás, ami legalább időlegesen kezelni tudná elsivárult lelki állapotunkat. 

Abban az időben sokat feküdtem az ágyamon. Többnyire nyitott szemmel, a plafont bámulva, amire hosszúkás szálú pókhálók tapadtak, keresztül-kasul összefonódottan a mennyezet repedéseivel, mint megmagyarázhatatlan szerepű, titokzatos idegsejtek, valami nem evilági, organikus, de nem túl bonyolult belső szervek, egy sosem létezett ősállat emésztőrendszerében. A plafonon csillár lógott. Közepes méretű portéka volt, igazi biedermeier utánzat: nem aranyozott, csak sárgaréz – az is jócskán elszíneződött a rábarnuló idő miatt -, ám a csúcsos, hegyesre képzett, de régóta kiégett villanyégőket nagyon szép ívű, míves, cizelláltan öntött csőkarok tartották, és a szobám közepébe föntről belógó nyárspolgári műremek téli estéken igen sok csöndes percemet szórta be egy közönséges negyvenes égő mérsékelten pazar világosságával. Feküdtem, tarkó alá rakott kezekkel, keresztbe font lábamon likacsos volt a zokni. Mindig vártam, hogy a jótékony álom rám száll, esetleg lesimítja szemem egy földöntúli hatalmú tünemény, de az az átkozott éhségérzet többnyire ébren tartott. Pedig már akkor ismertem a mondást: aki alszik – ebédel. Hát én akkortájt sem az egyiket, sem a másikat nem bírtam.

Hideg idő járta, január lehetett. Csütörtökön reggel még találtam a frizsider sarkában egy sajtdarabkát. Gyufásdoboznál kicsit nagyobb volt, de jóízűen elmajszoltam. Forgattam a számban a sajtmorzsákat, a nyelvem hegyére tűztem, szopogattam az ízeket, aprólékos műgonddal kényeztettem magamat, kóstolgattam, mint az ínyencek, mert emlékeztem a japán frontkatonák parancsára, amikor éhhaláluk utolsó stádiumában minden falatkát ötvenszer kellett megforgatniuk a szájukban, mielőtt lenyelhették volna, s bár a sajt már jócskán penészedett, mégis mohó szenvedéllyel, egy gourmand vonzalmával tiszteltem meg. E megszagosodott ételmaradék volt az utolsó falat, amit ettem. És amint lenyeltem, ha lehet kibírhatatlanabbul, mint előtte: rám tört az iszonytató éhség.   

A nap többi részét az aluljáróban töltöttem. Ácsorogtam ott, jókora huzatban. Nem lehettem rokonszenves látvány – alighanem az éhség kar a karban jár a kitaszítottsággal - mert a párosával járőröző rendőrök többször is összeszűkült szemmel méregettek. Nem a lelkembe – az üres gyomromba láttak. Éreztem, hogy gesztust kell gyakorolnom miattuk. (A közeg - az közeg, a pofonja fáj, ha szerb adja, ha magyarországi: bog te maz’o, a kutyaúristenit magának!) Így, amikor harmadszor sétáltak srégan előttem, lassú megfontoltsággal, messziről nézegetve nagyapám posztókabátját és borzalmasra nyúlott, kötött sálamat, egy fáradt mosolyt küldtem feléjük, és tétován, üdvözlésre emeltem meggémberedett kezemet. A fagyott mosoly nem jó ajánlólevél, ezt ma már tudom. Mintha hullát furáznának: a rám dermedt degenerált vigyor, a gúnyra húzott szájszélen sértőn hat. Inkább fiziológiai állapot ez a torz pofázmány, hadd legyek tudományosan nagyképű: az életfunkciók leállása utáni merevedés beálltát jelzi. Ahogy lehetett, félre is értették udvariaskodásomat. Már léptek is hozzám, gyilkos, vadnyugati stílusban, azzal a tempós járással, ami oly annyira jellemzi az egyenruhát viselőket, mert valahogy a hatalom eszköze, ahogy ők is, és ugyanúgy az önérzetük részét képezi, mint a tányérsapka, a vesét trancsírozó tekintet, meg a fröccsöntött vállap. „Se papírjaim, se pénzem”: mantrázná rögtön az ember – hátha. De nem. A közegek szívélyesek, széles a mosolyuk. Ahogy az ordas kedélyeskedik a báránnyal. Ha arany metszőfoguk lenne, most biztosan kivillanna. Emennél a kisebbiknél fog - ha van ott az állkapcsán legbelül - nem villan, csak a leheletét érzem, a szájszagát. Alighanem szuvas a bal hátsó kettese. „Jó napot kívánunk, micsinálunk, hát micsinálunk?” „Kezitcsókolom rendőr úr-elvtárs, momentán éppen napok óta éhezek.” Mondanám, de hát az áspiskígyó előtt megdermedt kisegér motyog csak valami hozzám hasonló beijedt semmit. Nem csináltam ugyan rosszat, kihágásaim rég elévültek, de hogy éhes vagyok éppen eléggé szégyelleni való, majdhogynem bűn. Nagy, elkenődött foltnak érzem magamat a társadalom terített abroszán. Oda nem illő vagyok, mint a neveletlen rokon batisztkendőre hajított, még zsírtól csöpögő cupákja. A nagyobb, rutinnal sandít az alacsonyabb társára. Látom már, elkezdte élvezni a helyzetet. Mindjárt szolgálati intézkedést foganatosít. Borzalmas ez a rendőri bükkfanyelv. Akkurátusan megmarkolja a vállamat – milyen jó, hogy a tata posztókabátja alá fölhúztam a szürke pulóvert, kardigánostól! - villan át az agyamon, de a langaléta nem tudhatja, hogy izmok helyett csak a bácskai réteges öltözködés törvényébe mélyeszti a karmait, mert látható kéjjel igyekszik fájdalmat varázsolni az arcomra. Megteszem neki ezt a szívességet, bár belül vidulok, nem is tudom mikor derültem utoljára: rándulok egyet, cselesen szisszenek is, hátha előbb szabadulok tőlük. Megúszom egy „többet itt ne lássalak!”-kal, és abban a megdicsőült pillanatban a szappanfőző József Áron fia jut az eszembe, akit hasonló szavak kíséretében lódítottak ki a hálátlan vakvilágba. Igaz, engemet csak a Blaha Lujza téri aluljáróból.

Oda jó darabig nem mertem visszamenni.

A másnap már a Ferenciek terén talált. Csobogott ott egy kút, rémisztően fagyos volt a vize, de ha ittam belőle, egy fertályórára lejegelte a gyomromat kaparászó éhséget. Még a nap is fukaron mérte magát, pedig a sugarai cukormázzá válhattak volna bennem. A télidei füst, a forgalom benzingőze bekormozta a bérpaloták homlokzatát, és a hajdani patinás falak ettől sötéten feketék voltak, mint az otthoni ravatalozó, a Nagytemetőben. Mögöttem pislán hunyorogtak a kirakatok neonfényei. Ködrongyot söprögetett a Dunáról fújó szél a kandeláberek alá, amik mint rozsdás fémből ácsolt jegenyetörzs-karikatúrák sorban ácsorogtak a betonjárda padkája mellett. Meg-megugró szívveréssel, de látható cél nélkül tébláboltam a gyorsforgalmi hetes megállójában, miközben körülöttem a magyar nemzet nevű pesti lakosság hangyamód vánszorgott, sietett, csúszkált, rikácsolt, harsányan telefonált, vagy minden egyéb lelki tulajdonságát levetkezve a dolgát tette, a belváros forgalmát képezve. Hogy összeaszalódott gyomrom némi vigaszt találjon, a közeli talponálló cukrászda üvegfalú kirakata előtt róttam szabályos sétámat, akárha kéretlen gárdista lennék. Huszonkilenc lépés a híd felé, ugyanannyi vissza a sarokig. Minden hetedik forduló után beiktattam egy rövid, a talponálló szegletétől balra megtett, mintegy szükségszerű pihenőt. Ilyenkor az újdonság erejével hatott a belváros más szemszögből. Jó ütemérzékkel masíroztam órákon át. Polgári gúnyában, de rideg, katonás szigorral - majdnem két másodpercnyi lépésenként -, betartva az éhező ember kényszerű reguláját, a megfontolt, kimért hatvan centiméteres járás szakaszait, mialatt gondolataim átmenetileg szárnyaikat szétcsapták, és hol haza révültem, hol pedig a majdan elém kerülő birkapaprikás zamatai jutottak az eszembe. A cukrászdából minden ajtónyitáskor előlibbenő illékony, édeskés szagfoszlányokat egy idő után megszoktam, bár gyomrom nagyobb nyugvása végett eleinte sűrűbben kellett a metsző hideg vizet csurgató ivókutat látogatnom, majd loholtam vissza a strázsahelyemre, ki ne hűljönek a lábam nyomai.  

Azon a januári délutánon - egészen biztos vagyok benne - már vasárnapot írt a naptár.

Épp visszatérőben voltam, rakosgattam a lépteimet, laffogtak a bakancsom talpai, amikor a benti fűtéstől, gőzöktől tejesen áttetsző kirakatüvegen keresztül is észrevettem - bár nem fordítottam oda a fejemet, a szemem sarkából azonnal megláttam -, hogy a cukrászdába imént betért család sietve távozni kényszerült. Anya, apa, két gyerek fordultak ki a csörömpölő üvegajtón és hamarjában fölszívta őket a városi forgatag. Az asztalukon majdnem érintetlenül ott maradt a rendelésük. Megrágott pogácsák, egy lúdláb-torta, aminek körívét valaki lemetszette, két habos-csokoládés tolóka meg almás és meggyes rétes, de olyan gusztusosan tálalva, hogy a mellettük hagyott félcsészényi kávéval kiegészítve is műalkotásnak tekinthetők voltak. Arra sem emlékszem, hogy kerültem a cukrászdába, a rám csodálkozó tekintetek – ha voltak – sem maradtak meg bennem. Általában a benti tömény illatorgia sincs meg az orromban. Csak azt tudom, hogy két pofára habzsoltam a rétest, a szügyig érő asztalra görnyedve, az egyik kezemmel toltam a számba a süteményt, a másikkal meg raktam, gyömöszöltem a tata malaclopó nagy posztókabátjának zsebébe a pogácsákat, és föl se néztem a pirosra lakkozott asztallapról, mert a vendégek és a pulton túli személyzet, a kasszírnők helyett a morzsákat akartam látni, ezeket az emberszabású, és mégis kedves ételhulladékokat, kisszerű de üdvözítő eleségünket, amik összepántolják bűnben fogant napjainkat, izzó lelkiismeretünket csak úgy, mint a fondor nélküli fogalmaink értelmét.

Valahogy kilökődtem a cukrászda ajtaján, szirupos, habcsókos ujjaimat szopogatva, hátra sem pillantva, eliramodva balra. Szégyenérzet híján trappoltam a belváros egyik zegzugos utcácskájáig, ahol egy beton virágcserépre lekucorodva falni kezdtem azokból a mély kabátzsebekből előkerülő vasárnapi ételcsodákból. Rágás nélkül nyeltem a jobbnál-jobb süteményeket, pékek remekműveit, sajtos meg krémes rudacskákat, a lúdlábat, a sonkás szeletkékkel bolondított sós nyalánkságokat, válogatás nélkül. Hasfakadásig teleettem magamat. Mire végeztem, a tőlem méterekre lévő lámpaoszlop tetején pislogni kezdett az égő. Hidegen köszönt a korán jövő téli alkonyat. Sárgán világított rám az égő. Álltam a vibráló fényben. Tátott szájjal szedtem a levegőt a szikrázó porcsillagok, szálkás zúzmarák fénymarta prizmájában, a megszomorodott, pesti házak között. A gyomrom feszült, hányinger környékezett. És mégis. Éhes voltam. 

Éhség vertebb, kenyeretlenebb embernek éreztem magamat, mint valaha.     

Pósa Károly
2014. október 9.