DR. MEKK ELEK

 

Rajzom

Das neue Zuhause – Ungarn

Egy jó nevű hamburgi hírcsatorna összeállítást készített arról, miért ilyen népszerű Magyarország a német kivándorlók körében. A műsorban bemutattak egy svájci üzletembert, aki egy áttelepülőknek szóló tanácsadó csatornát működtet. A megkérdezett svájci ágens szerint az új hazát kereső németeknek legfőként a szólásszabadság és a demokrácia minősége vonzó Magyarországon.

Teringettét!

Mivel a cikkben elhangzott vélemény a jelenlegi távvezérelt berlini média-doktrína által sulykoltakkal szöges ellentétbe került, az ügybuzgó tollnokok gyorsan megtalálták a HVG főszerkesztőjét, aki szépen odanyilatkozta nekik, hogy szó sincs itt demokráciáról, lárifári… A Gergely Márton névre hallgató HVG-s szerint Magyarország azért célországa az útilaput kötő germánoknak, mert – szíveskedjenek megkapaszkodni! – itt „az antiszemitizmussal szemben alacsonyabb a gátlási küszöb”.

Két bajom is van a fent elhangzott állítással. A HVG vezetője egyfelől pregnáns zsidógyűlölettel vádolta meg a kerek egész magyar társadalmat. Ez szakmai és emberi szempontból is tűrhetetlen. Utána pedig lenácizta azokat a németeket, akik – mit ad Isten! – Magyarországra költöznének, vagy már a Balaton mellett, Hévíz tövében, esetleg egy dunántúli falucskában élnek békésen hosszú évek óta, és a magyar lakossággal együtt eszükbe sem jut „antiszemitulni”. Ez minden alapot nélkülöző aljas vádaskodás.

Elméláztam. A közelmúltból felrémlett egy interjú a német belügyminiszterrel, aki kénytelen volt azt tanácsolni a németországi zsidóságnak, hogy közterületen ne viseljenek kipát, mert az ilyesmi biztonsági kockázattal jár. Magyarán a saját állampolgáraik testi épségét sem tudják szavatolni, például egy forgalmas utcán. Aligha véletlen: géppisztolyos német rendőrök vigyázzák a zsidó felekezet iskoláit, zsinagógáit.

Mindeközben Budapesten teljesen megszokott, hétköznapi jelenség a kaftános haszidok látványa. Szombatonként sűrűbben össze lehet velük futni, ahogy a gartel nevű zsinóros övvel a derekukon mennek a dolgukra Isten hírével. Hogy mást ne mondjak, kétsaroknyira tőlem a Baumhort Lipót által tervezett zsinagóga mellett egy alapítványi zsidó főiskola, a McDaniel College Budapest zavartalanul működik. Sose láttam egyenruhást a környékén.

Szóval, a németek egy része hajlik arra, hogy hazát váltson.

Biztos lesz, aki azzal érvel, bezzeg Magyarországról is van egy Németországba átvándorló gyülekezet, ami igaz.

Innét is mennek magyarok Berlinbe, meg más német régiókba, ahol a helyzetet kellően ismerő elemek, a hitelesség netovábbjai szerint annyira szabad például a művészet, hogy itt Mucsán azt elképzelni sem tudjuk. Közben az a valóság, hogy a német fővárosban a harmincas évek tébolyán is túltesz a dekadencia. Természetesen a demokrácia és a liberális kiskáté narratívája szerinti demokráciáról beszélünk, ami a saját ideológiai vezérfonalán túl tűzzel-vassal pusztítja a más véleményt képviselőket. De hát tudjuk, Berlinben MINDIG jobb volt: Grünberg bácsi zongorázhatná a különbséget, ha anno nem deportálják családostul, és a kifosztott lakásából a szemközti szomszéd a zongoráját nem rekvirálja el.

Személy szerint örülök, hogy van egy egészséges lakosságcsere köztünk és a krautok között. Jöjjenek ide az ottani normálisan gondolkodók, egészséges szellemiségűek. Cserébe szívesen átengedjük nekik a mi hülyéinket. Csak aztán nehogy retúrjegyért könyörögjenek.

Dr. Mekk Elek

Bár délvidéki kötődésünk révén földik vagyunk, Dr. Csernus Imrét sose kedveltem. Egyébként is erős fenntartással viseltetek a pszichológia iránt. Nem tartom tudománynak. Elfogadom, hogy van, de aligha fogom valaha is a pszichológia útmutatásait kérni. Ahhoz túlságosan viszolygok Freud tanaitól és túlságosan sokat olvastam Jungot, akit viszont becsülök. Vele együtt az egyik kezemen meg tudom számolni, hány pszichiátert tartok mérvadó szakembernek. Értelemszerűen Csernus nem tartozik közéjük.

A minap készült vele egy majdnem egyórás interjú, amelyben a nevezett lélekbúvár a magyarságról azt találta mondani, hogy „egy búval baszott, pesszimista, rosszindulatú nép vagyunk”.

Valamelyik nap a felét megnéztem a videónak. Tanulságos. Mindig elbámulok rajta, mikor éteri magasságokból kinyilatkoztatást hallok valaki megmondótól, legyen az politikus, közéleti személy, akárki. Milyen magabiztossággal beszélt például a szerelemről ez a derék Csernus, akit az első férfi-nő párkapcsolatról megírt könyvének promóciójával egy időben hagyott faképnél a nője. Már ekkor javallott lett volna önvizsgálatot tartania.

Most Rónai Egon műsorvezető a mocsárba húzta, elemezze a magyar közéletet. Csernus meg szépen belegyalogolt a néplélekbe. Általánosítgat. Vélhetően régtől saját maga hatása alatt van ez a doktor, ezt tette vele az évtizedes bulvár jelenlét. Neki se ártana egy díványon heverve feltárulkozni valami képzettebb kollégájának.

Dr. Csernus logikáját követve tehát leszögezhetjük, hogy a zsidók kapzsik, a cigányok bűnözők, a tótok buták, a skandinávok alkoholisták, a görögök lusták, a románok szőröstalpúak, a németek frigidek és minden angol nő kapafogú, lópofájú bányarém.

Tartok tőle, Csernust is csak annyira kell komolyan venni, mint a képernyőn távgyógyító Gyurcsok Józsit, vagy mi a bánat volt a neve.

Hogy sportpszichológusnak Dr. Csernus Imre milyen, azt nem tudhatom. De az, ahogy szakmányban gyalázta a nemzetet arra vall, az ő emberi kvalitásán is lenne mit csiszolgatni.

HOVÁ KÖLTÖZZ EL TE MAGYAR?

rajzom

Rég volt. A fiatalabbaknak már kár is mondani. A kérdés csak az idősebbeknek szól: emlékeznek még a Delta nevű tévéműsorra?

A magyar televíziózás legendává nemesült tudományos magazinja 1964-ben indult ismeretterjesztő útjára. 1976-ban elsőként lett belőle színes adás, és 2009-ig – a műsor megszűnéséig – a parketta-frizurás Kudlik Júlia vezette. Biztosan sokan gondolnak rá meleg szívvel, de aligha tartozom közéjük. (Mivel ez az írás nem róla szól, hadd ne részletezzem, miért.)

Viszont a tudományos híradót rendszeresen néztem. Kisgyerekként fütyülni próbáltam a Delta betétdalát, és borzasztóan sajnáltam azt a hóviharral küszködő, szakállas bácsit, aki heti rendszerességgel – egy röpke szemkontaktus erejéig – kinézett rám a tévé képernyője mögül.

Szombat délutánonként a hótalpas bácsi szomorúan megstudírozta a filodendronos, fotelos nappali szobánkat, hogy aztán az arktikus orkáni szélnek nekifeszülve tovább vonszolhassa magát, szegény, bele a hóviharos pusztaságba.

Kétféle élményem fűződik az adáshoz. Az egyik, hogy akárhányszor a szovjet tudósokat emlegették, apám mindig nagyon káromkodott. Nem értettem az okát. Zsenge gyerekésszel azt sem kapizsgáltam, mi az a Szovjetunió, mígnem egyszer megmagyarázták, hogy hülye, azok az oroszok. Aha. Ruszkik. S gyúlt fejemben a mécs fénye.

A másik nagy talányt meg a brit tudósok kiléte jelentette. Kantáros nadrágos suttyóként annyit leszűrtem, hogy a britek eleve elitebbek a ruszkiktól: valamiért jobban öltözöttek, más légkör lengi be őket, de az okát megmondani nem tudtam. Kellett egy kis idő, mire szertefoszlott agyamban a köd.

Azóta történt ez meg az. Múltak az esztendők „mint a drága percek”. Tovatűntek a daliás idők. A hetvenes és a nyolcvanas évek Adáig, Bácsföldvárig, vagy tán Becséig sugárzó szentesi tévéadója fölöslegessé vált, mert szó szerint beúsztak a képbe a műholdak, s immáron a sztratoszférából ömlik elébünk kismillió kanális végterméke, amikhez nemhogy Kudlik Júliának, de nekünk sincs sok közünk.

Odalettek a szovjet tudósok.
Csak ezek a fránya britek maradtak meg.

Mit megmaradtak! – fogalommá váltak. A brit tudósok. Bármiféle humbug művek által gyártott hírbe oda lehet szúrni őket hivatkozásként. A brit tudósok mindenhez értenek és mindent képesek fölfedezni.

Tőlük tudjuk, nem szerencsés állapotos nőknek sminkelniük, mert a születendő fiú utódjuk százalékarányosan nagyobb eséllyel kap majd hererákot. A sült szalonnáról hosszú vizsgálatok után kiderítették, hogy használ a másnaposság ellen, holott ezt – ha a kutató program beindulása előtt megkérdezik tőle – a Szemölcs Sógor is tudományos igénnyel, empirítós empirikus módon igazolhatta volna. Brit tudósok érdeme, hogy megválaszolták az emberiség egyik kardinális kérdését: mit csinálunk legszívesebben a vécén gunnyasztva? Vagy például a London Scool of Economics kutatói állapították meg azt is, hogy az igazán okos emberek jóval többet piálnak, mint a buták. Erre megint csak a Szemölcs Sógort, vagyis a máját kellett volna igazolásképpen fölmutatni. Ehelyett a balga brit tudósok az eredményeiket sokévnyi kutatómunkára alapozták, amely során több ezer, 39 éves ember életét analizálgatva végül fényt derítettek arra, hogy a magasan kvalifikált nők majdnem kétszer annyi szeszt isznak naponta, mint azok, akik érettségi után nem képezték magukat tovább, sem az egyetemeken, sem a demizsonok mellett. Szintén a brit tudósok elévülhetetlen érdeme, hogy bebizonyosodott: akinek nem volt ikertestvére, annak már később sem lehet.

Frissen is kissé pállott hírt hozott a vasárnapi választások után beálló ingerszegény keddi nap: megint aktívak a brit tudósok. Most listát gründoltak össze arról, hogy a Föld nevű planétán melyik városokban éri meg leginkább élni. Mivel a sokadszorra ránk köszöntő fidesz-diktatúra miatt sokan csomagolnak, nem árt, ha válogatott problémáik mellé fölkészülten menekülnek a nagyvilágba. Oda, ahol akár már Bródy Jánosnak is engedik, hogy szüljön. Mert ahogy eddig, itt, nálunk Mucsán eztán is csak a tolófájások kínozzák majd.

Jó hír, hogy a százból majdnem száz pontot kapott az első helyezett Bécs városa, nemhiába, már a Führer is szeretett ott lakni, nem beszélve Freud doktorról, akiből középszerű lélekbúvár sem lehetett volna, ha elmekórtani stúdiumához a bécsiek között nem találja meg a világ legmegfelelőbb alanyait. Az osztrák főváros elsősorban a biztonságra kapott magasabb osztályzattal tudott az élre kerülni. Ez a szokott rutinnal ismétlődő bécsi késes támadások, és a köztereken zaklatott nőkről szóló híradások tükrében tehát teljesen helytálló minősítés.

A második legélhetőbb város – brit szemüvegen át – az ausztráliai Melbourne, ami azért vicces, mert a szóban forgó kontinensen minden, ami mozog, az emberre életveszélyes. Ami viszont mozdulatlan, az maga a nettó sivatagi dögunalom. Megjegyzendő, alighanem az ausztrál őslakosok véleménye sem lett kikérve. Már azoké a nyomorultaké, akik túlélve a szisztematikus kiirtásukat mostanra még megmaradtak.

Bronzérmes lett Oszaka, ami olyan kies hely, hogy mi híján húsz millióan lakják. Ilyen intim, ékszeres skatulyácskában tényleg felhőtlen lehet az élet, hisz nap mind nap a közvetlenség, a családias hangulat levegőjét szívhatjuk magunkba, a metróaluljárókban reggelente kiosztott egyen-gázmaszkok aktívszén-szűrőjén át. A havibajként a várost sújtó Richter-skála szerinti 5-ös vagy a legutóbbi 6,1-es erősségű földrengéseket végülis meg lehet szokni. Bagatell, ha arra gondolunk, hogy pár száz kilométerrel odébb még működő vulkánoktól rettegnek az ottaniak. Bezzeg a két magyarországnyi Oszaka – maga a paradicsom! Csak néha kicsit twisztel a talaja, de utána mindig jönnek a romkutató kutyák. A törmelékek alá szorultak nagy szeretettel emlegetik őket, meg azt is, milyen jól tették, hogy Oszakában vettek öröklakást…

A lista alsó fertályára szorultak fölsorolása is beszédes: a derék brit tudósok a sereghajtó tíz közé húzták be a pakisztáni Karacsit, ahol azért néhány dandárnyi egyenruhás brit turista huzamosabb ideje ott tartózkodik. Pápua Új-Guinea fővárosát sem szerethetik, a térkép előtti zavart fejvakarászás után sem talált Port Moresbyt, ahogy Zimbabwe nagyszerű fővárosát, Hararét is kigolyózták.

Szintúgy leminősítették a líbiai Tripolit és Algírt, noha előbbit már a föníciaiak akkor bevízvezetékezték és csatornázták, amikor még a London helyén elterülő mocsarakban nyers békahúst zabáltak a bőrökbe öltözött, torzonborz szigetlakók. Az utóbbiról pedig – a másik élhetetlen városról, Algírról – legyen elég annyi: Bradley Tamás híres légiós oázisa telekkönyvileg Algírhoz tartozott. Már emiatt sem lehet az olyan nagyon rossz hely, nekünk, magyaroknak.

Egyszer érdekes lenne egy snassz, mezei magyar felmérés: Újvidék, Szabadka, Szenttamás, Zenta vagy Kanizsa földrajzi, demográfiai, infrastrukturális és más egyéb vonatkozásában, vajon melyik településünk kapná a legtöbb pontot, a délvidéki magyar megélhetés dicsőséglistáján?

Én egy krumplifölddel körbevett tanyára szavaznék.

                                                    Pk

NAPLÓ - 42.

Pósa K. - Üres utca - The Empty Street

"Hiába, hogy még Kisasszony havát írjuk, az ősz napok óta már a tarlók szélén dörgöli sáros cipőjét, mint az illedelmes vendég a küszöbre kitett lábtörlőnél, hogy egy hét múlva immáron kalendáriumilag is beköltözhessen Bácskába, megszomorítván annyi sok kisdiák életét. A szibarita hajlamú augusztus nem is igen ágál ellene. Vonalaira nem vigyáz többé, gyönyörének szirmai elhullottak, meddővé lett a vénlány, akit - míg lehetett, mert adta magát - minden füttyös kérő megölelt, hogy aztán mára emléke is eltűnjék a régi szép időknek. Mostanra a finnyás dáma bőre pergamenre száradt, szarkalábak jelentek meg kékes árnyékot vető szemgödrének sarkában, és azok a sokat emlegetett hosszú pillái kuszák lettek, megritkultak. Oda a szépsége. Kelletlenül cihelődik hát. Tarka virágos, oldalt fölfeslett kofferjába pakolja az idei nyár élményeit: a nagy égzengéseket, a hétágra sütő napot, a strand gyerekzsivaját. Kénytelen-kelletlen viszi magával az első Lőrinc által meglucskolt dinnyéket meg uborkákat, s maga után hagyja gyümölcsszagú, szőlőérlelő parfümjének cérnavékony illatát. Az ősz türelmesen vár a sorára. Más gyeplőn jár őkelme a szeleburdi nyártól. Sietségre oka nincs: amúgy sem az a kapkodó idegbeteg. Minden hisztéria nélkül rágyújt a tavalyról zsebében maradt cigarettára, miközben a fanyar elöregedett dohány füstjében már ott az idei szüret ígérete. Kukoricát, diót, makkot és gesztenyét vet majd nekünk a szeptember. Akire megharagszik, zentaiasan mondva ne sokat laspogjon a Kisparkban, mert bizton állítom, hogy fejbe fogja koppintani egy keményebb gesztenye. Erősen meggondolhatja ezek után, mikor szól rosszat az őszi időről. A görög kórus módra sorakozó fák hónaljában madarak gyűlnek, a reggeli szélcsöndben egyre-másra hallani a búcsúdaluk akkordjait, s ha most valahonnét a magasból egy pilóta tekintene le Kanizsára, a nyugalom, a boldogság olyan zöld ünnepi csomagjának látná a várost, amire a Tisza ezüst csíkja kötött pántlikát. Pedig hát nehéz mostanában gondtalanul ünnepelni. Amikor a kanizsai Nagytemplom harangjának eszébe jut szeles időt csinálni, mindjárt arra gondol az itteni magyar, hogy már megint valamelyikünkért harangoznak. Házak néptelenednek el, kerek családok fogják a cókmókjukat és indulnak a Lajtán túlra a „hátha” szó reményével kistafírozottan. Nem lenne illő szófullánkokat döfködnöm beléjük, nem is akarom minősíteni a döntésüket. Kinek-kinek jogában áll a saját életét igazítania. De annyit talán megjegyezhetek, keserű szájízzel ugyan, ám az igazság kedvéért: sok esetben olyanok is itt hagynak bennünket, akiknek erre okuk vajmi kevés lenne. Biztos egzisztenciát elvetve, fölmondva az állandó munkahelyeket, gyerekeiket kiíratván az iskolából, a verítékükkel megépült otthonaikat lakatra zárják és mennek. Hiszik, máshol meglelik a boldogságot. Lehet, tényleg bejön a számításuk. Lesz majd pénzük. Lehet, egy-két év múlva már drága fényezésű autóval ruccannak majd haza. Viszont az a belülről beszurkáló vágy, lelkiismeret bizonyos, hogy sokukban ott fog kísérteni még nagyon sokáig. Talán éppen életük végéig, amikor elöregedvén mindnyájan olyanok leszünk, mint a szőre hullott magányos farkasok – és egyetlen kívánságunk marad csupán: csak a mieink között szeretnénk majd elmúlni. Ezt figyelmen kívül hagyva, vagy ennek tudatában mégis hetente százak kerekednek föl. Megeshet rossz a szó, de mivel ettől találóbb kifejezés nincs, muszáj leírni: divat lett külföldre menni. A történelmi tények tudatában állítható, sosem volt idegen ez a megoldás a honi magyar közösségünket illetően. Sokan a Nagy Háború utáni impériumváltás bekövetkeztével kötöttek útilaput. Mások a rá következő nyomor elől mentek, s tántorogtak kifelé az ükapák-anyák Brazíliába, Argentínába. Dédszüleink a ’44-es borzalmak súlyával választottak otthont Magyarországon, vagy Amerikában. Az ő fiaik pedig – a mi apáink – már Németországban látták a jövőt, hogy a hatvanas évektől kezdődően tömegével vállaljanak munkát az izmosodó autógyárakban. Később is sokan emigráltak. Előbb az önigazgatású szocializmus hazugságaiból lett elegük, aztán a balkáni polgárháborúk lőporfüstje csípte a szemüket. Ment boldog-boldogtalan. Mára a régiek sokasága, a zömük bizony hazajött. Visszaköltöztek. A család, a barátok, a generációs cimborák, barátnők társaságát még utoljára kicsit élvezni. Azzal a jóleső tudattal meghalni, hogy a többi kanizsai ismerős sírhantja között fognak majd pihenni. 

Hagyománya van tehát Kanizsán az összepakolásnak, az elindulásnak. Vándorbotot ragadni meglehet sokkal egyszerűbb, mint a csorbuló kasza és a sütős kapa nyelét markolni. Ám az itteni anyaföld senkitől nem kér pardont. A földdel nem lehet alkudozni, nem lehet számon kérni, nem ad helyet az utólagos reklamációknak. A földet művelni kell. A közösséget meg egyben tartani. Vagy: föladni egyiket és másikat is. Mindennek dacára egyfajta pótcselekvésként, a magunk megynyugvása végett lehet ordítani, átkozódni, mondvacsinált ürügyeket légből kapdosni. Másokat hibáztatni könnyű. Kicsit gusztustalan ugyan, de még mindig egyszerűbb, mint a valós okokat számba venni. Fölösleges a politikai garnitúrára mutogatni, bűnbakot csinálni abból ami nem nevesíthető, mert ez a mostani akkut elvándorlás inkább jelenség, kortünet, az elbaltázott éveink, évtizedeink következménye, semmint egy-két vezetőnek hitt ember alkalmatlansági bizonyítványa.

Ahogy nyárutó végén elfáradnak a  fák, a virágok, úgy látszik minden évszádra jut egy olyan kesernyés, összepréselt szájú időszak, amikor a délvidéki magyarság egy-egy nemzedéke belefárad a létébe, és héthatáron át- és lelépve szerencsét próbál a miénktől zsírosabbnak, televényesebb földűnek vélt régiókban.

Aki elmegy, nem sok idő múltán valószínűleg a drága velencei tükörben meglátja: a Nyugat arca kicsit másmilyen az elmondottaktól és a jóléti társadalmak képén közelről mennyi ragya virít! Aki meg marad, az a maroknyi, kevés emberünk, fogvicsorgatva is, de tovább írja a helyi magyarság történetét. Nem hősök ők emiatt. Ahogy a bennünket elhagyókat sem jellemezném se bátornak, se rátermettebbnek, pláne tehetségesebbnek a szőlőföldhöz hűekkel szemben. Van az úgy, hogy kalandvágyból maradni dicsőbb tett, mint vakvilágba elrohanni.

Ilyetén: én nem tudhatom ki az okosabb. Én csak azt tudom, hogy ezekben a hetekben a fecskék, a gólyák, az összes költöző madár elkészül az indulásra, hogy az adott jelre szárnyukat szétcsapva másik hazájukban teleljenek át. Azok a madarak sem örökre mennek. Minden tavaszon újból megérkeznek. Hisz itt a fészkük, ide tartoznak. Ezt – ezeknek az oktondi állatoknak - a beléjük táplált finom ösztönük minden koron megsúgta."   

Pk

ÉHSÉG - budapesti napló, 1994.

In memoriam K.Z.
2009.10.09. – 2014.10.09.

Mikor már három napja nem ettem gyöngyözni kezdett rólam a veríték, és a zsebkendőmmel folyton törölgetnem kellett a homlokomat. Gondterhelten, de egy háziállat szelídségével tűrtem. Vártam, hogy jó sorsom megsegít, és valahonnét ennivaló kerül a szobámba. Sült galamb, kappan-e, netán manna: mindegy lett volna. Hazagondoltam, a kanizsai kutyákra, amik – immáron évszázadok óta közmondásosan - vasárnap estefelé hasonló rezignált sóhajok közepette mondanak le a reményről, hogy aznap esetleg enni kapnak. Olykor, ha a tükörbe néztem, fogyatkozó testi méreteimet, a lecsúszó dekákat, kilókat, a pofacsontomon megfeszülő bőrt, a gyakrabban vérző ínyemet, illetve ezek következményeit állapítottam meg. Viszketett a hajam töve és beteges színűvé vált a körmöm. Az arcvonásaim megkeményedtek. Egy-két mélyebb ránc keletkezett a szám sarkában. Máig nem néztem utána miért, de a vizeletem színe és szaga is megváltozott. Kötelességtudóan, önmagamat szigorú mércével mérve, mégis szerényen voltam kénytelen koplalni. Még a hirtelen szavú házinénim sem vette észre rajtam nyomorult mivoltomat. Emlékszem, akkoriban ez igen rosszul esett. Bár a házinéni malacképű, puffadt pesti zsidó asszonyság volt, bordó otthonkában mászkált, és sosem tette rendbe maga után a fürdőszobakádat: a mellőzése megérintett. Kicsit sértődötten, meghosszabbodott képpel, szomorúan vettem tudomásul, hogy a früstök alkalmával, uzsonnakor, a délebédre hívó harangkonduláskor, vagy a vacsoraidő kezdetén pont úgy nem számítok, mint kakasszókor a kísértetek. Jóllehet rongyos leplet nem viseltem, és a láncaimat sem csörgettem. De áttetsző voltam. Az életünk során sűrűn-sűrűn megesik velünk az ilyesmi. Egy villanó vaku fénye szemfödelet borít arcunkra: lemaradunk a családi fotóról. A szomszéd nem fogadja a köszönésünket. Ránk mordul az ismerős kutya, és ha belépünk az ünnepi díszbe öltözött lakásba, a tortán maguktól elalusznak a gyertyák. Ilyenkor nincs az a jó szándék, küldetéstudat, hazafiasság vagy állhatatos ragaszkodás, ami legalább időlegesen kezelni tudná elsivárult lelki állapotunkat. 

Abban az időben sokat feküdtem az ágyamon. Többnyire nyitott szemmel, a plafont bámulva, amire hosszúkás szálú pókhálók tapadtak, keresztül-kasul összefonódottan a mennyezet repedéseivel, mint megmagyarázhatatlan szerepű, titokzatos idegsejtek, valami nem evilági, organikus, de nem túl bonyolult belső szervek, egy sosem létezett ősállat emésztőrendszerében. A plafonon csillár lógott. Közepes méretű portéka volt, igazi biedermeier utánzat: nem aranyozott, csak sárgaréz – az is jócskán elszíneződött a rábarnuló idő miatt -, ám a csúcsos, hegyesre képzett, de régóta kiégett villanyégőket nagyon szép ívű, míves, cizelláltan öntött csőkarok tartották, és a szobám közepébe föntről belógó nyárspolgári műremek téli estéken igen sok csöndes percemet szórta be egy közönséges negyvenes égő mérsékelten pazar világosságával. Feküdtem, tarkó alá rakott kezekkel, keresztbe font lábamon likacsos volt a zokni. Mindig vártam, hogy a jótékony álom rám száll, esetleg lesimítja szemem egy földöntúli hatalmú tünemény, de az az átkozott éhségérzet többnyire ébren tartott. Pedig már akkor ismertem a mondást: aki alszik – ebédel. Hát én akkortájt sem az egyiket, sem a másikat nem bírtam.

Hideg idő járta, január lehetett. Csütörtökön reggel még találtam a frizsider sarkában egy sajtdarabkát. Gyufásdoboznál kicsit nagyobb volt, de jóízűen elmajszoltam. Forgattam a számban a sajtmorzsákat, a nyelvem hegyére tűztem, szopogattam az ízeket, aprólékos műgonddal kényeztettem magamat, kóstolgattam, mint az ínyencek, mert emlékeztem a japán frontkatonák parancsára, amikor éhhaláluk utolsó stádiumában minden falatkát ötvenszer kellett megforgatniuk a szájukban, mielőtt lenyelhették volna, s bár a sajt már jócskán penészedett, mégis mohó szenvedéllyel, egy gourmand vonzalmával tiszteltem meg. E megszagosodott ételmaradék volt az utolsó falat, amit ettem. És amint lenyeltem, ha lehet kibírhatatlanabbul, mint előtte: rám tört az iszonytató éhség.   

A nap többi részét az aluljáróban töltöttem. Ácsorogtam ott, jókora huzatban. Nem lehettem rokonszenves látvány – alighanem az éhség kar a karban jár a kitaszítottsággal - mert a párosával járőröző rendőrök többször is összeszűkült szemmel méregettek. Nem a lelkembe – az üres gyomromba láttak. Éreztem, hogy gesztust kell gyakorolnom miattuk. (A közeg - az közeg, a pofonja fáj, ha szerb adja, ha magyarországi: bog te maz’o, a kutyaúristenit magának!) Így, amikor harmadszor sétáltak srégan előttem, lassú megfontoltsággal, messziről nézegetve nagyapám posztókabátját és borzalmasra nyúlott, kötött sálamat, egy fáradt mosolyt küldtem feléjük, és tétován, üdvözlésre emeltem meggémberedett kezemet. A fagyott mosoly nem jó ajánlólevél, ezt ma már tudom. Mintha hullát furáznának: a rám dermedt degenerált vigyor, a gúnyra húzott szájszélen sértőn hat. Inkább fiziológiai állapot ez a torz pofázmány, hadd legyek tudományosan nagyképű: az életfunkciók leállása utáni merevedés beálltát jelzi. Ahogy lehetett, félre is értették udvariaskodásomat. Már léptek is hozzám, gyilkos, vadnyugati stílusban, azzal a tempós járással, ami oly annyira jellemzi az egyenruhát viselőket, mert valahogy a hatalom eszköze, ahogy ők is, és ugyanúgy az önérzetük részét képezi, mint a tányérsapka, a vesét trancsírozó tekintet, meg a fröccsöntött vállap. „Se papírjaim, se pénzem”: mantrázná rögtön az ember – hátha. De nem. A közegek szívélyesek, széles a mosolyuk. Ahogy az ordas kedélyeskedik a báránnyal. Ha arany metszőfoguk lenne, most biztosan kivillanna. Emennél a kisebbiknél fog - ha van ott az állkapcsán legbelül - nem villan, csak a leheletét érzem, a szájszagát. Alighanem szuvas a bal hátsó kettese. „Jó napot kívánunk, micsinálunk, hát micsinálunk?” „Kezitcsókolom rendőr úr-elvtárs, momentán éppen napok óta éhezek.” Mondanám, de hát az áspiskígyó előtt megdermedt kisegér motyog csak valami hozzám hasonló beijedt semmit. Nem csináltam ugyan rosszat, kihágásaim rég elévültek, de hogy éhes vagyok éppen eléggé szégyelleni való, majdhogynem bűn. Nagy, elkenődött foltnak érzem magamat a társadalom terített abroszán. Oda nem illő vagyok, mint a neveletlen rokon batisztkendőre hajított, még zsírtól csöpögő cupákja. A nagyobb, rutinnal sandít az alacsonyabb társára. Látom már, elkezdte élvezni a helyzetet. Mindjárt szolgálati intézkedést foganatosít. Borzalmas ez a rendőri bükkfanyelv. Akkurátusan megmarkolja a vállamat – milyen jó, hogy a tata posztókabátja alá fölhúztam a szürke pulóvert, kardigánostól! - villan át az agyamon, de a langaléta nem tudhatja, hogy izmok helyett csak a bácskai réteges öltözködés törvényébe mélyeszti a karmait, mert látható kéjjel igyekszik fájdalmat varázsolni az arcomra. Megteszem neki ezt a szívességet, bár belül vidulok, nem is tudom mikor derültem utoljára: rándulok egyet, cselesen szisszenek is, hátha előbb szabadulok tőlük. Megúszom egy „többet itt ne lássalak!”-kal, és abban a megdicsőült pillanatban a szappanfőző József Áron fia jut az eszembe, akit hasonló szavak kíséretében lódítottak ki a hálátlan vakvilágba. Igaz, engemet csak a Blaha Lujza téri aluljáróból.

Oda jó darabig nem mertem visszamenni.

A másnap már a Ferenciek terén talált. Csobogott ott egy kút, rémisztően fagyos volt a vize, de ha ittam belőle, egy fertályórára lejegelte a gyomromat kaparászó éhséget. Még a nap is fukaron mérte magát, pedig a sugarai cukormázzá válhattak volna bennem. A télidei füst, a forgalom benzingőze bekormozta a bérpaloták homlokzatát, és a hajdani patinás falak ettől sötéten feketék voltak, mint az otthoni ravatalozó, a Nagytemetőben. Mögöttem pislán hunyorogtak a kirakatok neonfényei. Ködrongyot söprögetett a Dunáról fújó szél a kandeláberek alá, amik mint rozsdás fémből ácsolt jegenyetörzs-karikatúrák sorban ácsorogtak a betonjárda padkája mellett. Meg-megugró szívveréssel, de látható cél nélkül tébláboltam a gyorsforgalmi hetes megállójában, miközben körülöttem a magyar nemzet nevű pesti lakosság hangyamód vánszorgott, sietett, csúszkált, rikácsolt, harsányan telefonált, vagy minden egyéb lelki tulajdonságát levetkezve a dolgát tette, a belváros forgalmát képezve. Hogy összeaszalódott gyomrom némi vigaszt találjon, a közeli talponálló cukrászda üvegfalú kirakata előtt róttam szabályos sétámat, akárha kéretlen gárdista lennék. Huszonkilenc lépés a híd felé, ugyanannyi vissza a sarokig. Minden hetedik forduló után beiktattam egy rövid, a talponálló szegletétől balra megtett, mintegy szükségszerű pihenőt. Ilyenkor az újdonság erejével hatott a belváros más szemszögből. Jó ütemérzékkel masíroztam órákon át. Polgári gúnyában, de rideg, katonás szigorral - majdnem két másodpercnyi lépésenként -, betartva az éhező ember kényszerű reguláját, a megfontolt, kimért hatvan centiméteres járás szakaszait, mialatt gondolataim átmenetileg szárnyaikat szétcsapták, és hol haza révültem, hol pedig a majdan elém kerülő birkapaprikás zamatai jutottak az eszembe. A cukrászdából minden ajtónyitáskor előlibbenő illékony, édeskés szagfoszlányokat egy idő után megszoktam, bár gyomrom nagyobb nyugvása végett eleinte sűrűbben kellett a metsző hideg vizet csurgató ivókutat látogatnom, majd loholtam vissza a strázsahelyemre, ki ne hűljönek a lábam nyomai.  

Azon a januári délutánon - egészen biztos vagyok benne - már vasárnapot írt a naptár.

Épp visszatérőben voltam, rakosgattam a lépteimet, laffogtak a bakancsom talpai, amikor a benti fűtéstől, gőzöktől tejesen áttetsző kirakatüvegen keresztül is észrevettem - bár nem fordítottam oda a fejemet, a szemem sarkából azonnal megláttam -, hogy a cukrászdába imént betért család sietve távozni kényszerült. Anya, apa, két gyerek fordultak ki a csörömpölő üvegajtón és hamarjában fölszívta őket a városi forgatag. Az asztalukon majdnem érintetlenül ott maradt a rendelésük. Megrágott pogácsák, egy lúdláb-torta, aminek körívét valaki lemetszette, két habos-csokoládés tolóka meg almás és meggyes rétes, de olyan gusztusosan tálalva, hogy a mellettük hagyott félcsészényi kávéval kiegészítve is műalkotásnak tekinthetők voltak. Arra sem emlékszem, hogy kerültem a cukrászdába, a rám csodálkozó tekintetek – ha voltak – sem maradtak meg bennem. Általában a benti tömény illatorgia sincs meg az orromban. Csak azt tudom, hogy két pofára habzsoltam a rétest, a szügyig érő asztalra görnyedve, az egyik kezemmel toltam a számba a süteményt, a másikkal meg raktam, gyömöszöltem a tata malaclopó nagy posztókabátjának zsebébe a pogácsákat, és föl se néztem a pirosra lakkozott asztallapról, mert a vendégek és a pulton túli személyzet, a kasszírnők helyett a morzsákat akartam látni, ezeket az emberszabású, és mégis kedves ételhulladékokat, kisszerű de üdvözítő eleségünket, amik összepántolják bűnben fogant napjainkat, izzó lelkiismeretünket csak úgy, mint a fondor nélküli fogalmaink értelmét.

Valahogy kilökődtem a cukrászda ajtaján, szirupos, habcsókos ujjaimat szopogatva, hátra sem pillantva, eliramodva balra. Szégyenérzet híján trappoltam a belváros egyik zegzugos utcácskájáig, ahol egy beton virágcserépre lekucorodva falni kezdtem azokból a mély kabátzsebekből előkerülő vasárnapi ételcsodákból. Rágás nélkül nyeltem a jobbnál-jobb süteményeket, pékek remekműveit, sajtos meg krémes rudacskákat, a lúdlábat, a sonkás szeletkékkel bolondított sós nyalánkságokat, válogatás nélkül. Hasfakadásig teleettem magamat. Mire végeztem, a tőlem méterekre lévő lámpaoszlop tetején pislogni kezdett az égő. Hidegen köszönt a korán jövő téli alkonyat. Sárgán világított rám az égő. Álltam a vibráló fényben. Tátott szájjal szedtem a levegőt a szikrázó porcsillagok, szálkás zúzmarák fénymarta prizmájában, a megszomorodott, pesti házak között. A gyomrom feszült, hányinger környékezett. És mégis. Éhes voltam. 

Éhség vertebb, kenyeretlenebb embernek éreztem magamat, mint valaha.     

Pósa Károly
2014. október 9.