A PADOMON

Ezek a napok!

Kétségbeesetten hajszolok valamit, aminek csak érintőlegesen vagyok részese, mert több köze van a megfelelési kényszerhez, a tisztességes munkához, a jóeNberkedéshez, a normális családapai kötelességekhez, mint ehhez a túlságosan gyanús élethez, amit mostanában már csak félvállról szerettem volna nézni, mert úgy tetszik, az élhetőség iránya mégiscsak ez lenne.

De nem! Helyette többet dolgozom, mint az elmúlt években valaha. Nehezebben is megy: megint egy új rendszer. Idő, beletanulás. Félelmetes. Fárasztó. Mire nem vagyok képes?...

Napok óta a kezembe sem vettem a ceruzát. Az ecsetet sem. A múlt vasárnapi kis tárlatmegnyitóm olyan, mintha tavaly lett volna. Elolvadt, emlékké zsugorodott.
Most szinte elképzelhetetlen, éppen emiatt riaszt már maga a kérdés is: leszek-e valaha megint annyira szabad, hogy kedvemre alkothassak? Ha netán mégsem, nehéz eldöntenem, ez a mostani állapot megéri-e? Ezen sokat töprengek. Akad bennem tűnődő kétellyel együtt bizonyos rejtett sértettség is. A reményeim, a vágyaim után kissé szabadabb légkör járt volna, ami áthatol énrajtam éppen úgy, ahogy mindenen. Nem így történt.

Az élet – miként a sors – engesztelhetetlen. Van kisugárzása, van értelme. Amit csinálunk, azzal csak igazoljuk azt a veszélyes igazságot, amit megtanított velünk a múltunk. Hát most akkor szépen gyakorolom a tegnapok után rakni a mát, hogy lássam a holnapokat. Keserves dolog. Bírni kell. Nem keresek magyarázatot, ahogy a válaszokra sem vagyok már kíváncsi.

Van egy padom a Városligetben.

Annyi pont elég.

Azon a padon szeretek ülni.

Olyan, mint én. Már nem új, régi bútordarab.

Hiányzik az ülőkéjéből egy léc, meg háttámlája sincs már, miként nekem sincs már meg mindenem, ami harminc évvel ezelőtt még természetes tartozékom volt. Néha fáj a térdem, időnként a könyököm is. Egykedvűen veszem, hisz a padom sem sóhajtozik az elsinkófált régi tökéletessége után. Itt egy csavar, egy lakkozott léc, hajdan piros zománcfesték. Emitt egy metszőfog, megőszült haj és néhány illúzió. A padom mindezt érti. Mélán gunnyaszt a park eldugott sarkában és rajtam kívül a társaságát csak a fölötte lógó fagyöngyök adják. Nem egy szószátyár kompánia, annyi szent. Pusztán a nyesdeklő szél zizegteti olykor őket. A pad – ahogy jómagam is – túléltünk minden ármányt, és a nyűglődő létünk révén rájöttünk: a csendes elmúlás is egyfajta kegyelem, az élet ajándéka. Óvatos kézzel szabad csak kicsomagolni.
A padomnak sincs kalendáriuma. Nincs kalandja, szövevényes története. Nekem sem. Úgy bukkantam rá, elhagyatva, eldugva, hogy már az időnként arrafelé bóklászó csöveseket sem érdekelte. Nem lehet rajta rendesen ülni, feküdni meg pláne. Maradtam hát egyedüli látgatója, az árnyékot vető falombok alatt. Oda nem hallatszik sem a gyermekzsivaj, sem a kutyaugatás, arrafelé nem kocognak sportos férfiak és könnyű léptű, futócipős nőcskék, ott megszűnik a polgári léttel meg a csavargók korhelységével együtt a külvilág is, csak a lila rongyú este jár arrafelé, a kendőjében nehéz illatát maga után húzva, és gyöngéd hozzánk.
A padomhoz is, meg énhozzám is.  

NAPLÓ - 90.

Tányérvilág - grafikám

„Jönnek a napok, én meg lerajzolom őket. Le is írom, amit látok. 

Mivel mostanában nappal csak nézek, de nem látok, így többnyire azt muszáj leírnom, amit éjjel, álmomban sikerült megfigyelnem. Mert akkor tényleg látni szoktam. Amint a hűvös, kifeszített lepedőn elterülök, sárgászöld és titánium fehér komplementerek villódznak a szemhéjam alatt. Kisvártatva kék és lila karikák tömkelege kezd zsizsegni, akár, ha kabócaraj szólna, ami mellett háttérzajként egy ideig még hallom az ócska fehér vekker pörcögését – mert bár sosem szeretett, de valahol, a szerkezete mélyén alighanem mégis, ezért elkísér –, míg odabent el nem kapcsolják a villanyt. Csak a tűzjelző fények homálya marad. A biztonsági lámpáké, amelyek révén megbizonyosodok róla: úton vagyok a félálomból a purgatórium felé. 

Aztán kigyullad az adásjelző vörös betűs, figyelmeztető szöveg. Onnét már pisszenni sem szabad. Elindult a fölvétel. (Filmhíradó nincs, mindig elmarad. A reklámok is. Ez jó.) Helyettük – in medias res – menten a történetem, a cselekmény centrumába kerülök. Odafönt nem gatyáznak – belecsapnak a lecsóba.

Legyen meg hát végre, aminek meg kell lennie. 

Jöjjön bár gyermekmese, hőseposz, erotika vagy horror, mindez reménytelenül esetleges, személyes és egyúttal teljesen értelmezhetetlen a legtöbb ember számára. Nem így nekem. (Hübrisz ide vagy oda. Hiába, hogy álomvilágban élek. Azért az életemhez is ragaszkodok, ilyetén a Teremtő művét is segítem, a magam módján.)

A saját legtitkosabb benyomásaimat szívja föl a szemem. Van mit látnom. 

Egy nagyon előkelő hotelban vagyok. Csillárok, aranynak tűnő sárgaréz fogantyúk, márványozás a lépcsőn. A végeláthatatlan terem tejfehérré fakuló fertályába puha, bordó szőnyeg szalad bele. El is tűnik, a jóég tudja csak hová vezet: talán nincs is elmetszve, elvarrva a vége, úgy kanyarog bele a semmibe. Virágillat a levegőben. Nem friss, inkább egy kissé fanyar, hervadó. Mintha vízparton már elnyílott gólyahír fonnyadna, ami még alkonyattájt ki szokta lehelni szagos lelkét, utoljára. 

Régen, amikor még papsajtot ettünk az utcai vizesárok mellett, rendre beleborultam arccal a szagos fűbe, oda, ahol a legsötétebben zöldellt, ahol csicsegett a föld a víztől, és olyankor a korhadás, a nedves mohaszag orrba csapott. Akkor éreztem az elhervadó gólyahír illatát is. Hogy kerülhet ilyen odőr egy ennyire flancos helyre? 

Nincs időm töprengeni. 

Elég csak magamon végignéznem: én sem vagyok egy ötcsillagos lokálba való. Viseltes, bőr makkos cipős lábamon zokni sincs. A csupasz bokám kivillan a gyűrött lenvászon nadrágszáram aljából, mert vászon öltöny van rajtam, olyasféle, amit a trópusokon viselnek, pillekönnyű len, lyukacsos, homokszínű, minden bélés, élére vasalás híján. Két harmonikázó kályhacső a zakóm ujja, és ahogy az államhoz nyúlok, serceg a kezem: jócskán borostás lehetek. Tükör nincs, hiába tekergetem a nyakam. Szép… Egy ilyen előkelő helyen minden falon legalább egy ovális, cirombás velencei tükörnek kéne lógnia. A csüngő kristálybogyókkal díszlő csillárokból ömlik a sárga fény. Visszatükröződik a kőpadló zománcán. Körülöttem csupa jól öltözött férfi, pille-nyakkendősök, szmokingosok is akadnak köztük. Oldalukon estélyiben, báli ruhában lévő nők csacsognak. Poharak csilingelnek, metszett üvegekből abszint folyik, de sokuk pezsgőzik. Valami bálban csöppentem – villan át rajtam –, de a következő pillanatban ennek cáfolata érkezik: egy mosolygós, borvirágos orrú, brillantinos hajú idősebb férfi karol belém. Én vagyok az örömapa, Isten hozta minálunk – közli velem férfiparfüm szagú lehelettel, aztán még hozzáteszi: már nagyon vártuk ám. Az öregúr miután ilyen nyájasan üdvözöl, válaszomat sem várja meg, szelíd erőszakkal vonszol a társaság sűrűjébe. 

 – Íme, megérkezett az énekesünk – mondja széles mosollyal és olyan meleg kutyaszemekkel studíroz, hogy kétségem sincs afelől: ezek tényleg vártak rám. Jóleső a tudat, noha tisztában vagyok vele, fatális hiba történt, összekeverhettek valakivel. Úgy kezelnek, ahogy egy popsztárt szokás. Nyomakodnak mellém, a férfiak rázzák a kezem, egyik-másik nő nem átall kacér pillantással honorálni. 

Ahelyett, hogy zavarban lennék, pláne magyarázkodnék, haláli közömbösen ballagok a díszterem kettős szárnyú ajtaján befelé, a terített asztalok között, egyenesen a színpadra. 

Alaposan földíszített a tribün. Ennyi giccses dekorációtól már zsibbad a tudat, de én csak a mikrofonhoz igazodom. Elé is lépek. Íziben durran két-három reflektor. Elvakít a fény, a közönség moraját hallom, látni csupán a mikrofonállványt látom. Hangpróba nélkül fölvinnyog mögöttem a zenekar. (Hát ezek, hogy kerültek ide?) Szólni akarnék, hahó, ezt a számot ismerem, de csak az első két sorát, meg a refrént. Angolul van, pusztán konyhai módon dünnyögni tudom a textus többi részét – botrány lesz ebből gyerekek… A banda oda se bajszint rám.

Furcsa. Semmiféle izgalmat nem érzek. Amikor a megfelelő ütemhez érek, nyitom a számat, kiengedem a hangomat és nekifogok énekelni. Sose szerettem, most mégis Elvis Presley-t muszáj. Minden mindegy. Búgok a mikrofonba. Már nem is a fölső tízezernek, ennek a flitteres, becsiccsentett vendégseregnek énekelek szólót, hanem magamnak. Mivel egy ideje nincs vasárnap és nincs hétköznap, csuda jól szórakozok. Mindenemet beledalolom a gólyahír szagú éjszakába.”  

                                         Pk

ÉHSÉG - budapesti napló, 1994.

In memoriam K.Z.
2009.10.09. – 2014.10.09.

Mikor már három napja nem ettem gyöngyözni kezdett rólam a veríték, és a zsebkendőmmel folyton törölgetnem kellett a homlokomat. Gondterhelten, de egy háziállat szelídségével tűrtem. Vártam, hogy jó sorsom megsegít, és valahonnét ennivaló kerül a szobámba. Sült galamb, kappan-e, netán manna: mindegy lett volna. Hazagondoltam, a kanizsai kutyákra, amik – immáron évszázadok óta közmondásosan - vasárnap estefelé hasonló rezignált sóhajok közepette mondanak le a reményről, hogy aznap esetleg enni kapnak. Olykor, ha a tükörbe néztem, fogyatkozó testi méreteimet, a lecsúszó dekákat, kilókat, a pofacsontomon megfeszülő bőrt, a gyakrabban vérző ínyemet, illetve ezek következményeit állapítottam meg. Viszketett a hajam töve és beteges színűvé vált a körmöm. Az arcvonásaim megkeményedtek. Egy-két mélyebb ránc keletkezett a szám sarkában. Máig nem néztem utána miért, de a vizeletem színe és szaga is megváltozott. Kötelességtudóan, önmagamat szigorú mércével mérve, mégis szerényen voltam kénytelen koplalni. Még a hirtelen szavú házinénim sem vette észre rajtam nyomorult mivoltomat. Emlékszem, akkoriban ez igen rosszul esett. Bár a házinéni malacképű, puffadt pesti zsidó asszonyság volt, bordó otthonkában mászkált, és sosem tette rendbe maga után a fürdőszobakádat: a mellőzése megérintett. Kicsit sértődötten, meghosszabbodott képpel, szomorúan vettem tudomásul, hogy a früstök alkalmával, uzsonnakor, a délebédre hívó harangkonduláskor, vagy a vacsoraidő kezdetén pont úgy nem számítok, mint kakasszókor a kísértetek. Jóllehet rongyos leplet nem viseltem, és a láncaimat sem csörgettem. De áttetsző voltam. Az életünk során sűrűn-sűrűn megesik velünk az ilyesmi. Egy villanó vaku fénye szemfödelet borít arcunkra: lemaradunk a családi fotóról. A szomszéd nem fogadja a köszönésünket. Ránk mordul az ismerős kutya, és ha belépünk az ünnepi díszbe öltözött lakásba, a tortán maguktól elalusznak a gyertyák. Ilyenkor nincs az a jó szándék, küldetéstudat, hazafiasság vagy állhatatos ragaszkodás, ami legalább időlegesen kezelni tudná elsivárult lelki állapotunkat. 

Abban az időben sokat feküdtem az ágyamon. Többnyire nyitott szemmel, a plafont bámulva, amire hosszúkás szálú pókhálók tapadtak, keresztül-kasul összefonódottan a mennyezet repedéseivel, mint megmagyarázhatatlan szerepű, titokzatos idegsejtek, valami nem evilági, organikus, de nem túl bonyolult belső szervek, egy sosem létezett ősállat emésztőrendszerében. A plafonon csillár lógott. Közepes méretű portéka volt, igazi biedermeier utánzat: nem aranyozott, csak sárgaréz – az is jócskán elszíneződött a rábarnuló idő miatt -, ám a csúcsos, hegyesre képzett, de régóta kiégett villanyégőket nagyon szép ívű, míves, cizelláltan öntött csőkarok tartották, és a szobám közepébe föntről belógó nyárspolgári műremek téli estéken igen sok csöndes percemet szórta be egy közönséges negyvenes égő mérsékelten pazar világosságával. Feküdtem, tarkó alá rakott kezekkel, keresztbe font lábamon likacsos volt a zokni. Mindig vártam, hogy a jótékony álom rám száll, esetleg lesimítja szemem egy földöntúli hatalmú tünemény, de az az átkozott éhségérzet többnyire ébren tartott. Pedig már akkor ismertem a mondást: aki alszik – ebédel. Hát én akkortájt sem az egyiket, sem a másikat nem bírtam.

Hideg idő járta, január lehetett. Csütörtökön reggel még találtam a frizsider sarkában egy sajtdarabkát. Gyufásdoboznál kicsit nagyobb volt, de jóízűen elmajszoltam. Forgattam a számban a sajtmorzsákat, a nyelvem hegyére tűztem, szopogattam az ízeket, aprólékos műgonddal kényeztettem magamat, kóstolgattam, mint az ínyencek, mert emlékeztem a japán frontkatonák parancsára, amikor éhhaláluk utolsó stádiumában minden falatkát ötvenszer kellett megforgatniuk a szájukban, mielőtt lenyelhették volna, s bár a sajt már jócskán penészedett, mégis mohó szenvedéllyel, egy gourmand vonzalmával tiszteltem meg. E megszagosodott ételmaradék volt az utolsó falat, amit ettem. És amint lenyeltem, ha lehet kibírhatatlanabbul, mint előtte: rám tört az iszonytató éhség.   

A nap többi részét az aluljáróban töltöttem. Ácsorogtam ott, jókora huzatban. Nem lehettem rokonszenves látvány – alighanem az éhség kar a karban jár a kitaszítottsággal - mert a párosával járőröző rendőrök többször is összeszűkült szemmel méregettek. Nem a lelkembe – az üres gyomromba láttak. Éreztem, hogy gesztust kell gyakorolnom miattuk. (A közeg - az közeg, a pofonja fáj, ha szerb adja, ha magyarországi: bog te maz’o, a kutyaúristenit magának!) Így, amikor harmadszor sétáltak srégan előttem, lassú megfontoltsággal, messziről nézegetve nagyapám posztókabátját és borzalmasra nyúlott, kötött sálamat, egy fáradt mosolyt küldtem feléjük, és tétován, üdvözlésre emeltem meggémberedett kezemet. A fagyott mosoly nem jó ajánlólevél, ezt ma már tudom. Mintha hullát furáznának: a rám dermedt degenerált vigyor, a gúnyra húzott szájszélen sértőn hat. Inkább fiziológiai állapot ez a torz pofázmány, hadd legyek tudományosan nagyképű: az életfunkciók leállása utáni merevedés beálltát jelzi. Ahogy lehetett, félre is értették udvariaskodásomat. Már léptek is hozzám, gyilkos, vadnyugati stílusban, azzal a tempós járással, ami oly annyira jellemzi az egyenruhát viselőket, mert valahogy a hatalom eszköze, ahogy ők is, és ugyanúgy az önérzetük részét képezi, mint a tányérsapka, a vesét trancsírozó tekintet, meg a fröccsöntött vállap. „Se papírjaim, se pénzem”: mantrázná rögtön az ember – hátha. De nem. A közegek szívélyesek, széles a mosolyuk. Ahogy az ordas kedélyeskedik a báránnyal. Ha arany metszőfoguk lenne, most biztosan kivillanna. Emennél a kisebbiknél fog - ha van ott az állkapcsán legbelül - nem villan, csak a leheletét érzem, a szájszagát. Alighanem szuvas a bal hátsó kettese. „Jó napot kívánunk, micsinálunk, hát micsinálunk?” „Kezitcsókolom rendőr úr-elvtárs, momentán éppen napok óta éhezek.” Mondanám, de hát az áspiskígyó előtt megdermedt kisegér motyog csak valami hozzám hasonló beijedt semmit. Nem csináltam ugyan rosszat, kihágásaim rég elévültek, de hogy éhes vagyok éppen eléggé szégyelleni való, majdhogynem bűn. Nagy, elkenődött foltnak érzem magamat a társadalom terített abroszán. Oda nem illő vagyok, mint a neveletlen rokon batisztkendőre hajított, még zsírtól csöpögő cupákja. A nagyobb, rutinnal sandít az alacsonyabb társára. Látom már, elkezdte élvezni a helyzetet. Mindjárt szolgálati intézkedést foganatosít. Borzalmas ez a rendőri bükkfanyelv. Akkurátusan megmarkolja a vállamat – milyen jó, hogy a tata posztókabátja alá fölhúztam a szürke pulóvert, kardigánostól! - villan át az agyamon, de a langaléta nem tudhatja, hogy izmok helyett csak a bácskai réteges öltözködés törvényébe mélyeszti a karmait, mert látható kéjjel igyekszik fájdalmat varázsolni az arcomra. Megteszem neki ezt a szívességet, bár belül vidulok, nem is tudom mikor derültem utoljára: rándulok egyet, cselesen szisszenek is, hátha előbb szabadulok tőlük. Megúszom egy „többet itt ne lássalak!”-kal, és abban a megdicsőült pillanatban a szappanfőző József Áron fia jut az eszembe, akit hasonló szavak kíséretében lódítottak ki a hálátlan vakvilágba. Igaz, engemet csak a Blaha Lujza téri aluljáróból.

Oda jó darabig nem mertem visszamenni.

A másnap már a Ferenciek terén talált. Csobogott ott egy kút, rémisztően fagyos volt a vize, de ha ittam belőle, egy fertályórára lejegelte a gyomromat kaparászó éhséget. Még a nap is fukaron mérte magát, pedig a sugarai cukormázzá válhattak volna bennem. A télidei füst, a forgalom benzingőze bekormozta a bérpaloták homlokzatát, és a hajdani patinás falak ettől sötéten feketék voltak, mint az otthoni ravatalozó, a Nagytemetőben. Mögöttem pislán hunyorogtak a kirakatok neonfényei. Ködrongyot söprögetett a Dunáról fújó szél a kandeláberek alá, amik mint rozsdás fémből ácsolt jegenyetörzs-karikatúrák sorban ácsorogtak a betonjárda padkája mellett. Meg-megugró szívveréssel, de látható cél nélkül tébláboltam a gyorsforgalmi hetes megállójában, miközben körülöttem a magyar nemzet nevű pesti lakosság hangyamód vánszorgott, sietett, csúszkált, rikácsolt, harsányan telefonált, vagy minden egyéb lelki tulajdonságát levetkezve a dolgát tette, a belváros forgalmát képezve. Hogy összeaszalódott gyomrom némi vigaszt találjon, a közeli talponálló cukrászda üvegfalú kirakata előtt róttam szabályos sétámat, akárha kéretlen gárdista lennék. Huszonkilenc lépés a híd felé, ugyanannyi vissza a sarokig. Minden hetedik forduló után beiktattam egy rövid, a talponálló szegletétől balra megtett, mintegy szükségszerű pihenőt. Ilyenkor az újdonság erejével hatott a belváros más szemszögből. Jó ütemérzékkel masíroztam órákon át. Polgári gúnyában, de rideg, katonás szigorral - majdnem két másodpercnyi lépésenként -, betartva az éhező ember kényszerű reguláját, a megfontolt, kimért hatvan centiméteres járás szakaszait, mialatt gondolataim átmenetileg szárnyaikat szétcsapták, és hol haza révültem, hol pedig a majdan elém kerülő birkapaprikás zamatai jutottak az eszembe. A cukrászdából minden ajtónyitáskor előlibbenő illékony, édeskés szagfoszlányokat egy idő után megszoktam, bár gyomrom nagyobb nyugvása végett eleinte sűrűbben kellett a metsző hideg vizet csurgató ivókutat látogatnom, majd loholtam vissza a strázsahelyemre, ki ne hűljönek a lábam nyomai.  

Azon a januári délutánon - egészen biztos vagyok benne - már vasárnapot írt a naptár.

Épp visszatérőben voltam, rakosgattam a lépteimet, laffogtak a bakancsom talpai, amikor a benti fűtéstől, gőzöktől tejesen áttetsző kirakatüvegen keresztül is észrevettem - bár nem fordítottam oda a fejemet, a szemem sarkából azonnal megláttam -, hogy a cukrászdába imént betért család sietve távozni kényszerült. Anya, apa, két gyerek fordultak ki a csörömpölő üvegajtón és hamarjában fölszívta őket a városi forgatag. Az asztalukon majdnem érintetlenül ott maradt a rendelésük. Megrágott pogácsák, egy lúdláb-torta, aminek körívét valaki lemetszette, két habos-csokoládés tolóka meg almás és meggyes rétes, de olyan gusztusosan tálalva, hogy a mellettük hagyott félcsészényi kávéval kiegészítve is műalkotásnak tekinthetők voltak. Arra sem emlékszem, hogy kerültem a cukrászdába, a rám csodálkozó tekintetek – ha voltak – sem maradtak meg bennem. Általában a benti tömény illatorgia sincs meg az orromban. Csak azt tudom, hogy két pofára habzsoltam a rétest, a szügyig érő asztalra görnyedve, az egyik kezemmel toltam a számba a süteményt, a másikkal meg raktam, gyömöszöltem a tata malaclopó nagy posztókabátjának zsebébe a pogácsákat, és föl se néztem a pirosra lakkozott asztallapról, mert a vendégek és a pulton túli személyzet, a kasszírnők helyett a morzsákat akartam látni, ezeket az emberszabású, és mégis kedves ételhulladékokat, kisszerű de üdvözítő eleségünket, amik összepántolják bűnben fogant napjainkat, izzó lelkiismeretünket csak úgy, mint a fondor nélküli fogalmaink értelmét.

Valahogy kilökődtem a cukrászda ajtaján, szirupos, habcsókos ujjaimat szopogatva, hátra sem pillantva, eliramodva balra. Szégyenérzet híján trappoltam a belváros egyik zegzugos utcácskájáig, ahol egy beton virágcserépre lekucorodva falni kezdtem azokból a mély kabátzsebekből előkerülő vasárnapi ételcsodákból. Rágás nélkül nyeltem a jobbnál-jobb süteményeket, pékek remekműveit, sajtos meg krémes rudacskákat, a lúdlábat, a sonkás szeletkékkel bolondított sós nyalánkságokat, válogatás nélkül. Hasfakadásig teleettem magamat. Mire végeztem, a tőlem méterekre lévő lámpaoszlop tetején pislogni kezdett az égő. Hidegen köszönt a korán jövő téli alkonyat. Sárgán világított rám az égő. Álltam a vibráló fényben. Tátott szájjal szedtem a levegőt a szikrázó porcsillagok, szálkás zúzmarák fénymarta prizmájában, a megszomorodott, pesti házak között. A gyomrom feszült, hányinger környékezett. És mégis. Éhes voltam. 

Éhség vertebb, kenyeretlenebb embernek éreztem magamat, mint valaha.     

Pósa Károly
2014. október 9.

Ujjgyakorlat 3.

A testtelen valójában

igéző Alkotó 

levetkőzött ősz idején

jóságos áldásával

üdvözíti mindazokat

a megtagadottakat,

akiket életük során

– számunkra jobbára

teljesen érdektelen,

mondhatni: piszlicsáré

okozatok mián –

bizonyos hemzsegő természetű

és hanyatlott erényű nők

egykoron úgy hagytak el,

mint ahogy a viselős felhők

kedvetlen árnyéka tűnik tova

a folyam mellett laposan elterülő

rizsteraszok vizének tükrén,

ahonnét imádatunk tárgyának

alabástrom vállára hajolva

megleshettük a gyapotpiheként

lebegő kócsagot,

és ahol oly gyakran áldoztunk

a szerelem oltárán.

Kicsit később, elernyedve,

édesdeden összeölelkezve,

lusta ritkasággal bizony

az is megadatott,

hogy a párálló légben

gyönyöröktől telve

hallgathattuk a szférák zenéjét.

Régmúlt idők dámáinak,

sóvár tekintetű asszonyoknak,

szűz leányszíveknek

titkát kutatni ugyanolyan

hiába való botorság,

mint farkasalmába harapni,

majd düftin párnába fúrt fejjel sírni

nesztelen léptű

szadduceus delnőnk

hűtlenségén,

az ében bőrénél

feketébb lelkiismeretű

namíb ágyasunk ármányain,

vagy keseregnünk

a ripők pózban

magamagát mórikáló

kappadókiai kedvesünk

szemérmetlenségén.

Bölcsebb vagy Testvérem,

ha végre zűrzavaros érzelmeid

iszákjának mélyére süllyesztett

értelmed kulcsát megleled,

mely révén fölkattinthatod

az öröktől fogva élő igazságok

három akarattal lezárt szelencéjét,

és akkor talán

egy rebbenésnyi idő alatt

rádöbbensz a riadt válaszok

előtüremkedő igazára

– amit ugye, jószerével

aggályosan sejdítettél,

régtől fogva valahol bévül,

ezerszer megértettél,

hogy az öregedés

fanyarú szagába hajló életed

végéig velődbe égették

a nők kiismerhetetlenségéből

fakadó férfiúi magányunk

szomorú ítéletét.

Szentencia:

Nőknek könnye,

az íriszükben lobogó

pilács tüzéből fogant

gyöngynek cseppje

csupán talmi ragyogás,

amit a vetélytárs

könnye rögvest fölszárít.

Tehát, ha zokogást vélsz hallani,

ne kutasd, ki zokog.

Te zokogsz árván.

A Kifürkészhetetlen Szándékú

reánk testálta

a férfiúi magányt,

mely ellen tennünk nem lehet.

Ez az ő akarata,

dicsértessék hát Szent Neve!