Kis Kanizsai Enciklopédia - 10.

 Egy-két címszó saját gusztusom szerinti magyarázata. 

 agyag -  Mindig meglúdbőrzök, amikor a magyar nyelv csodálatos láttató erejét tapasztalom. Hiába, hogy tudni tudom – tüneményes az anyanyelvem: mégis minden alkalommal képes kiváltani belőlem ezt a döbbenettel elegy tiszteletet. Itt van példának okáért az agyag és anyag szavunk. 

Közöttük szinte alig van eltérés! A “gy” és a “ny” is  zárhangok és zöngés mássalhangzók. Ám ettől, a hangalaktól is megindítóbb erejű a mögöttes üzenet: agyagból vétettünk, sárból gyúrt bennünket a Nagy Titok Tudója, akinek munkája révén az anyagi világ részeivé váltunk. 

Bibliai jártasság sem kellene annak a kanizsainak, akit az agyag és az anyag összefüggéseiről kérdeznénk. A Tisza mellett az agyag, az iszap, a sár olyan természetes, használatos, alkotó dolog, ami nem csak a múlt emberének volt alapot adó őseleme, de a jelenleg élőkhöz is szervesen hozzátartozik.

Hasonlítunk. Van benne valami belőlünk. Vagyis – fordítva. Ezt az összetartozást, szétválaszthatatlan ötvözetet nagyon régóta érzik az itteni emberek. Az agyagnak - bár képlékeny -, idő kell, míg megpuhul. Gyúrást, erőt, munkát, verítéket igényel. Aztán, ha kedvére bánunk vele, viszonylag könnyen alakul, de megalkuvó nem lesz soha. Vigyázni muszáj. Mert inkább eltörik. Inkább pusztul.

Ahogy a bácskai magyar.

Az agyagból készült tárgyak sosem túl hivalkodóak. Értékük sem vetekszik a nemesfémből készült darabokkal. Egyszerűen csak teszik a dolgukat, megfelelnek annak, amire szánták őket. Egy cserépkorsóban is ugyanolyan hűs marad a víz, mint egy modern termoszban. Aki szomjazott már igazán a tikkasztó nyári napon - biztos igazat ad nekem. A cseréptálban, saralt kemencében főtt töltött káposztának az ízét pedig még tudtommal egyetlen Zepter-termék sem tudta visszaadni. A kézzel korongolt agyagtálak, edények súlyosak. Olykor csorbák igaz, és gyakran nem túl tetszetősek. De ami a dolguk, amire kellenek, abban helyt állnak. Ormótlanul is, darabosan is. Többnyire jobban, mint a mostanság divatos holmik.

Ahogy a bácskai magyar.

És ha veszni kényszerül, ami agyagból van, ahogy ennek a földnek az embere, akkor kétféle végzet lehet a jussa: a dirib-darab cserepek, a kevésbé megmunkáltak, az értéktelenebbek belesimulnak az anyaföldbe, és az majd elporlasztja, fölissza, szétmállasztja őket. Megint eggyé lesznek a tájjal. A sírhantok errefelé gyorsan meghorpadnak. Ott, mélyen a földben várják ki a majdani újrateremtést. Viszont a kerekded egész, az értékálló, a vastagabb falú cserépkorsónak az évezredek sem számítanak. Kanizsa földjéből sok ezer éves kultúrák kézzel formázott darabjait ásták elő a régészek. És azok a tálak, bögrék, edények, gabonatartók, vagy ivókupák az időszámítás előtti korok emberének a kunyhójából, a föld alatt eltöltött irdatlan idő után is egy mai konyhában bármikor használhatóak. Nem kell újrafogalmazni őket, a szerepüket. Egyek ezzel a tájjal. Ezzel a szellemiséggel. Ebből a földből vétettek.

Pont úgy, ahogy a bácskai magyar. Miként a török idők előtti őseink azok voltak a népvándorlás korabeli elődökkel. Ahogy a Rákóczi szabadságharc kuruc duhajsága köszön vissza a bácskai temperamentumban. Ez a kimért rátartiság a jellemzőnk. A semmibe ököllel suhintó keserűség. A csakazértis! fogcsikorgatása… A Tisza tükre évszázadok óta őrzi az előttünk élők arcképét. Én már belenéztem. Ott maradt az enyém is, a többiekével együtt, hisz a folyó is mi vagyunk. Iszapjában fogunk porladni, hogy értelmet adjunk Bácskának.

Üss az agyagra! Lapítsd szét! Csapd a falhoz! Meg se kottyan neki. A massza állaga, ősereje, megváltozhatatlan, mert a metafizikus létezése nálunk, a Bácskában állandó. Olyan materia prima, akár a magyar szellemiség megkérdőjelezhetetlen jelenléte. Ezt azok is tudják, akiket egyébként ez a nyilvánvaló tény erősen aggaszt, bosszant. A félelmüket szüli, a rossz lelkiismeretet.

Mert az agyag, simuljon bár a kezünkbe, égessük ki, őröljük a folyóba, vagy törjük darabjaira az otthonokat fedő tetőcserepeket mind-mind.

Akkor is megsemmisíthetetlen.    

Pk   

NYEREGBEN MAGYARORSZÁGON

Rákóczi Lovas Túra 2015.

Magyarkanizsa - Ópusztaszer - Magyarkanizsa

 az emblémánk

A szerb vámos hitetlenül ingatta a fejét, amikor meglátta a horgosi átkelőhelyhez érkező lovainkat, de a magyar határrendészet tagjai is körénk gyűltek, fényképeztek bennünket. Utoljára tavaly járt ló a röszkei átkelőnél, egy fogatot húzott. Viszont fölnyergelt lovakkal nem mindennapi látvány és vállalkozás átlépni Szerbiából az Uniós Magyarországra. 

Tudtuk ezt mi is, a Rákóczi Lovas Túra szervezői, ezért jó előre, másfél-két hónappal korábban igyekeztünk beszerezni minden szükséges dokumentumot, a lovak passzusait. Vérvizsgálat Újvidéken, chipelés után igazolásokat, minisztériumi bizonylatokat kellett az úti okmányokhoz csatolni. 

A már kész papírokat, az egész paksamétát a biztonság kedvvért indulás előtt két nappal kivittük és bemutattuk úgy a szerb, mint a magyar vámszerveknek, a szolgálatban lévő állatorvosoknak. Mindent rendben lévőnek találtak. Ehhez képest ugyanezen okmányokkal hétfőn a Szerbiából való kilépés fél órát sem tartott, viszont a magyar illetékesek öt óra hosszan (!) keresztül vegzáltak bennünket, egy állítólagos elírásra hivatkozva. Sok könyörgés és káromkodás, megannyi telefonálgatás után – már a budapesti minisztérium főállatorvosának panaszkodva - végre megkaptuk az áhított pecsétet, egy kicsit komolyabb összeg – pont az összes zsebpénzünk – föláldozása révén, amit azóta is számlával igazol Magyarország Kincstára.

Amúgy ígéretesen alakult az indulásunk. 

Magyarkanizsáról hétfő hajnalban ketten vágtunk neki lóháton: Fehér István, Simon nevű csődörével, jómagam pedig Reménnyel, egy deres kancával. Eredetileg többen szerettek volna jönni a Délvidékről, de ahogy közeledett a megbeszélt nap, úgy morzsolódtak a részvevők, ki ilyen, ki olyan okokra hivatkozva… Mi elszántuk magunkat. 

Az egyeztetett időben, Horgos határában várt bennünket és saját lován csatlakozott hozzánk alakalmi kísérőnk Húzsvár Kálmán helybeli lovas ember, akinek segítségével a falut megkerülve, dűlőutakon érkeztünk meg pont a horgosi átkelő melletti kerítés oldalsó kapujához. Aztán – mivel csak a szépre szabad emlékezni – inkább nem részletezném tovább azt a néhány kánikulai órát, amit a röszkei oldalon elvesztegettünk. A magyar rendőrség egyik tagja elkalauzolt bennünket az épülő régi határátkelőhelyhez, ahonnét már egyenes, és ami fontos: némileg forgalommentes út vezetett a néhai TNT parkolójához. Itt vártak ránk – vagy fél napot… - magyarországi barátaink, a további túrázók. Farkas Tibor és Michna Csaba, akikre a magyarországi szakaszon oroszlánrész hárult szervezésileg is, valamint Haumann János Szegedről. (Utóbbi neve ismerősen csenghet: a Nemzet Színészének, Haumann Péternek az unokatestvére, aki most is nála vendégeskedik, a tanyán.) 

János bátyánk jellegzetesen fölszerelt fogatára raktuk a holminkat, és már kocogtunk is a körgyűrűbe, Mórahalom irányába. A zajos forgalom, megannyi kamion eleinte feszélyezte, láthatóan idegesítette a lovakat, de ahogy mentek lábukba a kilométerek, egyre nyugodtabbak lettek, és később a vontatót húzó óriási kombájnok eldübörgését is sztoikus beletörődéssel tűrték. 

Hamarosan letértünk az aszfaltról. Homokos dűlőúton, ájult melegben érkeztünk meg Bálintné Ábrahám Katalin tanyájára.  

Magyari László, Röszke volt polgármestere ismertetője után megtekintettük a helyet, ahol Móra Ferenc író és máskülönben kiváló régész csak ennyit jegyzett be naplójába: „A mai napon egy talicskányi aranyat találtunk és ástunk ki a Bálint-tanyán.”  Egy hun főméltóság kincseit takarta a föld, 16 kilogrammnyi aranyat. Európában azóta sem bukkantak hasonlóan mesés régészeti leletre. Ez a kincs is úgy került elő, hogy a tanyasi gazda disznókat terelő fémpálcája gyanúsan kezdett csillogni. Kiderült róla, hogy a jámbor ember egy éve a földjéből kitúrt, sodrott aranyvesszővel noszogatja a kocákat… A régészek meg persze íziben ásatásba fogtak a megadott lelőhelyen... Kár, hogy ilyen keveset tudunk erről a történetről, más helyen már turistáknak mutogatnák a feleekkora jelentőséggel se bíró értékeiket...
Mi meg hozzászoktunk, hogy a múzeumi raktárakban porosodik a magyar múltunk...

A túránk gyűrűje

Rekkenő hőségben folytattuk.
Mórahalom környékére alkonyatkor léptettünk be, ahol már gulyáslevessel, friss pogácsával vártak bennünket szállásadóink: Velez Bata Julianna és férje Róbert, a Hársfa-tanyán. Az ismerős házaspár Magyarkanizsáról származott el, húsz éve élnek Magyarországon. Falusi turizmussal is foglalkoznak, és a Hársfa-tanya rendezett környezete, szépsége, a csönd mindennél pihentetőbben szokott hatni a vendégeikre. Ahogy ránk is. A lovak abrakot kaptak, lenyergeltünk, kikötöttük őket, hadd legeljenek. Jóízűt beszélgettünk az éjszakában.
De a pirkadat már megint nyeregben talált bennünket.
Siettünk kihasználni a viszonylag hűvös hajnalokat, mert az irgalmatlan kánikulában cirka hatvan kilométeres lovaglás várt ránk aznap is. Zákányszéken, Bordányon, Zsombón, Szatymazon, Sándorfalva-Balástyán áthaladva közelítettünk Ópusztaszerhez. Közben alig győztük itatni a lovakat, minden alkalmas helyen, kútnál vizet vételeztünk: magunk miatt is. Ahogy lenni szokott, az úton történt ez-az: Haumann Jancsi bácsi Vándor nevű paripája megijedt egy közeledő hatalmas erőgéptől, majdnem balesetet okozott, de szerencsésen megúsztuk. Ebédkor szusszantunk egyet a Farkas tanya melletti tanyasi iskolánál, ahol a Tóbanjáró Lovas Iskola növendékei szoktak táborozni. Másfél óránként pár perces pihenőkkel így léptettünk be a célállomásra.
Alaposan leharcolva még eszemben volt, hogy az Ópusztaszer táblánál fotózkodunk egyet, ám a lehetőség elmaradt, inkább a gazdasági bejáratot keresgéltük. A kapu kinyílt, lóháton, fogaton bejutottunk a szállásunkra.
Ópusztaszeren a Nemzeti Emlékparkot járva már kitörő örömmel vártak bennünket a Rákóczi Szövetség nyári történelem-tanári táborának résztvevői – megannyi régi jó barát, kedves ismerős a Kárpát-medence minden szögletéből. 

Az emlékpark vezetősége a saját vendégeinek tekintett bennünket. A rendelkezésünkre bocsátották a skanzen melletti karámot, szárnyékot, ahol a lovak bőséges takarmányt kaptak, mi pedig fölütöttük kicsiny sátrunkat az akácfa-liget hűsében. 

Igazi élmény volt az emlékpark gyönyörűen kiépített, tágas udvarán pihenni! 

Hat óra után az őrszemélyzeten kívül már csak mi voltunk a kerítésen belül, és a helyzetet kihasználva napokon keresztül bebarangoltuk, csodáltuk a sok látnivalót. Minden alkonyatkor őzek, nyulak számolatlan csoportja merészkedett a gondozott, nyírt mezőre, és a lankákon, a malmok, tájházak tövében nyüzsgő élet vette kezdetét. A portások hallgatólagos beleegyezésével fürödtünk a közeli tóban, de a zuhanyozással sem volt probléma. A lóitató vályú feltöltésére szolgáló hosszú locsolócsőt fára szerelve hűsíthettük magunkat kedvünkre. Ugyanezen lóitató hűtőládaként is szolgált: hideg vizében tároltuk a sört. Elvégre mi sem tagadtuk meg magunktól ezt a fajta élvezetet. Ópusztaszerről az egyik napon kicsit kilovagoltunk, átmozgatni a hátasokat, de túlnyomórészt hagytuk pihenni a jószágokat. A feltöltődés nekik és nekünk is jólesett. Nemkülönben a helyi lovas emberek szeretete, akik meg-meglátogattak bennünket. Volt közös témánk. 

A konferenciateremben lévő előadások legszínvonalasabbja Dr. Bíró András Zsolt antropológusé volt, aki a genetikai kutatások tükrében mára megcáfolhatatlanul igazolta a magyarság belső-ázsiai származását, a pusztai nagyállat-tartó népcsoportokhoz kötődő rokonságunkat. A professzor az elhíresült, elismert Kurultáj fő szervezője. Vele beszélgetve ígéretet tett nekünk arra, hogy ősszel a Rákóczi Szövetség meghívására eljön Kanizsára, szenzáció-számba menő kutatási eredményeiről beszámolni.
Hogy ne csak Ópusztaszeren múljanak el a napok, a fő szervezők buszokat biztosítottak Szegedre, kirándulásra. Egy fél délutánt sétáltunk a számunkra ismerős belváros forgatagában, és bemutattuk, elmeséltük Szeged látványosságait az Erdélyből, Kárpátaljáról és a Felvidékről érkezett tanári csoportoknak. Pénteken egy búcsúvacsorán még részt vettünk, de már készülődtünk: szombat napkeltekor búcsút intettünk a Nemzeti Emlékpark személyzetének.
A helyi lovasok ajánlására megváltoztattuk útitervünket, és a Tisza iránya felé fordítottuk a kantárszárat. Majdnem tíz kilométernyi poroszkálás után elértük a töltést, aminek tövében léptetve dél felé, a folyást követve indultunk hazafelé. Tájvédelmi körzeten haladva hosszú tucatnyi kilométereken keresztül élő emberrel sem találkoztunk, csak az erdő fölött köröző rétisas volt útitársunk.
Amikor a hőség fokozódott, meg-megálltunk, és a magunkkal hozott vödörrel vizet merve a Tiszából itattunk. A nyeregtáskákba gyömöszölt palackok hamar átforrósodtak, meleg, poshadó víz jutott nekünk.
Semmi komolyat enni nem mervén – nehéz gyomorral kockázatos ilyen kánikulában lovagolni – jobb híján puffasztott búza-ostyákat rágcsáltunk. Az állaga és az íze is a sztiropolra emlékeztetett – nem emberbe való, de mit tehettünk? Mindszent, Mártély mellett elhaladva, olykor a hatalmas töltés tetejére fölkaptatva lestük az algyői hidat, amit dél körül el is értünk. Kis kitérővel ugyan, de túljutottunk a vasúti hídra vezető síneken, hál’Istennek pont előttünk majd utánunk robogott el egy-egy vonatszerelvény. Nem egyszerű egy lónak megmagyarázni, mitől féljen és mitől ne.
Jócskán tikkadoztunk a nyeregben, mire Tápéra értünk. 

Jött a feketeleves: végigmenni Szeged belvárosán! A gát ugyanis pont a szegedi rakpartba torkollik, majd onnét megy tovább, a határ, vagyis a mi Martonosunk irányába. Minden mindegy alapon, elszántan kocorásztunk a betonúton, néha gépkocsioszlopban. Nem illettünk a városképbe, mert a buszozó bámészkodók és a sétahajózó turisták is vadul fotózni kezdtek bennünket. A lovak becsületére legyen mondva – ezt is kibírták! Pedig épülő hidak, fölül- és aluljárón is áthaladtunk, nem említve a dudáló városi forgalmat. Mégis, szerencsésen átvészeltük. Egész estig a Gyálarét felé vivő gáton lovagoltunk. Beszédes tény, hogy hiába kínáltuk őket, a lovak alig, vagy semmit sem ittak már a Szeged utáni Tisza zavaros vizéből.
Így érkeztünk be Gyálarétre, Oláh János majorságába, aki az elénk rakott mangalicaszalonnával, juhtúróval feledtette összes fáradalmainkat. Tábortűz mellett, a lovakat ellátva pihentettük elgyötört ízületeinket. A vendéglátónk racka juhok, mangalicák, őshonos állataink tenyésztője, olyan vállalkozó, aki ismeretlenül is első szóra befogadott bennünket, biztosította kényelmünket. Ki mondja, hogy nincsenek jó emberek?
Reggel búcsúztunk tőle, és a holtág mellett Röszkére értünk, ahol zápor és a kocsmában sör hűtött le bennünket. Végig a holtág, a dűlőút és a szántóföldek mellett a modern népvándorló csőcselék nyomaiba botlottunk. Eldobált szemét, ruhák, takarók, dobozok... Szomorú látvány volt a rendezett parcellák között ennek a bitang népségnek az otthagyott lim-lomjával találkozni... És még ezekről hiszi néhány hülye, hogy megmentik Európát?!
A szokott úton jutottunk el a határig. A régi röszkei átkelőn az építési munkálatok záró fázisa zajlik. Hamarosan átadják rendeltetésének. A lovak komótosan, rutinnal mentek az új határon lévő vámszervek épülete elé.
Most zökkenőmentes volt a visszajutás. A szerb oldalon kézi olvasóval regisztrálták a lovak nyakába ültetett chipeket, nekünk meg jó utat kívántak.

Hazaértünk.

Pósa Károly

KI MIT VÉT - ÚGY ARAT...

Szénahordás a Hateremből...

Nyári meleg volt, a hetvenes évek végén. Péter-Pál környékét írta a naptár. Már alkonyodott. Valahol, a Kanizsa környéki sütős földeken voltunk. A szomszéd Pösze néni ült a búzától duzzadó zsákokon és a homlokát törölgette. Tekintetét a tarlóra szegezte, és mintha csak magának mondaná, nagy sóhajjal megcsóválta a fejét:

 - Hát: ennek is vége… Gyerekek, gyerekek. Régen két napig kaszáltunk, kettőig csépeltünk, kettőbe telt, míg hazavittük. Egy hétig arattunk. Most ugyanannyinak - alig köll egy délután.

Néztük a kendős öregasszonyt, a porfelhőben elimbolygó kombájnt, aztán fölültünk a zsákokkal rakott traktor utánfutójára, és a dűlőúton hazadöcögtünk a Petőfi utcába. Akkor még nem, egy jó ideje viszont már érteni vélem, hogy a hajdani aratásokat mi végre idézte az öregasszony. A jól végzett munka becsületét sajnálta el. Az egykoron látott, megtanult, szigorú rendet hiányolta, aminek szabályai szerint nőttek föl a paraszti őseink, a bácskai napszítta rögökből is életet teremtve.

Múltak az évtizedek. Sok víz lefolyt a Tiszán. Voltak aratások, búgtak a kombájnok, emlékezetes, ünnepélyes pillanatok örökítették meg egy-egy búzakalász-érlelő nyarunkat. Akadtak kevésbé vidám percek is, amikor lánggal lobogott a határ, és a paraszt a tűzoltóval együtt kormozódott a drága termés keserű szagú füstjében. Egy valami azért sokáig nem változott: a kalász tisztelete, a világ legfinomabb kenyerének lelkét adó termés megbecsülése. Olyan erény volt ez, ami kipusztíthatatlannak látszott az itt élőkből. Úgy tűnt, a bácskai emberbe beleívódott hosszú emberöltők alatt, hogy a létét az aranyszín sárgálló búzamezőknek köszönheti, és a földje éppen ezért szent, ami ellen merénylet minden eldobott nejlonzsák, minden pillepalack, minden zagyva permetszer. Mondom: jó lett volna, ha így marad. Ha ehhez a legelemibb, ösztöneinkből fakadó parancshoz tartani tudjuk magunkat, és mindezt a gyerekeinknek is megtanítjuk. Rajtunk múlott. Rosszul csináltuk. Valamit nagyon elrontottunk.

Manapság mezsgyekaró gyanánt egy lyukas gumiabroncs szolgál. Ez a bűzös autógumi a mi 21. századunk. Vele rothad a valóságunk. A paraszt földjének végében számolatlanul halmozódik a vegyszeres doboz. Beszántják a dűlőutakat és bele-beletárcsáznak a szomszéd földjébe. Szemfülesnek áll a világ. Nagygazdák tették le a kaszát, hogy helyette menedzselve a gazdaságot az íróasztal mögül dirigáljanak, és a hozamot immáron nem batisztkendőbe csavarva vigyázott kétkilós cipókban, hanem vagonok százaiban mérik. A gyerekeik pedig ahelyett, hogy a szülők keze alá dolgoznának, a munka becsületére nevelednének, inkább apuka fizette méregdrága krossz-motorokkal, négykerekű lélekvesztőkön szántják föl a Járás szikes gyepét, ahol tegnap még békésen legelt a nyáj, és bíbicek fészkeit ringatták a szélben bólogató fűcsomók. Szó szerint: köpnek a földre. Undorító egy szokás, nem régóta van divatban, de mint minden rossz dolog, ez is gyorsan elterjedt. Ma a suttyó a nyálát csorgatva, sercintve tud csak meglenni. Ahol álldogált, habos foltok éktelenkednek a járdán, a betonon, a földön. Szegény hülyének nem akadt apja, nincs egy nevelője, aki megmagyarázná neki: Amikor az anyaföldre köpsz, akkor saját anyádat, végső soron önmagadat köpöd le. Milyen ember az olyan, aki képes leköpni tulajdon édesanyját? Ilyen embertől várjuk el, hogy tisztelje a kenyeret? Hogy egy hétvégi buli után ne egész zsömlék heverjenek szanaszéjjel az utcákon?

Persze, nehéz megregulázni valakit úgy, hogy mi sem mutatunk jó példát neki. Mert már ünnepelni sem tudunk. A Pösze néni kislány-korában pirkadatkor fohásszal kezdődött az aratás, és víg kedélyű Szent István-napi ünnepségbe torkollott. Azt a Szent István-napi rendezvényt mindig augusztus 20-án tartották, ha hétfőre esett, ha csütörtökre: az ünnepeknek váltott helyük volt a naptárban. Ez adta meg a méltóságukat. Az ünnepnap pont attól ünnepnap, hogy nem tologatható, ki hogyan ér rá éppen. Mikor odázták el a Karácsonyt, a pápa Őszentsége elfoglaltságára hivatkozva? Úgy tudni, még a középkorban sem, pedig akkor nekik kicsit több hatalmuk volt, mint a mai kor nyakkendős megmondóinak. És a mindennapi betevőt megszegve egykoron áhítat volt, ünneplőbe öltözött a nép, a himnusz szólt. Nem tolakodtak, lökdösték egymást százak a pódium előtt, mint mostanában, hogy ingyen cipókat a szatyrokba tömve, sunyin vigyorogva, a hónuk alatt összepréselt kenyerekkel a potyát éltessék, meggyalázva az új kenyér ünnepnapjának értelmét. 

A történelem ismétlődik? Tanultunk korokat, amikor a hatalmasságok a saját jól fölfogott érdekükben kenyeret szórtak a tömegbe. A nép meg éljenezte őket, kapkodták, tépték az ennivalót. Mindannyiuk meggyőződése volt, a pulpituson kegyeskedőké éppen úgy, mint az alant gomolygó tömegembereké, hogy a létező rendszerek legjobbikában élnek, hogy örök a dicsőségük. Éppen emiatt üvöltve követelték a további jussukat.

Nem kell aggódni. A cirkusz már nálunk is adott.       

    Pósa Károly

 

NEKTEK MOHÁCS KELL???

Megkapjátok.

Majdnem ötszáz év csúszással ugyan, de megkapjátok.

Mi magyarok tudjuk, hogy az Istennek sosem volt sürgős. Megtanultuk tőle a leckét, hajjaj, a himnuszunkban is emlegetjük.

Ő nem pislog. Csak néz bennünket.    

Ráér. A malmai lassan, de biztosan őrölnek. Mivel a bizalmával sokadszorra éltünk vissza, most már napnál világosabban látszik, hogy a nyugatinak mondott civilizációt darálja le a történelem kereke. Azok a bazaltnyi kerek kőkoloncok tegnaptól szorgalmasan, hörögve morzsolják a létezéseteket. Egy másik világfelfogás, vallás, kultúra garatszája nyeli el Márai Sándor, Hrabal és Thomas Mann Európáját. Bach égi zenéjének és az ABBA dizőzeinek akkordjait. A kölni dómot, és Monet hótisztára kikevert egét. A fehér ember alkotta mindenséget. Jó két évezred egymásra hordott köveit, a keresztény műveltség kegyeletteljes habarcsával egyberagasztott és fölépített múltat. Szomorú a fölismerés: az enyémet is.

Amiért egykoron élhetően lehetett élni, járni-kelni az ókontinens nagyvárosainak utcáin, Lipcse piacterén pont úgy, miként Velence árkádjai alatt, csókolózni a párizsi szagos éjszakában vagy sört inni egy bristoli pubban.

Lett volna pedig időtök gondolkodni. Pár emberöltőnyi idő volt rá, hogy számot vessetek: ezt akarjátok? A XX. század egésze alatt mégsem sikerült észhez térnetek. Ti inkább Mephistora hallgattatok, az elárulóitok talpát nyaltátok, majd szavaztatok lila értéktelenségre, ahelyett, hogy a gyereketek ágya mellett népmesét olvastok neki, és megfogadtok tíz rövid mondatot, amit az elődeitek még hittel vallottak.

Két vériszamos háború sem ébresztett föl benneteket: hát hogy várjam el, hogy ettől az - egyelőre - vértelen háborútól majd megjön az eszetek?

Mert ne legyen kétsége senkinek afelől: ez már háború.

Elkezdődött. És ne a bombáktól féljetek, hanem a rátok zúdulók erejétől. A férfijaik köldök alatt hordott férfiasságától, és a nőjeik köldök alatt viselt öntudatától – hamarosan kiszülnek benneteket. Minden egyes bevándorló családban ott ketyeg az időzített bomba. Évente ahány milliónyi utód fölsír, annyival kevesebb idő adatik majd nektek.

Nem hiszitek? Akkor kérdezzétek meg a szerbeket!

Kérdezzétek meg tőlük, hogy sikerült pár évtized alatt elveszíteniük a nekik szent Koszovót?

A szerbek, ha mondanának is valamit, érteni úgysem akarnátok. De a szemükből kiolvasható lesz a válasz: az önsors-rontásotok hozadéka.

Ingathatjátok a fejeteket.

Persze, könnyebb egy kufárkodó, kereskedlemi tévé híradójában síró afgán kisgyerek pár másodperces vágóképének hinnetek. A féligazságnak, az egyoldalúságnak, a rettegés napi sulykolásának, amivel – önmaguk fontosságát igazolva - a jogvédőitek annyiszor visszaélnek. Csak az nem érdekli őket, hogy mekkora felelősségük van mindazoknak, akik útnak indulnak hetedhét országon át, karon ülő gyerekekkel. (Ha egyáltalán az övék…) Mert sokan közületek még most is jobban bíznak a papírjaikat eldobáló, úti-okmánytalan népvándorlókban, mint pár éve, december 5-én például bennem, aki három gyerekét Szerbiában is magyar iskolába járatja, magyar bizonyítványért.

A bácskai magyar paraszt ekkor-akkor találkozott sáskarajjal. Ősszel megesik, hogy seregélyek százezrei teszik tönkre a gyümölcsfákat, fél óra leforgása alatt. Ösztönösen védekezünk a bennünket lerabolni érkezőkkel szemben. Már a mi kertjeinket törik föl, a mórahalmi gazdák földjeit teszik tönkre a nektek oly kedvesek. „Európa reményei”- ezt mondta a minap egy magyarul beszélő gazember a televízióban.

Így gondolták a bácskai ismerőseim is. Jó szándékkal, egy terepjárónyi élelemmel, kenyérrel, ivóvízzel mentek a szabadkai téglagyár gazos telkéig, ahol köztudottan népes migráns kolónia táborozik. Aztán furcsa fordulatot vett az ételosztás, és a humánumtól buzgó ismerőseim kedélye is nagyot változott. Többet egyikük sem akar már segíteni.

Történt ugyanis, hogy az ételkészletet megrohamozták. „Európa reménységei” a saját fajtájuk asszonyait és gyerekeit lökdösve, taszigálva félre, elsőként akartak ajándékot kapni. Az adakozó fiatalemberek pedig ezt látva becsukták a csomagteret, és inkább farkasszemet néztek a 18-20 éves fiatal arab férfiak tömegével. A lincshangulat ellenére angolul megmagyarázták a csőcseléknek, hogy mifelénk a kiváltságok előbb a leggyengébbeket illetik, és addig nem lesz csomag, míg a gyerekek, és nők nem kaptak. Sort parancsoltak, a végén a sok férfiúval. S míg osztották a magukkal hozott elemózsiát, vizet, a hátul állók megjegyzései közepette, láthatták, hogy a szegény menekültek rá-rágyújtanak a Davidoff és Marlboro cigarettáikra…     

Első kézből tudom mi történt akkor a szabadkai téglagyár agyonszemetelt udvarán. Hiszek a segíteni akaró ismerősömnek. Ő is hinni szeretett volna. Már nem hisz.

Neki, ennyi kellett, hogy meggyőződjék. Pedig egy gimnáziumban tanultuk a hódoltság korát, miként zajlik, amikor megszállnak bennünket idegenek.

De ti nem tudjátok, mi az: Mohács.

Majd megtanuljátok.

Tartok tőle: akkor már édes mindegy lesz. 

Pósa Károly

Zárva van az Aranykapu - festményem

olaj, akril, szén
50 x 70 cm