2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2023. november 17., péntek

FILMES NAPLÓ - 20.

Gyilkosság a világ végén – 1. évad (2023)

Tegnap estefelé előbb vezettünk, aztán egyenlítettek a bolgárok, majd átvették a vezetést. Tíz perccel a meccs vége előtt szépen felhagytam a szurkolással. Eddig nem volt baj a vérnyomásommal, minek forszírozzam? Helyette egy új, online szériát szúrtam ki, levezetésképpen. A mindent eldöntő mérkőzés mindent eldöntő – egyenlítő – (ön)gólja így filmnézés közben ért. Halleluja.  
Még csak az első két epizódot láttam.
Nem sűrűn esik meg, hogy egy komplett széria vége előtt már kiforrott véleményt írok.
Többnyire akkor van így, ha valami tetszik. Értelemszerűen most is ez történt: ímmel-ámmal, a fentebbi okok miatt, jobb híján fogtam neki a sorozatnak. Ám nem kellett fél óra az első részből, már láttam, éreztem – ez nem egy szokványos történet, itt szó sincs a már bevált filmes furfangok erőltetéséről. Elsősorban az igényes képi világ ragadott meg.
Nagyon jó az operatőri munka! Az epizódokban szinte tapintható a fényekkel való játék: a különféle helyszínek, a térben és időben is különálló részek más-más effektusokat kapnak. Így a több idősíkon futó történet már a legelső snitteknél sem válik zavarossá. Nem szájbarágósan, mégis azonnal érthető minden. A képi megjelenítés valamelyest él ugyan a modern technika eszközeivel, de viszonylag kevés a CG elem.
Életszagú a történet, és itt el is időznék egy kicsit: elsőre tényleg azt gondoltam, hogy egy szokványos tini-detektíves valamit kell majd végig bosszankodnom. Aztán csak ámultam, milyen szépen átvezetik a hagyományos krimi szálat a már csaknem sci-fibe hajló körülményekbe, ahol érdemben el is indul az izgalmasnak ígérkező sztori. Egy titokzatos multimilliárdos sokszínű társaságot hív meg egy világtól eldugott, külön a találkozó céljára megépített hiper-modern izlandi szállodába. Kopogó mínuszok, sarki fény, hóvihar, gleccserek és gejzírek: lélegzetelállítóan zord a környezet. Belül, a kedélyes meleg szalonban pedig egymást nézik a vendégek. Egytől-egyig valamilyen tudományágnak a legkiválóbbjai. Különös emberekkel különös helyszínen különös esemény történik: már az első éjszakán egyiküket holtan találják. A házigazda szerint túladagolás történt, de az áldozat ex barátnője gyilkosságra gyanakszik. Eddig, és nem tovább láttam.
Nem spoilerezni akarok, nem is tudok, lévén magam sem ismerem a fejleményeket, viszont van egy sanda gyanúm, hogy a Tíz kicsi néger 2023-as, kissé átfazonírozott verzióját fogom látni. Annál is inkább ezt súgja az ösztönöm, mert a milliárdost alakító Clive Owent mostanában inkább csak negatív karakterek alakítójaként láttam. Ahogy öregszik, egyre többször osztják rá a rosszcsont szerepét. Lehet, nincs igazam. Ettől függetlenül a többiek is jók. A főhős kis nő különösen szépen vedlik vissza húsz éveket, és ugrik előre megint húszat. Ha így marad a sorozat, garantált az izgalmakkal együtt a jó szórakozás. Eddig: 10/10.

The Baker (2023)

Harvey Keitel és Ron Perlman miatt néztem meg: körülbelül ennyit is ér az egész film. A nyugdíjas John Wick, és a Denzel Washington féle Védelmező újabb, öregen elhülyülő, gyilkológépes története. Ezúttal egy megkukult unoka kíséri a bosszúszomjas nagytatát. A pék meg már csak olyan, hogy előtte bérgyilkolt egy életen át, és a pénzért kivégzettek után nyitott egy menő albán pékséget, hol mind a tíz ujjával finom, sós süteményeket dagaszthatott hajnaltájt. A rosszarcú bitangok ezt nem értékelték. Azok folyton csak csinálják a fesztivált:  belerandítanak a jámbornak hitt pékmester szakmájába. Nem hagyják neki mondogatni, hogy mit sütsz, kis szűcs. Így estt meg, hogy szar kerül a kenyértésztába, azaz valami szuper új drog a kétkilós vekni belsejébe, és onnét kezdve a hetven fölötti elaggott Perlman bácsi nyakát szegi, vagy vérét ontja egy kisebb évfolyam-találkozóra elégséges maffiózónak. Ezerszer látott pofonok és bunyós trükkök révén kell rádöbbenjünk, jobb ha fizetünk a pékség kaszájánál. Máskülönben könnyen megeshet, hogy egy ceruzával a nyakszirtünkben végezzük mi is. 10/3

Hunt Her, kill Her (2023)

Én azt a címet adtam volna: Bruce Vilma drágám, adja az életét.
Csak most a Nakatomi torony-  és irodaház helyett egy fűrészáru-gyár mérsékelten elegáns raktárában, fölpolcolt faládák között folyik a macska-egér harc. Amolyan szegény embernek készített Az utolsó cserkész lebutított verzióját tetszenek majd látni – némi módosítással. A főhős ezúttal nem kopasz, enervált zsaru, hanem egy éjjeli műszakos – egyébként vélhetően latina – takarítónő, aki eléggé sajnálatos módon egyedül nevelgeti momentán a dajkára bízott, otthon alvó kislányát. 
A mérsékeltre fazonírozott izgalmak rögtön a film első huszonöt perce után bebocsátást kérnek. A tisztítás-technológiai szakmunkakörben, humán erőforrásként alkalmazott kreol hölgy a gyakornoki munkaidejének legelső éjjelén féltucatnyi csúnya maszkos, tehát nyilvánvalóan rossz ember tör be a gyárba. Először azt hittem, bizonyára a zsákmányként értékes fűrészporra fáj a foguk.
Mit kellett megérnem? Ahelyett, hogy két kézzel tömnék a zsebeikbe a százas szögeket, vinnék a használt cirkula lapokat, vagy a kincset érő sárgaréz cuccot, rögvest a betörés után, botor módon ennek a kezdő takarítónőnek a vegzálásába fognak: le akarják vadászni.
Persze, a talpraesett gyakornok nem hagyja annyiban a dolgot. Bujkál, körömcseppig ragaszkodik a takarítónői állásához, ami egyben az élete. Némi szerencse, pontosabban az amerikai filmes logika történetfűzése után senkinek sem lehet kétsége afelől, hogy vajon a reggeli műszakba érkező melósok kit találnak majd talpon maradva az éjszakai fogócska után. Nem akarom tovább csigázni a nagyérdeműt, pontozok: 10/2


2023. november 15., szerda

Vendégszerző: JOÓ ISTVÁN író-publicista



Van egy angyali fiú, Pósa Károly, akinek valaha a – szerénységéből blogbejegyzéseknek mondott – költői kisprózáit kezdtem élvezettel olvasgatni, ha már elém ugrottak a fészbukon. (Ha több időm volna, szoros követéssel tenném.) Egy számomra testvéri lélek szikrázó tollmegszaladásai ezek (naplótöprengések, puszta vallomásmonológban megírt egyhősű riportok, tárcanovellák, karcolatok stb., lásd: "Bácskai diárium - Pósa Károly blogja").
Aztán azt is meg kellett látnom, teljesen elkészült képzőművész, eredeti világú grafikus, festő is, valamint remek karikaturista. Hamar fb-ismerősöm lett tehát. De aztán kiderült, hogy éppen ő is a konzervatív médiában kujtorog, nem mellékesen délvidéki – magyarkanizsai – gyerekként árválkodik Budapesten. Abban a belpesti utcában él, ahol én első hat életévemet töltöttem. Futó üzeneteket váltottunk. Párszor ha össze is futottam vele, no nem a Damjanich utcában, hanem amikor a Mediaworks irodaházában egy szinten volt a Magyar Nemzet és a Mandiner szerkesztősége s a folyosói konyha közös volt. Más-más okból, de egyikünk se dolgozik már ott.

Pár napja jött tőle egy kedves messenger üzenet: "Reggeli ujjgyakorlat" – írta. Mellékelve az egyszerű, mégis rafinált karikatúrám. S most itt, nyilvánosan ámulom el magam, hogy ilyen lényeglátó szeme van, nézzétek meg, nemcsak a szökőkútszerűen növő, kezelhetetlen hajamat, hanem a gyermeki lelkemet is látja, és szelíden ki is figurázza. Csendes, szeretetteljes komikum az egész.

Az ember elgondolkodik, hogy talán látott egy fotót rólam, esetleg felidézte pár, kávéautomata melletti pillanatra élőben is látott arcomat, és azokból – akár a lélekre, karakterre tett utalás mellett – pár vonással, felismerhetően, de más minőséget létrehozva a papíron újraépíti... Úgy ráadásul, hogy még belevisz szelíden a varázsvonalaiba egy igazi leleményt azzal, hogy egyik kezem (a bal) ügyében az újságírói kenyérkeresetemhez használt laptop, a másikban jókora lúdtoll... Ebből levonható, hogy szerinte ezt (az egyébként senki) emberkét (Joó Istvánt) mi foglalkoztatná igazából – még ha láthatóan gyenge fickó is, aki be nem tudna áldozni egyetlen éjszakát sem a saját irodalma megteremtéséért... 

Szóval bravó, Pósa Károly, így már tényleg nem fáj, hogy én valószínűleg sosem fogok művészként kiteljesedni, és hogy inkább csak a hátrányát éreztem a lírai alkatomnak és hajlamomnak. Netán ezzel az ironikus rajzzal arra biztat, hogy mégiscsak szedjem össze magam komolyabb tollforgatásra, ha már ilyen (feminin) kölyökképem maradt? 

Mindegy, megtiszteltél, felüdítettél azzal, Barátom, hogy rajzodhoz egyszer én is alapanyagod lehettem!


FILMES NAPLÓ - 19.

 Előérzet (1994)


Egy háromtagú japán család autókázik haza. Megállnak, mert az apának egy telefonfülkéből a szeretteitől is fontosabb munkaügyi intéznivalója akadt. Míg a családfő a fülkéből próbál elérhetőséget csiholni a laptopjába, a feleség és a kislányuk az út szélén parkoló kocsijukban várakozik. A gondokkal terhelt férfi váratlanul egy – a telefonfülkében heverő – újságpapírra figyel fel, amin legnagyobb döbbenetére a saját lánykája gyászjelentését pillantja meg. A megsárgult papíron a fotó mellett az aznapi dátum és a tragikus hír: kettő órakor egy kamion rohant bele az útpadkán álló személygépkocsiba, a balesetben a kislány szörnyethalt. Az apa falfehéren nézi az óráját: az ütközés időpontjáig egy perc maradt hátra. Nekilódul, hogy megmentse a családját, de végül semmi sem úgy sül el, ahogy azt elképzelnénk.
Sok évvel ezelőtt egyszer már láttam ezt a japán thrillert, ami itt-ott horrorba hajló elemeket is felmutat: nagyszerű film. Mi sem bizonyítja jobban, mint hogy bár halvány emlékeim maradtak róla, a végére viszont egyáltalán nem emlékeztem, mégis lekötött másodjára is. Izgalmas, elgondolkodtató alkotás. Nyoma sincs benne a hülye amerikai kliséknek. Ez bizony ízig-vérig keleti mozi. Kicsit A kör utóízét éreztem, noha időrendileg borul az állításom. A kör horror sztorija évekkel ez a film után született, csak sokkal sikeresebb, ismertebb lett. Ami specialitását kiszúrtam: az Előérzetnek nincs, vagy alig van zenéje. Európai, vagy amerikai alkotásoknál már megszokott, hogy a jó zene csak erősíti a képi világot. Itt viszont a csönd, a némaság, a gyorsan a semmibe elvarrott jelenetek adnak idegfeszítő ritmust az eseményeknek. Nincsenek hatalmas, drága díszletek, nagy effektusok sem. Jóformán színházi körülmények, puritán helyszínek uralják az összes jelenetet. Ennek dacára működésbe lép a nézőben a vészvillogó, munkába áll az ijedező faktor, mert a cselekmény borzolja az idegeket és nem mellesleg erős drámai elemek teszik próbára a beleérző képességünket. Ínyenceknek ajánlom. A mai húszévesek zömének valószínűleg túl lassú, látványvilágában ingerszegény, mondanivalójában pedig kissé érthetetlen lenne. Tisztelet a kivételnek. 10/9


The Killer (2023)

Nem tudom ki volt a filmtörténet legelső szimpatikus bérgyilkosa, talán Alain Delon a Szamurájban.
De az biztos, hogy immáron bő hatvan-hetven éve egymást érik a jószívű hóhérokról készült mozik: ez is besimult a sorba.
Bár Fassbender baltával faragott képétől és acélosan hideg kék szemétől különben is összerosálja magát az félénkebbje, a rideg, számítón is lelketlen, fizetett gyilkos szerepe éppen passzol a karakteréhez. Amúgy ez a thriller nem egy bonyolult képlet alapján lett leforgatva: sokadszor láttunk már becsapott bérgyilkost, aki egy idő után a kenyéradói ellen fordul, és meg is ritkítja a gazdái névsorát. Itt is ez a történet, pár látványosabb bunyóval, vélhetően, hogy a hosszú, andalító, összekötő szerepet játszó narratív szövegek közben el ne aludjon a nagyérdemű. Még jó, hogy elég változatos helyszíneken forgatták a filmet, nyárból a télbe utazik a főhős, mert a világ sok pontján gonoszkodnak a rosszakarói. Egyszeri megtekintésre jó film, másodszorra inkább Süsüt nézzük meg a gyerekekkel. Hiába, hogy David Fincher rendezte, ezúttal elmaradtak a lakatlan filmes szigeten tanyázó számkivetett nézőt birizgáló kalandor hullámok és szelek: ez a produkció meg sem közelíti a Hetedik, a Játsz/ma, a Harcosok klubja, vagy a Nyolcadik utas a halál színvonalát. 10/5

Outpost (2023)

Ebből a horrornak nem nevezhető pszicho-thrillerből akárki láthatja, mivé vezethet, ha egy idegileg labilis, erősen traumatizált csinos nőt bízunk meg egy nemzeti park tűzvédelmi felügyeletével.
A tűztoronyban több hónapos őrszolgálatot vállaló menyecske esete már a film kezdetén kísértetiesen emlékeztetett Kubrick nagyszerű mozijára, a Ragyogásra. Ugyanaz az alaphelyzet: a világtól távol, a civilizáció kellékeitől mentes helyen egy ember a saját fejébe záródó gondolatok rabjává válik. Klausztrofóbia a javából, még úgy is, hogy százmérföldes vadon a börtön. Spoilerezni nem akarok, de aki látta a Ragyogást, annak nemhogy a film nem lesz újdonság, de még a jelenetekben is visszaköszön a derék Jack Nicholson hajdani parádés őrjöngése. Ezzel együtt tűrhető kis mozifilm. Gyaníthatóan majd Oscarra nem jelölik, de legalább két óra alatt világossá válik a legmegátalkodottabb feministában is, miért alkalmatlan az emberek nagy része arra, hogy fegyveres-egyenruhás szolgálatban, felelősség-tudatos őrző-védő munkát végezzen, és mindemellett önállóan hozva döntéseit tisztességesen, hatékonyan dolgozzon. 10/6


2023. november 14., kedd

NAPLÓ - 171.

 

A Járás - rajzom

Több mint ötven éve tanulok magyarul, mégis, az idő múlásával nem hogy érteném amit mondanak, hanem egyre idegenebb lesz a világ nyelve. Szólnak valamit: mintha az elcsöppenő jégcsapot, vagy a kályhában pattogó tüzet akarnám megérteni. Beszélő fejek a képernyőkön. Tátogó szájukban ott ásít a megsemmisülés. Iparkodok pedig felfogni, mi zajlik, de már csak nagy ritkán sikerül. 
Északkeleten unokatestvér népek gyilkolják egymást esztendő óta. A tudósítók kamerái közönyös fénnyel pásztázzák a halott romokat és a novemberi festett fagyban füstölgő zsarátnokhalmokat. A képsorok nem az időt rögzítik, inkább annak végét, a halált. Szerteszét holttestek. Tarasz Sevcsenkó rímjein felnövő férfiak jobb oldalt, amott meg néhány tetem, akiknek hűlő, az égbe elfodrozódó szelleme még Puskinnal együtt vallotta, hogy az Orosz Anyácska a reménytelenség csöndjében is szent, mert nélküle csak a pogány puszták üveghangú éneke szólna, és sosem lenne az arcokon az elragadtatás, az alázat, amikor a lila hideg éjszaka jégvirágokat rajzol az ablakokra. Most az orosz és az ukrán mese végére várunk.
Délkeleten, ahol régen dervisek keringtek, majd kései utóduk Mahmoud Darwish írt átszellemülten az aranyfényű vályogtéglás sikátorok között – szintén térdig gázolnak a vérben. A Bibliai testvérek a tulajdon testvéreik torkát nyiszálják. Az egyik kockás shemagh-ban, a másik kipában. Öli egymást kifulladásig két sémi náció. Unokatestvér-háború. Egy kibelezett selyemvánkoson a régi gyarmati térképek vonalzóval húzott határait épp most írják át vérrel. A világ egyszerre takarja el a szemét. Vége a varázslatnak. Szertefoszlott az illúziója annak, amit úgy hívtunk, reményteli, szép új világ – XXI. század. Gyanítottam, hogy ez lesz. Gondolom, sokan voltunk így ezzel.
Ha ennyi év után semmi egyebet nem tanultam meg, azt bizton tudom: az ösztönöm pókháló fonala már a kezdetektől döglegyekkel volt teleaggatva. Ilyetén meg se lepődtem. Nem vártam csodálatos képeket, egymás mellé ülő vadállatokról. Nem. A hiéna sosem telepszik az antilop szügye alá, ahogy a héja sem se nézi tétlenül a postagalambok röptét.
Mi van helyette? Őszintén megmondom: nem tudhatom, kinek miként kell védekeznie. Az sem biztos, hogy a sok okos javaslat bárkin bármit is segít. Azzal sáfárkodom, ami adatott. Nem, vagy már csak ritkán nézem a híreket. Kommentálni sincs kedvem, mások ki- és beírásait véleményezni: vitatkozni meg pláne.
Az álmaimon tutajozva, fokozatosan haladok egy ismerős, ligetes zsombék felé. Oda, ahol az ősszel együtt a tavasz is már csak általánosságokat hordoz. Oda, ahol a természet évről-évre megalkotja, majd elpusztítja a tökéletességet, ahol szinkronba kerül a szellem a valósággal, hogy bizonyossággá váljék a feltámadás dicsősége. A végtelenségben van egyféle megrendítő erejű zártság. Kishomok hétmérföldes rabsága nem teher. Tündöklő a pusztaság. Sosem zúg harsogva, nem szokott kacéran hívogatni, nem játszik velem és legfőként nem bánt, mert a Járás peremén nem fáj semmi. A horizontot beterítő legelő fűtengerén csak a Tiszáról fújó keleti szél kaszája suhog: eldönti a fűcsomókat napszállatnak, Csantavér irányába.
Lehetnek eszelős hódító háborúk, a fölgömbbe döfött gombostűk nem fejeznek ki semmit. Ellenben a kishomoki halványsárga levegő minden lélegzetvétele arra emlékeztet, hogy az élet összes keddje és hétfője is ünnepi áhítat.
Széttéphető a hallgatás, szétrobbantható a csend, de ott a pusztulásnak a valóság ad majd megint egy új életet, eszméletlen, boldog körforgásban, amiben az ember már a saját sorsát nem látja áramolni, csak szerencsés esetben érzi, hogy ő is része ennek a végzetszerű felszabadulásnak.
Két hete megálltam a dűlőút kezdeténél. Sirályok hóka foltjai imbolyogtak az ártér irányába. Az ég felé fordítottam az arcomat és önkéntelenül a magasba emeltem a kezem, mintha meg akarnék kapaszkodni valamiben.

A VIRÁGOS HAJÚ LÁNY

 

A szomszéd lány. Igazából nem is lány, hanem nő, de kortalan. Egymaga él, szegény. Isten bogara. Mindig virág van a hajában, és néha, mikor a Bethlen utcán elhaladok mellette, hallom, hogy magában dúdol.
Emlékeztet valamire. Ez a virágos hajú nő az egész világot szereti. Ha a világ nem áll szóba vele, arrébb lökdösik, meg is vetik, ő vállat von, és tovább szeret, érez, rajong, akár a háziállatok. Az igazság jut róla eszembe. Hogy az igazság ilyen állhatatos, egyszerű és mégis sziklaszilárd hittel teli. Megy ez a névtelen nő a szürke térben és piros rózsa világít a kondor hajában. Bárcsak minden nap látnám!

SZÜLETÉSNAPI PORTRÉ

 


2023. október 30., hétfő

FILMES NAPLÓ - 18.

Herceg Novi (fotóm)
 

SPy-Master (2023) - 1. évad

Eddig két epizódot néztem meg, és azt kell hogy mondjam, pompásan összerakott ügynökös-kémes sorozat, aminek nem csak az adja a báját, hogy ízig-vérig közép-európai hangulatú, hanem plusz atmoszférát teremt a rengeteg budapesti helyszín – Nyugat-Berlint és Bukarestet is imitálva. Le a kalappal a díszlettervezők, kulisszások és jelmezesek előtt! A legapróbb részletekig ügyeltek arra, hogy ki ne zökkentsenek bennünket a hetvenes évek atmoszférájából. Az öltönyök szabásától a frizurákon át a hotelek és irodaházak fröccsöntött, műbőr, rideg, szögletes világáig átérezni az akkori kommunizmus újsütetű barokk ízléstelenségét, meg a nyugati világ ötlettelen divathóbortját is. A román és a külföldi szereplőgárda egyaránt tüneményes. Nekem – mert koromnál fogva még emlékszem eleven valójában rá – a román diktátort alakító színész játéka volt a legdöbbenetesebb. Nem csak külcsínben, de gesztusaiban is tisztán hozza Ceausescu elmebeteg, gonosz, ugyanakkor végtelenül buta karakterét. Hogy a történet mennyire igaz, nem tudhatom. Akár a valóságban is lehettek hasonló esetek. Hiteles a romániai szászokat áruba bocsátó bukaresti rezsim minden húzása, ahogy teljesen életszerűek a politikai gyilkosságok, meg a nyugatra küldött román titkosügynökök aknamunkájának következményei. Jó volt az átálló kémvezért megformáló színész is, ámbár tamáskodva fogadtam, hogy kutyából hirtelen szalonna lesz. A Csau bizalmas körébe tartozó spionvezérből aligha válhatott máról holnapra demokratikusan felkent, tisztességes, nyugatos szellemiségű állampolgár. A bigott kommunisták nem nagyon érzékenykedtek. Ettől eltekintve mindenkinek megtekintésre ajánlom a szériát. 10/10. Nem kis mértékben a helyi magyar filmes szakemberek érdeme, hogy ilyen jó lett ez az HBO-s sorozat.


A védelmező - 3. rész

Ezerszer lerágott csont. Igaza volt valakinek, akitől hallottam: az elején, a közepén, meg a végén látható akciódúsabb jeleneteket leszámítva egész egyszerűen dögunalom a film. Körülbelül ilyesmire számítottam. Tudnivaló, hogy a harmadik bőr lehúzása egy rókáról már nem tesz jót semminek és senkinek. (Kivéve talán a filmforgalmazó kasszásokat, akik még így is busás haszonnal számolják a megtérülő befektetésüket, amit filmnek nevezve legyártanak, iparilag.) Ugyanez volt Liam Neeson elrablós mozijával. A trilógia vége felé már csak húztam a számat, és azóta reménykedem, hogy nem lesz belőle negyedik epizód. Denzel Washington se csinál egyebet. Pofákat vág, grimaszkodik, kicsit legyilkol egy busznyi kaszkadőrt, aztán felmarkolja a pénzt a főszerepért. Gondolom, várja egy újabb forgatás, ahol esetleg színészi kvalitásaira is kíváncsiak lennének, rendezőtől kezdve az operatőrön át a majdani nézőkig. Ez így habkönnyű meló. Az sem segít a mozin, hogy az örgecskedő, beretvált fejű, hajdan államilag foglalkoztatott bérgyilkos a nyugdíjas napjait ezúttal Európa déli részén morzsolgatja. Van ott minden: Szicília, a mediterrán térség pont egy vén hóhérnak való, mert visszaguríthatja a labdát az utcaköveken focizó kisfiúknak. Cukiság, aztán patakvér. De én most nem is a filmről írnék rövid véleményt, mert arra bőven elég volt a fenti három-négy mondat. Inkább az szúr szemet, pontosabban hosszú ideje az piszkálja a csőrömet, ahogy az amerikai filmesek a tőlük másmilyenebb kultúrájú népeket kezelik: jelen esetben a szicíliaiakat. (Vagy úgy egyben – insieme – az olaszokat.) Olyan lekezelő, olyan hamis, amennyire bugyuta ez a látásmód, amit közvetítenek. Szerintük az olaszok mind spagettit esznek, nettó buták, velejéig korruptak, vagy éppen talpig angyalok, akik akkor is vigyorognak, operaáriákat énekelve, ha történetesen kötőtűvel döfködik őket. Ugyanez a franciáktól kezdve a spanyolokon át mindenhol érvényes, azzal, hogy ott másféle toposzokat puffogtat Hollywood. Hogy ne beszéljek Közép-Európáról, mert rólunk is csak torz képet szoktak vetíteni. A legrosszabbul tán az oroszok járnak, mert őket az amerikai filmek rendre hülyének és/vagy gonosznak ábrázolják. Mostanában meg pláne. Az a módi náluk, hogy a kaliforniai "álomgyár" a sajtóval együtt igazodik a politikai kurzushoz. A moziban a negatív fél rendre az aktuális ellenségképnek való náció. Még egy kicsi és az illiberális magyarság lesz a 21. század rosszfiúja.
10/4  

 


2023. október 29., vasárnap

Pósa Károly: NEM MONDOM

 


Nem mondom, hogy nem bujkál bennem sok-sok régi fájdalom,
zöldes, rongyfoszlány ruhám is szagos tőlük az évek után.
Tangót, buta valcert jár a lelkem, dúdolok egy letűnt dallamot,
biztos csak a kezem, az az enyém: ceruzát, ecsetet fog sután.

Nem mondom, hogy a múló idő legömbölyíti az emlékeket.
A kutyáim, a lovak, a volt kaszáló int, és mindig vár a tenger.
Néha mélabúval alszom el, és olykor nevetve ébredek,
aki álmodni, sírni sem mer – hitvány lehet az olyan ember.

Nem mondom, hogy tetszik, ami új, és elvetem mind, mi régi.
Kanizsa folyton él, ahol Margitka egy vén koldusasszony volt.
Meglehet, a Damjanich utcának kell belém verni, mi az, élni,
az éjjeli ligetet járva kék lombok árnya vetül a homlokomon.

Nem mondom, hogy nincs új, dicső feltámadás a halál után.
Gondolkodom, ami vagyok, az égi kegyelem vajon elég-e?
„Engedem, hadd legyen” – Tamás dalolta az utolsó szó jogán:
maradjon így, így hagyjon. Hamu és parázs. A többi elégett.

2023. október 24., kedd

FILMES NAPLÓ - 17.

 

Mediterrán templom (festményem) 
60 x 80 cm, vászon
akril, olaj

K9 – A fenevad (2023)

Tegnap este "néztem" meg. Gondoltam, alszok egyet a véleményemre. Nem szeretek indulattal írni, pedig nagy volt bennem a harag, hogy rögtön a végefőcím után ide ülök a billentyűzet elé, és belekiabálom a világba a dühömet. Aztán vasárnap lett, és most némiképp lehiggadva összegzem a benyomásaimat. Ez a film nem ér egy döglött bolhát sem. Aaron Echartot amúgy bírom, ám ezt a blődli mozit végig kínlódva nagyot esett a renoméja nálam. (Egyszerűen nem értem: akinek kismillió dollárja van a korábbi szerepeiből, az miért nem válogat a felkínált lehetőségek között? Muszáj minden szennyet viszonylag nagy gázsiért elvállalni? Nincs szakmai, színészi büszkeség a világon? Lásd: Robert De Niro komédiáit, meg Bruce Willis csillagának a leáldozását. Zárójel bezárva.) Már a rendőrkutya temetésén könnyezve nevettem. Az még benyeltem, hogy egy kutyának díszsortüzes, zászlós, koporsós temetés jár. Amerikát elnézve, ettől nagyobb elmebajuk is van, spongyát rá(juk). De azon már hangosan hahotázva csapkodtam a térdem, hogy katolikus pap (!) celebrál a kutya sírjánál búcsúztató liturgiát. Több kérdésem is lenne ezzel kapcsolatban. Az első, esküszöm, mostanáig ezen töprengek: honnét a rossebből tudták, hogy az elpusztult kutya katolikus hívő volt? Mi van, ha zsidó, vagy protestáns szellemben nevelkedett? A másik: ha egy bolhazsáknak ilyen puccos állami temetés jár, vajon az elpusztult rendőrlovakat milyen, mekkora koporsóba szuszakolják bele, és legfőként hogyan? Láttam már döglött lovat, tehenet, birkát. Megsúgom, hamar megmerednek, egy lótetemnek fizikai képtelenség összehajtogatni a négy lábát. Mindegy. Ez csak a kezdet volt, a maradék másfél óra alatt fél szemmel kísértem a csapnivaló sztorit, a silány színészi játékot meg akárki észreveszi, nem kell hozzá filmkritikus, esztéta diploma. Ha valaki látta a Kutyám Jerry Lee, vagy a K (nem tudom mennyi) meg a többi, sváb németjuhászos-nyomozós páros által összekínlódott tévé sorozatokat, annak erős déja vu élmény lesz mindezt egy még ócskább minőségben összesűrítve viszontlátni. Már nagyon régen megfogadtam, hogy állat főszereplős, vagy sportról szóló filmeket eleve nem nézek meg. Olyanba se kezdek, aminek Dolph Lundgren, Ben Stiller, Eddie Murphy vagy Adam Sandler szerepet kapott. Egy életem van, nem pazarolom fölösleges hülyeségekre. Szombat este megszegtem azt a törvényemet. Iszom is a levét. Thrillert, krimit ígért az ajánló. El ne higgye senki. 10/1 Persze, akinek kedve van: kalandra fel! Nézze meg. Én szóltam.


Bodies - 1. évad (2023)


Most fogom nézni a 7. részt. Eddig tetszik, dacára a már sajnos szokásos Netflixes ismérveknek, amik vízjelként ott vannak minden szériájukban: a homoszexuális propaganda, a deviancia propagálása, és a demokrácia alapértékeinek az elmaszatolása, a rossz értelemben vett szabadság (valójában szabadosság) dicsőítése, meg az az ájult igyekezet, hogy mindenről és mindenkiről, ami nem európai azt állítják, jobb, szebb, és igazabb az Ókontinens klasszikus erényeitől. Először azt mondom, ami elveszi tőle a kedvemet. A bekezdésben leírtak miatt a – vélhetően – pakisztáni fejkendős "brit" rendőrnő lesz a világ megmentője, a 19. századi családját feladó rendőr máról-holnapra férfi szeretője karjába teljesedik ki, a London bombázását túlélő zsidó származású nyomozó pedig antiszemita vádak kereszttüzében nemesedik rendőrgyilkos, korrupt zsaruból az igazság verhetetlen bajnokává. De a "legjobb" a négy főhős közül a jövőben játszódó rész kulcsfigurája: én még ilyen rusnya teremtést az életemben nem láttam. Nagyfejű, csökött gnóm a húszdekás zsaru "nő", ha egyáltalán nőként emlegethető ez az aszexuális kerti törpe. Megnéztem, ki ez a bűn csúnya színésznő, Iris Maplewoodnak hívják a szerencsétlent. Semmi bajom nem lenne a testi adottságaival (bár normális ember az ilyet bottal sem piszkálná meg), de az felettébb kínos, hogy rettenthetetlen zsaruként tőle minimum két fejjel és ötven kilóval nehezebb férfiakat kell rendszeresen leküzdenie – persze, sikerrel, off korsz... És még valami. Mindig jókat derülök a sci-fi filmesek ötlettelenségén. Egyszerűen képtelenek új képi világot teremteni, nincs fantáziájuk, hogy kicsit másként láttassák a közeljövő mindennapjait. Így csak steril kocka és üveg házakra futja, hülye, életidegen megvilágítással, amihez képest egy kórboncnoki terem is maga a megépített laza vidámság. Az utcák, közterek is mintha fröccsöntött, felnagyított játékokból lennének: sehol az életnek, az emberi lélek kellemének megfelelő szöglet. Értem én, hogy ezzel is az elembertelenedő, fasisztoid világra akarnak utalni, de itt jegyezném meg, hogy a történelmi fasiszta építészet is alkotott világraszóló remekműveket, amik máig elkápráztatják nem csak az utókor közönségét, hanem annak szakembereit is. (Próbált volna Mussolininek valaki szögletes üveg és beton bozótot eladni építészet ürügyén.) Ami tetszett – és ezt sajnos röviden meg tudom fogalmazni –, az a történet. Szívesen olvasnám, mint nézném. Klasszikus időhurkos, időutazós mese, de akadnak benne fordulatok és izgalmak. Én meg szeretem az ilyesmit, nem tehetek róla. Maga a film az átlagostól jobb, de a fentebb leírtak miatt lepontozom inkább: 10/7.


Napóleon hadművelet (2023)


Kellemes kikapcsolódás volt a film, egy ízig-vérig izlandi akció-thriller. Mindig elképedek rajta, hogy ez az amúgy kicsiny lélekszámú ország miféle értékeket tud kihozni magából úgy a filmgyártás, mint például a foci, meg a turizmus terén is. Ez a film is jó lett. Nem kell nagyot várni tőle, nem a filmművészet remeke, de hozza, amiért elkészült: van benne akció, feszültség, titokzatosság és fordulatokban sincs hiány. Ráadásul rém egzotikus, rideg tájékon játszódik a történet. És mindez úgy van összerakva, hogy sehol sem lelni benne korunk elmebaját, a kötelező kvótát meg az érzékenyítést. Itt végre az amerikaiak a rosszak, akik Izlandot is gyarmatukként kezelik. Egy CIA-s fekete nő a fő hóhér, pedig – esküszöm – mindvégig azt vártam, hogy egyszer csak megvilágosodik, és jó útra tér, mint az oly sok filmben előfordult, ha netán néger színésszel negatív figurát mertek eljátszatni... Az izlandi filmekben rendre előforduló nagy kedvencem, a dagadt Ólafur Darri Ólafsson is beférkőzött a szereposztásba: mackós, szőrös alakja jólpasszol a fagyos, embertelen világ keménységéhez. Jó kis üldözéses, összeesküvés elméletes mozi ez. Sosem fogom megérteni, mi magyarok ilyesmit miért nem tudunk összefilmezni? A lengyelek megcsinálták a Watahát, a horvátoknak is van jó krimi sorozatuk, a románok is kémfilmes szériákat és jobbnál jobb thrillereket gyártanak (utóbbiakat rendre Erdély bércei között!). Lám, a fél budapestnyi izlandi is tud, meg mer a kamerák mögül csodát tenni! Csak mi költünk csilliárdokat nézhetetlen, pár száz főt érdeklő művészfilmekre, vagy történelminek nevezett pongyolán összegründolt tévés játékfilmekre, és már az is siker, ha valaki – például az Üvegtigris – leutánozza Kusturica fekete komédiáit. Bátran ajánlom a Napóleon hadműveletet mindenkinek. Nem váltja meg a világot, de szórakozásnak megteszi. 10/9

2023. szeptember 8., péntek

NAPLÓ - 170.


Ahogy a dolgaim sorjáznak már csak néhány lépést kell tennem és az élet kertkapuja kitárul a szeretett tájjal. Abban a kertben lesz minden. Egyensúlyba kerül a világom. Nem lesznek pózok és nem lesznek színpadi kellékek sem. A hegyeim, azok a karsztos montenegrói szirtek föl fognak zuhanni az égbe, míg a Járás visszakerül a Pannon-tenger aljára, hogy kikiricsek nyíljanak az álomba süppedt őskori kagylók között, és édes tekintetű csillaglakó népség szánkázhasson a Lovćen havas csúcsain. Köszönnek majd a gazdagságomnak és a szegénységemnek a gazdag és szegény, vályogból épült parasztházak. Az öböl szédülésében eltompult, de kemény sziklái pedig úgy fognak meredni lefelé, a nádbugákkal szegélyezett bácskai kanális vizébe, hogy Martonosig lehet majd hallani, amikor elbődülnek. Játékos kéz lesz kikészítője a hosszú utakra szánt elemózsiámnak. És mikor elindulok, mert el akarok indulni, akkor a kanizsai Jézus szíve szobor mögött kivágott jegenyenyár fivérek régi árnyéka puha tekintettel nyúlik majd velem, utánam. Nem a kielégülést keresem majd a messzeségben, mint tettem azt hosszú időn át, hanem előttem lesz, kézbe veszem, és meg fogom inni a vastag falú üvegpohárból azt a nagyon hideg vizet, ami egy egész élet értelmét jelenti majd. A kert szegletében lépcsősor fog vinni a magasba, tisztára, mint Herceg Novi promenádja. Az utolsó lépcsőfok már az ustorkai Kovács Pista tanyájának küszöbje lesz, ahol megint cserépkorsóban hagyott, celofánba csomagot eljegyzési virágcsokor fog száradni, egy be nem teljesült esküvőé, miközben az udvaron egy csődörcsikó hosszú száron táncol a hatalmas körtefa árnyékában. Az élmény, amit élek a valóságban rég el lesz intézve. Megéltem és kiéltem, ami adatott. Nem fogom elképzelni, ami hiányzik, mert már nem akad felsőbbrendű valóság, hanem csak egy valami, de az végzetszerű, pontos és megmásíthatatlan. Megüti az alaphangot a látvány: a tanya kerítése mögött, az akácok takarásában fehér vitorlás hajó siklik a szőke búzatáblában. Valahol, a Škver tájékán egy kőház konyhájában halászhálót foltoz egy bajszos ember. Ingújja feltűrt, a háta mögötti polcon csíkos trikós haditengerész bekeretezett fekete-fehér fotója néz kifelé, a zsalugáteres ablakon, ahol egy asszony épp a száradt ruhákat szedi le a kötélről, olyan természetes mozdulatokkal, hogy fekete kendőjében táncosnak tetszik, arctalan, gesztikuláló, misztikus keleti istennőnek. De odébb már a jó Kóbász dugja orrát elő a szárított agyag virágcserepek mögül, és hűséges, diószínű kutyaszemében ott látni immáron tótágast mindazt, amivel millió kapcsolatban lehettem. Meg fogom érteni, hogy egy folyamat része vagyok, vele és minden mással együtt. Olyanok leszünk, akár egy hegedű megütött hangja, dallamtalan foszlányként lebegünk majd épp csak addig, mígnem elvész velünk a remegés. Mielőtt megcsömörlene a lélek, varázsütésre alakot teremtett ugyan a fogalomnak a teremtői akarat, ám mindez csak szeszély, hóbort volt. Ezt már tudom, megtanultam. Azt is, hogy hallgatni kell, mert az igazi bátorság mindig csöndös, már-már szemérmes, belülre rejtett. Több tartás és szilajabb szembenéző őszinteség az, ha valaki inkább néma marad, mintsem hogy ártana másoknak. Már nem akarok megmagyarázni semmit. Nincs más. Írni, festeni kell. És álmodni.

2023. augusztus 23., szerda

Pósa Károly: A VÁROS

 

A város - festményem
50 x 70 cm, vászon

Augusztus van.
Bizonyos szavak múlhatatlan
drámaisággal képeket festenek vászonra,
elindítanak deres látomásokat,
s míg a nyár díszletei nők hajában fürdenek,
az érzékek örömei egyre csak változnak.

Mondom, augusztus, a városban.
Ahol az aszfaltozott lány hasfal kék piszkát
az utcán szétfröccsenő színes olaj tincseket
gyáván tükrözik a betonra loccsant tócsák,
s a bitumen vállakon nem érezni az ízeket.

Hiába szól hangosan az élet:
A város füstjeiben, gőzeiben nincs sziluett.
Az utcák vénája bordón vemhes, nyűg, teher,
a nőkről beszél, ám amúgy az Istenre gondol
a kanyar szemöldök ívében egy izzadt ember.

Vágyódik és emlékezik a kép.
A kicsiny, térszerű, húsos karmazsin ajkakra,
a lesütött ablakszemekre, violaszín felhőkre,
hol létünk jogán, roppant erők lappanganak,
a sugárutak ölén, egész életünk okán.

A közterek hanghordozása alt,
tülkölő autócsorda vonul a hónaljban.
A csípő lágy árnyéka itt elömlő tenger,
mindenki siet valahová, mindenki bajban van.
Ilyen, ha nő a város: este, délben és reggel.
Augusztusban.

 

2023. augusztus 12., szombat

Pósa Károly: HUSZÁRÉNEK


Majd ha a mandula virága fölfakad, lovam lesz – dalolom,
elmém körül ügetni fog szilajon, rokonná válik velem.
Nem vár többet semmi parázsos, hamuvá rongyolt fájdalom,
mögöttem a múlt pora, fölöttem majd pogányvér felhő lebeg.

Majd ha a szél a kanális búra ömlő szavát megcsitítja,
szívhanggal, tisztán, lágy kovásszá olvad az égi tengerrel,
jég szemfedővel a homlokom lesz szépen, értőn megsimítva,
a világom titka egy remetelak sarka – leírni is alig merem.

Majd ha kengyelvas kondul, mint tördelmes igék méla kolompja,
és az ellensarki fény a lélek görcsét egyszer felolvasztja,
vágy kantárt szorító emberként sem leszek jó-, sem rosszfajta,
célom csak egy lesz, a nyergem alatt puhított igazam malasztja.

Majd akkor a dűlők kanyarában fülelünk, kudarcos ébren,
és lovammal csillagokra lelünk a tiszai virágok között,
ingem rég ott hagytam a szagos kistemplomi sekrestyében,
így is azt hiszik, itt se voltam, az árnyékom innét elköltözött.



2023. augusztus 11., péntek

FILMES NAPLÓ - 16.

 



La ira de Dios – Isten haragja (2022)


Míg a minap egy Netflixes lélektani thrillerben nem láttam először, őszintén megmondom, eddig azt sem tudtam, hogy ez a Diego Peretti nevű kiváló argentin színész létezik. Nyomban megtetszett. Nem szép ember, és mégis van benne valami magával ragadó, delejes erő. Utánanéztem: Peretti eleinte pszichológusi pályán indult el, majd egy bő évtizednyi lélekbúvárkodás után kezdett filmekben játszani. Jól tette, hogy váltott. Van a mozi szerepekhez aurája, remek karakterszínész. Jó nagy, görbe az orra, latinos. Átható a tekintete. A mélyen ülő szemei szinte hipnotikusak, kiviláglanak a penge arcvonásokból. Kicsit hasonlít a kedvencemre, a francia Daniel Autille-re, olyan, mintha az öreg francúz aktort és a másik elaggott legendát, Al Pacinot egybe gyúrták volna. Ezzel nagyjából el is árultam az Isten haragja című film minden erényét. Tudniillik a főszereplő játékán kívül az égadta világon semmi különös élmény nem fűzhető ehhez az alkotáshoz. Lapos, sovány a cselekmény, a forgatókönyv is ötlettelen, nincs benne semmi egyedi látásmód, valami kevéske plusz, ami kiemelné az unalomig szokott thriller klisék dagonyájából. Hogy ne pocskondiázzam, elismerem, egyszer talán végig lehet nézni, hisz jobb híján – várva valami csodára – én is így cselekedtem. 
Ám a végén kissé kesernyésen állapítottam meg: ez a másfél óra Mikszáth tárcái mellett sokkal értelmesebb lett volna.
Kedvcsinálónak azért röviden vázolom a film tartalmát. Stephen King óta tudott, hogy a krimi/horror írók valamilyen rejtélyes, pszichés oknál fogva mind elmebetegek. Ez – mint egy életre szóló csomag – egyben jár a híres/hírhedt írókkal. Egy ilyen bestsellereket termő, nagynevű szerzőhöz csapódik egy csinos hölgy, aki a Koster nevű alkotó gyorsírója lesz. Luciana bája egy idő múlva megszédíti az öregecskedő mestert, csak egyszer próbálkozik, nyomban kosarat is kap a menyecskétől. Hogy a történet megcsavarodjon, Luciana – a családja szelíd nyomására – bepereli az írót szexuális zaklatásért. Igazi pech: a bírósági végzést Koster idegbeteg felesége kapja kézhez, és a labilis nőnek több sem kell, olyat tesz, ami örök gyászba taszítja a híres írót, a férjet, meg az apát is. Aztán, ahogy telik az idő Luciana családtagjai is szépen hullani kezdenek, gyanúsabbnál gyanúsabb körülmények között. A nő egy újságíró segítségét kéri, mert meggyőződésévé válik, hogy a halálozások mögött Koster bosszúszomja áll. Ki nem találnák, mi a vége. Nagyjából ennyi. 10/5


Dead City – 1. évad (2023)

Ma, mikor minden egyes hétre jut egy poszt-apokaliptikus film vagy sorozat, azon sem csodálkoznék, ha valaki stopperórával a kezében mérné az időt ébredéstől kezdve a világvégéig. A maják is kisakkozták, kistudírozták az időnket, ni, már régtől mínuszban vagyunk a naptáruk szerint. Ha jól számolom 2012 óta vagy tizenegy éve. Igazi bónusz idő az emberiségnek, ki kéne használni. Nem ilyen híg mozikat gyártani, mint a Dead City, ami bevallottan a Walking Dead széria népszerűségét akarja megnyergelni. A szereplők zöme is majdnem ugyanaz. Csak ezúttal a helyszín a szétrohadt, történelem utáni Manhattan, amely már régen el van vágva a szárazföldtől. Hogy ne legyenek kétségeink, az utcák, a közterek, de még a pincék is telis-tele élőhalottakkal, akik kipucoltak minden normalitást a városból. Velük szemben egy kevéske igazi embernek számító, jócskán traumatizált túlélő tartja a frontot – már ahogy lehet. Úgy élnek, akár a növények: szívósan a földhöz ragadtan, ám a fákkal, füvekkel, virágokkal ellentétben – eléggé reménytelenül. Fogalmuk sincs, kinek mennyi ideje maradt hátra. (Pont ez lehet a jó a világvégében, hogy letojható az elmúlás, elvégre az egész már rég a levesben van, föl sem tűnik, ha valaki máról-holnapra ebből hiányzik…) Szóval, a földi élet lepergett, a zombik zombulnak, Goethe és Tolsztoj még nyolcvanvalahány évben mérte az életet, az armageddon utáni New Yorkban a holnap is kérdéses. Nincs mérték, nincs öntudat a halállal szemben, az csak úgy jön, epizódonként tucatjával. A főhősök ölnek, hogy élve maradhassanak. Kicsit szenvednek, a főszereplő Jeffrey Dean Morgan táskás szeme vizenyős búbánatban úszik, akárhányszor a kamerába néz, mint Etus a Szomszédok „teleregényben”. Jó pont, hogy a Dead City-ben nincs zsigulis nyugger taxisofőr, csak egy megkergült „Horvát” névre hallgató, amúgy tényleg horvát származású színész, aki legszívesebben tovább pusztítaná a világot, mikor annak már úgyis mindegy. De legalább Csűrös Karolát nem mutatják. Hacsak a zombik között nincs. 10/6

2023. augusztus 10., csütörtök

FILMES NAPLÓ - 15.

 

Festményem, akt - részlet

Szirmokba zárt szavak – 1. évad (2023) 

Még egy idei kiváló széria!
Magyarul Szirmokba zárt szavak a címe, ám mivel megszoktam, de még így sem tudom kellően utálni a magyar filmipar új és hülye címadások iránti kényszerét, ezért ide írom az eredetit: The lost Folwers of Alice Hall. Idáig pusztán három epizódot láttam belőle, mégis le vagyok nyűgözve. Ki hitte volna pedig (én biztos nem), hogy egy ilyen volumenű, drámai sorozat lesz 2023 nyarának kiemelt kedvence. Semmi vér, semmi rettenet, csak mélabú, önmagukhoz kérlelhetetlen sorsok, végtelenített szolgálat és alázat az élet iránt, meg egy rakás rejtély, amelyekről a film készítői apránként, szemérmesen, de nagyon értő kézzel lebbentik fel az izgalmakkal átszőtt történet fátylát. Nézem ezt a szériát, és hirtelen megértem, eddig miért dideregtem. És oda szeretnék ülni egy nő mellé, ahol többé nem fázom. Ez a filmsorozat azt, és úgy meséli el, amit egyébként régtől gondolok: félelmetes a tűnődést követő felismerés. Nem mellesleg igazi ajándék.
A film egyszerű, nem akar másnak látszani, mint ami. A mustízú ausztrál tájban csordogáló sztori nem kelleti magát. Minden csak úgy megesik benne. Kis emberi történetek fonódnak eggyé, amiket beleng az ökörnyál, meg a vadvirágos rétek illata. Sárga levelek hullanak, és a film operatőre olyan művészi tökéllyel, olyan természetességgel veszi filmre mindezt, hogy óhatatlanul is az ismeretlenből egyszerre ismerős közegnek sejlik föl a világ túlsó részén lévő vadon, az ausztrál valóság. A vágásokért külön dicséret! Be kéne aranyozni a vágó kezét, aztán pedig a derék rendezőnek is kijárna valami díj: tapintattal változnak a szcénák, mesteri befejező mozzanatokkal, óvatosan adagolva, ám kegyetlen következetességgel. Közben a szerelem és a kétségbeesés a vággyal együtt ott kavarog a levegőben. Kihagyhatatlan a főszereplő és egyben producer Sigourney Weaver említése. Ez a colos nő egész életében rendes mozikban játszott. Immáron bőven túl a hetvenen sem fonnyadt meg a nimbusza, a szarkalábak és az ősz tincsek pedig csak még szebbnek láttatják – nemesen, méltósággal megöregedő embernek. Sok-sok ilyen sikeres filmet kívánok neki! Már várom, lesem a következő részt. 10/10.

 

The chemistry of Death (A halál kémiája) – 1. évad (2023)

Nagyszerű sorozat, nagyszerű színészekkel.
Tényleg csak bámulom a britekkel együtt a skótokat, hogy ráéreztek a sötét hangulatú krimi novellákra! Írtam már máshol, ezt a műfajt a francia film noire után szabadon a skandinávok hozták be a köztudatba néhány zseniális bűnügyi szériával. Pedig nem nagy volt a trükk: pusztán az amerikai milliós metropoliszokban zajló zsarus filmek után áttették a helyszínt egy-egy isten háta mögötti régióba, olykor a sarkkörön túlra is, vagy egy zord szigetre – mint ebben a sorozatban – és az eleve adott klausztrofób helyzetet fokozták a gyilkos utáni hajsza izgalmával. Magyarán, azzal főztek, ami van. Méregzöld fenyvesekkel, süvítő széllel, hóval nyakig betemetett, minden civilizációtól elvágott falucskákkal, háborgó északi tengerrel és egy csomó megzakkant karakterrel, akik valami oknál fogva a világ sötétebbik sarkában elbújva tengetik maradék életüket, régi, borzalmas bűneiktől terhelten. A borzalom pedig szüli az újabb iszonyatokat. Dögbogárnak dögbogár a fia, ugye. Ez a sorozat is hű az idegeket kuszáló műfaj elemeihez. Krimi thriller a javából. A főszereplő a Mr. Mercedes sorozatban már bizonyított Harry Treadaway, aki ezúttal nem egy mentálisan szétesett gonosz pszichopatát alakít, hanem egy mentálisan szétesett, de jóindulatú pszichopatát, történetesen egy patológust. Mivel az életének a kislánya és a neje kettős tragédiája után nincs nagy értelme, jobb híján a rendőrség felkérésére segíti az egyenruhások nyomozását, majd annyira belejön a bűn elleni harcba, hogy már szakértőként önállóan is küldik egy-egy gyilkosság felderítésére. A többit nem mondanám el. Kis sziget a Külső-Hebridákon, a skót partoktól is többórányira, pont a világ végén. Összeégett tetemre bukkannak, majd a magányosan élő igazságügyi orvosszakértő odautazik, s lassacskán, kibillenve a falusi magány, meg az önsajnálat komfortzónájából azzal szembesül, hogy egy pár száz fős kisközösségben is éppen úgy meglapul az ördög, mint a legnagyobb városok arctalan embertömegében, vagy mint mindannyiunk szenvedő lelkében. 10/10

2023. július 27., csütörtök

FILMES NAPLÓ - 14.

 

Budai utca - festményem

Oppenheimer (2023)

Pár nap alatt két agyonreklámozott, nagyon beharangozott filmet is megnéztem. Mondanom sem kell, jócskán volt bennem izgalom, mindkettő miatt: aztán pofára estem. Vajúdott bennem a várakozás keltette nagy hegy. Végül két kisegér született.
Kezdjük az Oppenheimerrel. Alapjáraton nincs semmi baj ezzel a filmmel, csak én nem ezt vártam. Sokkal több tudományosságot feltételeztem – a rendező, Christopher Nolan habitusát ismerve –, erre tessék, a film nagyobbik fele egy ezerszer látott politikai hajcihőről szól, a Mccarthy-korszakról, amikor (teszem hozzá zárójelben: nagyon helyesen) tisztogatás indult az Egyesült Államokban a kommunista bérencek, vagy finomabban mondva kommunista szimpatizánsok ellen. Ilyetén fél Hollywood és a nagyvárosi közélet is jócskán fertőzött volt bolsevik propagandával – ez mára már kiderült, hiába a sok titkosítás – tudni lehet milyen disznóságok történtek. Moszkva röhögött a markába, emezek, a hasznos idiótának nevezett széplelkek meg önként, dalolva árulták el a hazájukat. Köztük a legnagyobb sztárok is. (Pont miként ma sikk külföldön gáncsolni a magyar érdekeket. De ez legyen megint egy zárójeles odaszúrás. Most filmekről írok, nem a magyarnak mondott ellenzéki gittegyletekről.)
Vissza a filmre: a háromórányi mozit túlzásnak tartom. Elég sok üresjárat volt benne. Viszont a színészek zöme nagyon szépen játszott, ha valamiért megérte, hát ezért megérte nézni. Húsos a fölhozatal, mindegyre telis-tele a mozi eminens aktorokkal, akikkel folyton történik valami. Az összes közül nekem mégis a főhőst megformáló Cilian Murphy és a kockafejű tábornokot alakító Matt Damon játéka a legmeggyőzőbb. Utóbbi kackiás bajuszán először nevettem, de valahogy illett a karakter szögletességéhez, és a végén már ezt is díjaztam. Ám az egész filmben ott vibrál a végső boldogság megtalálásának hiánya, a szomorú emberi végzet felismerése, és az istenként hadonászó tudósok reménytelensége, ami a hideg poklot hozhatja a jövő nemzedékének. Oppenheimer szemében az őrület tátong, immáron egyszerű és világos lesz számára minden. A saját tragédiája, meg a tágabb értelemben vett nagyvilágé, a történelmi emberé is. 10/7

Mission Impossible: Leszámolás - Első rész (2023)

Bevallom, néha szoktam olvasni habkönnyű lektűröket. Akad időszak, mikor legszívesebben színes, amatőr képeket nézegetek, szép giccseseket, és egyáltalán nem érzem ettől rosszul magamat. Egy régi barátom rettenetesen igényes, zeneértő ember volt, élt-halt a klasszikus rockért, ám amikor kocsit vezetett, Zámbó Jimmyt bömböltetett a kazettás autórádióból. Én őt megértem. Nem lehet folyton a vad elemekkel harcolni és úgy tenni, hogy a magas művészet felkent bajnokai vagyunk. Fárasztó lenne ez a szerep. Ezért néha leguggol az ember és nagy műgonddal föllapozza Piroskát és a farkast, Korda Györgyöt dúdol és megcsodál mázolmányként egy borzalmas tengerparti pálmafás naplementét. Ezen az alapon néztem én is Tom Cruise legújabb moziját. Néztem – mondom – de egy idő után már csak láttam, figyelni nem figyeltem.
Kifáradt ez a széria is, sajnálom.
Már rendes, kézzelfogható ellenségre sem telik. Helyette egy folyton jelenlévő, mégis láthatatlan istent játszó mesterséges intelligencia hadakozik a jófiúk ellen... Én már ezt többször láttam, ahogy vonatszerelvény tetején is volt már éppen elég bunyó. A főhős (új) nője is pont olyan tolvaj cafka, mint anno valamelyik korábbi részben a néger menyecske volt.
Hiányoltam az első epizódból a forgatókönyv értelmesebb csavarjait, ahogy az akció orgián is csak ásítozni lehetett, bár biztos akadnak szép számmal, akiknek az ilyesmi tetszik: nekem nem. Például a felújított Olasz melóban feleennyi látványos kaland elem sem volt, mégis máig etalon, ahogy Svájcban az erőmű töltésén a főhősék útját állja a negatív figurákból álló kompánia.
Ja! És a maszkos húzásokon is folyton fölröhögök: ezt Fantomas idestova hatvan évvel ezelőtt bravúrosan eljátszotta. Mára akkora anakronizmus, hogy csak szörnyülködni lehet a bugyutaságán.
Egyedül amiért bámultam a MI aktuális részét, az Tom Cruise: nem tudom hogy csinálja ez a pali, de sehogy sem akar megöregedni, le a kalappal előtte! Ámbár, ma a sminkmesterek és pláne a CG olyan új ábrázatot csinál akárkinek, amilyenre az illetőnek pénze van.
Száz szónak is egy a vége: nekem kicsit csalódás volt ez a film, ha pontoznom kéne nagy jóindulattal 6/10.

2023. július 19., szerda

FILMES NAPLÓ - 13.

 

Vihar - rajzom

A lányom nevében – 2016

Igaz történet alapján készült francia film. Régi nagy kedvencem Daniel Auteuil. Remek karakterszínész. Valamikor a ’80-as évek elején találkoztam vele először, egy vérbő komédiában – A csibészek érettségiznek. (Még a rendező nevét is fejből tudom, Claude Zizi. Sosem láttam tőle másik filmet. Valószínűleg a mókás neve miatt tapadt meg bennem.)
A lányom nevében film azonban nem komédia. Sőt. Erős dráma, és a filmes élményre még rá is játszik, hogy jó előre, időben tudjuk, megtörtént eseményeket dolgoz fel. Negyven évvel korábban kezdődik a cselekmény, pontosabban 1982-ben járunk, amikor André Bamberski, egy elvált, jómódú üzletember értesül róla, hogy 14 éves lánya meghalt. A balesetnek tűnő tragédiát beárnyalja, hogy a kamasz lány az édesanyjával és annak új férjével, egy közös németországi nyaraláson vett részt. Az ismerősök sajnálkoznak, mindenki gyászol, ám Bamberskit az apai ösztön nem hagyja nyugodni. Ahogy lassan összeáll előtte a kép, mind inkább meg van róla győződve, hogy a megmagyarázhatatlanul hirtelen bekövetkezett halál nem baleset volt, ezért privát nyomozásba kezd. A boncolási jegyzőkönyv alapján majdnem bizonyossá válik, hogy a kislányt a mostohaapa, Dr. Dieter Krombach ölte meg. Miután a fájdalmától félőrült édesapa Németországban nem tudja elérni, hogy Krombach-ot elítéljék, Bamberski a francia hatóságokban bízva annak szenteli az életét, hogy igazságot szolgáltasson Kalinkának és börtönbe juttassa Krombachot. Utóbbit a szintén sokat foglalkoztatott német sztárszínész, Sebastian Koch alakítja, mit mondjak: zseniálisan. Annál is inkább tetszett Koch játéka, mert én még őt negatív szerepben sosem láttam: az arca, az egész lénye valami kedvességet, intelligenciát, és férfias vonzerőt sugároz. Ebben a moziban pont erre volt szükség, hogy a szexuális ragadózó simulékony, megnyerő természetét a nézőknek tökéletesen visszaadhassák. Koch nem csak hogy megugorja a lécet: bámulatos módon egyfajta metamorfózison megy át. A sármos sváb orvosból a szemünk láttára vedlik át kéjsóvár, gonosz pszichopatává. Pont, miként az örökkön derűs, jól menő üzletember édesapából egy megkeseredett, kényszernyugdíjas, koravén férfi lesz, akinek a megszállottsága minden ismerősét, sőt az új, nagy szerelmét is elmarja maga mellől.  A film a több évtizedes hajsza egy-egy fordulópontján időz. Lehet dühöngeni az európai országok jogalkotóinak slendránságán, a bürokráciát is szabad szidni, ám mindvégig ott kísért bennünket a baljós gondolat: Bamberski esete nem egyedi. Ugyanez, vagy hasonló mizéria bármelyikünkkel megtörténhet napjainkban is. Hisz paragrafusokkal nyűglődő, a hivatalok útvesztőiben folyamatos párbajokat vívó kisemberek vagyunk mindahányan, hétköznapi szélmalomharcainkkal. Lehet, csak sorbanállás a részünk egy értelmetlen banki ügylet miatt. Lehet, csak úgy számláznak a címünkre, hogy muszáj tiltakozunk a jogsértés ellen. Egy biztos: kitartásra vagyunk ítéltetve, mint a szegény monsieur Bamberski. Ám vele ellentétben egy cseppet sem biztos, hogy mi majd nyerünk az örök hatalommal szembeni vitában és győzedelmeskedik az igazunk. 10/9, erősen ajánlott megtekintésre!

 A fák tengere – 2015

Ha megbosszul egy film, vajmi keveset tudok ellene tenni. Fátyolos szemmel nézhetem. Esetleg lehet a hangom panaszos vonyíkolás: kivédhetetlenül ragad magával az indulat, úgy a jó, mint a rossz értelemben vett érzelmesség. Ezt már régtől tudom. (Éppen emiatt ódzkodok megnézni például A sziget szellemeit. Nem lenne nagy segítségére a lelkemnek.) Némely filmnél – mint A fák tengerénél is – úgy éreztem, ismét belém nyúltak, elvettek tőlem, fontos dolog került napvilágra. Míg néztem a filmet, szép csendben, észrevétlen kihasíttatott belőlem valami, ami a film végén ugyan visszakerül a helyére: de akkor már nem vagyok ugyanaz, mint aki voltam. Nincs ezért vigaszom. Ülök a mozi befejeztével, lehulló karokkal és a madár csillogó gombszemében keresem a választ, hát mégis, mi végre? Ám felelet nincs.
Ahogy nem talált válaszokat Arthur Brennan sem, akit Matthew Mcconaughey elevenít meg. A Csillagok között óta szeretem ezt a folyton átváltozó színészt. Itt is tüneményes. Nemkülönben a feleségét alakító Naomi Watts, akit viszont a 21 gramm megtekintése után becsülök igazán.
Azt hiszem A fák tengere az idei évem legszebb filmje, pedig sok mindent megnézek. Ez az alkotás azonban nagyon megrendített. Teli van szebbnél szebb metaforákkal, allúziókkal, vissza a múltba és kikövetkeztetve a jövőt... Vezeklés és üdvözülés, vagy egyik sem...
A szimpla történet:  egy amerikai fizikatanár Arthur Brennan házassága válságba kerül, majd a feleségét váratlanul elveszíti. A tanár egy fogadalma miatt elindul Aokigaharába, a japáni Fuji hegy tövének titokzatos, sűrű erdejébe, ahová a legtöbben azért mennek el, hogy átértékeljék életüket, illetve, hogy öngyilkosságot kövessenek el. Miután Arthur megtalálta a tökéletes helyet a halálra, a gondviselés szeszélye folytán találkozik Takumi Nakamurával, egy kirúgott japán tisztviselővel, aki szintjén az útját keresi. A két férfi sorsa egybefonódik, és tapasztalatai megerősítik Arthurban az élni akarást és a szerelme erejét.
A csendes végzet megírva. Az utunk is. Kinek-kinek a saját purgatóriuma lobog. Semmi sem az, és semmi sem olyan, mint aminek látszik. Ezt jól be kell vésni, a szív mélyére. El is fogynak a szavak. Nem tudok most többet írni erről a filmről. 10/10

 

2023. július 12., szerda

KUNDERA MEGHALT



Mint embert sajnálom, minden életért kár.
Mint írót, "filozófust" már nem annyira. Az én ízlésem szerint kissé "túl lett tolva". Majdhogynem hivatkozási alap volt az éttermiségnél. Nem jó az, ha valakit még életében ilyesfajta ájult tisztelet vesz körül.
Kétségtelenül nagy író volt, írt jókat, de rajta kívül is akadtak cseh meg mindenféle európai kortársak, akik ugyanazt tudták, mint ő, és feleakkora figyelmet sem kaptak soha. Nem kárhoztatom ezért Kunderát: egy adag szerencse is kell a sikerhez. Neki megadatott. Mindazonáltal nem árt megjegyezni, kissé kozmetikázva van az élete. Tudniillik világ életében szélsőbalos nézeteket képviselt. Egész életében meggyőződéses ultrabalos maradt, ezért természetesen a nyugati – hasznos idióta – vagyis a plüss bolsevik baloldal mindig mindent megbocsátott neki, pedig nem kellett volna. Beszédes tény az is, hogy miután kirúgták a pártból, pont 1956-ban újra belépett a kommunisták közé. Rossz időzítés? Aligha. A honi éttermiség balliberális fele amolyan irodalmi héroszként felnéz rá, szent tehénnek, kikezdhetetlen tekintélyű látnoknak tartják. A csehek közül őt és Hrabalt még olvassák is. Nem véletlen, mindketten jól írtak. Ám a hazai kortársakat – bár a honi haladók istenítik – Nádast, Esterházyt, Konrádot, vagy Spirót, már aligha lapozzák olyan lelkesen. Ha egy példával kéne illusztrálnom, a filmes világra mutatnék. Ugyanis Tarr Béla előtt szokás térdre borulni és szentségtörés azt mondani, hogy a filmjei nézhetetlen nyavalygások. De el kell menni egy moziba, és érdemes megnézni, vajon hány Tarr-rajongó fogja végigülni a Sátántangó többórányi kínkeservét. Bezzeg, a szintén balos Milos Forman filmjeire még ma is sokan kíváncsiak, szeretik a nézők ideológiai alapállásuktól függetlenül.
Tehát szívemnek kedvesebb, ha egyéni ízlés kérdése maradhat Kundera megítélése. Van egy kritikai módszerem, ami bevált.  
Régtől fogva az az irodalmi mércém, amit tapasztalati úton is igazolhatok.
Egyebek mellett meg kell nézni, hogy egy köztéren lévő könyvszekéren (vagy egy antikváriumban) melyek azok a könyvek, amik fogynak, és melyek azok, amiket még napok, sőt hetek után is ugyanott látunk.
Amit szívesen olvasnak az emberek, az jó. Ami meg csak egy rétegnek szóló, vagy rosszabbik esetben művészkedő önbeteljesítés csupán, azt már az egyszeri olvasók finom érzéke is azonnal jelzi.
Mondok egy példát: az irodalmi Nobel-díjasunk díszkötéses könyvét, sőt, Esterházy hagyatékát jobbára a lőtéri kutya sem piszkálja – pedig a könyvszekérhez minden nap, mindenféle szellemiségű, és sokfajta ember jár. Ugyanott viszont Jókai, Kosztolányi, Herczeg vagy Wass Albert köteteit pillanatok alatt széthordják. És – megint nyomatékkal hangsúlyozom! – nem csak Fidesz-szavazók vásárolnak az utcán könyvet.
Én például a kedves könyvgyűjteményemet rendre úgy bővítem, hogy direkt nekem félreteszik a beérkező Márai-köteteket. Ettől persze még sem Esterházy, sem Kertész nem rossz írók. Csak másodjára már nem veszem elő őket, szemben a kedvenceimmel, akiket többször is képes vagyok ugyanolyan élvezettel olvasni. Az általam forgatott Milan Kundera könyveket is elég volt egy ízben átböngésznem.
Isten nyugosztalja!
 

2023. július 10., hétfő

Pósa Károly: EBUGATTA

Kispiac alatt - festményem


A Járás pora halálos volt, bádog színű és gyógyíthatatlan,
a fény lobbant, megszakadt, ahogy nézett rám az a biciklis ember,
a hitem hinnem kellett, a pusztát tűz perzselte, mint ócska katlant,
mikor a Kustúr-út dűlőjén szembe jött velem az öreg Isten.

Az Isten ingje világlott kéken, a nézésében kétely tükrözött,
íriszében liliom sötétlett, hol tűhegyre tűzött bogárka voltam.
Láttam a folyón könyöklő párákat, az öbölben a sós ködöt,
és a régi lányok arcát kamillák pöttyözték sok-sok sárga foltban.

Nem tűnt szent jelenségnek. Rőt, foszló nadrágszárán csipesz lógott.
Ám kereke küllőin visszaforogtak az emlékek, peregtek…
Ő bámult, nézett merőn. Tán latolt: nem volt elégedett, sem csalódott,
s én álltam előtte mezítelen, mint egy kitagadását váró eretnek.

És már fájt is az utam, mi a Jézus Szíve szoborhoz zuhant,
és együtt voltunk megint, a Deszka, a Spörge, vállamon az ásó,
mikor gázárkot túrtunk, akác szagú nyárban levetkőztem magam,
gyöngéd nap sütött ránk, és szólt a nagytemplomi harangszó.

És átbuktam újból a móló alatt, iszap és homály vett körül,
idegen nagyváros aszfaltján, platánok közt levegőt tüdőztem,
anyagi párlatom elillant, volt ki ezért sírt, volt, aki örült.
A ligeti fákhoz kócolt az álmom, hallgattam, higgyék – legyőztek.

És ott, a Kustúr-út égbe tűzött hajlatában, a sorsom villantott:
a voltból a leszt a biciklis ember-Isten szépen megmutatta.
Nem kárhoztatom sem őt, sem mást, mert ennyi és csak itt vagyok.
Olykor megszól a világ: furcsa lélek. Néha mondják: ebugatta.

 

 

2023. július 8., szombat

FILMES NAPLÓ - 12.

 

Eső után - rajzom



Le Torrent (A spirál) – 2022.

Ez a film pont azt nyújtja, amit elvár tőle az ember. Nem kell minden krimiben kötésig vérben gázolni, már ha egyáltalán kriminek tekinthető a Le Torrent, amit inkább csak az öreg André Dussollier miatt néztem meg. Egyszer nézhető mozi, családi dráma, messze van ez a krimitől, pláne a thrillertől. Röviden a történet: egy másodjára nősült jómódú vállalkozó rájön arra, hogy az új feleségének viszonya van valakivel. Az éjjelbe fúló veszekedés után a nő dérrel-dúrral távozik a családi házból, ám a szeretője már hiába hívja. Csak napokkal később találnak rá, a hatalmas vihar miatt a közeli, megáradt folyó elsodorta a testet, ám kétségtelen, nem az időjárás miatt halt meg a csalfa menyecske, hanem gyilkosság áldozata lett. Vajon tényleg így történt? Vagy ettől azért bonyolultabb a megoldás?
Ha rajtam múlott volna, másként alakul a forgatókönyv. Én bizony végig nyitva hagytam volna, vajon bűnös-e a férj a neje meggyilkolásában, vagy sem. Így viszont veszített varázsából a történet. Pedig számos példa igazolja, hogy rükvercben visszafejtett sztorival is lehet izgalmas, lebilincselő krimiket csinálni, amikben ráadásul még az emberi pszichét láttatni óhajtó rendezői szándék is szépen beteljesíthető. Mást ne mondjak, a régi Colombo sorozat rendre így készült, és mégsem érződött rajtuk az a tétova unalom, ami a Le Torrentben bántó módon piszkálta az ízlésemet. Esküszöm, azt hittem, ez az altatásos módszer is csak egy trükk, valami orbitális gellert vártam a végére: hoppon maradtam, tán nem baj, hogy elárultam. Olyan ez a film, mint egy közepesen megírt novella: van eleje és van vége, de a következő oldalra lapozva már egy másik elbeszélés gyújtja meg a fantáziánkat, abban bízva, hátha jobb lesz az előzőtől. 10/5


The Covenant – 2023.

Amikor a sajátjaikat idegen erőknek elárulókról van szó, mindig arra gondolok, hogy végül is Cooper indiános történeteiben is a mohikánok, meg később a póni indiánok a jók, holott a történelemben az a dicstelen szerep jutott nekik, hogy elsőként hódoltak be a fehér embernek, és váltak csicskáivá a hódító amerikai szándéknak. Pont miként Custer tábornoknak lehetett varjú indián felderítő egysége. Legendásnak nevezik, de szerintem csak egy megalomán, szereptévesztett hülye volt, aki feláldozta az embereit. Mindenesetre a korabeli jó hírneve sem segített rajta Little Big Hornnál, a csatában. Annyi köszönhető a varjú szövetségeseinek, hogy egy szerencsés varjú, aki időben megneszelte a bajt, elhúzta a csíkot és messziről nézte, miként győzik le a 7. lovas hadosztályt az összevont sziú-csejenn-arapahó törzsek harcosai, majd utána hírt adott a veszteségekről.
A The Covenant (szabad fordításban: a szövetség, de lehet ígéretként is értelmezni) valami ilyesmi. Egy renegát afgán tolmács megmenti egy amerikai törzsőrmester életét. Volt bennem egy gyanús érzés, hogy bő két órán át a vegyes páros idegen terepen való bujkálását kell majd végig szenvednem, velük együtt, de szerencsére Guy Ritchi kipróbáltabb filmes, semmint ilyen olcsó, hatásvadász módon csinálja meg a filmjét. Ugyanis a játékidő felétől bő teret ad a háttérben mindvégig megbúvó drámai szálnak. Átértelmeződik a háborúval együtt az otthon, a család fogalma, lelkiismereti dilemmák sora rántja vissza a nézőt a harcos tálib mindennapok poklából, és egy jó adag, Amerikát bíráló társadalomkritika is belefér a produkcióba, ami csak jót tesz a történetnek, lévén, végig nyitva hagy bizonyos kérdéseket, izgalomban tart bennünket az utolsó percekig.
A The Covenant az angol rendező új próbálkozása – nem mondom, hogy nem lett jó. Aki még nem szeretett bele Afganisztán vadregényes tájaiba, annak kötelező a Hindukus láncolatának bércei fölött lebegő, kacskaringózó drónfelvételek megcsodálása, és ajánlott az Amu-darja vízgyűjtőjének környékét is tanulmányozni.
A film színészei egytől-egyig jók. Egyedüli észrevételem – ki is lóg a vizualitás sorából –, hogy azok a lassított felvételként visszajátszott, klip-szerű emlékképek szerintem teljesen fölöslegesek, modorosak a szikárabb, de zseniális, néha kézikamerás operatőri munkához viszonyítva. És még egy fekete pont: a borzalmas, ír jellegű, vonósokra írt, nyekergő zene sem nyerte el a tetszésemet, jóllehet a drámai feszültséget volt hivatott aláfesteni. Nekem mégis inkább idegesítőnek, idegennek hatott. Összességében nézhető drámai akció mozi Guy Ritchi új, afganisztános filmje. Amennyit szenved benne a szegény pastu tolmács, bátran összeölelkezhet Leonardo Di Caprioval és osztozhatnak a Visszatérő-díjon. 10/8

2023. július 4., kedd

Pósa Károly: EGY HAJTINCS



A kapukilincs nyelvén még utoljára fény csillant, láttam.
S hogy a nap kalácsa hamuba sült, a hold képe véreres lett éjjel,
álltam utca partjára vetetten, a Kistemető bánatának háttal,
voltam boldog és megszégyenített, és voltam akasztott ember.

Mentem előre. Ballal festettem tengert, bácskai kukoricaszárral,
közben a Nagytemplom kútmély, bronz harangja távol jajongott.
Vértócsába léptem. Néztem a dermedt, ómagyar országhatárra,
lószagú kabátban űzött a sors, 
mint szél a hóka barlangó bokrot.

Telente rám ég a Réti dűlők hajlata, a nyár pedig dideregtet,
mikor muzsika neszez, titkon hársfalevél fonákjára rakok csókot.
Az Ötödik Kerületben mindig híján maradtam én a szeretetnek,
hát, kínos bevallanom: így is úgy érzem, jó helyen voltam, és jókor.

Most álomszőtt hajtincset őrzök: egy dallamot, bársony húsú éneket.
Máma troli huzalok zizegnek, a beton barázdából látni a platán fákra,
fönt tus-szerű párlat lebeg a kandeláber fényben: emlékkép-keret.
Rég tudom, TAJ-szám vagyok. Itt sosem volt igény a magamfajtákra.


2023. július 3., hétfő

CSAK AZOK A SZAVAK

In memoriam Mons. B.J. 


Volt egy levegőbe tűzött vonal – az élet,
mint égő szóban a mágia virága,
néhanapján, érzem, vagyok, mert félek,
kalapom árnyéka alatt, félúton járva.

A felhők cihája nyers, fehér-bézs játék.
Szegélyük cakkjain múlik minden el,
gyúrt lösz sár a Járás tájéka, a kék ég,
bennem a Tisza, közel van, nagyon közel.

Ahogy a templomi igével sebeztek meg,
mikor bűnben és szent áldásban hagytak,
világítottak rám a szemek, azok a szemek:
– Coki!  – uszítottak – kitartsak, kitartsak!

Szót fogadtam. Élek, szerte széjjel.
Lüktet a verőér, dobogás – meg ne állj!
Futni késztető nappaltól nehezebb az éjjel:
ringó megváltás a hajnal, a félhomály.

Mert ismerem a tarka, búgócsiga tájképet.
A két kivágott jegenye helyét is átölelném.
Álmomban kísért egy összetett képlet,
a szenvedélyt fújja el tőlem a taszító szél.