FILMES NAPLÓ - 15.

 

Festményem, akt - részlet

Szirmokba zárt szavak – 1. évad (2023) 

Még egy idei kiváló széria!
Magyarul Szirmokba zárt szavak a címe, ám mivel megszoktam, de még így sem tudom kellően utálni a magyar filmipar új és hülye címadások iránti kényszerét, ezért ide írom az eredetit: The lost Folwers of Alice Hall. Idáig pusztán három epizódot láttam belőle, mégis le vagyok nyűgözve. Ki hitte volna pedig (én biztos nem), hogy egy ilyen volumenű, drámai sorozat lesz 2023 nyarának kiemelt kedvence. Semmi vér, semmi rettenet, csak mélabú, önmagukhoz kérlelhetetlen sorsok, végtelenített szolgálat és alázat az élet iránt, meg egy rakás rejtély, amelyekről a film készítői apránként, szemérmesen, de nagyon értő kézzel lebbentik fel az izgalmakkal átszőtt történet fátylát. Nézem ezt a szériát, és hirtelen megértem, eddig miért dideregtem. És oda szeretnék ülni egy nő mellé, ahol többé nem fázom. Ez a filmsorozat azt, és úgy meséli el, amit egyébként régtől gondolok: félelmetes a tűnődést követő felismerés. Nem mellesleg igazi ajándék.
A film egyszerű, nem akar másnak látszani, mint ami. A mustízú ausztrál tájban csordogáló sztori nem kelleti magát. Minden csak úgy megesik benne. Kis emberi történetek fonódnak eggyé, amiket beleng az ökörnyál, meg a vadvirágos rétek illata. Sárga levelek hullanak, és a film operatőre olyan művészi tökéllyel, olyan természetességgel veszi filmre mindezt, hogy óhatatlanul is az ismeretlenből egyszerre ismerős közegnek sejlik föl a világ túlsó részén lévő vadon, az ausztrál valóság. A vágásokért külön dicséret! Be kéne aranyozni a vágó kezét, aztán pedig a derék rendezőnek is kijárna valami díj: tapintattal változnak a szcénák, mesteri befejező mozzanatokkal, óvatosan adagolva, ám kegyetlen következetességgel. Közben a szerelem és a kétségbeesés a vággyal együtt ott kavarog a levegőben. Kihagyhatatlan a főszereplő és egyben producer Sigourney Weaver említése. Ez a colos nő egész életében rendes mozikban játszott. Immáron bőven túl a hetvenen sem fonnyadt meg a nimbusza, a szarkalábak és az ősz tincsek pedig csak még szebbnek láttatják – nemesen, méltósággal megöregedő embernek. Sok-sok ilyen sikeres filmet kívánok neki! Már várom, lesem a következő részt. 10/10.

 

The chemistry of Death (A halál kémiája) – 1. évad (2023)

Nagyszerű sorozat, nagyszerű színészekkel.
Tényleg csak bámulom a britekkel együtt a skótokat, hogy ráéreztek a sötét hangulatú krimi novellákra! Írtam már máshol, ezt a műfajt a francia film noire után szabadon a skandinávok hozták be a köztudatba néhány zseniális bűnügyi szériával. Pedig nem nagy volt a trükk: pusztán az amerikai milliós metropoliszokban zajló zsarus filmek után áttették a helyszínt egy-egy isten háta mögötti régióba, olykor a sarkkörön túlra is, vagy egy zord szigetre – mint ebben a sorozatban – és az eleve adott klausztrofób helyzetet fokozták a gyilkos utáni hajsza izgalmával. Magyarán, azzal főztek, ami van. Méregzöld fenyvesekkel, süvítő széllel, hóval nyakig betemetett, minden civilizációtól elvágott falucskákkal, háborgó északi tengerrel és egy csomó megzakkant karakterrel, akik valami oknál fogva a világ sötétebbik sarkában elbújva tengetik maradék életüket, régi, borzalmas bűneiktől terhelten. A borzalom pedig szüli az újabb iszonyatokat. Dögbogárnak dögbogár a fia, ugye. Ez a sorozat is hű az idegeket kuszáló műfaj elemeihez. Krimi thriller a javából. A főszereplő a Mr. Mercedes sorozatban már bizonyított Harry Treadaway, aki ezúttal nem egy mentálisan szétesett gonosz pszichopatát alakít, hanem egy mentálisan szétesett, de jóindulatú pszichopatát, történetesen egy patológust. Mivel az életének a kislánya és a neje kettős tragédiája után nincs nagy értelme, jobb híján a rendőrség felkérésére segíti az egyenruhások nyomozását, majd annyira belejön a bűn elleni harcba, hogy már szakértőként önállóan is küldik egy-egy gyilkosság felderítésére. A többit nem mondanám el. Kis sziget a Külső-Hebridákon, a skót partoktól is többórányira, pont a világ végén. Összeégett tetemre bukkannak, majd a magányosan élő igazságügyi orvosszakértő odautazik, s lassacskán, kibillenve a falusi magány, meg az önsajnálat komfortzónájából azzal szembesül, hogy egy pár száz fős kisközösségben is éppen úgy meglapul az ördög, mint a legnagyobb városok arctalan embertömegében, vagy mint mindannyiunk szenvedő lelkében. 10/10

NAPLÓ 15.

Megtalál a hülyeség. Vagyis, inkább úgy illik mondani, hogy a folklór pajkos bölcselete. A néplélekből eredendő kiszólások, rigmusok sokszor pontosabban láttatják az adott nemzet vérmérsékletét, igazi arcát, mint bármely történelmi tettük. 

Sallangok nélkül okítanak, és közben mulattatnak. Ezt csinálja utánuk akárki pedagógus! 

Hallani úton útfélen a régi igazságokat. Ha fülünk van az ilyesmire, jól elszórakozunk. Kocsmában, boltban, piacon, kártyaasztalnál a hallgatózás öröm. Öregemberek kádenciáit bögyre szedni - kész gyönyörűség.
Mint a minap. Kutyafuttában megálltam egy polgári szóra. Eldiskuráltam az akácfák alatt hűsölő ismerős szerb emberrel. Nyugdíjas. Ráér. Már éppen azon voltam, hogy az életemből kötelező kétpercnyi udvarias csevegést kimerítettnek tekintem, amikor a kaput támasztó szerb bácsi azt találta mondani a közéleti eszmefuttatását befejezendően: „…inače – seva mi levo jaje.” (...különben meg - nyilall a bal tököm.)

Nem értettem. De abban a szent minutumban ráéreztem, hogy csiszolt gyémánt hullott elébem.

A biciklin is rágódtam egy sort e fontos kérdésen. Munkába érésem után igyekeztem adekvát választ találni. Amint alkalmam adódott, leültem Veliborral – egy másik ismerőssel - átbeszélni a szerb népi mondásokat.
”Seva mi levo jaje.” Nyilall a bal tököm. Talán a „minden mindegy” megfelelője?
Rosszul gondoltam. Vagyis nem tudtam, de még a sejtésem sem bizonyult igaznak. A „seva mi levo jaje” egész pontosra magyarítva „nyilall a bal tököm”, és a Velibor szerint inkább „az attól függ”-nek felel meg.
Kako mi seva levo jaje… - Hogy nyilall a bal tököm… – vö. – van-e kedvem valamihez? Milyen a hangulatom?
Tehát nem a „nem érdekel”, „boli me kurac „ (Lefordítva kis szépítéssel: fáj a hímtagom) kategória.

A Velibor rögtön két másik népi huncutságot is említett, amit magyarban nemigen hallottam még, vagy nagyon ritkán használatos volta miatt, vagy azért, mert mifelénk nem emlegetik. (Nem írom szerbül, nézzen utána akit komolyabban érdekel.)

„Melyik fülemmel hallom.”

„Melyik szemem kacsint.”

Ugyanazt jelenti, mint a here állapotát taglaló kis bölcsesség. (Attól függ, hogy melyik lábbal keltem föl: így a magyarban.)

Na, itt abba is hagyom a tudálékoskodást. Mert jól mondja a szerb:  „Bolje je imati pametnog neprijatelja, nego ludog prijatelja.” (Jobb egy okos ellenség, a hülye barátnál.)

Viszont az is igaz: „Da nema vetra, pauci bi nebo pomrežili.” (Ha szél nem lenne, a pókok már beszőtték volna az eget is.)

 “Lako je iza šest volova plug držati”.

(Hat ökör mögött könnyű az ekét tartani.)

”Ludi boj biju, a mudri vino piju.”

(A hülyék viaskodnak, a bölcsek bort isznak.)

És a legszebbet, nekem a legkedvesebbet a végére tartogatom:

„Ne može se dlanom sunce zakloniti.'

(Tenyérrel nem lehet a napot eltakarni.)


Ilyen semmi kis boldogság adódik naponta, ha odafigyelünk a másikra.