ÖREGAPÁM KESKENY ÚTJAI

 

Ustorkán, a tanyavilágban

Furcsa, egyelőre fölmérhetetlenül szép kalandban volt részem, maradandó élményt hagyó filmsorozatot láttam.

Keskeny út a mély északra – ez a címe. (The Narrow Road to the Deep North)

Egy ausztrál író, Richard Flanagan azonos című regényéből készült dráma.

A főszereplő ír színészt jól megjegyeztem magamnak. Cirián Hinds alakításaival régebben is találkoztam. Vele – illetve tőle – rossz filmet sose láttam. 

Aztán ahogy követni kezdtem ezt az új ausztrál sorozatot, egyre-másra sejlett föl, a története valahonnét ismerős, egykoron már hallottam, egyszer mindezt már átéltem. Hamar földerengtek a sintér nagyapámról megőrzött emlékeim, a párhuzam.

 

A II. világháborút megjárt anyai öregapám sorsa is az áldozatról, az alázatról, a kényszerről, a rabságról, a bajtársiasságról, a reményről és nem utolsó sorban a meghasonulásról szólt. Az meg külön szíven talált, hogy csak most döbbentem rá, a már korábban is kedvelt ír aktor Ciarán Hinds mindvégig a tatám karakterét hozta vissza, őt hívta életre, ahogy sorra megidézte a gesztusait, hajdani alakja a szemem elé vetült megint, noha öregapám idestova negyven éve halott. 

(Ott pihen a mama mellett, a fölparcellázott kanizsai nagytemető harmadik rendjében, az oldalsó kaputól kőhajításnyira. A sírjukkal szemben meg hosszan, katonás alakzatba rendezetten, egyen-fejfák alatt az I. világháborús magyar hőseink nyugszanak.)

Ha csak a szűkmarkú élet fölcicomázott célját nézem, az anyai nagyapámnak vajmi kevés dolga volt vele. Arra vigyázott csupán, hogy kézzelfogható értelme legyen annak, amit csinál. Egy otthon, egy feleség, több gyerek, napi betevő falat és tisztességes munka. Elég ez? Igen. Elég. Mindemellett viszont sem a transzcendencia, sem a világ színpadias mozzanatai nem hatottak rá, így jó eséllyel ez az ügyes kézzel és tiszta szívvel forgatott ausztrál sorozat se érdekelte volna. A regény se, amiből a széria készült, annál az egyszerű oknál fogva, hogy soha egyetlen könyvet sem olvasott. Két általánost végzett csupán. Épp csak a nevét tudta leírni. Mégis elkezdett élni, miután meghalt. Ebben tükörképe volt a film főhősének, aki Burma őserdőjében, japán hadifogságban, vasútépítésen robotolt.

 

A tatát az újsütetű jugoszláv fegyveresek hurcolták el a szülővárosából a batinai frontra, ahol eleinte a német és a szovjet arcvonal kereszttüzében építették a megrongált vasútvonalakat, és még így is hálát adtak a sorsuknak, amiért esténként láthatták a torkolattüzeket, hogy körülöttük csapódtak be a gránátok, mert a kanizsai Városháza pincéjéből szétválasztott magyar férfiak és fiúk másik csoportját nem frontszolgálatra kényszerítették, hanem mindet a Tisza-partra terelték, ahol ma is vadliliomos, jelöletlen tömegsírokban, összedrótozott kézzel alusszák örök álmukat. Képletesen ott, Közép-Európa egyik utolsó II. világháborús vágóhídján halt meg öregapámmal valami, hogy utána öregkora végéig úgy tegyen, mint aki él.

 

De az övéi, vagyis mi, a családja, tudtuk az igazságot, hisz minden italozása előbb-utóbb a totális lelki megrendülésébe zuhant vissza. Ismertük a megivott szesz mennyiségének stációit. Mikor arra a szintre sodorta a szenvedélye, hogy már a pálinka beszélt belőle, előbb riadt állat módra nyöszörgő hangokat hallatott, eleredtek a könnyei, majd sivalkodni kezdett, hányta kezét-lábát, nem lehetett lefogni, szép szóval csitítani, folyton azt ordította, „nem akarok Topolyára menni, ne vigyenek Topolyára!” Aki nem tudná, 1944-ben az Észak-Bácskából verbuvált magyar munkaszolgálatosok gyűjtőhelye Topolyán volt...

 

Ilyen, efféle pengeéles emlékek vagdalkoztak öregapámban. Minden részeg víziójában üldözték a démonai, a lelkének sebei fölszakadtak, viszontlátta a rémképeket, amikor a családjától elszakították és a látszat, meg az ígérgetések dacára nem pár nap múlva engedték haza, hanem 1948-ban, bő három évvel a háború után, a maradék túlélővel. Teljesen érthető módon mindezek után már nem keresett kérdéseket, a szerényre szabott létezésén túl már semmit sem akart megtalálni.

Sokkal később, évtizedekre rá pénzbeli kártérítést, jobb állást kínáltak neki: egyiket sem fogadta el. Inkább a Sheriff tanyát választotta: a tonnás kocsihúzó drabális nóniusz csődör párost, meg a két partizánszaggató német juhászkutyáját, azok őrizték a dögkutat, amiből jól is laktak, az üldögélést választotta a kinti konyha ütött-kopott asztalánál, a szótlanságot és a rizlinget és a szódásüveget választotta, s csak időnként tört fel belőle a Topolyán túli embertelen, szörnyű múlt minden borzalmának emlék-salakja. 

Ma már tudom, bár sosem vallotta be, élete végéig félt. Eggyé lett vele, már nem válhatott meg a félelmétől, ami kísértette, míg utolsó útján ki nem ballagtunk mögötte a magyarkanizsai vasúton túlra, ahol végre nyugalomra és békére talált.  

A NULLADIK NAPON

Végignéztem egy új amerikai sorozatot. 

Politikai thriller, és ezt a műfajt kedvelem, mert nem a patakvér látványával szédít, inkább a színfalak mögötti drámát-tragédiát hozza kamera közelbe: feltéve, ha jó a széria, és nem pusztán valami fölkapott eszmei áramlatban sodródik a történet.

Kicsit fáztam tehát, mikor belekezdtem. Mégiscsak egy hollywoodi produkciót látok majd, ráadásul kevéssel a valós elnökválasztás után debütált a sorozat, egy raklapnyi Demokrata Pártnak elkötelezett sztár szerepel benne, vérmes reményeim nem voltak.

Aztán mégis megtetszett a Zero Day.

A mese dióhéjban: a családi tragédiája miatt nyugállományba vonult amerikai elnököt váratlanul visszakönyörgik egy fontos feladatra, az ország elleni legnagyobb terrortámadást kivizsgáló testület vezetésével bízzák meg. Az ex-elnöknek hamar be kell látnia, a küldetése bonyolultabb, nagyobb veszélyekkel jár, mint azt hitte volna. Máról-holnapra az agg prezident egy összeesküvés kellős közepén találja magát.

Rólam nehezen lehet elmondani, hogy Robert De Niro kései alakításáért rajonganék. A gagyi komédiás szerepeiért sokat kárhoztattam, de most valami egészen jó sült ki az öreg színész főszereplésével. 

Persze, egy csomó áthallás van az epizódokban. A milliárdos tech-guru a bézbólsapkában egyértelműen Musk női megfelelője, De Niro az elhülyülő, de nemes lélekkel felvértezett Joe Biden halvány célzata, a fekete elnöknő a korábban vágyott Michelle Obama bazári dublőrje, ahogy a titokgárda kenyai származású főnöke is csak egy Barack Obama áthallás, hadd ne soroljam tovább. 

Ettől eltekintve élveztem a sorozatot, és örömmel vettem, hogy csak ennyi áthallásos propaganda elemmel sikerült megúszni – ezúttal. Viszont a vége felé jóval fifikásabb csavart vártam. Nagyobbat is szólhatott volna a csattanó, ha a filmeseknek van merszük tovább boncolgatni a volt elnök pszichés állapotát, meg a CIA-s kapcsolatát... A másik megjegyzésem: borítékolni mertem volna a fő gonoszt körülbelül a széria középső felétől. Nem írom ide kicsoda. Aki az elmúlt évtizedben nyitott szemmel járt a világban, annak úgyis nyilvánvaló lesz a negatív figura kiléte.

Csak a szépre emlékszem alapon megpróbáltam felidézni De Niro szerethetőbb korszakát. 

Az igazán nagy alakításai: A szarvasvadász, Taxisofőr, Dühöngő bika, Éjszakai rohanás, Misszió, Volt egyszer egy Amerika, Keresztapa, Angyalszív... (Hirtelen ennyi jutott eszembe, de kétennyit is írhatnék.) És ezeknek a filmeknek az egyik kivételével (Éjszakai rohanás) a jellemzőjük, hogy messze vannak a habkönnyű komikus műfajtól, klasszikus, örökbecsű alkotások és maradandó színészi teljesítményt mutatnak fel. Írtam volt máshol: De Niro közéleti szerepvállalása nekem is irritáló, tahó. 

A saját művészi (és emberi) mítoszát rombolta le. Ettől függetlenül engem jobban zavar(t), hogy vénségére ZS kategóriás mozikban grimaszkodott csupán. Kár lenne a filmművészi kvalitását a politikai naivitásával összekutyulni. Cserhalmit se a politikai-erkölcsi magatartásáért kedveltük, ellenben mindig ő marad a Keselyű taxisofőrje.

FILMES NAPLÓ - 28.

Rajzom a nagy kedvencről, Mérges Balázs csendbiztosról, akit Bujtor István alakított
(Talpuk alatt fütyül a szél, 1976)

 TALPUNK ALATT SE FÜTYÜL

Egy svéd sorozatról, a Fehér falról (White Wall) lenne szó.

Kicsit sem vagyok egy kiköpött Greta Thunberg rajongó, ezért a sötétzöld, faölelgetős, visszabeszélnek az ásványok, és a delfinek a legközelebbi űrlény rokonaink vonalat elvetem. Fenntartásokkal kezdtem bele tehát a sorozatba, még valamikor júliusban. A filmes naplómba beírtam a véleményemet, és azzal a lendülettel meg is feledkeztem a szériáról: mostanáig.

Most viszont közzéteszem, lévén mindig örülök, mikor egy magyarhoz hasonló relatíve kisebb populációjú nemzet az élet bizonyos területén sikereket tud felmutatni. A svéd politika nem ilyen, de a svéd filmipar ellenpontozás gyanánt hozza a viking dicsőséget.

A történet szerint egy rejtélyes fehér falat fedeznek fel a világ legnagyobb nukleáris hulladék-lerakodójának épülő telepen, egy sarkkörhöz közeli barlangrendszer legmélyén. A sorozat az ezt követő eseményeket mutatja be. Ugyanis hamarosan kiderül, hogy a fal nem ember által ismert anyagból van. Nagy talány, százmillió évekkel ezelőtt miként ágyazódott be a sziklákba, vakarják is a fejüket a derék atomcsőszök. A lerakodóban dolgozóknak el kell dönteniük, hogy mit kezdjenek vele. Kicsit az a helyzet, mint az Űrodüsszea ikonikus jeleneténél, amikor az ember őseit lenyűgözi egy mértanilag pontos monolit felbukkanása.

Kétszeresen is tetszett ez a sorozat.

A legnagyobb nyári kánikulában néztem, piszokul jólesett a havas, svéd, sarkköri helyszínt látni. Kicsit átprogramozta, lehűtötte az agyamat.

És ezúttal sem csalódtam: a White Wall is remek szórakozást nyújtott.

Beállt a megtekintésre erősen ajánlott sorba, a többi skandináv sorozat közé, amelyek rendre színvonalasak, élvezhetőek. (Kifejezetten silány, rossz északi szériát tán még nem is láttam. A leggyengébb is minimum középszerű volt.)

Míg néztem, sokat töprengtem rajta, mi magyarok miért nem vagyunk képesek összehozni ilyen filmes mestermunkákat? Hol vannak a Szomjas Györgyök, a stílus- és mítoszteremtő produkciók, amik szétvitték a hírünket a nagyvilágba, mint a magyar operatőrök, Ragályi vagy Zsigmond, akiknek máig szépen cifrázott nagybetűs nevük van a szakma aranykönyvében. Sehol semmi. Ízetlen, politikai gusztusok szerint elkészült „filmeket” gyártanak: ez utóbbi kifejezés elég pejoratívan cseng – szándékosan használtam.

(Zárójelben: a legutóbbi ilyen aktuális „gyöngyszemről” máskor írok, mert még nem láttam a Fekete pont című kurzus erőszakolt alkotást, de amit olvastam róla, abból nyilvánvaló, mire föl készülhetett el... Ez ma Magyarország, a magyar filmgyártás? Aligha. Zárójel bezárva.)

A White Wall amúgy nem egy csilliónyi költségvetésű, kápráztató mozi. Sok jég van benne, még több hó, horizontot takaró fenyvesek, látszik a lehelet, s bár sosem jártam arrafelé, mintha oda kirándulnék, annyira jó az operatőri munka. A belső helyszínek zöme stúdió lehet, mégis észrevehetetlen a műtermi légkör, belesimul a vadregényes kinti világba.

Nem a grandiozitás az epizódok erénye, hanem az emberek lelki történései viszik a prímet. Egyén és közösség viszonya kicsiben-nagyban, családi konfliktus a munkahelyivel ötvözve, erkölcsi dilemmák, szerelem, felelősség, a kisközösség iránti aggodalom világméretű kivetülése: mind-mind bonyolítja, tarkítja a sorozat cselekményét.

Nincsenek benne húzó nevű sztárok, a svéd színészi szakma jelesei mégis dicséretesen szerepelnek. Senki sem játssza túl magát, ami sajnos a hazai filmjeinknél általános jelenség.

Krimi, sci-fi, misztika szépen összedolgozva, akkurátus tempóban, ám korántsem unalmasan, ezt kaptam, örültem neki.

Egy tüske a végére: mivel a 3. rész már eredeti nyelven van, mert a szériát feltöltő valamiért belefáradt a szinkronba (svédül meg még káromkodni sem tudok), kénytelen voltam egy horvát online filmes oldalon horvát felirattal végigkísérni a nyolc epizódot. Nem bántam meg. Ugyanott találtam még néhány magyar nyelvterületről hiányzó ígéretes filmet, sorozatot.

Ettől függetlenül 10/9.

FILMES NAPLÓ - 26.

Egy zuhanás anatómiája (2023)

Adott egy sikeres német írónő, mellette egy sikertelenségre ítéltetett – szintén művész – francia férj. Kettejük kapcsolatát egy megvakult, azaz erősen látássérült fiúgyerek fogja egybe. Már ahogy. A férj telis-tele van komplexussal. Semmi se úgy működik, ahogy kéne. Sérelmek gennyesednek meg viták dúlnak naponta, és a házastársi kihűlt viszonyon az sem segít, hogy a francia Alpok lélegzetelállító szépségű bércei között, egy ékszerdoboz faházban él a család. A film elején rögtön beüt a tragédia: a férfi lezuhan az alpesi ház teraszáról. Öngyilkosság? Baleset? Netán gyilkosság? A gyanú a feleségre, Sandrára vetül, akinek a nyomozás során felvett vallomása, majd a bírósági eljáráson elhangzó válaszai nyomán ölt arculatot a film igazi mondandója. És ami kibontakozik, abba beleremeg a néző. Mert a nagyon is hétköznapinak tűnő események láncolata közé ezer szállal fonhatók be az emberi lélek legsötétebb üzelmei. Hátborzongató a felismerés: a pokol kapujának kilincse mitőlünk is csak karnyújtásnyira van.

Nekem tetszett ez a pszicho-thrillerrel ötvözött dráma. Nem érdekel, hogy jelölték-e Oscarra, és ha igen, nyert-e? Már régtől fogva inkább bízom a saját mércémben, mint a Rotten Tomatoes meg a kritikusok pontszámaiban. Elhiszem, hogy egyeseknek vontatottnak tűnhet a film: nem mindig és nem mindenkinek tetszik, ha két és fél órán át egy házasság, vagyis egy család intim kulisszái mögött nézelődhetünk.

Nem bántam meg, hogy megnéztem. Szépen összeillesztett, ügyesen megkomponált, jól építkező dráma. Lerí róla, hogy európai alkotás – mondom ezt jó értelemben. Végig fenntartja a feszültséget. Mint néző felkönyökölve vártam, ugyan mi sül ki belőle. Spoilerezni nem akarok, de a slusszpoént kisezer módon elképzeltem, és mégis egy ezer egyedik verzióval fejeződött be a film. A színészek kiválóak, kezdve a főbb szerepektől a legegyszerűbb karakterig, s bár alig van benne néhány helyszín – zömmel a bírósági tárgyalóteremben zajlanak az események – egy pillanatra sem éreztem üresjáratot, fölösleges kádereket, hatásvadász nyavalygást. Sőt. A vágások mesteriek. A válaszok és a gesztusok gyakran a levegőben, függőben maradnak, ránk bízva, hogyan a magunk módján miként vezetjük tovább a történetet. Ha netán valaki ódzkodik a művész(iesebb) alkotásokól, annak nem ajánlott. Mindenki másnak viszont igen. 10/9

                

Szunnyadó vérebek (2024)

Az egykori nyomozó Roy Freeman (Russell Crowe) nagyon beteg. Súlyos Alzheimert diagnosztizáltak nála. Meg is műtik az agyát, valami új módszerrel, de az emlékei helyén „csak egy nagy fekete lyuk tátong”, hangzik el a filmben. Az operáció után lábadozó hajdani detektív máról-holnapra egy tíz évvel ezelőtti gyilkossági ügyben kezd el ismét kutakodni. A tét: ha nem sikerül az újabb bizonyítékok alapján felderíteni az igazságot, az állami börtönben vélhetően ártatlanul elítélt gyilkost egy hónapon belül méreginjekcióval kivégzik.

Szép és nagy film, az utóbbi hetek legjobbja, bár korántsem érdemel tízest a skálán, csak amolyan szabályos nyolcast. Azt is inkább Russell Crowe homlokára kéne rajzolni, mert az ő érdeme ez a másfél órás mozi. Tulajdonképpen miatta néztem meg, és mint annyiszor, most is megállapítottam, hogy ez az ausztrál fickó korunk egyik legjobb filmszínésze. Egyszerűen jó, amit csinál. Persze, dagadtra hízott, mondják a finnyás fanyalgók. És akkor mi van? Nézzék a szeme rebbenését, a zavarodott tekintetét, ahogy az emlékeit keresgélő ember erőfeszítését játssza: minden olcsó manírnál hitelesebb. Eléri, hogy együttérzőn figyeljük a kiüresedett, múlt nélküli elme vergődését. A tanácstalan, az önmagát sem találó egyéniség tétovasága pedig olyan megindító, hogy a thrillerre vastagon ráül a dráma. A Gladiátorban Tommy Flanagan szerepel Maximus szolgálójaként, ebben a filmben pedig a detektív társát alakítja – ezt rögtön kiszúrtam. Úgy látszik, a két színész az életben is szoros barátságot ápol. Aligha véletlen, hogy egy új produkcióban megint összekerültek. Csókás Márton is hozza a tőle megszokott negatív figurát, őt még jóindulatú, netán vicces szerepkörben sose láttam. Ráégett a rosszcsont munkaköre. Nem tehet róla, hogy már a szeme szűkülésétől is a hideg kirázza az embert.

Summa summarum, megéri végigizgulni ezt a filmet. Tisztességesen összerakott a mese. Fordulatos, jó kis krimi, sajnos kicsit kiszámítható végkifejlettel. 10/8. De a nyolcas megáll, mint a cövek.

FILMES NAPLÓ – 24.

Sound of Freedom (2023)

Igaz történet alapján íródott film. Jim Caviezel sokadszorra bizonyítja, hogy nem lehet a hollywoodi színészek rózsaszín sablonjai közé szorítani. A privát életében is ugyanaz, mint a legtöbb szerepében. Mélyen vallásos katolikus, akinek minden filmjében megjelenik a hit kérdése, az Isten világképe, általában a transzcendencia.

Ez a szép vonalú dráma egy krimi-thriller tulajdonságaival is bír, lévén a pedofília korunk egyik legsötétebb üzelme. Noha minden normális emberi érzés lázad ellene, mégis jelen való, mi több – ahogy a filmben elhangzott – pár év alatt exponenciálisan burjánzó kóros szövevénnyé vált, sokszorosan megnőtt a pedofíliával kapcsolatos bűntények száma. Nyilván oka van ennek. A hanyatló emberi morál ezt termeli ki magából. A rothadás, a káosz, a fertő: ezek mind a talajukat vesztett társadalmak végtermékei.

A legelgondolkodtatóbb, amire az alkotók a végén rámutatnak: napjainkban, a felkent demokratikus jelenben több rabszolga van, köztük milliónyi kizsákmányolt gyermek, mint volt valaha, amikor pedig még a rabszolgaság törvényesnek számított. Ez több mint botrány. Ez látlelet rólunk, a világunkról, arról, miben élünk, mit teremtettünk. Azaz mit nem sikerült megteremtenünk. Nem csoda, ha egyes országokban – kell-e mondanom melyik irányba elhajló politikai erők – igyekeznek agyonhallgatni a filmet. Nálam 10/10 ez az alkotás. Szerintem a tavalyi év legbátrabb és legfontosabb mozija. Gyengébb idegzetűeknek viszont nem ajánlom. A mélyen felkavaró jelentek egy életre beleégnek a lelkünkbe.

A három Krisztus (2017)

Jó kis dráma. Nem egy kapkodós műfaj, aki ahhoz van szokva tíz perc után úgyis elkapcsolja.

Nekem kifejezetten tetszett, már csak Richard Gere miatt is megérte megnézni, de a többi szereplő sem kispályás színész. Az külön tetszett, hogy nem ripacskodták szét a szerepüket, pedig egy bolondokházában játszódó, elmebajost alakító színésznél elég nagy lehet a kísértés, de hála Istennek itt a visszafogott alakítás többletet hozott a történetbe, nagy-nagy tisztelet a rendezőnek. Maga a sztori nem valami eget rengetőn szenzációs, ám a lényeget így is sikerült kidomborítani. A humánum felől közelítve, meg a magánemberi álláspont révén is ügyesen lett felépítve ez a kétórányi mese, még akkor is, ha innét-onnét áthallásokat lehet felfedezni. Nem csoda, hisz egy rakás ilyesmi zsánerű kórházas, pszichiátrián zajló film volt már, nagyjából hasonló mondandóval. Ebben a filmben az a jó, hogy talán a készítői sem akartak túl nagyot markolni, megelégszenek a már százszor ismert igazságok bemutatásával és inkább hagyják, hogy az idősödő Richard Gere a hátán vigye az egekbe az alkotást. 10/7

True Detectives – A törvény nevében – 4. évad (2023)

Tiszta déja vu érzésem van: mintha a Trónok harca egyre hanyatlóbb, mind bugyutább évadjai követnék egymást.

Itt is lejtmenetben a leépülés az előző évadokhoz képest.

Az első hozta a sikert: Woody Harrelson és Matthew McConaughey zseniális kettőse magasra tette a lécet, amit a második évad triója már szépen le is vert. De még az is hagyján a harmadik évad túlontúl misztikába hajló, fajilag bepúderezett meséjéhez viszonyítva, ahol észrevehetően a fehér-fekete ellentét nyűglődése volt a vezérgondolat minden epizódban. Néha csak egy-egy beszólás, máskor meg komplett jelenetek a kisebbrendűség és a felsőbbrendűség problémáját feszegették. Mindez nyakon löttyintve egy spirituális gyilkosságnak induló ügy társadalomkritikájával. Nincs ezzel semmi baj, azaz nem lenne, csak már unalmas. Előbb kellett volna jóeNberkedni. Volt rá idejük az amerikaiaknak. És nem vagyunk naivak, most is csak a mozivásznon azok. A valóság Amerikája nem sokat változott. Egy-egy díszpinty néger a társadalmi hierarchia felsőbb polcain még nem igazít semmit a meglévő – nagyon is élő –, megkülönböztető szokásokon.

Jött a 4. évad. Azt hittem, az új, a jeges vidéken, a sarkköri Alaszkában játszódó friss eresztés felnő legalább a második széria szintjéhez. Keserűen csalódtam. Ez még emezekhez képest is csak híg lé, sajnálom. Már Jodie Foster kisasszony se a régi, hogy a többi szereplőt ne is említsem: harmatgyenge mindegyik. Egyedül ami tetszett, az a film felvezető zenéje. Billie Eilish muzsikája telitalálat. Betegesen idegborzoló, sejtelmes, a rá következő mozis tartalmat is felülmúlja. A történet olyan, amilyen. Nehezen induló, időnként kifejezetten zagyva, mintha az alkotók nem tudták volna eldönteni, hogy Kubrick klasszikus The Thing-jét vagy valamelyik skandináv thriller sorozatot utánozzák, lévén, hogy mind a Fortitude, mind a Katla simán átugorja ezt a mostani produkciót.

Kár érte.10/5

FILMES NAPLÓ - 22.

A falakon túl – 1. évad (2016)

Vigyázat, szólok előre, ez amolyan művészfilm!
Azoknak mondom, akik nem vevők az ilyesmire. Egyébként egy nagyon szép, érzelmes dráma, sok misztikummal. Három epizódos francia mini sorozat, az örök és elrendeltetett kapcsolatról szól két ember között: a téren és időn átívelő szerelemről.
Napjaink Párizsában járunk. Lisa, az elmagányosodott nagyvárosi nő új helyre, egy kevésbé forgalmas utcába költözik. Szemben vele, az utca túloldalán egy jó régi lakóház áll, ami valami női ösztön révén mégiscsak felkelti a figyelmét. Egy nap Lisa szemtanúja lesz annak, hogy a szemközti, titokzatos épületből egy korábban elhalt idősebb férfi mumifikálódott holttestét hozzák ki. Ám a fordulat csak most következik: kiderül, hogy a túlsó szomszédban elhunyt rejtélyes öregember pont Lisát jelölte meg örököséül, így a nő azonnal be is költözhet az elhagyatott házba. Mivel az épület patinás és hatalmas, Lisa némi habozás után elfogadja a tényt, átcuccol a jótevője által rátestált ingatlanba, ahol viszont már az első házban töltött éjszakán furcsa hangokat hall, ezért kereső útra indul. Felfedezi, hogy a falak üregesek,  járatok húzódnak a falak mögött és között – egy egész labirintust rejlik az örökségében. Nem is kell sokat várni, ez a sötét útvesztő egykettőre elveszejti magában Lisát, aki bolyongásában rálel valódi énjére. 
Hihetetlenül jól fényképezett széria, s bár viszonylag kevés a helyszín, mondhatni az egysíkú történethez illenek a képsorok, mégsem érezni unalmat, mert a látvány magával ragadó. Bevallom, a közepe tájékán megfordult a fejemben, hogy feladom. Aztán mégis végignéztem és nem bántam meg. Őszintén: a végét meg is sirattam. Szép. Nem a mostani idők szava szerinti misztikus sci-fi, attól lassúbb menetű, filozofikusabb, kevésbé hajt a szorongásra, inkább a belső dolgok irányába nyit egy ajtót. Nekem tetszett: 8/10.

Távol a világtól (2023)

Mostanában annyit csalódtam az újonnan készült egész estés filmeken, hogy ezt is csak erős fenntartásokkal kezdtem nézni. Kellemes meglepetés ért! Nagyon jó film! Mindenképpen érdemes rá szánni két órát. Ha valaki szereti a disztópiába hajló, enyhén filozofikus mozit, annak kötelező, vagy legalább erősen ajánlott.

Adott egy átlagostól is boldogabb amerikai, nagyvárosi család, akik az édesanya jóvoltából pár napra kiszakadhatnak a városi forgatagból, a mindennapi mókuskerékből. Az agilis családanya egy nem túl messzi, erdős helyen álló bérelhető luxusházba tereli az övéit. Van medence, madárcsicsergés és eleinte úgy tűnik, hogy a pazar dizájnú ház minden kényelme a család ígéretes kikapcsolódását szavatolja. Ám csakhamar megjelenik két idegen, apa és lánya, akik bebocsáttatást kérnek az épületbe, lévén igazolni tudják, az övék a ház, tulajdonosokként bérbe szokták adni, de most visszakéredzkednének, mert valami megmagyarázhatatlan, baljós dolog zajlik a nagyvilágban.   

A cselekmény szépen építkezik. Jelenetről-jelenetre fokozódik a nyomás, a feszültség. A szereplőkkel együtt a néző is fogja a fejét, mert válaszokat nem kapni. Dicséretes, hogy nem didaktikus a film. Nem rág szájba, ahogy az amerikai alkotásoknál egyébként megszokott. Mindenki a saját esze szerint találgat, vajon mi a baljós üzenetek valós értelme, hol a hiba, mitől az összeomlás és legfőképpen: van-e kiút a túléléshez? Kész szerencse, hogy nem látunk a filmben óriási tömegeket kétségbeesni. Azt már láttuk kisezerszer. Megrepedő aszfalt, lángralobbanó belvárosok, káosz a köbön... Itt – hála Istennek! – nincs látványos apokalipszis, és így is vérfagyasztó a mozi. Pont elég, hogy ekkor-akkor felvillan valami brutális szcéna révén a végzet ördögi, iszonyatos pofája. Ennek köszönhetően a kevés szereplőn múlik a történet ereje. Hálás is érte az összes nagynevű színész: rájuk hárult a sztoriban rejlő üzenet megfogalmazása – élnek is a kibontakozás lehetőségével. Gyors a recept. A világvége hangulat családi körben tálalva. Julia Roberts, Ethan Hawke, Kevin Bacon és Mahershala Ali a hátukon viszik magasba a The End táblát lengető alkotás mellbevágó közlendőjét. Utóbbi színészt a True Detectives harmadik epizódja óta jegyzem, figyelem miket csinál és amit látok, az eddig tetszik. Ahogy ez az elszabaduló poklot illusztráló jó kis thriller is. 10/10

A halál angyala (Sadz) – 1. évad (2020)

Már vagy négy-öt lengyel bűnügyi sorozatot láttam. A Wataha (Falka) mellett ez a széria tetszett legjobban, de ha visszagondolok, a többi sem volt rossz, sőt kifejezetten izgalmas, tartalmas és érdekes tévéfilmes láncolatokként emlékszem rájuk. Ilyenkor és azóta is mindig azon töprengek, vajon mi – magyarok – miért nem tudunk egy rendes, ízig-vérig magyar bűnügyi sorozatot képernyőre vinni? Esetleg többet is. Nekünk is vannak egzotikus tájaink, van nagyvárosi forgatag, káprázatosabbnál káprázatosabb helyszínek, akadnak színes karaktereink, jó színészeink és állítólag a filmgyártáshoz is értenek a magyar szakemberek, elvégre az amerikai álomgyár alapjait magyar filmesek rakták le a hőskorban, és azóta is generációkon átívelő zseniális operatőröket, rendezőket, vágókat adunk a nagyvilágnak. És mégsem sikerül jó magyar sorozatokra lelni. Ne mondja nekem senki, hogy pusztán pénzkérdésről van szó. Ez a lengyel széria sem csilliónyi összegekből készült, ennek dacára üt, letaglóz, fotelhoz köt, meg nevelve szórakoztat is.

Persze, akadnak hibái. Ha ilyen ostobák a lengyel zsaruk, kész paradicsom lehet Lengyelországban bűnözőként rosszalkodni. Szóval akadnak gyermeteg botlások a történetmesélésben. Ám ha mindig a logika vasszigora szerint történne meg, aminek meg kell történnie, nem hét epizódot, hanem kettőt se lehetett volna leforgatni a bűnügyi meséből, úgyhogy megbocsátható filmes vétek a sztori olykori túlpörgetése. Ezzel együtt akad ebben a szériában tömény közép-európai múltidézésen túl családi dráma és nagyon is korhű erőszakos tartalom is. Jó ez így. 8/10

FILMES NAPLÓ - 20.

Gyilkosság a világ végén – 1. évad (2023)

Tegnap estefelé előbb vezettünk, aztán egyenlítettek a bolgárok, majd átvették a vezetést. Tíz perccel a meccs vége előtt szépen felhagytam a szurkolással. Eddig nem volt baj a vérnyomásommal, minek forszírozzam? Helyette egy új, online szériát szúrtam ki, levezetésképpen. A mindent eldöntő mérkőzés mindent eldöntő – egyenlítő – (ön)gólja így filmnézés közben ért. Halleluja.  
Még csak az első két epizódot láttam.
Nem sűrűn esik meg, hogy egy komplett széria vége előtt már kiforrott véleményt írok.
Többnyire akkor van így, ha valami tetszik. Értelemszerűen most is ez történt: ímmel-ámmal, a fentebbi okok miatt, jobb híján fogtam neki a sorozatnak. Ám nem kellett fél óra az első részből, már láttam, éreztem – ez nem egy szokványos történet, itt szó sincs a már bevált filmes furfangok erőltetéséről. Elsősorban az igényes képi világ ragadott meg.
Nagyon jó az operatőri munka! Az epizódokban szinte tapintható a fényekkel való játék: a különféle helyszínek, a térben és időben is különálló részek más-más effektusokat kapnak. Így a több idősíkon futó történet már a legelső snitteknél sem válik zavarossá. Nem szájbarágósan, mégis azonnal érthető minden. A képi megjelenítés valamelyest él ugyan a modern technika eszközeivel, de viszonylag kevés a CG elem.
Életszagú a történet, és itt el is időznék egy kicsit: elsőre tényleg azt gondoltam, hogy egy szokványos tini-detektíves valamit kell majd végig bosszankodnom. Aztán csak ámultam, milyen szépen átvezetik a hagyományos krimi szálat a már csaknem sci-fibe hajló körülményekbe, ahol érdemben el is indul az izgalmasnak ígérkező sztori. Egy titokzatos multimilliárdos sokszínű társaságot hív meg egy világtól eldugott, külön a találkozó céljára megépített hiper-modern izlandi szállodába. Kopogó mínuszok, sarki fény, hóvihar, gleccserek és gejzírek: lélegzetelállítóan zord a környezet. Belül, a kedélyes meleg szalonban pedig egymást nézik a vendégek. Egytől-egyig valamilyen tudományágnak a legkiválóbbjai. Különös emberekkel különös helyszínen különös esemény történik: már az első éjszakán egyiküket holtan találják. A házigazda szerint túladagolás történt, de az áldozat ex barátnője gyilkosságra gyanakszik. Eddig, és nem tovább láttam.
Nem spoilerezni akarok, nem is tudok, lévén magam sem ismerem a fejleményeket, viszont van egy sanda gyanúm, hogy a Tíz kicsi néger 2023-as, kissé átfazonírozott verzióját fogom látni. Annál is inkább ezt súgja az ösztönöm, mert a milliárdost alakító Clive Owent mostanában inkább csak negatív karakterek alakítójaként láttam. Ahogy öregszik, egyre többször osztják rá a rosszcsont szerepét. Lehet, nincs igazam. Ettől függetlenül a többiek is jók. A főhős kis nő különösen szépen vedlik vissza húsz éveket, és ugrik előre megint húszat. Ha így marad a sorozat, garantált az izgalmakkal együtt a jó szórakozás. Eddig: 10/10.

The Baker (2023)

Harvey Keitel és Ron Perlman miatt néztem meg: körülbelül ennyit is ér az egész film. A nyugdíjas John Wick, és a Denzel Washington féle Védelmező újabb, öregen elhülyülő, gyilkológépes története. Ezúttal egy megkukult unoka kíséri a bosszúszomjas nagytatát. A pék meg már csak olyan, hogy előtte bérgyilkolt egy életen át, és a pénzért kivégzettek után nyitott egy menő albán pékséget, hol mind a tíz ujjával finom, sós süteményeket dagaszthatott hajnaltájt. A rosszarcú bitangok ezt nem értékelték. Azok folyton csak csinálják a fesztivált:  belerandítanak a jámbornak hitt pékmester szakmájába. Nem hagyják neki mondogatni, hogy mit sütsz, kis szűcs. Így estt meg, hogy szar kerül a kenyértésztába, azaz valami szuper új drog a kétkilós vekni belsejébe, és onnét kezdve a hetven fölötti elaggott Perlman bácsi nyakát szegi, vagy vérét ontja egy kisebb évfolyam-találkozóra elégséges maffiózónak. Ezerszer látott pofonok és bunyós trükkök révén kell rádöbbenjünk, jobb ha fizetünk a pékség kaszájánál. Máskülönben könnyen megeshet, hogy egy ceruzával a nyakszirtünkben végezzük mi is. 10/3

Hunt Her, kill Her (2023)

Én azt a címet adtam volna: Bruce Vilma drágám, adja az életét.
Csak most a Nakatomi torony-  és irodaház helyett egy fűrészáru-gyár mérsékelten elegáns raktárában, fölpolcolt faládák között folyik a macska-egér harc. Amolyan szegény embernek készített Az utolsó cserkész lebutított verzióját tetszenek majd látni – némi módosítással. A főhős ezúttal nem kopasz, enervált zsaru, hanem egy éjjeli műszakos – egyébként vélhetően latina – takarítónő, aki eléggé sajnálatos módon egyedül nevelgeti momentán a dajkára bízott, otthon alvó kislányát. 
A mérsékeltre fazonírozott izgalmak rögtön a film első huszonöt perce után bebocsátást kérnek. A tisztítás-technológiai szakmunkakörben, humán erőforrásként alkalmazott kreol hölgy a gyakornoki munkaidejének legelső éjjelén féltucatnyi csúnya maszkos, tehát nyilvánvalóan rossz ember tör be a gyárba. Először azt hittem, bizonyára a zsákmányként értékes fűrészporra fáj a foguk.
Mit kellett megérnem? Ahelyett, hogy két kézzel tömnék a zsebeikbe a százas szögeket, vinnék a használt cirkula lapokat, vagy a kincset érő sárgaréz cuccot, rögvest a betörés után, botor módon ennek a kezdő takarítónőnek a vegzálásába fognak: le akarják vadászni.
Persze, a talpraesett gyakornok nem hagyja annyiban a dolgot. Bujkál, körömcseppig ragaszkodik a takarítónői állásához, ami egyben az élete. Némi szerencse, pontosabban az amerikai filmes logika történetfűzése után senkinek sem lehet kétsége afelől, hogy vajon a reggeli műszakba érkező melósok kit találnak majd talpon maradva az éjszakai fogócska után. Nem akarom tovább csigázni a nagyérdeműt, pontozok: 10/2

FILMES NAPLÓ - 18.

Herceg Novi (fotóm)

 

SPy-Master (2023) - 1. évad

Eddig két epizódot néztem meg, és azt kell hogy mondjam, pompásan összerakott ügynökös-kémes sorozat, aminek nem csak az adja a báját, hogy ízig-vérig közép-európai hangulatú, hanem plusz atmoszférát teremt a rengeteg budapesti helyszín – Nyugat-Berlint és Bukarestet is imitálva. Le a kalappal a díszlettervezők, kulisszások és jelmezesek előtt! A legapróbb részletekig ügyeltek arra, hogy ki ne zökkentsenek bennünket a hetvenes évek atmoszférájából. Az öltönyök szabásától a frizurákon át a hotelek és irodaházak fröccsöntött, műbőr, rideg, szögletes világáig átérezni az akkori kommunizmus újsütetű barokk ízléstelenségét, meg a nyugati világ ötlettelen divathóbortját is. A román és a külföldi szereplőgárda egyaránt tüneményes. Nekem – mert koromnál fogva még emlékszem eleven valójában rá – a román diktátort alakító színész játéka volt a legdöbbenetesebb. Nem csak külcsínben, de gesztusaiban is tisztán hozza Ceausescu elmebeteg, gonosz, ugyanakkor végtelenül buta karakterét. Hogy a történet mennyire igaz, nem tudhatom. Akár a valóságban is lehettek hasonló esetek. Hiteles a romániai szászokat áruba bocsátó bukaresti rezsim minden húzása, ahogy teljesen életszerűek a politikai gyilkosságok, meg a nyugatra küldött román titkosügynökök aknamunkájának következményei. Jó volt az átálló kémvezért megformáló színész is, ámbár tamáskodva fogadtam, hogy kutyából hirtelen szalonna lesz. A Csau bizalmas körébe tartozó spionvezérből aligha válhatott máról holnapra demokratikusan felkent, tisztességes, nyugatos szellemiségű állampolgár. A bigott kommunisták nem nagyon érzékenykedtek. Ettől eltekintve mindenkinek megtekintésre ajánlom a szériát. 10/10. Nem kis mértékben a helyi magyar filmes szakemberek érdeme, hogy ilyen jó lett ez az HBO-s sorozat.

A védelmező - 3. rész

Ezerszer lerágott csont. Igaza volt valakinek, akitől hallottam: az elején, a közepén, meg a végén látható akciódúsabb jeleneteket leszámítva egész egyszerűen dögunalom a film. Körülbelül ilyesmire számítottam. Tudnivaló, hogy a harmadik bőr lehúzása egy rókáról már nem tesz jót semminek és senkinek. (Kivéve talán a filmforgalmazó kasszásokat, akik még így is busás haszonnal számolják a megtérülő befektetésüket, amit filmnek nevezve legyártanak, iparilag.) Ugyanez volt Liam Neeson elrablós mozijával. A trilógia vége felé már csak húztam a számat, és azóta reménykedem, hogy nem lesz belőle negyedik epizód. Denzel Washington se csinál egyebet. Pofákat vág, grimaszkodik, kicsit legyilkol egy busznyi kaszkadőrt, aztán felmarkolja a pénzt a főszerepért. Gondolom, várja egy újabb forgatás, ahol esetleg színészi kvalitásaira is kíváncsiak lennének, rendezőtől kezdve az operatőrön át a majdani nézőkig. Ez így habkönnyű meló. Az sem segít a mozin, hogy az örgecskedő, beretvált fejű, hajdan államilag foglalkoztatott bérgyilkos a nyugdíjas napjait ezúttal Európa déli részén morzsolgatja. Van ott minden: Szicília, a mediterrán térség pont egy vén hóhérnak való, mert visszaguríthatja a labdát az utcaköveken focizó kisfiúknak. Cukiság, aztán patakvér. De én most nem is a filmről írnék rövid véleményt, mert arra bőven elég volt a fenti három-négy mondat. Inkább az szúr szemet, pontosabban hosszú ideje az piszkálja a csőrömet, ahogy az amerikai filmesek a tőlük másmilyenebb kultúrájú népeket kezelik: jelen esetben a szicíliaiakat. (Vagy úgy egyben – insieme – az olaszokat.) Olyan lekezelő, olyan hamis, amennyire bugyuta ez a látásmód, amit közvetítenek. Szerintük az olaszok mind spagettit esznek, nettó buták, velejéig korruptak, vagy éppen talpig angyalok, akik akkor is vigyorognak, operaáriákat énekelve, ha történetesen kötőtűvel döfködik őket. Ugyanez a franciáktól kezdve a spanyolokon át mindenhol érvényes, azzal, hogy ott másféle toposzokat puffogtat Hollywood. Hogy ne beszéljek Közép-Európáról, mert rólunk is csak torz képet szoktak vetíteni. A legrosszabbul tán az oroszok járnak, mert őket az amerikai filmek rendre hülyének és/vagy gonosznak ábrázolják. Mostanában meg pláne. Az a módi náluk, hogy a kaliforniai "álomgyár" a sajtóval együtt igazodik a politikai kurzushoz. A moziban a negatív fél rendre az aktuális ellenségképnek való náció. Még egy kicsi és az illiberális magyarság lesz a 21. század rosszfiúja.

10/4  

 

FILMES NAPLÓ - 16.

 

La ira de Dios – Isten haragja (2022)

Míg a minap egy Netflixes lélektani thrillerben nem láttam először, őszintén megmondom, eddig azt sem tudtam, hogy ez a Diego Peretti nevű kiváló argentin színész létezik. Nyomban megtetszett. Nem szép ember, és mégis van benne valami magával ragadó, delejes erő. Utánanéztem: Peretti eleinte pszichológusi pályán indult el, majd egy bő évtizednyi lélekbúvárkodás után kezdett filmekben játszani. Jól tette, hogy váltott. Van a mozi szerepekhez aurája, remek karakterszínész. Jó nagy, görbe az orra, latinos. Átható a tekintete. A mélyen ülő szemei szinte hipnotikusak, kiviláglanak a penge arcvonásokból. Kicsit hasonlít a kedvencemre, a francia Daniel Autille-re, olyan, mintha az öreg francúz aktort és a másik elaggott legendát, Al Pacinot egybe gyúrták volna. Ezzel nagyjából el is árultam az Isten haragja című film minden erényét. Tudniillik a főszereplő játékán kívül az égadta világon semmi különös élmény nem fűzhető ehhez az alkotáshoz. Lapos, sovány a cselekmény, a forgatókönyv is ötlettelen, nincs benne semmi egyedi látásmód, valami kevéske plusz, ami kiemelné az unalomig szokott thriller klisék dagonyájából. Hogy ne pocskondiázzam, elismerem, egyszer talán végig lehet nézni, hisz jobb híján – várva valami csodára – én is így cselekedtem. 

Ám a végén kissé kesernyésen állapítottam meg: ez a másfél óra Mikszáth tárcái mellett sokkal értelmesebb lett volna.

Kedvcsinálónak azért röviden vázolom a film tartalmát. Stephen King óta tudott, hogy a krimi/horror írók valamilyen rejtélyes, pszichés oknál fogva mind elmebetegek. Ez – mint egy életre szóló csomag – egyben jár a híres/hírhedt írókkal. Egy ilyen bestsellereket termő, nagynevű szerzőhöz csapódik egy csinos hölgy, aki a Koster nevű alkotó gyorsírója lesz. Luciana bája egy idő múlva megszédíti az öregecskedő mestert, csak egyszer próbálkozik, nyomban kosarat is kap a menyecskétől. Hogy a történet megcsavarodjon, Luciana – a családja szelíd nyomására – bepereli az írót szexuális zaklatásért. Igazi pech: a bírósági végzést Koster idegbeteg felesége kapja kézhez, és a labilis nőnek több sem kell, olyat tesz, ami örök gyászba taszítja a híres írót, a férjet, meg az apát is. Aztán, ahogy telik az idő Luciana családtagjai is szépen hullani kezdenek, gyanúsabbnál gyanúsabb körülmények között. A nő egy újságíró segítségét kéri, mert meggyőződésévé válik, hogy a halálozások mögött Koster bosszúszomja áll. Ki nem találnák, mi a vége. Nagyjából ennyi. 10/5

Dead City – 1. évad (2023)

Ma, mikor minden egyes hétre jut egy poszt-apokaliptikus film vagy sorozat, azon sem csodálkoznék, ha valaki stopperórával a kezében mérné az időt ébredéstől kezdve a világvégéig. A maják is kisakkozták, kistudírozták az időnket, ni, már régtől mínuszban vagyunk a naptáruk szerint. Ha jól számolom 2012 óta vagy tizenegy éve. Igazi bónusz idő az emberiségnek, ki kéne használni. Nem ilyen híg mozikat gyártani, mint a Dead City, ami bevallottan a Walking Dead széria népszerűségét akarja megnyergelni. A szereplők zöme is majdnem ugyanaz. Csak ezúttal a helyszín a szétrohadt, történelem utáni Manhattan, amely már régen el van vágva a szárazföldtől. Hogy ne legyenek kétségeink, az utcák, a közterek, de még a pincék is telis-tele élőhalottakkal, akik kipucoltak minden normalitást a városból. Velük szemben egy kevéske igazi embernek számító, jócskán traumatizált túlélő tartja a frontot – már ahogy lehet. Úgy élnek, akár a növények: szívósan a földhöz ragadtan, ám a fákkal, füvekkel, virágokkal ellentétben – eléggé reménytelenül. Fogalmuk sincs, kinek mennyi ideje maradt hátra. (Pont ez lehet a jó a világvégében, hogy letojható az elmúlás, elvégre az egész már rég a levesben van, föl sem tűnik, ha valaki máról-holnapra ebből hiányzik…) Szóval, a földi élet lepergett, a zombik zombulnak, Goethe és Tolsztoj még nyolcvanvalahány évben mérte az életet, az armageddon utáni New Yorkban a holnap is kérdéses. Nincs mérték, nincs öntudat a halállal szemben, az csak úgy jön, epizódonként tucatjával. A főhősök ölnek, hogy élve maradhassanak. Kicsit szenvednek, a főszereplő Jeffrey Dean Morgan táskás szeme vizenyős búbánatban úszik, akárhányszor a kamerába néz, mint Etus a Szomszédok „teleregényben”. Jó pont, hogy a Dead City-ben nincs zsigulis nyugger taxisofőr, csak egy megkergült „Horvát” névre hallgató, amúgy tényleg horvát származású színész, aki legszívesebben tovább pusztítaná a világot, mikor annak már úgyis mindegy. De legalább Csűrös Karolát nem mutatják. Hacsak a zombik között nincs. 10/6

FILMES NAPLÓ - 15.

 

Festményem, akt - részlet

Szirmokba zárt szavak – 1. évad (2023) 

Még egy idei kiváló széria!
Magyarul Szirmokba zárt szavak a címe, ám mivel megszoktam, de még így sem tudom kellően utálni a magyar filmipar új és hülye címadások iránti kényszerét, ezért ide írom az eredetit: The lost Folwers of Alice Hall. Idáig pusztán három epizódot láttam belőle, mégis le vagyok nyűgözve. Ki hitte volna pedig (én biztos nem), hogy egy ilyen volumenű, drámai sorozat lesz 2023 nyarának kiemelt kedvence. Semmi vér, semmi rettenet, csak mélabú, önmagukhoz kérlelhetetlen sorsok, végtelenített szolgálat és alázat az élet iránt, meg egy rakás rejtély, amelyekről a film készítői apránként, szemérmesen, de nagyon értő kézzel lebbentik fel az izgalmakkal átszőtt történet fátylát. Nézem ezt a szériát, és hirtelen megértem, eddig miért dideregtem. És oda szeretnék ülni egy nő mellé, ahol többé nem fázom. Ez a filmsorozat azt, és úgy meséli el, amit egyébként régtől gondolok: félelmetes a tűnődést követő felismerés. Nem mellesleg igazi ajándék.
A film egyszerű, nem akar másnak látszani, mint ami. A mustízú ausztrál tájban csordogáló sztori nem kelleti magát. Minden csak úgy megesik benne. Kis emberi történetek fonódnak eggyé, amiket beleng az ökörnyál, meg a vadvirágos rétek illata. Sárga levelek hullanak, és a film operatőre olyan művészi tökéllyel, olyan természetességgel veszi filmre mindezt, hogy óhatatlanul is az ismeretlenből egyszerre ismerős közegnek sejlik föl a világ túlsó részén lévő vadon, az ausztrál valóság. A vágásokért külön dicséret! Be kéne aranyozni a vágó kezét, aztán pedig a derék rendezőnek is kijárna valami díj: tapintattal változnak a szcénák, mesteri befejező mozzanatokkal, óvatosan adagolva, ám kegyetlen következetességgel. Közben a szerelem és a kétségbeesés a vággyal együtt ott kavarog a levegőben. Kihagyhatatlan a főszereplő és egyben producer Sigourney Weaver említése. Ez a colos nő egész életében rendes mozikban játszott. Immáron bőven túl a hetvenen sem fonnyadt meg a nimbusza, a szarkalábak és az ősz tincsek pedig csak még szebbnek láttatják – nemesen, méltósággal megöregedő embernek. Sok-sok ilyen sikeres filmet kívánok neki! Már várom, lesem a következő részt. 10/10.

 

The chemistry of Death (A halál kémiája) – 1. évad (2023)

Nagyszerű sorozat, nagyszerű színészekkel.
Tényleg csak bámulom a britekkel együtt a skótokat, hogy ráéreztek a sötét hangulatú krimi novellákra! Írtam már máshol, ezt a műfajt a francia film noire után szabadon a skandinávok hozták be a köztudatba néhány zseniális bűnügyi szériával. Pedig nem nagy volt a trükk: pusztán az amerikai milliós metropoliszokban zajló zsarus filmek után áttették a helyszínt egy-egy isten háta mögötti régióba, olykor a sarkkörön túlra is, vagy egy zord szigetre – mint ebben a sorozatban – és az eleve adott klausztrofób helyzetet fokozták a gyilkos utáni hajsza izgalmával. Magyarán, azzal főztek, ami van. Méregzöld fenyvesekkel, süvítő széllel, hóval nyakig betemetett, minden civilizációtól elvágott falucskákkal, háborgó északi tengerrel és egy csomó megzakkant karakterrel, akik valami oknál fogva a világ sötétebbik sarkában elbújva tengetik maradék életüket, régi, borzalmas bűneiktől terhelten. A borzalom pedig szüli az újabb iszonyatokat. Dögbogárnak dögbogár a fia, ugye. Ez a sorozat is hű az idegeket kuszáló műfaj elemeihez. Krimi thriller a javából. A főszereplő a Mr. Mercedes sorozatban már bizonyított Harry Treadaway, aki ezúttal nem egy mentálisan szétesett gonosz pszichopatát alakít, hanem egy mentálisan szétesett, de jóindulatú pszichopatát, történetesen egy patológust. Mivel az életének a kislánya és a neje kettős tragédiája után nincs nagy értelme, jobb híján a rendőrség felkérésére segíti az egyenruhások nyomozását, majd annyira belejön a bűn elleni harcba, hogy már szakértőként önállóan is küldik egy-egy gyilkosság felderítésére. A többit nem mondanám el. Kis sziget a Külső-Hebridákon, a skót partoktól is többórányira, pont a világ végén. Összeégett tetemre bukkannak, majd a magányosan élő igazságügyi orvosszakértő odautazik, s lassacskán, kibillenve a falusi magány, meg az önsajnálat komfortzónájából azzal szembesül, hogy egy pár száz fős kisközösségben is éppen úgy meglapul az ördög, mint a legnagyobb városok arctalan embertömegében, vagy mint mindannyiunk szenvedő lelkében. 10/10

FILMES NAPLÓ - 14.

 

Budai utca - festményem

Oppenheimer (2023)

Pár nap alatt két agyonreklámozott, nagyon beharangozott filmet is megnéztem. Mondanom sem kell, jócskán volt bennem izgalom, mindkettő miatt: aztán pofára estem. Vajúdott bennem a várakozás keltette nagy hegy. Végül két kisegér született.

Kezdjük az Oppenheimerrel. Alapjáraton nincs semmi baj ezzel a filmmel, csak én nem ezt vártam. Sokkal több tudományosságot feltételeztem – a rendező, Christopher Nolan habitusát ismerve –, erre tessék, a film nagyobbik fele egy ezerszer látott politikai hajcihőről szól, a Mccarthy-korszakról, amikor (teszem hozzá zárójelben: nagyon helyesen) tisztogatás indult az Egyesült Államokban a kommunista bérencek, vagy finomabban mondva kommunista szimpatizánsok ellen. Ilyetén fél Hollywood és a nagyvárosi közélet is jócskán fertőzött volt bolsevik propagandával – ez mára már kiderült, hiába a sok titkosítás – tudni lehet milyen disznóságok történtek. Moszkva röhögött a markába, emezek, a hasznos idiótának nevezett széplelkek meg önként, dalolva árulták el a hazájukat. Köztük a legnagyobb sztárok is. (Pont miként ma sikk külföldön gáncsolni a magyar érdekeket. De ez legyen megint egy zárójeles odaszúrás. Most filmekről írok, nem a magyarnak mondott ellenzéki gittegyletekről.)

Vissza a filmre: a háromórányi mozit túlzásnak tartom. Elég sok üresjárat volt benne. Viszont a színészek zöme nagyon szépen játszott, ha valamiért megérte, hát ezért megérte nézni. Húsos a fölhozatal, mindegyre telis-tele a mozi eminens aktorokkal, akikkel folyton történik valami. Az összes közül nekem mégis a főhőst megformáló Cilian Murphy és a kockafejű tábornokot alakító Matt Damon játéka a legmeggyőzőbb. Utóbbi kackiás bajuszán először nevettem, de valahogy illett a karakter szögletességéhez, és a végén már ezt is díjaztam. Ám az egész filmben ott vibrál a végső boldogság megtalálásának hiánya, a szomorú emberi végzet felismerése, és az istenként hadonászó tudósok reménytelensége, ami a hideg poklot hozhatja a jövő nemzedékének. Oppenheimer szemében az őrület tátong, immáron egyszerű és világos lesz számára minden. A saját tragédiája, meg a tágabb értelemben vett nagyvilágé, a történelmi emberé is. 10/7

Mission Impossible: Leszámolás - Első rész (2023)

Bevallom, néha szoktam olvasni habkönnyű lektűröket. Akad időszak, mikor legszívesebben színes, amatőr képeket nézegetek, szép giccseseket, és egyáltalán nem érzem ettől rosszul magamat. Egy régi barátom rettenetesen igényes, zeneértő ember volt, élt-halt a klasszikus rockért, ám amikor kocsit vezetett, Zámbó Jimmyt bömböltetett a kazettás autórádióból. Én őt megértem. Nem lehet folyton a vad elemekkel harcolni és úgy tenni, hogy a magas művészet felkent bajnokai vagyunk. Fárasztó lenne ez a szerep. Ezért néha leguggol az ember és nagy műgonddal föllapozza Piroskát és a farkast, Korda Györgyöt dúdol és megcsodál mázolmányként egy borzalmas tengerparti pálmafás naplementét. Ezen az alapon néztem én is Tom Cruise legújabb moziját. Néztem – mondom – de egy idő után már csak láttam, figyelni nem figyeltem.

Kifáradt ez a széria is, sajnálom.

Már rendes, kézzelfogható ellenségre sem telik. Helyette egy folyton jelenlévő, mégis láthatatlan istent játszó mesterséges intelligencia hadakozik a jófiúk ellen... Én már ezt többször láttam, ahogy vonatszerelvény tetején is volt már éppen elég bunyó. A főhős (új) nője is pont olyan tolvaj cafka, mint anno valamelyik korábbi részben a néger menyecske volt.

Hiányoltam az első epizódból a forgatókönyv értelmesebb csavarjait, ahogy az akció orgián is csak ásítozni lehetett, bár biztos akadnak szép számmal, akiknek az ilyesmi tetszik: nekem nem. Például a felújított Olasz melóban feleennyi látványos kaland elem sem volt, mégis máig etalon, ahogy Svájcban az erőmű töltésén a főhősék útját állja a negatív figurákból álló kompánia.

Ja! És a maszkos húzásokon is folyton fölröhögök: ezt Fantomas idestova hatvan évvel ezelőtt bravúrosan eljátszotta. Mára akkora anakronizmus, hogy csak szörnyülködni lehet a bugyutaságán.

Egyedül amiért bámultam a MI aktuális részét, az Tom Cruise: nem tudom hogy csinálja ez a pali, de sehogy sem akar megöregedni, le a kalappal előtte! Ámbár, ma a sminkmesterek és pláne a CG olyan új ábrázatot csinál akárkinek, amilyenre az illetőnek pénze van.

Száz szónak is egy a vége: nekem kicsit csalódás volt ez a film, ha pontoznom kéne nagy jóindulattal 6/10.

FILMES NAPLÓ - 12.

 

Eső után - rajzom

Le Torrent (A spirál) – 2022.

Ez a film pont azt nyújtja, amit elvár tőle az ember. Nem kell minden krimiben kötésig vérben gázolni, már ha egyáltalán kriminek tekinthető a Le Torrent, amit inkább csak az öreg André Dussollier miatt néztem meg. Egyszer nézhető mozi, családi dráma, messze van ez a krimitől, pláne a thrillertől. Röviden a történet: egy másodjára nősült jómódú vállalkozó rájön arra, hogy az új feleségének viszonya van valakivel. Az éjjelbe fúló veszekedés után a nő dérrel-dúrral távozik a családi házból, ám a szeretője már hiába hívja. Csak napokkal később találnak rá, a hatalmas vihar miatt a közeli, megáradt folyó elsodorta a testet, ám kétségtelen, nem az időjárás miatt halt meg a csalfa menyecske, hanem gyilkosság áldozata lett. Vajon tényleg így történt? Vagy ettől azért bonyolultabb a megoldás?

Ha rajtam múlott volna, másként alakul a forgatókönyv. Én bizony végig nyitva hagytam volna, vajon bűnös-e a férj a neje meggyilkolásában, vagy sem. Így viszont veszített varázsából a történet. Pedig számos példa igazolja, hogy rükvercben visszafejtett sztorival is lehet izgalmas, lebilincselő krimiket csinálni, amikben ráadásul még az emberi pszichét láttatni óhajtó rendezői szándék is szépen beteljesíthető. Mást ne mondjak, a régi Colombo sorozat rendre így készült, és mégsem érződött rajtuk az a tétova unalom, ami a Le Torrentben bántó módon piszkálta az ízlésemet. Esküszöm, azt hittem, ez az altatásos módszer is csak egy trükk, valami orbitális gellert vártam a végére: hoppon maradtam, tán nem baj, hogy elárultam. Olyan ez a film, mint egy közepesen megírt novella: van eleje és van vége, de a következő oldalra lapozva már egy másik elbeszélés gyújtja meg a fantáziánkat, abban bízva, hátha jobb lesz az előzőtől. 10/5

The Covenant – 2023.

Amikor a sajátjaikat idegen erőknek elárulókról van szó, mindig arra gondolok, hogy végül is Cooper indiános történeteiben is a mohikánok, meg később a póni indiánok a jók, holott a történelemben az a dicstelen szerep jutott nekik, hogy elsőként hódoltak be a fehér embernek, és váltak csicskáivá a hódító amerikai szándéknak. Pont miként Custer tábornoknak lehetett varjú indián felderítő egysége. Legendásnak nevezik, de szerintem csak egy megalomán, szereptévesztett hülye volt, aki feláldozta az embereit. Mindenesetre a korabeli jó hírneve sem segített rajta Little Big Hornnál, a csatában. Annyi köszönhető a varjú szövetségeseinek, hogy egy szerencsés varjú, aki időben megneszelte a bajt, elhúzta a csíkot és messziről nézte, miként győzik le a 7. lovas hadosztályt az összevont sziú-csejenn-arapahó törzsek harcosai, majd utána hírt adott a veszteségekről.

A The Covenant (szabad fordításban: a szövetség, de lehet ígéretként is értelmezni) valami ilyesmi. Egy renegát afgán tolmács megmenti egy amerikai törzsőrmester életét. Volt bennem egy gyanús érzés, hogy bő két órán át a vegyes páros idegen terepen való bujkálását kell majd végig szenvednem, velük együtt, de szerencsére Guy Ritchi kipróbáltabb filmes, semmint ilyen olcsó, hatásvadász módon csinálja meg a filmjét. Ugyanis a játékidő felétől bő teret ad a háttérben mindvégig megbúvó drámai szálnak. Átértelmeződik a háborúval együtt az otthon, a család fogalma, lelkiismereti dilemmák sora rántja vissza a nézőt a harcos tálib mindennapok poklából, és egy jó adag, Amerikát bíráló társadalomkritika is belefér a produkcióba, ami csak jót tesz a történetnek, lévén, végig nyitva hagy bizonyos kérdéseket, izgalomban tart bennünket az utolsó percekig.

A The Covenant az angol rendező új próbálkozása – nem mondom, hogy nem lett jó. Aki még nem szeretett bele Afganisztán vadregényes tájaiba, annak kötelező a Hindukus láncolatának bércei fölött lebegő, kacskaringózó drónfelvételek megcsodálása, és ajánlott az Amu-darja vízgyűjtőjének környékét is tanulmányozni.

A film színészei egytől-egyig jók. Egyedüli észrevételem – ki is lóg a vizualitás sorából –, hogy azok a lassított felvételként visszajátszott, klip-szerű emlékképek szerintem teljesen fölöslegesek, modorosak a szikárabb, de zseniális, néha kézikamerás operatőri munkához viszonyítva. És még egy fekete pont: a borzalmas, ír jellegű, vonósokra írt, nyekergő zene sem nyerte el a tetszésemet, jóllehet a drámai feszültséget volt hivatott aláfesteni. Nekem mégis inkább idegesítőnek, idegennek hatott. Összességében nézhető drámai akció mozi Guy Ritchi új, afganisztános filmje. Amennyit szenved benne a szegény pastu tolmács, bátran összeölelkezhet Leonardo Di Caprioval és osztozhatnak a Visszatérő-díjon. 10/8

FILMES NAPLÓ - 11.

 

One Ranger (2023)

Most fogadom meg cserkész becsületszavamra, hogy ezután, ha egy filmben John Malkovich neve a szereplők listáján lesz, juszt nem fogom megnézni! Pedig régebben kedveltem a szlovén határ közeléből, horvát felmenőkkel bíró színészt – amikor még jó volt. Mostanára egyfajta Bruce Willis módozatban, rendre "ZS"-kategóriás mozikhoz adja a nevét: kutyaütő rossz mellékszerepekért építi le saját hajdani imázsát. És nem zsenánt neki. (Pont, mint az elhülyülő Robert De Niro. Vagy két évtizede ő is már csak harmatgyenge komédiákban tud grimaszkodni.) Ez nem vicces, hanem inkább szomorú. Mentségemre legyen mondva, ettől a filmtől sem vártam sokat. Kellemetlen a beismerés: igazam volt. Thrillernek annyira az, mint a TV2-n délutánonként futó bármelyik zsarus "film". Kriminek vérszegény, akciófilmnek meg éppenséggel gagyi. Rózsaszín szappan: nesze semmi, fogd meg jól alapon. A főszereplő egy gyalulatlan képű cowboy, akinek valamiért még a londoni tűzharcokban sem esik le a fejéről a nemezkalap, tán oda lett szögezve. Az ellenfele egy kockányi ír pasas, komolyan mondom, fő gonoszként is szimpatikusabb, szerethetőbb, mint az összes többi filmes karakter. A cowboy partnere egy brit, néger ügynöknő, vajlingnyi seggel próbál mozogni a tűzharcban, és "szuper ágens" akarna lenni, de úgy fogja és hadonászik a pisztollyal, mintha a telefonját markolva folyton szelfit készítene. A mellékszereplőkön vonyítva nevettem: a kozák hadúr ragasztott műszakállától Rumcájsznak is különbet rajzoltak a csehszlovák animátorok, a mexikói rendőrfőnökről pedig lesír, hogy amúgy egy kubai tucat színész, nyúlfarknyi epizodista. Kint tombolt a kánikula, rászántam erre a fércműre vagy két órát, amiből a legtöbbet az ért, hogy míg fél szemmel néztem a szegény produkciót, közben megfőztem életem eddigi legjobb tökfőzelékét. A főzelék 10-es, ez a "film" meg jóindulattal 10/1.

Az őrület fészke (1995)

Ha az előbb, kicsit feljebb azt írtam, hogy egy levitézlett aktor miatt nem nézem többet a filmjeit, akkor most azt is muszáj kijelentenem, hogy Gary Oldmant meg annyira tisztelem, hogy csak őmiatta képes vagyok egy üresebb sorozatot is végig ülni. Benne még sosem csalódtam. Így van ez: hiába gyanús a produkció, a neve nekem garancia. Jóllehet Az őrület fészke című moziban csak harmad hegedűs a szerepe, mert a vezérprímet – az egyébként szintén jó színész – Kevin Bacon viszi, aki alá Christian Slater kontrázik. Jó közöttük a harmónia. Utóbbi ebben a filmben – kivételesen – nagyot alakított, ám ami utána következett, arra már nem lehet büszke Slater édesanyja sem. Mindenesetre itt még működött a mozi varázsa: hármójuk játéka tette igazán emlékezetessé Marc Rocco rendező szépen megkomponált börtön drámáját. A film igaz történetet dolgoz fel, már amennyire lehet hinni Hollywoodnak, a filmgyár keltette habverés valóságosságának.  Henry Young – akit Kevin Bacon személyesít meg – egy piti, gyermekkori, bankrablásnak minősített tolvajlása miatt börtönbe kerül. Az ottani körülmények, a sors, ami rá vár, tán még a halálnál is rosszabb: egy sikertelen szökési kísérlet után a szadista börtönigazgató-helyettes (Gary Oldman) az Alcatraz egy sötét magánzárkájába küldi, alaposan megkínozza. Kegyetlen tortúra veszi kezdetét. Henry három éven át teljes elszigeteltségben nyomorog, vagyis pontosabban gyakorlatilag az észvesztés határán épp hogy csak vegetál. Az elborult elméjű, magából kivetkőzött, bebörtönzött férfi szabadulása után bosszút áll a szökését meghiúsító besúgón. Sima ügy, gyilkosság. Egy szépreményű ügyvédhez (Christian Slater) kerül az „Alkatrazos” ügy, aki végül úgy kezdi védeni az emberölésért villamosszékbe küldendő fegyencet, hogy a hírhedt börtönszigetet, és az egész amerikai börtönrendszert helyezi a vádlottak padjára. Vastagon húzott, szépen ecsetelt dráma, jó zenével és emlékezetes színészi játékkal: ennyi egy jó mozi ismérve. Kevin Baconnek kijárt volna valami rangos filmes díj, annyira hihetően alakítja a magányba beleőrülő, az állati sorba zuhant ember gesztusait. Ám ha azt vesszük, hogy a tőle évtizedekkel öregebb Oldman se kapott még soha Oscar-díjat, úgy nincs is nagyon min csodálkoznunk. A sok börtönös dráma közül ez egy kiemelkedő alkotás. Érzelmes, teli van a humánum üzenetével, szívet-lelket melenget, immáron majdnem három évtizede. Nálam méltó párja A remény rabjainak. 10/10

FILMES NAPLÓ - 10.

 

Homoródalmási skiccem

Forbannelsen (2022)

Odafönt, északon sem fenékig tejfel a norvégok élete. Ám mióta van kőolajuk, azóta futja a bevételből a filmiparukra is. Meglátszik a skandináv igyekezet, ügyesen másolják a svédek által jól bevált mozgóképes receptet, egyre-másra gyártják a borúsabbnál borúsabb mozikat, szívszaggató horrorokat. Ebben a műben egy rosszarcú lelkészt bíznak meg azzal, hogy döntsön a helyi bányavállalat új templomának helyéről, amelyről kiderül, hogy pont egy régi szamojéd temető tetején van. A maradványok eltávolítása után a halottak életre kelnek és kísérteni kezdik a telepeseket. Ez a film – majdnem szó szerinti – beharangozója. Megzizzent bennem a nyárfalevél, mikor nézni kezdtem. Attól tartottam – a rövid, de buta ismertetőt olvasva némi joggal –, hogy húszpercnyi idegborzolás után előjönnek majd a fagyott, északi sarkköri földből a szamojéd halottak, csupa égszínkék szemű, jávorfaggyú szagú, bomló hulla, norvégmintás, piszkos pulóverekben, akik zavarászni fogják a norvég tundrán a száz évvel ezelőtti szegény Norvégia ottani lakosságát. Jólesik kimondanom, tévedtem, ez mégiscsak egy európai mozifilm. Méghozzá nagyszerű produkció, már-már lírai képsorokat megelevenítve megy a horrornak gyenge, inkább keményebb drámának ható eposz. Megelevenedik rajta keresztül a múlt század elején élt skandinávok nyomora, a szinte a középkorból rögtön az első világháborúba beletántorodó norvégok értetlensége, akik hozzák magukkal a mítoszaikat, a tempójukat, az összes lelki nyavalyát, amit egy eldugott, kietlen környezetben menteni, dugdosni érdemes. Majdnem Shakespeari a történet. Egy bigott lelkész szadizmusán át látjuk, hogy roppannak össze az emberek. A számi szál pusztán a misztika miatt fontos. Az igazán sejtelmes sugallatokat a film képsorai adják: le a kalappal az operatőr és a rendező előtt! Ezt már évtizedek óta nagyon tudják a skandináv filmesek – előnyt kovácsolnak a szürkeségük százötven árnyalatából is. Nagyszerű svéd, dán, izlandi és most már norvég krimik és thrillerek igazolnak. Utóbbiak közé sorolnám ezt a filmet is, a mese szerűség miatt, akik a The Walking Dead jégcsaposabb, norvég változatát lesik, csalódni fognak. Nekem kifejezetten tetszett. Nem bírtam ki, furdalt a kíváncsiság, mit jelent a cím. Utánanéztem, norvég szótárral. Meg is lett, a Forbannelsen annyit tesz, Az átok. Ennyit ma már tudok norvégul. 10/8

Vortex – Örvénylés – 1. évad (2023)

Már nem vagyok nagyon fiatal, megettem a kenyerem javát, a B oldal forog az életemről, szóval láttam már ezt-azt, jó filmeket és rosszakat is, ahogy voltam boldog és szomorú is, de nem mondhatnám, hogy az utóbbi időben sikerült volna bármilyen filmnek megríkatnia. A Vortexnek összejött, megkönnyeztem a végét, kicsit szégyellem, de elérzékenyültem. Szép film. Faék egyszerű pedig a történet, a közeljövőben játszódó francia sci-fi szerűség, úgy is mondhatnám, hogy a szegény ember Pillangó hatása. Több dimenzió akad benne, idősíkok váltakoznak, ám csöppet sincs összekuszálva a mese, ez (is) tetszett benne. A cselekmény alapötletét egy hipermodern számítógépes program adja, amely egy csodás szemüveg révén a rendőrség helyszínelőinek a munkáját segíti. Hála Istennek, ennyi a tudományos-fantasztikus szál. A francia rendező – helyesen – itt be is húzta a kéziféket és inkább az érzelmekre, az emberi kapcsolatokra fókuszált. Két ember időtlen szerelme pedig igényli a papír zsebkendőt. Ez a fránya romantika! Mindenkinek megnézésre ajánlom. Izgalmas krimi, fordulatos, cselekményes epizódok, végig nyitott kérdésekkel, csavarokkal. Egy fiatal nyomozó 1998-ban elveszíti a csinos kis feleségét, aki egy tengerparti sziklás részről lezuhan. Baleset, vonogatják vállukat a rendőrök és sajnálják a megözvegyült kollégájukat. Aztán elmúlik 27 év, már 2025-ben járunk és a nejét azóta is gyászoló detektív a már említett új technológia révén rájön arra, hogy az asszonyával nem véletlen szerencsétlenség történt, hanem gyilkosság áldozata lett. Vissza lehet-e csinálni a múltat? Mi a szerelem és meddig tart? Van-e isteni igazságtétel a Földön? Ezekre a szimpla, ám súlyos kérdésekre keresi a választ a hat epizódos sorozat.
10/9

FILMES NAPLÓ - 9.

 

A Lokomotíva kocsma ablakából - skicc

To Catch a Killer (2023)

Tulajdonképpen jól indul a film. A bevezetőben feltüntetett "misztikus" szócikket túlzásnak találom, a "dráma" sem igaz rá feltétlenül. Inkább – amolyan – egy estés, egyszer nézhető krimi szerűség, aminek a végén egy Istennek sem jön a katarzis, kicsit becsapottnak is éreztem magamat. Tapintatlanul és léha következetességgel összevillázott a tartalma, ami hozza a szokásos elemeket, ezzel nem foglalkoznék. Kisezer sorozatgyilkosos film készült már, jók is, rosszak is. Ez olyan – közepes. A színészek elszínészkednek, a rendező próbál valami lehengerlően súlyos igazságokat sejtetni a nézővel, de egy nagy igazság marad a film után: ettől bizony többet ért volna egy jó kis régimódi detektívregényt olvasni. (Lehetőleg a sárga Albatrosz könyvek kiadásában, azokat szerettem az igénytelen küllemükért.) Megint egy rendőrnő, tele lelki nyavalyával, aki belecsöppen egy, az átlagostól nagyságrendekkel különb, kacifántos nyomozásba. A mentorát alakító Ben Mendelsohn jó színész, körülötte forog sztori. De aztán az egész film megbicsaklik. Nincs isteni végzet. Vártam volna valami üde poént, fordulatot, bármit. Úgy látszik, elszámítottam magamat. Ez a film ennyi volt, bele kell törődni. 10/5

Uspjeh (Siker) (2019)

Így kell! Kezemet az égnek löktem és örültem, hogy megnéztem. Szívemnek kedves horvát krimi-dráma, az utóbbi műfaj vaskosabb elemeivel. Kicsit emlékeztet Az alku című brit sorozatra, csak ott négy középkorú barátnő szembesült a bűnnel és a bűnhődéssel, ebben a zágrábi történetben pedig négy, majdhogynem ismeretlen sorsa fonódik egybe, egy tragikus kimenetelű éjszakán. Az élet felé van fordítva ez a produkció. Ebben jók a balkáni rendezők. Nincs vérfürdő, lassú folyású, szépen fotózott a széria, nekem A híd utánérzés megmarad a sok éjjeli drónfelvétel miatt, de a képi világ igényes és a színészek is jók. A sztori önmagában soványka, de pont emiatt az emberi, családi drámák jobban kibonthatók, érezhetően a rendező is inkább ebbe az irányba vinné el a néző figyelmét. Nincs ezzel a horvát produkcióval semmi gond. Hat rész. A vége felé kimondják: "Ez a világ nem érdemli meg a hősöket. A rosszak győznek. Mi meg visszamászunk a búvóhelyeinkre." Pazar logika, bár nem túl derűlátó. De a széria ezzel a sötét tónussal is elgondolkodtató, mert végig ott erjed a levegőben a kisemberek tehetetlensége a nyomasztó hatalommal bírók árnyéka ellen. A világ olyan, amilyen, és a megváltás csak rajtunk múlik. Talán ez a szentenciája a sorozatnak. Ezzel együtt is: jó. 10/8

Drift (2023)

Ez egy tipikus német sorozat annak minden előnyével és hátrányával. Én soha nem néztem a Cobra-11-et, csak mozzanatokra futotta belőle, de most úgy érzem alaposan "kárpótolva" lettem a mulasztásért. Hat rész után autós akciós krimi, kihagyhatatlan homokos mellékszállal: majd egyszer megértjük, miért jó a németeknek, hogy folyton kötésig muszáj beleállniuk valami aktuális, szirupos ideológiai maszlagba. Az epizódokban meghökkentően nagy számú BMW-t és Audit vernek össze – roncsderbire emlékeztet egy-egy rész. Így megy ez, ha másként nem tudnak a filmesek feszültséget gerjeszteni. A két főszereplő testvér között kínnal-keservvel összeszálazott családi történet inkább nevetséges, mint tragikus. Céltalan, mint egy szétszakadt esernyő. A többi szereplő magánéletéről meg még ennyi sem derül ki: mintha senkinek sem lenne családja, normális rokonsága, jó ismerősi köre meg végképp. Aztán van egy kis hójárós üldözés a vége felé, már-már James Bondi utóízzel, várjuk, mikor lép elő Őfelsége 007-es ügynöke. Jó tudni, hogy a hójárós üldöző gazemberek megmaradtak jogkövető német állampolgárnak, mert sebtében is bukósisakot húztak a fejükre, nehogy sérülés essen, ha már gyilkolni indultak. De hát mondtam az elején, gyermeki naivitású germán széria, gyermekbeteg megoldásokkal. 10/4

A pápa ördögűzője (2023)

Russell Crowe most is jó: ezt szögezzük le. Mindjárt hatvan éves, és mert a hajdan snájdig gladiátor felszedett két süldő malacot hastájékon, sokan megszólják, sőt leírják. Nem kéne. Marlon Brando kétmázsásan is jó színész volt, ahogy a faggyú- és viszkiszagú Crowe-nál sem a túlsúly számít. Sokkal inkább a karizmája a meghatározó. Az meg van neki, ezt még az ellenfelei sem tagadják. Jól áll neki a vagány, öntörvényű, ördögűző pap szerepe. A színészi játékkal semmi bajom nem lenne. Még egy manószerű kisfiút is sikerült beválogatniuk a szereplők közé, akiből ritka csúf szörnyet csináltak. (Kisiskolásokkal foglalkozó ijedősebb pedagógusoknak nem ajánlott a film megtekintése. Még valamelyik tanügyes képes lenne egy-egy csintalan gyerekben magát a sátánt felfedezni...) Viszont a filmtől – hogy fogalmazzak szofisztikáltan – nem dobtam hátast. Igaz történetnek mese, mesének meg túl komoly. Érezhetően a filmesek sem tudták eldönteni, meddig feszíthetik a húrt a horror műfajában. Egy sort nyűglődnek a közhelyes képi megoldásokkal, a történet gyolcsát toldozva-foldozva. Ám a spanyol kolostor már olyannyira elátkozott, hogy azt lestem, a teremburáját, valahonnét előlép Johnny Depp, a hóna alatt hozott fejével, mert mintha Tim Burton rendezőt kérték volna fel a díszletek összeválogatására. Összességében – csak az "öreg" Crowe miatt – megérte megnézni. Rémüldözésre semmi okot nem adó mozi. Még nevettem is rajta. 10/6

FILMES NAPLÓ - 8.

 

A katonaszökevény (2022)

Régóta gyanítom, hogy a 2001-ben forgatott Ameddig a lábam bírja óta (eredeti cím: So weit die Füße tragen) a németek nem hogy képtelenek rendes háborús filmet csinálni, de nem is akarnak. Egyszerűen nem tudnak szembenézni a II. világháborús szerepükkel. Vagy – mint a jelen filmben – a komplett német társadalom jóeNberkedik és egytől-egyig utálják az nácizmust (ami még finoman szólva is erős torzítása a történelmi tényeknek), vagy a másik végletbe esnek, és velejéig gonosznak ábrázolják az akkor élt, kötésig háborúban álló német tömegeket. Pedig az igazság valahol a kettő között lenne. Értem én, hogy ez egy akciófilm-szerűség. A múltkor láthattunk hasonlót, a Sisot, ahol egy finn veterán ment neki egy Norvégiába készülő német szakasznak. Az a film is nagyjából ennyire hitelesnek tűnt. Lehet persze "szórakozni" az értelmetlen vérontáson, a furcsábbnál furcsább erőszakba torkolló jeleneteken: kérdés, mennyire egészséges emberi lélekre vall, ha valaki teljesen ismeretlenek filmes halálát, akasztását, széttrancsírozását élvezetként éli meg?

Azt már csak halkan teszem hozzá, hogy a pap, ha mégoly becsületesnek tűnő is, persze összeszűri a levet egy özveggyel, a terhelt, szellemileg sérült öcs meg seperc alatt lődözni kezd egy ismeretlen géppisztollyal, majd célzott sorozatokkal ontja ki a három-négy frontot megjárt SS kommandósok életét, és hogy ne legyen illúziónk, a falu temploma sem ússza meg. (Abból mára biztos diszkót csináltak a derék németek. Még örüljünk, hogy nem állatos bordélyt...) Félnek ezek a németek a háborús múltjuktól. Attól nem kéne. Viszont a kortárs művészetüktől annál inkább. 10/3

A konstrukció (2023)

Roberto Rodrigezről tudtam, hogy elmeháborodott, hisz Tarantinoval is remek barátságot ápol: az utóbbi rendezőt meg ki ne állhatom, sajnálom. Ez a latin képregényes-filmes az El Mariachi - A zenész elkészítője, de forgatott a Ponyvaregényben is. Az Alkonyattól pirkadatig (vámpíros) filmet, vagy a Sin City fekete-fehér jeleneteit pedig úgy gondolom minden filmrajongó ismeri. Szóval, ki sem néztem volna belőle, hogy most az emberi psziché legmélyebb bugyraiba vándoroltatja a gyanútlan nézőt. Ben Affleck főszereplése miatt evett a kíváncsiság. Hozta a kötelezőt, de semmi többlet. Amúgy ezt a filmet már Nolan is megcsinálta, más módon, de nagyjából ezekkel a trükkökkel. Spoilerezni nincs szándékom, de a film több mint felénél átvált a történet, a kétharmadánál meg már kapjuk is a csavarokat, rendesen. Valahogy mégsem lesz a kedvencem, nem fogom a nagy mozgóképes élmények között emlegetni. Akkor inkább a Viharsziget, Di Caprioval. A Konstrukció egyszer megnézhető, egy estés kikapcsolódás. Többször nem érdemes látni. 10/5

A siló – 1. évad (2023)

Bírom a posztapokaliptikus történeteket, de csak ha rendesen filmesítik meg őket. Legyen világvége, de ahhoz akkor járuljon hozzá a díszlet élethűségétől kezdődően a jelmezek hitelességén át a történet hihetőség faktora is. Belátom, ezek az igényeim nem egy alacsony költségvetésű produkció jellemzői. A siló képi világa a 10-es skálán azért a közepestől jobbén mozog. Jobb, mint Paul Verhoeven borzalmas mozija volt – Az emlékmás –, aminek a gagyiságát a kilencvenes évek abszolút sztárjával, Schwarzeneggerrel sem lehetett feledtetni. Úgy volt szar a marsi kolónia megjelenítése, ahogy. És rosszabb például az orosz Vongozéróétól, aminek látványvilágát nem győzöm eleget dicsérni. Hogy a film mennyire követi a regényt, nem tudhatom: a könyvet nem olvastam. Most megint a jó öreg, megbízható Krúdy Gyula bátyám könyvét forgatom. Egy biztos: kezd elegem lenni a negyvenöt kilós főhősnőkből, akik húszkilós csavarkulccsal váltják meg a világot. Hogy Tim Robbinsot miképpen tudták rávenni erre a viszonylag jelentéktelen szerepre, rejtély. Vagy ha nem az, akkor bizony pénzt kapott érte, meglehetősen sokat. A történet elég lassan, mondhatni rétestészta nyújtásként indul, és ezen még a drámai gyilkosságok sem segítenek, hiába hullanak a főszereplőnek gondolt színészek. Egy rakás kérdés miatt végig fogom nézni a szériát. Leginkább az érdekelne, hogy az eltemetendő hullák után miért pazarolnak el több mázsányi félbe harapott almát, gyümölcsöt? Ennyire gazdag a készletük? 140 év után is teremnek a gyümölcsfák? És egyáltalán: napfény híján, a földalatt hogy képes bármilyen növény ehető termést hozni? Tán az a bugyuta, behemót központi gőzgép (!) látja el őket is tápanyaggal? Kifaggattam volna a regény íróját. Szerintem bukásra állhatott biológiából, vagy komplett iskolaéveket aludt végig. 10/6