Pósa Károly: FELVONÓKÚRA

Illusztráció

Néha még meg-megáll, a kanális partján,
Hol a tűnád szúr dermedt békakásába.
Szája elé szorítja tenyerét, néz barnán,
S a járási szél porhót rak rőt sáljába.

Háta mögött a január kopott prémje,
Vállán a naptalan, vinnyogó szenvedély.
Ha tehetné, virágot kérne az űrbe,
Ha merné, ember lenne: nagyszerű, kevély.

Régi cipője talpa – leváló félben,
Fölfesletten nyöszörgő bőre is kincs.
Kezét kétfelé tárja unottan, tétlen,
Már nem akarja tudni, van-e Úr, vagy nincs.

Bár a bokorszoknyák alá még be-benéz,
Nem lefelé ás, hisz felhőt támaszt a létra,
Zsebében kenyérhéj, mit esz a penész,
Menne, ahonnét hullik az ég váladéka.

Lelke gazdag: kínál keserűt, sóst, cukrost,
Kisasszony, egy az enyém, egy a magáé!
Ingujjában több cinkelt makk ászt is dugdos:
Odafönt már várják, teli a foájé.

Estélyi járja. A Nagy Spíler beint.
Politúron a talon, szólt már a sípszó,
Nekiült osztani Gion, Hornyik és mind,
Nagyáriát zeng Dénes bácsi és Calypso.

Nyertes ott sosincs. Ott a barát, az barát.
A csikkből is füstöl a Hamvasi gondolat.
Leszivárog. Most éppen olyan odaát,
Pont mint itt. Egy szonett – egy hajfonat.

Magyarkanizsa, 2016. január 30.

TÖRÉSFOK

KIS BÁCSKAI SZENVEDÉSTÖRTÉNET

Későn értem haza. Szomorúan gondoltam az eltékozolt órákra, amiket az estébe nyúló értekezlet miatt üres unalomban voltam kénytelen végigszenvedni. Néha szünetet tartottunk, ám ennek dacára kibírhatatlannak tűnt a több órányi ücsörgés. Az utolsó napirendi pont befejeztével önkéntelenül is jó nagy sóhaj szakadt ki belőlem. A főnök szeme egy pillanatra megállt rajtam. Éreztem, hogy elvörösödök.

Magamat elátkozva nyargaltam lefelé a lépcsőn, ki a város forgatagába: levegőt szívni, élni, lélegezni, harákolva köpni egyet a sötétbe, nem gondolni semmire.

Hogy rövidítsem az utamat, a kivilágított központot elkerülve a Szerb-soron siettem végig, ahol a meggyfák gallyai között vastagon bodrozódott a köd. A mellékutca csöndbe dugult, és a bádog ereszek szűk száján megmeredt nyálcsöppként lógott néhány januári jégcsap. Elevenig hatolt a hideg. Odahaza mire betettem magam mögött az ajtót, már köhögtem. Ernyedetten vetettem le a kabátot. A szobahőmérsékleten bepárásodott a szemüvegem, de így, félvakon, homályosan látva is észrevettem az üzenetet. A papírlap az előszoba-fogasra volt tűzve.

„Holnap jönnek a németek.” Ennyi állt rajta, meg az aláírás.

Na, még csak ez hiányzott, gondoltam keserűen, és az összes másnapra tervezett dolgaimra körösztöt vetettem.

A német vendégek fontosabbak mindennél.

Ügyfelek, üzletelünk velük. Tengernyi a pénzük. Mindig rajtunk áll, sikerül-e tőlük kicsalogatni a legújabb tervezetekre szánt összeget. Mert huncut a német. Az önző, tésztaképű labancot nehéz bármibe belerángatni. Módosak, de nem költekezők; igénytelenek magukkal, ám igényeket támasztanak másokkal szemben; titkon büszkék, rátartiak fajtájukra, miközben alig leplezetten megvetéssel lenézik a másikat. És általában: erős fönntartással, gyanakvón kezelnek mindent, ami nem bajor, szász, vagy legalább a Lajtán túlról való.

Amúgy, láthatóan rendes emberek. Üzletelnek, és az üzletben nincs se szerelem, se barátság. A vircsaft érzelemmentes. Ettől függetlenül a cégünk kiemelt figyelemmel illeti őket, s amint megérkeznek a legjobb szállodai foglalástól kezdve az inkább tivornyának nevezhető gazdag vacsorákig több mindennel igyekszünk a kedvükben járni. Ilyenkor reggelente sokáig alszanak. Másnap karikás szemmel hallgatják a jól előkészített mondandónkat, mi meg körülöttük dongva a kedvüket keressük. Kávé, tea, nyelet snapsz. Gondos terv szerint visszük őket gyárlátogatóba, városnézésre, bevásárló körútra, gőzfürdőbe, három csillagos luxus-étterembe. Ajándékokat adunk nekik. Melyiknek mi a gyengéje. Egyesek a kortárs festményeket szeretik. Mások vadászni akarnak. A hamburgi kompániának konzum-lányok kellettek. A mai világban trófeagyűjtés zajlik.

Nehéz napom lesz holnap, mondtam a feleségemnek vacsora közben. Nem tudom, meghallotta-e? Elalvás előtt, míg az ágyon feküdtem, és vártam, hogy az altató-pirula hasson, az járt a fejemben, hogy a dioptria szónak mi lehet a magyar megfelelője?

Reggel a szebbik nyakkendőmet kötöttem föl.

A szokásos tortúra zajlott.

Begördült a cégtelepre két ótvar nagy luxusautó, öltönyös, aktatáskás németekkel. A tőlük eltanult germán pedantériával rögtön tárgyalni kezdtünk velük. Egész álló napon át egyeztettünk. Hogy közben az éhünket elverjük tejszínes kávéval aprósüteményt eszegetünk.

A téli este korán ránk köszöntött, a vezérigazgatónk tolmács segítségével vacsorára és a szállásukra invitálta a partnereket.

Mentünk velük. Kész volt a halászlé, a csülök pékné módra, meg a borospalackok is behűtve gyöngyöztek. Három rőt ruhás pincér amolyan néma lakájként csak körülöttünk sürgölődött. A németek nem fogták vissza magukat. Két pofára ettek-ittak, közben a főnökük már a pultos nőre csippentgetett a szemével.

Tudtam mi fog következni. A társaság legalább éjfélig vigadozik, egyre hangosabbak leszünk, a vendégek kipirult arccal hahotázva karattyolnak majd azon a szögletes nyelvükön, én meg halálra unom magamat közöttük. Csak a vezér észre ne vegye, mennyire máshová kívánkozok! Ásítani illetlenség, pedig most istenigazából nagyot nyújtóznék! Ropogna a csontom, és ásítanék, hogy a számon kiforduljon a fejem! Mennyivel jobb lenne ágyban, párnák között tévét nézni! Valami jó krimit bámulni. Egyszer nézhetőset, felejtőst. Vagy múlt heti magazint lapozni, kis színes híreket olvasni, míg az újság ki nem esik a kezemből! Legszívesebben körösztrejtvényt fejtenék. Téli estén, a fűtött szobában… Nem egy füstös, művirágokkal, éjjeli pillangókkal, műkörmöktől meg nyakkendőtűktől díszlő étterem székében nyomorognék, a sokszor hallott sztorikon kényszeredetten nevetgélve, a vendégek és a főnököm kénye-kedvének kitéve.

Már a májam sem a régi…

Érzem, holnap szódabikarbónával indul a napom, a mindenit. Kétszersültet kívánok vacsorára, gyenge tejecskével. Persze, a sváb miatt csülköt muszáj zabálnom, csurog belőle a zsír és a sült káposzta flekket ejtett a nadrágomon. Sebaj! Veszett több is Mohácsnál! Elvégre ezért kapok kiemelt fizetést, hogy itt bohóckodjak nekik.

A döntés sosem az enyém, csak a felelősség, ha valami nem úgy sikerül, mint kéne. Akkor bezzeg megtalálnak! Akkor meghallgatnak. Nem is meghallgatás az, hanem vegzatúra. Vértelen kivégzés. Mindig én viszem el a balhét. Így van ez, ha utolsó lyuk vagy a furulyán… Az elődömnek is ez lett a veszte. Neki az epéje bánta. Most leszázalékolták. Hiába jó szakember, hiába mérnök, alig ötven éves szegény, de az a sok végenincs reprezentáció kinyírta. A diplomával nem járt makkegészséges epe, vércukorszint, bélflóra, strapabíró szívizom. Szenvedni a cég érdekében – szerintük az a dicsőség. Állítom: nálunk tízkamionnyi árúért a vezetőség bárkit kitaszítana az emeleti ablakon. Csakhogy az nekik túl könnyű végzet!

Marad tehát ez a lassú haldoklás: vacsoraszószba, pecsenyezsírba, szeszbe fullasztani a másikat, és addig tömni, itatni, amíg nem jön egy új, fiatal, még erős, magabíró kolléga, aki átveszi tőlem, szerencsétlen agyonkínzott főmérnök-szakembertől a merőkanalat...

Már émelyegtem, ki kellett mennem a mosdóba. A vécékagylóba görnyedve sugárban hánytam, ökrődtem. Amikor kitámolyogtam az előtérbe, az egyik pincér éppen mosta a kezét. Rám nézett a tükörből. Hullasárga pofával álltam a tekintetét.

 – Menjen haza jóember – mondta szokatlanul meleg hangon. – Majd kimentem a többiek előtt.

 Magam sem tudom miért, de megkönnyebbültem. Aztán teljesen váratlanul, hebegve előbuggyant belőlem a kérdés:

– Mondja… Nem tudja véletlenül… mi a dioptria magyar megfelelője? Egész nap ezen gondolkodom…

 A pincér már a mosdóajtóban volt. Csak a válla fölött szólt vissza:  

– Dehogynem. Törésfok. Tanultuk az egyetemen fizikából.

 Pk

ZENTA ALATT

A szagok.
Az orrunkba vetülő emlékek. Anyánk teje, az árokparti virágok illata, a kukoricapuska szaga, szorítva az orromhoz. Nyílnak a fák a Petőfi utcában, meggy mindenütt. Hullik a szirmuk, tiszta, romantikus filmvégi a jelenet. Futok Zenta alá, Adorján alatt, a dűlőúton. Közben ezt látom.  Lerajzolhatatlan.
Lapály, és mégis kelleme a szemnek, ha ívet nézek rajta.
Nem vagyunk mi hegyi emberek. Csak lapos, a horizontot és az eget szétmérők.
Futok hazafelé. Csukva a szemem.
Így is tudom, mihelyt megérkeznék. A volt söprűgyár kénszaga árulkodón kínálja magát.
De jó otthon lenni. Tartozni valahová.

Pk 

FŐHAJTÁS

A MAGYAR KULTÚRA NAPJÁRA              

T. Józsefnek szeretettel ajánlva

Skicc

 A mai napig minden jezsuita novíciusnak, vagyis szerzetes-növendéknek van egy kötelezően elvégzendő feladata. A tanulmányai végénél egy próbát kell kiállnia. Alig váltásnyi ruhával, szerény batyuval elküldi a rendfőnöke zarándokútra. Fillér nélkül kell indulnia, üres zsebbel. Semmi luxus. A legalapvetőbb élelmet, konyhai kellékeket sem vihet magával. Ahol megáll, csak a jóindulatú emberek irgalmára szabad hagyatkoznia. Akkor is tilos kérnie, ha éhes. Ha napok óta nem evett. Ugyanis csak azt szabad elfogadnia, amit önzetlenül adnak neki. Ahol ráesteledik, ott vackol meg. Nem koldulhat. Házakhoz bekopognia tilos. Csak akkor szállhat meg valakiknél, ha azok fölajánlják az otthonuk melegét, biztonságát. Ugyanígy tiltott bárminemű kényelmi igényét hangoztatnia. Mihelyt kap fürdőszobát, zuhanyozhat. Amennyiben vetett ággyal kínálják: alhat tiszta lepedőn, cihás párnán. De míg tart a zarándoklata, mindvégig mások kegyelmére van ítélve. Így tanulja meg egy életre a jámbor szerzetes-jelölt, mi a szerénység, az alázat, és ismeri föl saját lelki erejét, ami a későbbiekben hasznára lesz az élet kihívásaiban.

Talán furcsának találja valaki, hogy A magyar kultúra napja alkalmából ilyesféle önsanyargató, ódivatúnak tűnő diszciplína leírásával indítok. Az önzetlenségről és az önzésről értekezvén.

Megvan rá az okom. Nekem tudniillik néhány éve a magyar kultúra fogalma már nem a mindenkori műveltségünk dicső nagyjairól és azok cselekedeteiről, meg az örökbecsű műveikről szól. Arról is. Másodlagosan. Ám 2016 legelejére nyilvánvalóvá vált, hogy a megtartó erőnek hirdetett kultúránknak sokkal inkább van köze a szellemi nemességünkhöz, a szeretetteljességünkhöz, az áldozatkészségünkhöz – egyszóval a jóságunkhoz –, mint azt mi gondolni, vagy hinni mernénk. Mindazonáltal nem áltatom magamat. Hisz ahol a búza, ott az ocsú is. Tehát amikor a magyar értelemről, elméről, ihletettségről esik szó: ajánlott a másik pólusra is emlékezni. A magyar sekélyességre, önföladásra, irigységre. Az önzésünkből fakadó sötét, lehúzó energiákra.

Kivételes esetekben olykor megfeledkezhetünk róluk. Ha valóban a színvonal, a minőség kerül elébünk. Ha találkozunk egy-egy zsenivel, évszázados lángelmével, új korszakot nyitó jelenséggel, amitől a lélegzetünk is elakad... Akkor nagyon jó azt érezni: lám, mi is magyarok vagyunk! Hozzá tartozunk. Ahhoz a nemzeti közösséghez, ami rendkívüli erőfeszítéssel immáron több mint ezer esztendeje teszi a dolgát, szívósságból és állhatatosságból példát mutatva a világnak. Hajt bennünket a naturális ösztön. Faji, nyelvi rokonoktól távol. Ritka barátokkal és sűrű ellenségekkel a tövünkben. Túlélünk. Túléltük. Történelmünk során nagy néha megadatott, hogy cselekedeteinket mérlegelhettük volna. Akkor sem tettük. Akkor sem a könnyebbik utat választottuk. Magyar sors, mondták mások és húzogatták a szemöldöküket. Magyar sors, dörzsölték a tenyerüket, vigyorogtak az ellenérdekeltek.
Olykor keleten, olykor nyugaton – és igen! – fájdalmas bevallani, de azt is el kell ismernünk: sűrűn előfordult, hogy a sajátjaink között találhattuk azokat, akik a magyar kultúrát, a magyar pszichét jobban gyűlölték mindennél. Irtották, tiltották, pusztították, ahol csak érték. Mert féltek tőle. Az önzés vezérelte őket, egyéni érdekeik érvényesítése – lett légyen szó idegen szerencselovagokról, labanc lelkületről, Habsburgokról, bécsi spiclikről, pecsovicsokról, komisszárokról majd kommunista cenzorokról. Egyforma szempontok alapján tűzzel-vassal léptek föl minden ellen, amire rásütötték a billogot: magyar. Tehát veszélyes.

Mint mostanában. Azoknak a gazembereknek a véleménye harsog, akik el szeretnék hitetni velünk, hogy az idegent muszáj szeretnünk. A más a szép. Mi több: a más, a tőlem merőben másmilyen kultúrájú, vallású, értékrendben-, ethoszban-, erkölcsiségben- és kismillió más dologban  különböző: az sokkal szebb. Az vállalhatóbb, az értékesebb, az a jobb. Nem az enyém. Nem az, ami magyar, ami emberi.

Ebben a bűnös tanításban nő föl velünk az új nemzedék. A mi kötelességünk kinyitni a szemüket. Már nem kell sokáig óvatosnak lennünk.

Meg fogja rázni magát a mindenség.

Sokáig nem tűrhető, ami most folyik.

A szabadelvű falkának a torkára fagy majd a szó. Hisz abból élnek kétszáz esztendeje, hogy lenullázzák, elhallgatják, agyon ferdítik, elhazudják és ellehetetlenítik a magyar szellemmel kicsit is átitatott gondolatokat. Ma, mint a századelőn, ugyanúgy a liberálisnak mondott, valójában az etikát, mint olyat levetkező, a nemzeti minimumtól is irtózó, a hagyományt megvető, a gyökértelenséget hirdető erők állnak harcban mindennel, ami magyar. Budapesten, Újvidéken, néha Szabadkán véleményterrorjuk révén mondják meg, ki a jó író, a jó rendező, a jó festő, a jó színész vagy épp a jó zenész. Hogy kit és mit ajánlott olvasni. Az ő kegyeltjeik lehetnek bölcsek, a szavuk mindig szent. Kinyilatkoztatás. Emitt, a másik oldalon meg mihelyt lenne egy hang, már megszólalásakor felsüvölt a kórus: mucsai, gumicsizmás, a „modern eszméket”, a „trendet”, a világi áramlatokat kellően nem ismerő dilettáns az illető. És persze mindemellett, ráadásként kimondatik a verdikt: tehetségtelen.

Önzésükben odáig mennek, hogy belterjes módon egymásnak adogatják a kitüntetéseket. Három meleg hangú kritikádért kapsz egy művészeti plecsnit. Gurítunk alád kiadót, koncertlehetőséget, önálló tárlatot. A pályázaton elég egy telefonon jelezned részvételedet: biztos nyerni fogsz. A többi úgysem számít, igaz-e barátom?

Közben ilyen mondattöredékek születnek az önző, elefántcsonttornyukban ücsörgőktől, a fotelekből alkotóktól: „A posztmodern világ metakommunikatív paradigmaváltása, decens módon dinamizálja a létezés kvintesszenciáját.”

Nem érti a kedves olvasó? Én sem. Éppen ez a cél.

El szeretnék hitetni velünk, hogy a művészet, valami embertől elrugaszkodott, távoli, megfoghatatlan, zavarosnak tűnő csiribiri hókuszpókusz. Márpedig nem az. A művészet a lélek tisztaságából eredő jobbító akarat megtestesülése. Nem ködösít, hanem megvilágít. Nem maszatol, hanem kiélezi a képet. Nem egymásra hajigált hangok kazla, hanem dallam, ami akaratlanul belénk vésődik.

Sokan vannak kortárs művészeink közül, akik fölismerték a múltunkból gyökerező szerves alkotás jelentőségét. A forrásból merítkezés megalkuvást nem tűrő alázatát. Törekvésüket gyakran gúny, meg nem értettség övezi. Mégsem állnak be a brekegő sorba, nem tartják a tenyerüket. Hozzászoktak ahhoz, hogy a művészetük nincs a média fő sodrában.

A figyelem a színesekre, az ordenáréra vevő. A talmi ragyogásra.

Mégis teszik, amit tenniük diktál a lélek. Vagy kérdezzék meg azokat, akik talán a legönzetlenebbül mentik a magyar műveltséget, óvják, tovább adják népünk önbecsülését, szerte a Vajdaságban. Az amatőröket, félprofikat. A népi kultúránk őrzőit. Néptáncosokat, kézimunka köröket, asszonykórusokat, hagyományápolókat, civileket. Pénz nélkül, önszerveződéssel alkotnak maradandót, hatalmasat, évről-évre. Akiknek a népviseletüket, tájszólásukat, szokásaikat a saskabarés adócsalók oly szívesen gúnyolják. Hazai véleményvezérekkel együtt.

Amikor – úgy az időt álló, kincseket termő kortárs alkotóink, mint a szélesebb rétegeket szervezők – áldozatos tevékenységére gondolunk, a legkevesebb, hogy A magyar kultúra napján levesszük süvegünket, és csöndben meghajolunk előttük.  

Pk                

NAPLÓ 25.

„Aki túl hangosan és túl gyakran kukorékolja a saját nevét,
azt a gyanút kelti, hogy szemétdombon áll.”

„– Tudod, te ló: arról régen letettem, hogy engem megértsenek. Vagy nekem te, a másik szőrös négylábúval. Meg a tollas kicsi. Kanca, kutya, pocok, tyúk. Ennyi. Olyanoknak már nem hiszek, akik két talpon állnak a földön. Kivételt képeznek a hó alatt egyre szaporodó barátok, ismerősök. Azok néha mintha a fagyott földön is átlátnának. Nézzük egymást. Beszélnek hozzám. De mással alig akad közös nevező. Nem érdekel.

Az emberek önzőek. Ez a lételemünk. Ilyen a természetünk, ezért számítunk embernek. Önzőségünk egyik föltétele annak, hogy az érdekeinket maradéktalanul érvényesíthessük. Még a jézusi tanítás is kiemeli, hogy a szabad akaratunk elnyerésekor váltunk egoistává. Döntéseket muszáj hoznunk, amik befolyásolják a sorsunkat. Egészséges tudatú meg nem szokott önmaga kárára dönteni. Hát: önzülünk, ha kell, ha nem. Így már mindenre akad magyarázat. Szakszóval, némileg finomítva, énközpontúságnak is hívhatjuk e jelenséget. Nincs kivétel alóla. A legmegveszekedettebb emberbarátok, a másokon mindig segítő jó lelkek, a humánum fölkentjei is mind-mind valahol tanúbizonyságát adták már annak, hogy az önzés halványan, alkalmanként, de ott munkált bennük. A nagy emberek is esendőek. Jónás próféta a cethal gyomrában kesergett önnön sorsa felett. Calcuttai Szent Teréztől, Mahatma Gandhitól, vagy a megboldogult János Pál pápától szerényebb halandókat keveset ismert az emberiség. Ugyanakkor az ő önzőségük a küldetéstudatukban gyökerezett. Ami fölülírt minden hozzájuk kötődő dolgot, tettet, ideált és valóságot. Ami ezzel együtt nemhogy bocsánatos bűnnek sem számít, hanem napjainkig kirívón szent elkötelezettségként tiszteli a világ. Érezzük: ha belegebedünk sem sikerül a lábuk nyomába lépnünk. Hát csak bámuljuk és becsüljük őket, noha ki-ki a saját maximája szerint igyekszik egy-egy féltéglát hozzárakni a nagy műhöz. Van egyébként másmilyen is. Aki folyton igazodik. Az a fajtájú, aki inkább beolvad, de a téglányit is sajnálja beilleszteni a közösbe. A vakolatban lapít száz éve. Lelkesen bólogat. És hittel vallja, hogy a szabadkai városháza épülete inkább szüleménye a rongyrázásnak, mintsem egy nagyszerű kor lenyomata. Szerinte a Monarchia robbantotta ki a nagy háborút, hogy utána Gavrilo Principet tüdőgyulladással kínozhassák halára a börtönben. (Nemhiába: szobor is jár a mártírnak!) Bácska mindig Szerbia része volt, Sándor király mindeközben virtigli reformernek számított, a diktatúra pedig főleg Budapesten manapság tombol, nem akkor. Újvidék visszafoglalása után ezernyi magyar hóhér kegyetlenkedett, okot adva az 1944 telén megesett igazságos revansra, amikor majdnem minden településen félfalunyi kíméletesen masnira drótozott kezű  háborús bűnöst volt muszáj likvidálni. Ízlésesen, udvariasan agyonverve, a Tiszába lődözve. Rá pár évre a bácskai parasztok maguk tépték ki a bajszukat, majd lelkesen söpörték a saját padlásukat. Elhitte mind a testvériség-egységet. Tito Goli Otokon üdülőparadicsomot szervezett, és a politikai foglyokat Brioni szigetén zsalugáteres villák várták. Moša Pijade halála előtt meggyónt, Edvard Kardelj pedig áttért zsidó hitre. Tavaszi szél vizet árasztott Csernobilban, Koncz Zsuzsa jó énekes. Milošević volt az utolsó, aki Jugoszlávia egységét akarta, a mostari híd meg azért omlott össze, mert évszázadok alatt elöregedett. Daytonban asztallábakhoz láncolt küldöttségek írtak alá, Hágában pedig gázkamrákba terelték a Balkán legnagyobb államférfijait. Most demokrácia van, a népakarat érvényesül. A világ élhető, egyre szebbek a kilátásaink.

Hiszi, vallja lelkesen az a sok vakolatarcú. A falba simulók. Pocsolyaszemük akár a szatyorban felejtett halé. A szaguk is olyan. Egy döccenőre sem akarnék velük egy légtérben maradni. Leírni leírhatóak, mégis jobb szeretem az ilyesféle alakokat, jelenségeket megrajzolni. Elvégre karikatúrák. Torzak. Pofázmányuk elnagyolt gúnyrajz. Egyenként is olyan szörnyűségesen visszataszítóak, hogy a belső űrmértékük rondasága fölülmúlja a külvilágét. Emiatt visszájára fordítható a szívük, belük, lépük és mindenük.

Kész szerencse, hogy nagy ritkán, ha gyerekeket látok és rajzolhatok, azt tapasztalom: még hiányzik belőlük mindez. Sarjad bennük legbelül más is.

Azt kéne vigyázón megtartani.”

                                                                                Pk           

CÍMLAPON

A magyar kultúra napján a frissen megjelenő Új Kanizsai Újság címlapjára kerültem...

Sagmeisternek, tisztelettel

Egy palack Bujdosó bor kifogott rajtam.

Nem most rögtön.

Vagy háromhetis volt a birkózásunk.

Végül diadalmaskodtam fölötte, persze. Meg se írnám, ha nem. De azt is be kell látnom, hogy az erkölcsi győzelem az övé.

Ádámnál és Évánál kezdve: a bolondos 1986 nyarán Tisza túrán voltam. Kenukkal lapátoltuk hosszában a folyót, az akkori szovjet-román határtól Kanizsáig. Mivel a vízitúra élményei önmagukban is köteteket töltenének meg, nem eresztem bő lére mondandómat. Majd máskor. Annyi viszont publikus, hogy ott rúgtam be életemben először. Fehér ember módjára.  

Úgy esett, hogy a hajós társammal, a velem egyívású Baráth Lacikával álló nap sem csináltunk mást, mint a folyamban sodródó üvegpalackokat vadásztuk. Kőbányai, Traubi szóda, Pepsi, ásványvíz – vitt minden szir-szart a víz. Az összes közül a legértékesebb mégis a kicsi Coca-Colás üvegek voltak. 80 fillért is megadtak darabjáért. Emezekért 50 fillér járta. (Csak a miheztartás végett: a fiatalabbak kedvéért ide biggyesztem, hogy 1986 júliusában Magyarországon kétésfél forintért vettük a kólát. Kocsmában. Akkoriban kocsmában is ilyesmit ittunk. Nincs ezen mit szégyellni. Mindenki volt gyerek.)

Szóval Tokajtól Tiszaújvárosig – akkor Leninváros volt a neve, hehehe…, miket röhögtünk rajta… – annyi palack gyűlt össze a kenunk hasában, hogy azokat a legelső KÖZÉRTben visszaváltva kisebb vagyon ütötte a markunkat. Mivel jól mondták a kanizsai öregek, és tiszteltük is őket a mondásuk miatt: könnyen jött pénz, könnyen megy alapon az összeset befektettük a legelső, útba eső halászcsárdában. Húzta a cigány, ittuk a bort. Tán még táncoltam is mezítláb. Nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy az áldott emlékű Püspök Joca másnap az esti cirkuszolásunk miatt direkt velünk sikáltatta el a közös tábori kondért. Aki netán másnaposan gyeszölt már egy undorítóan mocskos, ételszagú, zsíros üstöt, annak van fogalma róla, mi játszódott le a zsenge belsőnkben. De hogy vidámabbal zárjam a Tisza túrás élménybeszámolót: egy híd boldogabbik aljában működő szocialista nudista strandon akkor láttam először borotvált izémizét. Tudom, nem egy nagy dolog manapság. Ám aki előtte  még borotválatlant sem látott, az bizony megilletődött kicsit. Nekem elhihetik.

Épp betöltöttem a tizenhatodik életévemet. A születésnapomat olyannyira elfelejtettem, hogy csak a tábortűznél döbbentettek rá, amikor a kompánia ajándékát átadták. Borzalmasan csúnya, műanyagból fröccsöntött, szarvasagancsot imitáló asztali készletet kaptam. Bornyitóval. Meg is becsültem harminc éven körösztül. Az a spirál tette a dolgát nálunk tavalyig. Aztán nyugdíjba küldte magát. Egyszerűen elveszett.

Most kezdődik a kaland.

Közben kaptam én mindenféle bort. Mivel nyitó, húzó nem akadt hozzá, valahogy csak-csak sikerült léket vernem rajtuk. Ha nem jött össze az ujjammal benyomni a parafa dugót, elővettem egy fakanalat és a nyelével rövid idő alatt király lettem. Működött a dolog.

A tavalyi év végén kedves dunakeszi ismerősöm viszont megvert megajándékozott ezzel a Sirály nevű vörössel. Merlot. Épp ilyen senkiházinak való, mint én. Valamire csak jó lesz fajtájú.  

A küzdelem vele Karácsony tájékán kezdődött. Jöttek ebédre a komámék. Arcoskodni akartam, miféle úri eresztés lennék – ehol-e, magyarországi félszáraz. De a rohadék bor nem adta magát. Akárhogy szentségeltem, izzadtam, a dugó maradt benne. Olyan érzésem volt, mint egy koszovói vőlegénynek, aki inkább megszökik, de nem mutatja föl az összegyűlteknek a vértelen lepedőt. Napirendre sikerült térnünk fölötte. Hál’istennek akadt itthon birspálinka. Kompenzáltuk.

Kisvártatva megint vendég jött a házhoz. Akkor már óvatosabb voltam. Csavart és csavarhúzót hoztam a konyhába. A kedves ismerős mosolygott, nézegette egy darabig a gyöngyöző homlokomat. Magában díjazta az erőlködésemet. Végül beérte egy kávéval.

Ma, az új kor hajnala virradt.

Kivittem a Bujdosó boros palackot a trágyadomb mellé. Balomban az üveget tartottam, jobbommal meg lesújtottam a nyakára. Boldogult sintér nagyapám emlékéhez igazítottam magamat: „Kisfiam, magyar embert baszogatni nem lehet, csak szórakoztatni.”

Ezért született ez a bejegyzés.

Vivát!

Pk  

ORBÁN VIKTOR MÉRETARÁNYOS BÁTORSÁGA

Szentesi Zöldi László külpolitikai újságíró, író, tévéműsorok szerkesztője volt a Rákóczi Szövetség decemberi vendége. A Magyar Demokrata hetilap főmunkatársát néhány villámkérdés erejéig a közéletünkről, az aktualitásokról, a politika huncutságáról faggattuk. Bevezetőjében önmagáról így vallott:

„Szentesen születtem, Csongrád megyében. Szeged éppen félúton található Magyarkanizsa és a szülővárosom között. Valamikor egy tájegység voltunk a bácskaiakkal. Hasonló a beszédünk, a dél-alföldi szokásaink, és a Tisza még a mai napig közös élményünk, összeköt bennünket. Emiatt a Délvidéket mindig is jobban értettem, mint a Székelyföldet, vagy a Felvidéket, amik ugyan elbűvöltek, de igazán itt érzem otthon magamat. Nagyon sokat jártam ide. Teljesen olyan, mintha haza jönnék. ’93-ban kerültem az itteniek által is ismert Panoráma című televíziós műsorhoz. Az azóta sajnos megboldogult Hornyik Miklós újvidéki író, irodalomtörténész hozott össze a szerkesztőséggel. Szegedi főiskolásként a Világszövetség című lapnak külsőztem, amit Hornyik szerkesztett. Addig-addig, hogy fiatal riporterként beajánlottak Chrudinák Alajosnak. Jó iskola volt. Egy év alatt elsajátítottam a szakma alapjait, amiket mindmáig hasznosítok. Péntek este Délvidéken is rengetegen ültek a tévé elé, és nézték a Panorámát, a válsággócok képeit, a háborús tudósításokat. ’94-ben aztán a szocialisták elsöpörték a műsort, átalakították a tévét. Rövid Duna TV-s kitérő után kerültem az írott sajtóhoz. Először a Magyar Nemzetnél dolgoztam, majd a Magyar Hírlapnál főszerkesztő-helyettes, újságíró. Egy pár éve viszont a Magyar Demokrata hetilap főmunkatársa vagyok.”

– Immáron csak lapot szerkeszt?

– Eldöntött tény, hogy most már maradok az írott sajtónál. A külpolitikai újságírás a televízióban gyakorlatilag megszűnt, nonszensz. Nincs külpolitikai magazin, a stábok nem utaznak külföldre. Elsöpörte az internetes korszak. Ma már két kattintással valaki ott lehet a helyszínen. Emlékszem, annak idején milyen egzotikus utazásnak számított például Belfast. Két magyarral nem találkoztunk. Míg egy hétig ott forgattunk, teljesen magunkra voltunk hagyatva. Négyszer jártam ott. Teljesen más volt akkoriban. Ma – Belfastban – kis túlzással, de több magyar él, mint egy Somogy megyei faluban. Húsz-huszonkét évvel ezelőtt sokkal bonyolultabb volt egy utat megszervezni bárhová. Beköszöntött az online világ. Ennek van egy hátulütője is. Fölhígult a szakma. Régen rangot jelentett újságírónak lenni. Sokáig nem tudott a pályán maradni, aki tehetségtelen volt, nem tudott írni, vagy nem voltak önálló gondolatai. Ezek a korlátok mára eltűntek. Mindenféle bolond internetes fórumon irkálhat akárki. Tényezőnek vélik magukat a névtelenül kommentározó, pongyolán író emberek. Valójában sekélyességgel, trágársággal, gyakran alpári módszerekkel pótolják a szakmai tudásuk hiányát. Olyanok is újságírónak hiszik és mondják magukat, akik nem értenek hozzá. Felkészületlenek, lesújtó a véleményem róluk. Közben persze vigyáz az ember, ne tűnjön nemzedéki rivalizálásnak, amit mondok, mert tényleg nem erről van szó. Hogy mennyire visszaesett a színvonal: üssünk föl egy Kosztolányi kötetet, és olvassunk bele, hogy száz éve ez az ember hogy írt. Majd hasonlítsuk össze valami frissen végzett egyetemistáéval, aki politológia, vagy újságírás szakon végzett. Aki elolvas reggel három cikket és jó esetben ír róluk egy negyediket. Vissza kéne adni a magyar szó, az írott nyelv, a szépíróság becsületét. A sokoldalúság ma már ritka erény. Egypólusúak az újságírók. Vannak sztárújságírók, akik bizony csak egy-egy műfajban tudnak letenni valamit az asztalra. Megírnak egy tudósítást, egy interjút, de jó riportot már nem. Mert nem ismerik a mesterfogásait például egy publicisztikának. Én szerencsés vagyok. Sok olyan idősebb és fiatal kolléga vesz körül, akik manapság is maradandót tudnak alkotni. Mindazonáltal 15 év újságnál eltöltött idő után, azt hiszem joggal mondhatom, hogy az írott sajtó jelentősége csökkenni fog. A hetilapok „hátterező anyagokra” álltak rá. Nem bírják a hírversenyt az internetes portálokkal szemben. Már látszik, hogy az azonnali híreket az online világ bekebelezte. A hagyományos, papír alapú hordozóknak, a napi- és hetilapoknak maradtak az elemzések. Egyre sűrűbben szűnnek meg jó nevű világlapok, amivel semmi bajom nincs. Verseny van, üzleti verseny. Én csak azt szeretném, ha mindez a könyveket, a könyvkiadást nem érintené. Pedig kihatással van rá. Ettől függetlenül a könyv maradni fog. A könyv nemes matéria, jó a kézbe venni. Időtálló. Értéket képvisel.

 - Politikai értelemben hogyan látja Magyarországot?

Magyarországon, ha így marad a rendszer alapvető politikai fordulatra nem látok lehetőséget. Megjósolhatóan hosszú időre berendezkedik a Fidesz. Az a formáció nem mutatkozik, ami váltópárt lehetne. Az összes ellenzéki vonulat belső bajokkal sújtott. Személy szerint ezt nem bánom, mert az utóbbi időben, mi – nemzeti gondolkodású magyarok – annyi minden jót kaptunk Orbán Viktor kormányától, hogy az egyelőre a legszebb reményeinket is túlszárnyalja. Emlékezzünk rá: nem régen még érvénytelen volt a népszavazás a kettős állampolgárságról. Ma – alanyi jogon minden magyar megkaphatja ugyanazt. Vagy nézzük meg, hogyan működik a magyar-szerb állami viszony? Miközben folyamatosan a jobboldali kormányokat éri a vád, hogy rossz szomszédságpolitikát folytatnak. Bár szerintem a baloldal a maga regnálása idején sokkal kártékonyabb volt. A magyar-szerb viszony negyed százados tetőpontján van. Hovatovább az egész huszadik században sem volt ilyen jó! Pörgessük csak vissza a jugoszláv időkre! Békésen megfértünk ugyan, de gazdasági-politikai értelemben nem volt ekkora összefonódás, függőség, mint most. Ügyelünk egymásra. Elég, ha látjuk, mit művel Horvátországban az ottani baloldali kormány… Ezzel szemben Belgráddal szinte felhőtlen a kapcsolat. Igaz, olykor elhangzik egy-két élesebb mondat, de ez a diplomáciában mindennapos. Szerb részről – megítélésem szerint – ennek a hátterében két dolog munkál. Egyrészt ott a gáztározók kérdése. Bármennyire is stratégiai partnere Oroszország Szerbiának, a magyar felet, vagyis a magyar gáztározókat nem lehet megkerülnie Belgrádnak. Másrészt a szerbek az Unióba törekednek. Épül a közös infrastruktúra, a Belgrád-Budapest gyorsvasút. Számos dolog történik, mindkét fél előnyére. Akár gesztusok szintjén is. Tehát a magyar kormány idáig jól dolgozik. Természetesen olykor hibáznak, de ezzel együtt elmondható, hogy ha nem Orbán lenne a miniszterelnök, példának okáért akadna okunk aggodalmaskodni a migráns válság miatt.

 - Ez lett volna az utolsó kérdésem…

A minap interjút készítettem Balog Zoltán miniszterrel, aki a most zajló népvándorlás kapcsán Orbán Viktor szavait idézte: „Magyarország túl van a méretarányos bátorságon.” Minden országnak van mozgástere. A politikában nem a magánélet erkölcsi mércéje számít. Önmagában az igazmondás, a becsületesség, az erkölcsösség, a hálaérzet: ezek mind-mind nagyon szép erények. De csak a nagyon naiv ember hiheti azt, hogy ezek a kategóriák mozgatják a politikát is. Nem. A politika egyféle adás-vételi folyamat. Nem elég egy tisztességes pozíciót fölvenni, alapként. Az érdekeinket kell érvényesíteni. Tárgyalástechnika, adás-vétel, amiben Orbán nagyon tehetséges. Magyarország néhány éve a fordulat után beárazta magát. Mára ott tartunk, hogy Budapest Európában egy új pólusként jelentkezik. Brit és német lapokban egyre többször olvasni: Európában két szemlélet ütközik. Merkelé, aki tárt karokkal fogadna be milliószám ide özönlő népeket. Azért harmincmillió muszlim idetelepülését tán nem kéne megvárnunk. A másik meg Orbán politikai racionalitása, ami nyíltan kimondja, hogy ez nem helyes. Így Európa nem tud megmaradni. A jó európaiakat jelenleg a magyar miniszterelnök képviseli a legláthatóbban. Ezt nem én mondom, hanem a környező országok népei mondják. Milyen jó lenne még több Orbán Viktor! A lengyelek már a magyar minta szerint politizálnak. Ha így marad, és – ez nyugodtan leírható! – ha külső erővel, akár erőszakkal nem fogják eltávolítani a közéletből elsősorban Orbán Viktort, vagy a magyar kormányt antidemokratikusan leváltani, akkor hosszú ideig még a jobboldal marad hatalmon. Persze, a politikában gyorsan változhatnak a dolgok!  Az esélyünk maga Európa, és a magyar ember. A tehetségünk. Egy másfajta valóságban az emberek lényegének és jellegének a megóvását kell fölvállalnunk. Kanizsaiként, közösségi emberként, szerb vagy magyar állampolgárként nagyon sok tartalék van még bennünket! Igenis jó esélyünk van arra, hogy megnyerjük a jövőnket!

Pk

SEHEREZÁDÉ

A történelmi föníciaiaktól aligha lehet rafináltabb népséget említeni, nem véletlenül először nekik jutott eszükbe, hogy naptárat készítsenek. Kellett az idő méréséhez valami rendszer. Ideje korán – pár ezer évvel Krisztus előtt – körbehajózták az akkor ismert világot. Kereskedtek, csereberéltek, és megalapozták a mediterrán térségre jellemző civilizációt. Amerre megfordultak telephelyeket, városokat teremtettek, letették az ókori műveltség fundamentumait. Közben üzleteltek, a pénzüket szaporították, gyarapodtak, de amikor elérkezettnek látták, akkor vitorlát bontottak, és sosem felejtették el megfordítani a hajójaikon az idejüket porciózó homokórát. 

Mindeközben Európa belsőbb területein, a hegyek és az átláthatatlan rengeteg erdők mélyén jóformán még prémekben vadásztak, gyűjtögető életmódot folytattak rettenetes, torzonborz embercsoportok. Emitt délebbre, Kréta és Egyiptom környékén már ismerték a pénz fogalmát, és nem tülkökből ittak, ha inni volt kedvük, hanem finom mívű égetett porcelán csészékkel koccintottak. Azt viszont senki emberfia még ki nem találta, hogy vajon a föníciaiak voltak-e a boldogabbak, vagy emezek, a barbár, büdös lábú, vad figurák?

2016 legelején hajlamos vagyok azt hinni, hogy mégis csak az erdőlakó hordák tagjai jártak jobban.
Meglehet: toprongyos lehetett a kinézetük, és a földbe vájt szegényes viskóik sem tűnhettek túlontúl lakályosnak. De az is biztos – nem fájt a fejük a drága percekért. Eszük ágában sem volt fém érméket, pláne színes fecniket rakásra halmozni. Tehát a kelleténél jobban egyik sem bonyolította túl az életét, mert a teli has, valamint a tűzhelyen lobogó láng éppen elég életörömre adott nekik okot. A pénz, amit a kaparcsi föníciaiak olyannyira szerettek, a vadonban nem ért semmit. Egy támadó medvét nem állított meg az előtte lengetett aláírt váltó, és a falkában vadászó farkasok sem tértek jobb belátásra a lábukhoz vetett ezüst tallértól. 

A kontinens vad lakói a kötelező vagyonosodás zsákutcás gondolatisága nélkül éltek. Az időt elnagyolva tartották számon. 

Holdhónapokat, nagyobb ciklusokat jegyeztek ugyan, ám az ötpercnyi késésre majdnem biztos, hogy legyintettek. Az évek elejével nem foglalkoztak. Legföljebb csak annyira, amennyire a magas hó állása, a zegernye fagyos idő, vagy az áradó folyó vize indokolttá tette.

Hát: akad mit elirigyelnünk tőlük… 

Mi már végérvényesen betáblázódva vagyunk kénytelenek létezni.

Kidekázott percek, órák, napok szerint. Robog velünk az idő vonata. A masiniszta régtől megkergülhetett, mert úgy érezzük, napról napra gyorsabban száguld alattunk az a bizonyos szerelvény. Nincs módunk rácsodálkozni az út menti fákra, szünetelni kicsit a mezők virágait szagolgatva. Hovatovább köszönni is képtelenek vagyunk a mellettünk elhussanó ismerős arcoknak. A mozdony fülsüketítő zakatolása elnyomja az emberi szót. A látvány csalóka. A sínek melletti telefonpóznák egymásba érnek. Tapasztaljuk a sebességet. És le nem ugorhatunk, mert aki a mozgó vonatból ugrásra szánja magát, az többnyire nyakát szegi. Vagy minimum nyomorékká válik, mindenki sajnálatától övezve. Nem sok választásunk marad tehát.

Esetleg annyi, hogy ilyenkor év elején igyekszünk fogadkozni. 

Hogy hanyagolni fogjuk az erős fűszerezést. Nem prédikálunk vizet, bort fogunk ezután inni. Több halat eszünk, és hetente csak kétszer kerül majd az asztalra édesség. Tornázunk esténként. Megeshet reggel néhány fekvőtámasz. A fizetésből minden alkalommal húsz eurónyit külön borítékban félre rakunk. Biztonságból. Sose tudni. Időben elindulunk a dolgunkra. Inkább tíz percet várunk, mint ötöt késsünk. Ha dicséretre nem érnénk haza, szidásra már nem sietünk. Visszavisszük a kölcsönkért talicskát, a hosszabbító kábelt, a vasvillát, és a rosszabbik, munkára való kötőféket. Nem csámcsogunk, teli szájjal nem beszélünk. Társaságban vigyázunk, hogy ne böfögjünk hangosan, és az utcán járva még a kóbor kutyának is illedelmesen, előre köszönünk. Cigarettára nem költünk. Megjavíttatjuk a fogainkat. Vasárnaponként legalább egy órácskányit kézen fogva sétálunk. Az idén be lesz meszelve a spejz is. Tavasszal pedig rászánjuk magunkat, és elutazunk azokhoz az utálatos ismerősökhöz. 

Elvégre 2016-ot írunk! Hovatovább ötven leszek. 

A fele már biztos kipipálva, atyaúristen, hogy múlik az idő! Hisz majdnem tegnap volt, még tisztán emlékszem rá, hogy a Kisstadion pályájáról a házunkig hallatszott az Omega együttes ’76-os koncertje. Mondjuk az sem ma történt, negyven éve, de akkor is… Attól még itt van előttem a Rózsa Pista bácsi, a két bitang nagy szürkéjével, ostorostul, érzem, hallom a suhogó csattanást a meztelen hátamon! A ballagás a Zárdában! A szegfű szaga az orromban! Az imént kaptam pofont attól a szabadkai rendőrtől! Azóta sincs biciklilámpám! Ültem a gimnázium padjában, reménytelenül beszerelmesedve; kísértem a lányt; táncoltunk, fogtam a derekát; aztán géppisztollyal célba lőttem; hazaengedtek Macedóniából öt napra; autót stoppoltam Budapestre; tüntettem a többiekkel, a meccsen szurkoltam, ugrabugráltam egy rock-koncerten; feszengtem nyakkendőstül az esküvőmön…Születtek a lányok; egy, kettő, három, jézusmária, már ők is bérmálkoznak; viszik a középsőt tánciskolába; a kisebbik házőrző kutya jóformán alig volt bolhás kölyök, most meg már az enyémhez hasonlóan neki is őszül a szőrös pofája; hát mi lesz itt kérem szépen?! Kettőt pislant az ember, és lezárják a szemünk?

Ejnye, ejnye.

Seherezádé! Te meg a környező népek, annak idején valamit nagyon elronthattatok!

Mesét ígértél. Ezeregy éjszakát. Ehelyett ezt kaptuk, amink van. Rövidke, valóságos gondokkal kistafírozott, kérdésekkel, kételyekkel átszőtt 2016-ot. És ez is csak el fog szállni. Mint a füst a szélben.           

Pk

Új Kanizsai Újság

2016.01.14.

KÉPEM

A magyarkanizsai Bárka Műhelynek jótékony céllal fölajánlottam ezt a képet. Ára nincs, aki igényt tartana rá és szívesen adakozik sérült embertársaink megsegítésére, keresse meg az intézmény illetékeseit, biztos örülni fognak neki.

Befelé nézés a kép címe.

KICSIM

 

Elég rossz modell. Folyton mozog.

Valahányszor a hátsó udvarban járok, megállok előtte. Meglehetősen nehéz beszélni vele. De azért szólok hozzá. Kicsim, mondom: jöttél?

Pedig hát nem ő jött, hanem én mentem őhozzá. Néha, nagyon ritkán úgy érzem, mintha válaszolna. Udvarias, kimért kotyogással felel. A maga nyelvén visszajelzi, hogy tudomásul vette az ottlétemet. Megengedem: örül is, ha láthat, annak dacára, hogy mégis csak az ő birtokán vagyok – emberként. Kis részt gazda (sima bőrű, mondaná a jó Fekete István), nagyobb részben kétségekkel, nyavalyákkal, ritka örömökkel, bonyolult lelkülettel megáldott vagy megvert emberi lény. Annyi a közös bennünk, hogy a Kicsim és én két lábbal állunk a földön. Illetve ez csak részben födi a valóságot. (Testközelinek számító hölgyismerősöm szerint ugyanis én néha egyáltalán nem két lábbal állok a földön. Biztos igaza van. A nőknek általában igazuk szokott lenni.)

A darálós helységben van a Kicsim ketrece. Szabadon csak akkor kószálhat, ha mi is vele vagyunk. Az a gondunk, hogy mindkét kutya ereiben ott a vadászvér. A kisebb egy tacsi keverék, s noha a kora – némi eufémizmussal – élemedettnek mondható, azért még elég szufla maradt benne, hogy egy utolsó tollas trófeával dicsekedve lépje át a kutyák paradicsomának a küszöbét. A másikról legyen elég annyi, hogy német vizsla. A madarász fajtából való, könnyű csontú szuka, ami a vadóc galambokat, és a trágyadombon elbambuló verebeket is rendre levadássza. Olyankor úgy néz ki az istálló környéke, mintha kiszakadt volna egy békebeli párna cihája…

Egyszóval a Kicsim a téli hónapokat rácsok mögött tölti. A saját jól fölfogott érdekében. Biztonságosabb. Így mindenki jól jár. A tyúk tovább tojja a napi egy tojásnyi normáját. (Nem egy sztahanovista alkat.) Én sem idegeskedek rajta, ezer máson amúgy is muszáj. És a kutyákat sem kell átkozva, legyilkosozva megverni, szentségelni velük az ösztönük miatt.

Idilli hát a hangulat. A hátsó udvarban rend van.

Olyannyira, hogy a minap össze is söprögettem. Kipucoltam a darálós meg a mellette lévő kinti szoba (a családban csak Egyes a neve) alját. Ez a lokál időnként férfias dühöngőként szolgál: cigaretta- és szeszszag úszik a levegőjében. Társalgó – így a művelt francia. Máskor műterem, ahol festek, firkálgatok, mikor mihez van ándungom. Ám az Egyes – ténylegesen – leginkább a nyergek, lószerszámok raktára.  

Itt szokta a Kicsim kiélni a szabadságvágyát.

Kikerül a ketrecéből, és amint rácsukom az Egyes ajtaját: elkezd garázdálkodni. Mindent leleltároz. Mint ómama, amikor látogatóba jön hozzánk. Kihúzza a zoknis fiókot. Bepillant a spájzba. Aha, mondja. Ebben az ahában csak ő tudja mi rejlik. Talán az, hogy rendben lévő, a zoknijaink többsége még nem lyukas. Vagy hogy maradt ennivaló ebédről, ott púposodik a kamrában az asztalon, nem spórolunk a hasunkon. A szobai cserepes virágok földje se száraz, és a nappali könyvespolc peremén megbocsátható az a finom porréteg. Ómama régi vágású asszony. Ha egyszer annyi ránc lesz a homlokomon, mint neki, talán az eszem is megjön, szokta mondogatni, és ilyenkor olyan világoskék a szeme, hogy visszatükröződni látom benne magamat. Aztán angyali mosollyal hozzáteszi. De addig: bolond, míg meleg, kisfiam.

Nyolcvanhat esztendő bölcsességével értelmetlen lenne vitatkozni. Ómama szent, punk-tum. Meg a korát illetően öreg.

Ahogy két évével a szárnyasok között a Kicsim sem fiatal csirke már. Karikás szeme alatt piros bőrredők gyűrűznek. Vaksin pislogva hol jobbról, hol balról gusztálja a világot. Alaposan megnéz mindent. A kengyel csillogó nikkelezése fölébreszti a fantáziáját. Odakap a csőrével, koppan a fém. Ezen meglepődik. Mi járhat a fejében, nem tudom. Ha akarnám, sem bírnám megmagyarázni neki, mekkora különbség van a katonai-, a gyakorló meg az angol nyereg között. Esetleg miként köll kozákosan nyergelni. A Kicsimet különösebben nem foglalkoztatja a lovazás témája.

A maga tyúknyi világa annál inkább. Neki egy lehullott zabszem föllelése hoz örömet. Megvidámítja, ha morzsát talál. Egy döglött légy meg maga a jókedv.

Nem illik emiatt lekezelni. Baromfi, húzza el a száját a legtöbb ember. Annyi esze van, mint egy tyúknak, replikáznak amonnét.

Csínján kéne osztani a malasztot. Dőreség lenézni az állatokat. Hisz egyenrangúak vagyunk velük. Egy firmában lettünk megreparálva. Semmi jogunk, erkölcsi alapunk a fölsőbbrendűségünket szajkózni. Elég, ha eszünkbe jut, hogy egy kutya sosem hagyná magára a kölykét. Vagy ha majd a Kicsim elül, és kotlósként kikölti a csibéket, az udvarra lecsapó, prédára vadászó karvalynak is neki fog rontani, hogy a fészekaljat védelmezze. Pedig csak egy ostoba tyúk. Nem ember. Nincs lelencháza, nappali melegedője, elvált szülők klubja, krízisközpontja, hajléktalanszállója, fiatal korúak börtöne, drogambulanciája, zárt osztálya, pánikszobája, ingyenkonyhája, szociális bérlakása, de még aggok háza sem.      

A Kicsim az, ami. Tyúk. Kiló húsz deka, ha van benne. A taréja egészségesen rőt.

Vele élünk. Nézem. A lábamhoz tipeg. A madárfélére nem jellemző módon megengedi, hogy óvatosan megsimítsam a vöröslő tollát.

Kárál egyet.  

Ilyenkor tyúklépésnyire van tőlem a boldogság.   

Kicsim - skiccek

 Pk

ALAGÚTJAINK LEGMÉLYEBB TANÚLSÁGAI

Ezt az írást holnap délben akartam kiposztolni. De mivel a várakozásaimat messze meghaladta a bejegyzésem utóélete, úgy döntöttem, hogy hatórányi kivárás után ideje lesz tiszta vizet önteni a pohárba.  

Pedig tudtam én a mondást, hogy aki szelet vet, vihart arat. Némi habozás után mégis belefogtam. Nemhiába. Boldogult nagyapám mindig mondogatta: kisfiam – bátor ember templomban is mer fingani.

A kanizsai alagutak szenzációs föltárásáról szóló blog-bejegyzésem ugyanis az első szótól az utolsóig hamis. Nem igaz.

Egy 2010-ben megírt április elsejei álhír adta az ötletet. Ma reggel olvastam. A Szarvason lévő kastély alatt hirtelen föllelt titkos alagútról szólt. Elhittem. A kölcsön vett latin mondás ott is szerepelt, de teljes valójában. Átböngésztem, s mivel latin tudásom gyenge, átsiklottam fölötte. Ám a kisördög nem hagyott nyugton. Kikerestem a google fordítóban mit jelent és akkor: leesett a tantusz…

Mert az általam szövegtöredékként jegyzett idézet így hangzik:

LIBENTER HOMINES ID QUOD VOLUNT CREDUNT.

 (Az emberek szívesen elhiszik azt, amit hinni akarnak.)

Nagyot nevettem. Egyúttal el is gondolkodtam.

Nem tehetek róla, az alagutak, pláne ha titkosak, mindig vonzzák a kíváncsiságomat. Vagyunk így ezzel jó néhányan Magyarkanizsán. Hittel vallom másokkal együtt, hogy a városunk alatt valamilyen alagúthálózat húzódik, a rosseb tudja melyik korból származóan.

Édesapám, több más kanizsai honfitársammal együtt megesküszik rá, hogy a Tisza alatt is volt alagút, gyerekkorában állt a téglás boltíveken, amikről a víz lemosta homokot...
Számtalan tanú igazolja (zömével idősebb emberek) hogy látták a bejáratokat. Némelyek az ötvenes években pár lépésig be is merészkedtek, de fotó sajna sosem készült, és az említett bejáratokat is – hogyhogy nem – "elfalazta" az idő.
Ettől függetlenül egy emberig vallja mindenki, hogy ősrégi alagútrendszer gyűrűzik alattunk.

Mindazonáltal nem viccnek, ízetlen tréfának szántam a posztot.

Hanem egyfajta látleletnek. Annak, hogy milyen kritikátlanul fogadunk el minden ostobaságot, amit az internet, pláne a fecebookos bejegyzések naponta a nyakunkba zúdítanak. Éppen ezért az írásomban hemzsegnek a valótlanságok.

Aki vette a fáradtságot, és kissé utána járt a hír igazának, hamar rájött arra, hogy se Győr, se tudományegyetem, se professzor asszony nincs. Ahogy a tudományoskodónak számító két idegen kifejezést is csak a bibliakutatás területén alkalmazzák. Közük sosem volt a latin mondattöredékekhez. Jól hangzottak, kapóra jöttek: beillesztettem mindkettőt. Ugyanígy kis kupszákodással azonnal kiderülne a turpisság, hogy az illusztrációként közölt fényképek jobbára angol nyelvű internetes oldalakról lelopkodott fotók. Elég, ha secret tunnel címszó alatt rákeresünk egyikre-másikra. (Kettő középkori angol- és francia kastélyok alagútját ábrázolja, egy pedig valahol a Közel-Keleten készült, ha jól emlékszem.)

Azt már leírni is röstellem, hogy Magyarország egyik legolvasottabb hírportálja is átvette a blogom álhírét, és a vezető hírfolyamában leközölte. (Jóindulatúan szóltam ugyan nekik, csak kissé későn…)    

Abszurd csavarként a végére már-már önleleplezően a szabadkai muzeológusok vonakodását is hozzáírtam, hátha. Biztos cinikusan hangzik, és lehet szomorú, de itt minálunk ez a fajta hozzáállás is teljesen életszerűre sikeredett...

Az egésznek, túl azon, hogy kissé görbére sikerült tükrön át ugyan, de valamilyen szinten láttatja esendőségünket, sebezhetőségünket, azért annyi hozadéka mégis csak lett, hogy ismét fölbolydult a város. Amolyan gumicsizmás Orson Welles-i bolondozásom nem múlt el eredmény nélkül.

Egyrészt – elég kemény bizonyítékul szolgál a kiszolgáltatottságunkra.

Másrészt: lelkes emberek már a negyedik (ezidáig ismeretlen) címet küldik, utca-házszámmal, ahol érdemes kutatni, mert az ottaniak elmondása szerint téglás, boltíves járatok húzódnak alattuk. És mivel magam is érdekelt vagyok, mert egyik mániám a kanizsai alagútrendszer föltárása, és szentül meg vagyok győződve a létezéséről – a vártnál jóval többet kaptam, nyertünk a blogomon közölt álhír tanulságaitól.

(Mégis: miért van olyan érzésem, hogy a mostani cáfolat után is lesznek olyanok, akik tetszikelni fogják, és megosztják azt, ami nyilvánvalóan nem igaz?)

Pósa Károly

SZENZÁCIÓ MAGYARKANIZSÁN!

MEGTALÁLTÁK A VÁROS ALATT HÚZÓDÓ ALAGUTAT!

A beomlott bejárati rész

2016 első napjaiban, valószínűleg a hó által fölázott talaj miatt Magyarkanizsa egyik kevésbé frekventált pontján beszakadt a föld!

2016. január 5-én délután, lakossági bejelentés alapján előbb a közművek szakemberei vizsgálták meg az üreget. Látva a nem mindennapi beomlás körülményeit, szóltak a szakembereknek.

A fölkért két építész-statikus mellett jómagam, helytörténészként lettem értesítve, hogy a helyszínre érve véleményezzük és dokumentálhassuk a látottakat.

Mint a sebtében elkészült fényképek egyikén is látható, az alagút belmagassága  nagyjából 2,2 méter. Az alját kb. 25 centiméteres iszapos talajvíz borítja. A fugákon itt-ott áttörő gyökerek kísérteties látványt nyújtanak. Valószínűleg az egyik ilyen vastag gyökér okozta a mostani omlást is, meglazítva a bejárati boltív tetejének tégláit. Megfelelő védőfölszerelés és biztosítás híján csak pár lépés erejéig hatoltunk be a járatba, de amit láttunk, az így is lenyűgözött bennünket!

A bizonyító első fotó!

Mintegy négy méteres egyenes, de lefelé ereszkedő szakasz után, az alagút elágazik.
A délkeleti irányban (a Zárda-felé ) be van omolva, ez majd a jövőben további feltárási munkát igényel. A másik irányban először keletre tart, majd ahogy a fotón is látszik, elfordul észak felé, a Tisza folyó irányába. A mobiltelefonommal készített képek tanulsága szerint mind a rézsút lefelé lejtő bejárati rész, mind a beltéri üregek téglázása viszonylag épen maradtak. Amit gyorsan sikerült megállapítanunk: a bejáratnál leomlott téglákon az Osztrák-Magyar Monarchia idején égetett téglák jegyei láthatóak, a jellegzetes süllyesztett koronás EC monogrammal. Ez azt föltételezi, hogy az alagút(ak) bejáratát valamikor a XIX. század második felében zárhatták le, illetve falazták be.

A bejárati rész jobb oldalán vállmagasságban, halványan kivehető, de hiányos szöveg van az egyik téglába vésve. A minden bizonnyal latin szövegtöredéket lemásoltam.

                          LI…TER …ES ID, Q… LUNT  CRE…T

Az ismeretlen, szaknyelven deuterokanonikus vagy unsubstantional szövegtöredéket a tegnapi nap óta régi kedves ismerősöm, egykori előadónk, a Győri Tudományegyetem latin nyelvű tanszékének kriptolingvisztikával foglalkozó szakembere, Dr. Gaál Erzsébet vizsgálja.

A szerbiai régészeti törvényeknek eleget téve értesítettük a Szabadkai Múzeum munkatársait is, de ők a pravoszláv karácsonyra való tekintettel a föltárás elodázása mellett döntöttek. Később érkezett a hír, hogy sem az időjárás, sem a Múzeum anyagi keretei nem teszik lehetővé a helyszínre történő kiszállást, a vizsgálatot, a szakszerű kutatást, ezért a helyieknek a beomlott üreg biztonságos visszatemetését ajánlották, és a kanizsai lakosok megértő türelmét kérték.

Az illetékesekkel együtt mégis úgy döntöttünk, hogy a kérdéses üreget megjelölve szabadon hagyjuk. Természetesen tartva az esetleges kíváncsiskodóktól, vakmerő kincsvadászoktól, óvatosságból a helyet körbekerítettük, álcázva kibiztosítottuk.
Iideiglenesen elfedtük, és a helyszín pontos koordinátáit, adatait a hivatalos kutatás megkezdéséig nem is kívánjuk publikussá tenni.

Beljebb hatolnunk egyelőre nem volt ajánlott

Nekem, mint a föltárást elsők között végzőknek csak annyi a kötelességem, hogy míg a megfelelő összeg nem áll rendelkezésre, tájékoztassam a széles nyilvánosságot arról az örvendetes tényről, hogy annyi találgatás, mendemonda után végre megoldódni látszik Magyarkanizsa egyik legnagyobb talánya, és lelepleződik az alagutak titka!

Hamarosan bővebb részletekkel is szolgálunk!

Pósa Károly