2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Orbán Viktor. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Orbán Viktor. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. január 22., csütörtök

Z, MINT ZOMBI GENERÁCIÓ



Z, mint zombi generáció

Ha valaki netán nem tudná: Pankotai Lili egy pünkösdi királylányságát élő ellenzéki megmondó. Olyan húsz év körülire saccolom a korát. Bízvást lehetne a lányom, de mindkettőnk nagy szerencséjére nem az. Eddig jobbára elengedtem a fülem mellett a lamentálását. Istenem, húsz éves! Húszévesen mond az ember sok hülyeséget... Legyintettem rá, bonhómiával vettem egy-egy veretesebb megállapítását. Aztán mondott egy akkorát, amitől a plafon csillárja is kilengett, és erre már muszáj volt reagálni. 
Egy szélsőliberális női lapnak válaszolta: „Jelen pillanatban a magyar politikai kultúrában nem az önazonosság és a hitelesség számít szavazatleadásakor. És ez most így helyes szerintem, mert jelenleg az a kérdés, hogy leváltjuk-e Orbán Viktort vagy sem.” Elolvastam még egyszer, tán rosszul értem, de nem. Tényleg ezt és így mondja: Orbán leváltása minden morális parancsot felülír. 
A „szent cél” érdekében bármi megengedett. Aha.
Figyelj, kislány! 
Némi elégtétellel, de minden öröm nélkül látom, hogy ti, Pankotai Lilik, meg a kompániátok, a szabadelvű emlőn nagyra nőtt csecsemők képtelenek vagytok kikapcsolni: bármit csináltok, mindig ugyanazon jár az eszetek. Elátkoztátok magatokat, önként. Pedig az életnek örülni kell. Persze, lehet egész nap egy trágyadombot is szagolni, de akkor ne panaszkodjatok! Akit Isten szeret, annak nehéz sorsot ad. Aki pedig folyton a könnyű életet hajkurássza, a kényelmet, a biztonságot másoktól várja el, az hamar a kárhozat útján találja magát. 
Az a baj Lilikém, hogy ti, vagyis a magadfajták nem járnak templomba. Nem szeretitek a csöndöt. A saját vélt nagyszerűségetek visszavetülése nélkül ki sem bírjátok egy percre sem. Aztán csodálkoztok rajta, hogy a zaj, a káosz, a kiúttalanság és a nihil megeszi a lelketeket. Azt hiszitek a Facebook-harcmodor egy lázadás, ami értelmet ad az életeteknek? Megsúgom, a lázadók nem ti vagytok, hanem azok, akik vasárnaponként a gyerekkocsit tolva, a nagyobbik gyereket kézen fogva misére mennek, majd a nagyszülőkkel a családi asztalnál ebédelnek. Ma a normalitás a lázadás. Ti meg sehol.

A hazugságok revüje

A minapi jégkorcsolyás világversenyen föllépett egy magát nőnek képzelő férfi, és korcsolyával a lábán bukdácsolva ízetlenkedett a sokaság előtt. Később azt nyilatkozta, világ életében erre vágyott, jégkirálynőként elbűvölni a közönséget. Hát, nem nagyon sikerült neki. Kiröhögték.
Ez a hír nem újdonság. Már a múltkori téli olimpia megnyitóján is bohóckodott egy félkegyelmű, mert megengedték neki. 
Hol van már az a régi szép történet, amikor Knézy Jenő a térdét csapkodva, kacagva, káromkodva ámuldozott az olimpia úszó számán, ahol egy afrikai versenyző (a helyi olimpiai bizottsági elnök fiacskája) gyakorlatilag száz métert is alig bírt a víz felszínén evickélni, csaknem belefulladt a medencébe. Akkor azt hittük, mindez vicc. 
Nem... Mára ez a valóság! 
A nőnek felesége, a férfinak férje van a Netflix sorozatokban. Németországban állat-kuplerájok nyílnak, máshol meg kivezetik a nyelvből a női-férfi nemet, semlegesre maszatolnak. Focimeccsek előtt térdelnek, a szexuális aberrációt ünneplik. A budapesti Főprájdmester szivárványos zászlóval henceg, közben a székelyekét szégyelli kitűzni az ország fővárosában. Az ellenzék vezetője pedig egy olyan vállalhatatlan pszichopata, akiről minden épeszű tudja, hogy egy utolsó gazember, mégis tömegnyi magyarnak mondott honpolgár elalél a hazugságaitól. 
Pedig a helyzet baromi egyszerű. Peter Magyar azt mondta, hogy az adókérdésekben majd a szakemberek döntenek, az lesz, amit a szakemberek mondanak. Majd a tiszás szakembereik összeültek és azt mondták, hogy legyen egy 22%-os és 30 %-os sávokkal kiegészített többsávos személyi jövedelemadó rendszer, ha ne adj' Isten ők kormányoznának, majd a Tarr Zoltán nevű elnökhelyettes, a Tisza Párt alelnöke azt mondta, hogy erről nem szabad beszélni a választásokig. „Meg kell nyerni a választásokat és utána mindent lehet”. 
Ehhez nekem valójában nem kell semmit hozzáfűznöm: egy normális politikai klímában Tarr nyilatkozatával egy időben, még ugyanabban a percben azonnal véget ért volna a Tisza Párt története. Nem tudok olyan példát mondani az elmúlt évekből, évtizedekből, lehet, hogy valaki tud, én nem tudok egyet sem, nem csak Magyarországon, hanem Európában, világszerte, hogy egy párt megnyerte volna a rákövetkező évben leendő választásokat, úgy, hogy közben azt mondta, be fogjuk csapni az embereket. Mert ők valójában ezt mondták.
És mégis akad olyan, aki mindezek után beáll a szélhámosok közé.
Ez a bizonyítéka annak, hogy a pokol itt világlik az ablakunk alatt, a gyehenna tüze már az előszobánkban lobog.

Kettős bárca

Ukrajna újabb, 800 milliárd dolláros Brüsszelnek benyújtott számlája más szemmel nézve: Magyarország 2004 óta, befizetőként a közösbe, nettó 73 milliárd eurót kapott az Uniótól. Ennek az összegnek most a tizenegyszeresét (!) igényli a szőlőcsősz ruhás, amelynek az országa tíz éven keresztül gyakorlatilag Európából akar élni. És - hahó! - ezt a 800 milliárdot nem védekezésre, hanem nyugdíjakra, fizetésekre, az állam működésére kéri. Ez olyan irdatlan összeg, ami elegendő lenne 40 éven át a magyar nyugdíjakra, vagy 60 évig finanszírozhatná a magyar családtámogatási rendszert. Persze, ha a tiszás kompánia messiásán múlna, ezt is zokszó nélkül átutalnák Kijevbe, csak ne kelljen elszámolnia a Dunába dobott telefonnal, meg a belterjes tőzsdézésével.



2025. június 18., szerda

POÉNGYILKOSOK


Poén 1.

Egy Miskolcról nagyra nőtt stand-up komédiás tátott szájjal beszaladt a tisztességesség és az emberi méltóság által ültetett speciális erdőbe. Cigányozott, zsidózott, tőle telhető alpári módon. Most visszavették tőle a korábbi szakmai kitüntetését, a Karinthy-gyűrűt. Ide kívánkozik, hogy Karinthy Frigyes is meg-megeresztett zsidós poént, de hogy értsük a különbséget, ő ilyeneket írt: 
“Antiszemitizmus. 
A zsidók csalnak – üldözzük a zsidókat! 
Üldözzétek a csalást – ha igazatok van, annál rosszabb a zsidókra!”
Ugye mennyivel több, mélyebb és finomra hangoltabb, mint az “Auschwitzből szökött nénikék” meg a “tetves dakoták” emlegetése! 
Ezzel együtt Aranyosi csak egy tünet a magyar közélet mocsarában. Most Mérő Verától kezdve az összes balliberális vértolulásos arccal mentegeti, mosdatják, mondjuk én a Mazsihisz felől se hallottam egy nyikkanást se, holott anno Kövér László "köteles" beszédénél, amikor annyit talált mondani, hogy "akinek nem tetszik, fel is kötheti magát" egy emberként horgadt fel a humánum iránti elkötelezettség és ordítva követelték Kövér fejét, bajszostól. Azidő tájt az SZDSZ-t vezető Kuncze Gábor sokkal bornírtabban fogalmazott: ciánkapszulát kívánt az ellenoldalnak, azt meg heherészve fogadták az övéi, lapogatták a vállát, megmodta a Gabi a frankót! 
Pedig egyszerű ez: nem cigányozunk, nem zsidózunk. Sehol. Semmilyen körülmények között. Ahogy a "bajszos szar" meg a "csüngőhasú" bevett toposz lett amott, úgy ezen a félen a válasz a "poloskázás". Ezzel nincs baj. Ez a közéleti szereplők sorsa, benne van a munkaköri leírásukban, vállalniuk kell a kritikának szánt legalpáribb minősítéseket is. Mária-Teréziát is birodalom szerte suttogva kurvázták. (Teszem hozzá: igazságtalanul.) De komplett nációkat, közösségeket nem sértegetünk. A származása okán senkit. Ez alap. 

Poén 2. 

Még emlékszem Zoran Đinđić meggyilkolására. Szerdai nap volt, hét közepe az iskolában. Délutánra mentem, addigra a tanáriban mindenki a tévére meredt. Döbbent csönd ült, pedig 2003 márciusát írtuk, bő tízévnyi háborúzás, bombázások, töméntelen erőszak volt mögöttünk. A szerb politkum vezetője elleni merénylet sokkolt bennünket. Visszahozta a vériszamos emlékeinket. Tavaly – hogy másokat ne soroljak – Trump és Fico is célkeresztben volt. Ide jutottunk. 
A minap letartóztattak egy 44 esztendős férfit, mert a magyar miniszterelnök kivégzését helyezte kilátásba. A hatóságoknak könnyű dolguk akadt, ez az észlény a merénylet tervét meg is osztotta a világhálón. A rajtaütés után a jajgató kórus menten el is kezdett brekegni. Diktatúra ez, kérem, virtigli fasizmus, ahol egy “viccnek szánt” politikai gyilkosságért is bilincs kattan a humort kedvelő kezén. Másnap nyilatkozott a letartóztatott apja. Mikor jöttek a kommandósok, már tudta, miről lehet szó. A fia videóit látta, szólt is a 44 éves gyereknek, baj lesz ebből kisfiam. Szóval az apja látta a videót és mégsem tudott hatni a 44 éves tacskóra. Bájos család. Mindazonáltal a nyilvánvalóan csökkent értelmű bérgyilkolászt nem menti föl semmi, ilyet normális társadalomban sehol sem engednek, mindenhol lecsuknák. Tudomásul kell venni, hogy bombariadóval fenyegetni, erőszakra buzdítani, pláne mások, célszemélyek életének kioltását hangsúlyozni nem vicc, hanem szankcionálandó dolog. 44 évesen majd most megtanulja, mi a felelősség. Mentegetni lehet, láttuk, Fico merénylóje is maszületett báránnyá lett, másnap már a diliflepnijét keresgélték. Őszintén, én a felbujtókat ugyanígy kérdőre vonnám, lett légyen szó kommentelő névtelen pszichopata, vagy nevesített "pártvezető" pszichopata az illető: minden hergelő, az etikát sutba vágó szavukat elszámoltatnám. Mert hát szeretnek messziről nagyokat odamondogatni, az interneten emberkedni. Aztán ha egyszer egy kicsit karakánabb volt sportriporter testközelből kérdőre vonja őkelméket, akkor hullasápadt arccal tikkolnak a szemek, és remeg a száj.

2025. január 8., szerda

HATÁRTALANUL DÉLVIDÉKI AKAROK LENNI

Falu széle - festményem

Most, hogy immáron Románia és Magyarország között gyakorlatilag eltűnt a határellenőrzés, napok alatt nyilvánvalóvá vált, mekkora hozadéka van a régiók egybeolvadásának. Makót, Hajdúszoboszlót, a korábban vakfoltnak számító délkelet-magyarországi térséget elárasztották a romániai turisták. Románok, partiumi magyarok mennek vásárolni, fürdőzni. Bizniszel mindenki. 

A január elsején életbe lépett szabad határátjárás egy hét alatt bámulatos mutatókat produkált. Mi lesz itt egy-két év múlva? 
A választ sejtem nagyon régóta. Volt időm gondolkodni rajta, lévén bennünket is erősen érint, miként alakul a délvidéki sorsunk.

Monomániásan azt hajtogatom immáron vagy huszonöt éve, hogy nekünk, délvidéki magyaroknak az lesz a demográfiai mentsvárunk, a fogyásunk megállítója, sőt visszafordítója, amikor Röszkénél, Kelebiánál vagy Tiszaszigetnél enyhül a határhelyzet.

Nem kell Schengen, csak legyen végre hatékony, gyors és kíméletes a határellenőrzés, ne kelljen rendszeresen órákat rostokolni, többet várni a határon, mint amennyi a tulajdonképpeni utazás össz időtartama lenne.
Mert jelenleg az a helyzet, hogy például Zentáról Budapestre – párperces okmány ellenőrzéssel – szűk három óra alatt el lehet(ne) jutni. Ám ez, lássuk be: ritka madár.
Ha egyszer – legalább a határövezetben élőkkel kivételezve – élhetőbbé tennék a határátlépést, meggyőződésem, hogy a bácskai-bánáti szerb közigazgatású – de zömmel magyarok lakta – térség hamar a szegedi, szélesebb értelemben vett agglomeráció része lenne, számos áttelepülő dél-magyarországi családdal, akik kihasználnák a nem EU-s Szerbia olcsóbb lehetőségeit. A régió új befektetőiről nem is beszélve.

A Tisza-mente ma is tömbben élő magyarságának sosem Szabadka, hanem Szeged volt a természetes gazdasági-kulturális centruma. Trianon után már a '60-as évek enyhülése megmutatta, bevásárolni, szórakozni, majd egyre sűrűbben tanulni is Szegedre ment, aki megtehette. A balkáni krízisek alatt is jobbára Szeged és környéke volt a kényszerből oda költözők, az oda menekülők célállomása.
Érthető ez a kötődés: közel van a szülőföldhöz, hasonló karakterekkel, az otthonosság évszázados ismérveivel. 

Lépjünk a mába.
Szerbia – vélhetőleg – sosem lesz EU tag. (Mire oda jutnának, addig az EU bedöglik. Nem kár érte. Ezért a formájáért semmiképpen.) De ha egy új struktúrában a határ átjárhatóbbá válik, jó esélyt látok arra, hogy ezres nagyságrendekben lesznek olyan dél-magyarországi családok, akiknek az olcsóbb ingatlanok, az olcsóbb élet és az egyedi szerbiai lehetőségek – például az adózás – okán megéri majd Bácskában élni, mellette Magyarországon dolgozni, ingázni, vagy valamilyen délvidéki vállalkozást kezdeni. Aki most Rábén fillérekért adja el az ingatlanját, gondoljon bele, húsz perc alatt Újszeged elérhető...

Ezért tartom a Vucsity-Orbán történelmi léptékű szövetségét ócsárlókat nem csak szimplán károsnak, de bosszantóan rövidlátóknak, meg ezzel együtt önsorsrontónak.
Ugyanis egy biztos alapokon álló, stabil, kiszámítható magyar-szerb együttműködés nem csak a délvidéki magyarságnak mutat megnyugtató jövőképet, hanem az EU-n kívüli Szerbia – vegyük csak a hagyományosan kiváló orosz kapcsolatait – olyan kivételes lehetőségeket kínál, ami már a világpolitikai értékrendszerben is ötcsillagosnak számít.

Tartom magam a nagy Bismarck mondásához – eddig mindig igaznak bizonyult: "Összenő, ami összetartozik."
És ehhez már nem kellenek virágkoszorúval bemasírozó honvéd csapatok. Ehhez élhető életminőség kell Csongrádban és Bácskában, szabad áttelepüléssel, csomó kedvezménnyel, gesztusokkal egymás iránt, a bürokrácia minimalizásával és a jólétet szavatoló mozgó, mozdítható tőkével.
Ha teli a gyomor, senkit nem izgat, ahogy régebben sem izgatott, milyen nyelven köszön át a kerítésen a szomszéd. Bizakodó vagyok. Jó irányba haladnak a dolgaink. 
Mindazonáltal az általam vázolt áttelepülés optimista forgatókönyve csak tüneti kezelés lenne a demográfiai problémáinkra. Egy, a sok megoldás közül.
Végső soron azonban gyermekek kellenek. Saját erőből biztosítani a holnapot. 
Ez lenne a legideálisabb opció. Más nem oldja meg helyettünk. A beteljesülése csak rajtunk, bácskai-bánáti magyarokon múlik. 

2024. november 20., szerda

Rossz-e Rossi?

Rajzom

Rossi

Tévém nincs régóta. Nem is lesz.
A Kossuth Rádión középhullámon hallgattam a kedd esti Magyarország-Németország meccset az öreg tranzisztoromon, ami más állomást nem fog.
Nem vagyok focidrukker, a labdarúgáshoz nincs közöm, sosem értettem hozzá, de magyar vagyok és a válogatott meccseit általában kísérem. Szurkolok nekik, mert így kívánja a tisztesség. Örültem a mérkőzés végeredményének. Annak már kevésbé, amit előtte és közben láttam, olvastam.
Fogalmam sincs, más nemzeteknél, más országokban is ez a szokás dívik-e, ha igen, akkor sem kéne átvennünk, hogy siker esetén a korábban vonyító kórus átvált hozsannázóba és ha kikapunk akkor meg fordítva.
Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy a magyarhoz hasonló mértékben az aktuálpolitikát sehol sem fűzik ilyen erős szálak a focihoz.
Marco Rossit lehet bírálni, mert véleménye mindenkinek van és a kritika is jól jön, hátha van benne igazságtartalom. De az elismert olasz sportszakembert személyében gyalázni – ahogy az a közösségi oldalakon, vagy az online média komment falán tapasztalható – ellentmond minden emberi minőségnek. Értem én, hogy egyesek szerint ha a csapat rosszul szerepel, akkor egyben Orbán Viktor gyengül (esetleg bukik).
Csak az emberalattjáró üzemmódú polgártársak azt felejtik el, hogy – egyelőre, még – nem Magyar Péter ellette meg a focilabdát, hagyjuk már meg a sportot annak, ami.
Ugyanakkor Rossi és Orbán is letett valamit az asztalra.
Magyar Péter meg csak az asztal alá. A diktafont.

A nap híre

A nap híre nem a magyar-német döntetlen, hanem az, hogy Lévay Anikó válik Orbán Viktortól! Ráadásul Orbán már jelezte, kilép a Fideszből, ahol eddig is csak azért volt pozícióban, mert erre kényszerítette Rogán Tóni TEK-es kommandós csapata. Lévay szerint Orbán többször színlelt öngyilkosságot, sőt fenyegetőzött, erőszakoskodott, amit Orbán rögzített is az ürgebőrbe varrt diktafonjával. Tegnap már a magyar miniszterelnököt egy kétes hírű éjszakai szórakozóhelyen látták, ahol tizennyolcnak mondott nagylányok bugyivonalát keresgélte az orrával.
Ezután összeszólalkozott egy az ellenzékkel szimpatizáló vendéggel, annak telefonját elorozta, majd a szokott diktatórikus modorában a Dunába hajította. Előtte még levideózták, amint a diszkó kidobói a nyakánál fogva kipenderítik a buliból és ürülékes ülepű csőnadrágjában kacska léptekkel elimbolyog a Margit-híd irányába.
Hírlik az is, Alekszandar Vucsity elnök most készíti elő a volt magyar miniszterelnök búvóhelyét a hírneves szerb tengerpart legszebb helyén – Vukojebinánál... Személyi titkárt is biztosít neki a szerb állam, Mikes Kelemennek hívják. Ha mindez nem lenne elég, Belgrád nagyvonalúan megígérte neki az örök életet és az ingyen sört is. 
Annyi biztos, holnaptól már Orbán csak sima EP-képviselőként folytatja, de a mentelmi joga így is védi. A Tisza Párt tehetetlen. A párt kommunikációs osztálya táviratban sürgeti a NATO-t, mielőbb lépjen az ügyben.

Igen, ironizáltam.
A "mi lenne ha" alapon vontam egy párhuzamot. Nem akarom bő lére ereszteni, pedig lett volna még néhány ötletem, szembesítés gyanánt, mi fán terem az egyik oldal morális dicsősége, mit meg nem engednek maguknak és felkentjüknek a szektások.
Ezt a fajta zabolátlanságot nemhogy megtorolni, hanem még dicsérni nem pusztán politikai hiba, hanem egyszerűen emberi galádság. 
A Tisza füttyenetnyi sikere elszállóban, és hogy ez így történt, abban pont a Poloska a legfőbb ludas. Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy a közelmúlt hírhedt közvéleménykutatásai csak kamu fedő akciók. A Tisza Pártnak nincs struktúrája, koherens világképe, semmije. Csak a Poloska slicce. Az a néhány szikkadt háziasszony, gyakorló elmebeteg kommancs, aki emiatt rá szavaz, kevés lesz 2026-ban. Déja vu érzésem van. Márky-Zaj Péter csillaga ugyanezt a vágyvezérelt parabola ívet futotta be, mígnem loccsant a kübliben.

2016. január 16., szombat

ORBÁN VIKTOR MÉRETARÁNYOS BÁTORSÁGA



Szentesi Zöldi László külpolitikai újságíró, író, tévéműsorok szerkesztője volt a Rákóczi Szövetség decemberi vendége. A Magyar Demokrata hetilap főmunkatársát néhány villámkérdés erejéig a közéletünkről, az aktualitásokról, a politika huncutságáról faggattuk. Bevezetőjében önmagáról így vallott:

„Szentesen születtem, Csongrád megyében. Szeged éppen félúton található Magyarkanizsa és a szülővárosom között. Valamikor egy tájegység voltunk a bácskaiakkal. Hasonló a beszédünk, a dél-alföldi szokásaink, és a Tisza még a mai napig közös élményünk, összeköt bennünket. Emiatt a Délvidéket mindig is jobban értettem, mint a Székelyföldet, vagy a Felvidéket, amik ugyan elbűvöltek, de igazán itt érzem otthon magamat. Nagyon sokat jártam ide. Teljesen olyan, mintha haza jönnék. ’93-ban kerültem az itteniek által is ismert Panoráma című televíziós műsorhoz. Az azóta sajnos megboldogult Hornyik Miklós újvidéki író, irodalomtörténész hozott össze a szerkesztőséggel. Szegedi főiskolásként a Világszövetség című lapnak külsőztem, amit Hornyik szerkesztett. Addig-addig, hogy fiatal riporterként beajánlottak Chrudinák Alajosnak. Jó iskola volt. Egy év alatt elsajátítottam a szakma alapjait, amiket mindmáig hasznosítok. Péntek este Délvidéken is rengetegen ültek a tévé elé, és nézték a Panorámát, a válsággócok képeit, a háborús tudósításokat. ’94-ben aztán a szocialisták elsöpörték a műsort, átalakították a tévét. Rövid Duna TV-s kitérő után kerültem az írott sajtóhoz. Először a Magyar Nemzetnél dolgoztam, majd a Magyar Hírlapnál főszerkesztő-helyettes, újságíró. Egy pár éve viszont a Magyar Demokrata hetilap főmunkatársa vagyok.”
– Immáron csak lapot szerkeszt?
– Eldöntött tény, hogy most már maradok az írott sajtónál. A külpolitikai újságírás a televízióban gyakorlatilag megszűnt, nonszensz. Nincs külpolitikai magazin, a stábok nem utaznak külföldre. Elsöpörte az internetes korszak. Ma már két kattintással valaki ott lehet a helyszínen. Emlékszem, annak idején milyen egzotikus utazásnak számított például Belfast. Két magyarral nem találkoztunk. Míg egy hétig ott forgattunk, teljesen magunkra voltunk hagyatva. Négyszer jártam ott. Teljesen más volt akkoriban. Ma – Belfastban – kis túlzással, de több magyar él, mint egy Somogy megyei faluban. Húsz-huszonkét évvel ezelőtt sokkal bonyolultabb volt egy utat megszervezni bárhová. Beköszöntött az online világ. Ennek van egy hátulütője is. Fölhígult a szakma. Régen rangot jelentett újságírónak lenni. Sokáig nem tudott a pályán maradni, aki tehetségtelen volt, nem tudott írni, vagy nem voltak önálló gondolatai. Ezek a korlátok mára eltűntek. Mindenféle bolond internetes fórumon irkálhat akárki. Tényezőnek vélik magukat a névtelenül kommentározó, pongyolán író emberek. Valójában sekélyességgel, trágársággal, gyakran alpári módszerekkel pótolják a szakmai tudásuk hiányát. Olyanok is újságírónak hiszik és mondják magukat, akik nem értenek hozzá. Felkészületlenek, lesújtó a véleményem róluk. Közben persze vigyáz az ember, ne tűnjön nemzedéki rivalizálásnak, amit mondok, mert tényleg nem erről van szó. Hogy mennyire visszaesett a színvonal: üssünk föl egy Kosztolányi kötetet, és olvassunk bele, hogy száz éve ez az ember hogy írt. Majd hasonlítsuk össze valami frissen végzett egyetemistáéval, aki politológia, vagy újságírás szakon végzett. Aki elolvas reggel három cikket és jó esetben ír róluk egy negyediket. Vissza kéne adni a magyar szó, az írott nyelv, a szépíróság becsületét. A sokoldalúság ma már ritka erény. Egypólusúak az újságírók. Vannak sztárújságírók, akik bizony csak egy-egy műfajban tudnak letenni valamit az asztalra. Megírnak egy tudósítást, egy interjút, de jó riportot már nem. Mert nem ismerik a mesterfogásait például egy publicisztikának. Én szerencsés vagyok. Sok olyan idősebb és fiatal kolléga vesz körül, akik manapság is maradandót tudnak alkotni. Mindazonáltal 15 év újságnál eltöltött idő után, azt hiszem joggal mondhatom, hogy az írott sajtó jelentősége csökkenni fog. A hetilapok „hátterező anyagokra” álltak rá. Nem bírják a hírversenyt az internetes portálokkal szemben. Már látszik, hogy az azonnali híreket az online világ bekebelezte. A hagyományos, papír alapú hordozóknak, a napi- és hetilapoknak maradtak az elemzések. Egyre sűrűbben szűnnek meg jó nevű világlapok, amivel semmi bajom nincs. Verseny van, üzleti verseny. Én csak azt szeretném, ha mindez a könyveket, a könyvkiadást nem érintené. Pedig kihatással van rá. Ettől függetlenül a könyv maradni fog. A könyv nemes matéria, jó a kézbe venni. Időtálló. Értéket képvisel.
 - Politikai értelemben hogyan látja Magyarországot?
Magyarországon, ha így marad a rendszer alapvető politikai fordulatra nem látok lehetőséget. Megjósolhatóan hosszú időre berendezkedik a Fidesz. Az a formáció nem mutatkozik, ami váltópárt lehetne. Az összes ellenzéki vonulat belső bajokkal sújtott. Személy szerint ezt nem bánom, mert az utóbbi időben, mi – nemzeti gondolkodású magyarok – annyi minden jót kaptunk Orbán Viktor kormányától, hogy az egyelőre a legszebb reményeinket is túlszárnyalja. Emlékezzünk rá: nem régen még érvénytelen volt a népszavazás a kettős állampolgárságról. Ma – alanyi jogon minden magyar megkaphatja ugyanazt. Vagy nézzük meg, hogyan működik a magyar-szerb állami viszony? Miközben folyamatosan a jobboldali kormányokat éri a vád, hogy rossz szomszédságpolitikát folytatnak. Bár szerintem a baloldal a maga regnálása idején sokkal kártékonyabb volt. A magyar-szerb viszony negyed százados tetőpontján van. Hovatovább az egész huszadik században sem volt ilyen jó! Pörgessük csak vissza a jugoszláv időkre! Békésen megfértünk ugyan, de gazdasági-politikai értelemben nem volt ekkora összefonódás, függőség, mint most. Ügyelünk egymásra. Elég, ha látjuk, mit művel Horvátországban az ottani baloldali kormány… Ezzel szemben Belgráddal szinte felhőtlen a kapcsolat. Igaz, olykor elhangzik egy-két élesebb mondat, de ez a diplomáciában mindennapos. Szerb részről – megítélésem szerint – ennek a hátterében két dolog munkál. Egyrészt ott a gáztározók kérdése. Bármennyire is stratégiai partnere Oroszország Szerbiának, a magyar felet, vagyis a magyar gáztározókat nem lehet megkerülnie Belgrádnak. Másrészt a szerbek az Unióba törekednek. Épül a közös infrastruktúra, a Belgrád-Budapest gyorsvasút. Számos dolog történik, mindkét fél előnyére. Akár gesztusok szintjén is. Tehát a magyar kormány idáig jól dolgozik. Természetesen olykor hibáznak, de ezzel együtt elmondható, hogy ha nem Orbán lenne a miniszterelnök, példának okáért akadna okunk aggodalmaskodni a migráns válság miatt.
 - Ez lett volna az utolsó kérdésem…
A minap interjút készítettem Balog Zoltán miniszterrel, aki a most zajló népvándorlás kapcsán Orbán Viktor szavait idézte: „Magyarország túl van a méretarányos bátorságon.” Minden országnak van mozgástere. A politikában nem a magánélet erkölcsi mércéje számít. Önmagában az igazmondás, a becsületesség, az erkölcsösség, a hálaérzet: ezek mind-mind nagyon szép erények. De csak a nagyon naiv ember hiheti azt, hogy ezek a kategóriák mozgatják a politikát is. Nem. A politika egyféle adás-vételi folyamat. Nem elég egy tisztességes pozíciót fölvenni, alapként. Az érdekeinket kell érvényesíteni. Tárgyalástechnika, adás-vétel, amiben Orbán nagyon tehetséges. Magyarország néhány éve a fordulat után beárazta magát. Mára ott tartunk, hogy Budapest Európában egy új pólusként jelentkezik. Brit és német lapokban egyre többször olvasni: Európában két szemlélet ütközik. Merkelé, aki tárt karokkal fogadna be milliószám ide özönlő népeket. Azért harmincmillió muszlim idetelepülését tán nem kéne megvárnunk. A másik meg Orbán politikai racionalitása, ami nyíltan kimondja, hogy ez nem helyes. Így Európa nem tud megmaradni. A jó európaiakat jelenleg a magyar miniszterelnök képviseli a legláthatóbban. Ezt nem én mondom, hanem a környező országok népei mondják. Milyen jó lenne még több Orbán Viktor! A lengyelek már a magyar minta szerint politizálnak. Ha így marad, és – ez nyugodtan leírható! – ha külső erővel, akár erőszakkal nem fogják eltávolítani a közéletből elsősorban Orbán Viktort, vagy a magyar kormányt antidemokratikusan leváltani, akkor hosszú ideig még a jobboldal marad hatalmon. Persze, a politikában gyorsan változhatnak a dolgok!  Az esélyünk maga Európa, és a magyar ember. A tehetségünk. Egy másfajta valóságban az emberek lényegének és jellegének a megóvását kell fölvállalnunk. Kanizsaiként, közösségi emberként, szerb vagy magyar állampolgárként nagyon sok tartalék van még bennünket! Igenis jó esélyünk van arra, hogy megnyerjük a jövőnket!
Pk

2015. november 24., kedd

A CSETNIK VIKTOR ORBÁN



Napra pontosan két hónappal ezelőtti az alábbi írásom. Ki-ki döntse el, veszített-e aktualitásából.

Orbán Viktor
Ajánlom mindenkinek a Lokomotíva-kocsmát!
A magyarkanizsai vasútállomással átellenben található, egy elvadult, dúsan benőtt park szélén, és a terebélyes falombok árnyékot vetnek a teraszára. A szénahordás után ott mindig jól esik megsörözni. Akár a minap, szombat délután. A rádióból lakodalmas nóta cincogott, és mi néztük a mellettünk húzódó főúton a Horgos irányába elsuhanó forgalmat. Figyeltük, van-e közöttük belgrádi rendszámú taxi, migránsok tömegét utaztató hírhedt közlekedési cég autóbusza. Nem véletlen az itteniek elővigyázatossága.
Magyarkanizsa lakossága az utóbbi két évtizedben rendesen megtanulta a leckét. Tudja, mivel jár, milyen az, amikor menekültek özönlik el a szülőföldjét. Még a kilencvenes években elkezdődött. A milosevityi diktatúrában Észak-Bácskába küldték előbb a boszniai háború elől érkezőket, majd a horvátországi válaszcsapás után elüldözött, vagy elköltöztetett szerbeket. A közelmúlt koszovói válsága nyomán szintén idegen népesség lepte el a környéket. A Tisza-mente magyar falvaiban Koszovóról származó cigány csoportok jelentek meg, akik nagy riadalmat keltve beköltöztek a helybeliek üresen álló házaiba. Közigazgatásilag követhetetlen módon, olykor többtucatnyian egy fedél alá. Azokban az utcákban egykettőre élhetetlen állapotok kezdtek uralkodni. Az idegen nyelvű, muszlim vallású, eltérő értékrendű, más közegben szocializálódott népség és a zömmel magyar lakosság között hamarosan viszálykodás alakult ki. Ez a feszültség csak akkor hagyott alább, amikor a jövevények szedték a sátorfájukat, és tovább költöztek. Többnyire a nyugati országokba, nem titkoltan a szociális segélyért, ami a szerbiai átlag béreknek a többszöröse.
Úgy tűnik: van az a pénz, amiért megéri hazát váltani. Csapot-papot otthagyni. Máról-holnapra kámforrá változni.
Eltűnésük pont olyan váratlan volt, mint a kocsmába újonnan jött vendég érkezése. Mire visszafordultunk, már mögöttünk támasztotta a söntést.
A jövevény egészen sötét bőrű, inkább négernek, mint arabnak mondható suhanc volt. Azért írom, hogy jövevény, mert Szerbiában csínján kell bánni a szavakkal: egy ideje törvényrendelet tiltja, hogy a migránsokat más egyéb jelzővel illesse bárki. (Az a szerb kormány hozta ezt a bájosan szigorú határozatot, aminek tagjai javarészt Vojislav Šešelj tanodájában nőttek közéleti nagysággá. A hajdan volt radikális pártelnök a kilencvenes években, a háborús Boszniában járva, gépkarabélyos harcosok gyűrűjében még kiirtandónak ítélte a szerbséggel szembeszegülő muszlim bosnyákokat. A hírhedt Šešelj vajda bennünket - itt Bácskában - külön kedvelt. Előzékenységből a Délvidékről elűzendő magyaroknak egy-egy szendvicset is ígért a keserves útra. A maroknyi vajdasági szlováknak viszont fejenként kettőt: Pozsonyig hosszabb az út – érvelt, viccelődött a jótét lélek. És az akkori tanítványok lelkesedtek a mesterük elgondolásán.)
De azóta nagyot fordult a világ. Az öklüket rázók lehiggadtak. A belgrádi hatalomban most épp a legvadabb liberális elveket vallják. Nagyobb katolikusok akarnak lenni a pápától – tartja egy régi szerb mondás. Szó mi szó: a népmesékben is ritkán, ám a politikában annál sűrűbben fordul elő, hogy bárányhangon kezd el bégetni a farkas.
A kocsmába betérő jövevény nem bégetett. A kamasz arab csak nézett bennünket. Egyike volt azoknak a tízezreknek, akik a nyári hónapokban a kertjeink alatt sompolyogtak tova Magyarország irányába, hogy a zöldhatáron átkelve nyugatra mehessenek. Akkoriban buszok tucatjai robogtak át Magyarkanizsán, észak felé utaztatott néptömegekkel. Nagy volt a rajzás, a zsivaj a helyi pihenőtáborban, ahol élelmet, gyógyszereket, takarót, ivóvizet vételezett, ingyen internethez jutott boldog-boldogtalan, hogy kisvártatva - szeméthegyeket hátrahagyva - istenhozzád nélkül távozhasson. Ám amióta elkészült, és hatékonyan működik a magyar határzár, a tábor állománya alaposan megcsappant. Tucatnyian, ha lézengenek a sátrak, barakkok között.
A fiú is közülük való lehetett. Angolul kérdeztem tőle, miért van még mindig itt? Mire vár? No english – rázta a fejét. Tovább próbálkoztam. Hová mennél? Ausztria? Németország? Erre már megélénkült a tekintete. Kézzel-lábbal magyarázni kezdte, hogy neki Szerbia tökéletesen megfelel. Föltartott hüvelykujjal bizonygatta, mennyire jó itt minden. Hogy nincs szándékában odébbállni. Aztán elkottyintotta, mire föl a lelkesedése:
 - Money change – vigyorgott ránk, és a koszos nadrágja zsebéből előhúzott egy vaskos köteg eurót.
Fölszisszentünk. A rakásnyi pénz összegét nem tudnám megmondani, viszont gyanítom, hogy akkor és ott a magát szíriainak és arabnak mondott ifjú nepper a Lokomotíva összes vendégének több havi keresetét villantotta elő. Tovább kérdezősködni időm nem maradt. A város felől megérkeztek a társai. Vadonatúj túrabicikliken tekertek, a védő nejlon még az üléseken csillogott. Arabul beszélgettek és nevettek valamin. A pénzváltós kis fickóval együtt csakhamar elkarikáztak az ideiglenes pihenőhelynek kinevezett tábor irányába.
A csaposnő leplezetlen megvetéssel nézett utánuk:
 – Az éjjel itt jártak megint – mondta – Mulattak. Rengeteg aprót tömtek a zenegépbe, bömböltették a bosnyák műnépdalokat. Közben vedelték a konyakos kólát. Muszlim létükre… Annyira megkergültek, hogy papírpénzeket kezdtek szórni a zenegépre. Képzelhetik! Már azon voltam, hogy kihívom a rendőröket, de épp jött egy ember, és lecsitította, majd elküldte őket. Reggel takarítván még így is találtam egy kétszázast a gép mögött. Négy kenyér árát – legyintett sóhajtva.
A kocsma közönsége emésztette a hallottakat, amikor a fal melletti asztalnál egy idős szerb ember megszólalt. Magyarul beszélt, bár a kiejtésén erősen érződött a szlávos akcentus.
 – Na: látják maguk! Ezért köll kerítés. Az ilyenfélék miatt. Én szerb vagyok. Szeretem a szerbeket. Öregapám volt csetnik az első nagy háborúban. Akkor voltak a szerbeknek jó vezetőik. Mint most a magyaroknak Viktor Orbán. Ha szerbnek születik, jó csetnik lett volna belőle. Igazi hazafi. Igazi vezető. Kár, hogy magyar. Nagy kár.
Erre már többen is beszélni kezdtek. Elindult a társalgás. Tucatnyi délvidéki magyar és nem magyar hányta-vetette meg a világpolitika kérdéseit. És a döbbenetes az volt, hogy a kétkeziek, a melósok, a parasztemberek kristálytiszta logikáját hallgatva nyomokban sem fedezhettem föl azt az álszent magatartást, ami a hivatalos európai politikumot jellemzi. Kitűnt, hogy a húsba vágó kérdésekre a legigazabb válaszokat elég csak őszintén kimondani. Egyszerű emberek, egyszerű válaszait meghallgatni. A bonyolultnak hitt világ mindjárt élhetőbb lenne.

Skiccem a Lokomotíva-kocsma ablakából
Éppen evégett – ahogy az elején kezdtem – a nyugati véleményvezéreknek, álszenteskedő emberbarátoknak, a kenetteljesen szónokolóknak erősen ajánlom a Lokomotíva-kocsmát. Ott van mindjárt szemben, a magyarkanizsai vasútállomással.

Pósa Károly

2015. május 23., szombat

NAPLÓ 17.


A régi Jugoszlávia katonája voltam. Földerítőként vitézkedtünk egy macedóniai kicsiny hegyi vadász században. Majd egyszer megírom annak a bolondos 1989-es évnek a történetét. Sokszor álmodok róla és hiszik vagy sem - többnyire szépet. 
Most legyen elég annyi, hogy akkoriban nagyra tartottam a hadnagyunkat. Ma meg már pláne. Visszasírom. Öreg, kiszolgált katonaember volt. Conev Dusánnak hívták, és macedónnak vallotta magát. Mindenesetre apánk helyett is apánknak tekintettük, mert zupás bakaként olyan emberséges volt velünk, amennyire csak lehetett. Ha netán azt hinné valaki, hogy ezalatt engedékenységet, a ma szokásos langyos béketűrést értem, akkor nagyon téved. Conev hadnagy kemény volt, mint a Rolling Stones, kérlelhetetlen, vagány, rátarti és céltudatos. A nyers, bárdolatlan stílusa viszont angyali szívet takart, amit rögtön észrevett a legelanyátlanodottabb kiskatona is, mihelyt a vállára tette a kezét. Kevés, szomorúan kevés emberrel találkoztam, aki szavak nélkül is ennyi jóságot tudott átadni a másiknak úgy, hogy közben nem játszotta meg magát, hanem a lényét, a belém vetett föltétlen bizalmát éreztem. Conev hadnagy a pedagógia remekbe szabott mintapéldájaként a csillagos-vállpántos hóna alá vett bennünket. Bírta a piát, a felesége – aki jó húsz évvel fiatalabb volt tőle - kantinosnőként dolgozott a kaszárnyában: kell-e mondanom, hogy testületileg szerelmesek voltunk bele mindahányan?
Coki – mert titokban így hívtuk -, viszont nem volt könnyű préda. Döngő léptekkel ment végig a gyakorlótéren, és hiába, hogy göndör üstöke őszbe csavarodott – maga volt a megtestesült férfiasság, a maszkulintól duzzadó őserő. A mi időnk tájékán már jó negyven éve hordta a csípőnyomorító pisztolytáskát. A körletben abszulút rangidősnek számított, mert például a kaszárnyaparancsnok is az ő keze alatt szolgált a kadétiskolában. A fél vezérkar előre köszönt neki. Kivívta magának pályája során az elismerést, nem vitás.
Minden tisztnek járt csicska. Többnyire a bosnyákok butábbjait válogatták erre a posztra, mert azok élvezték a nagyok társaságát, lelkesen besúgtak ha kellett, dicsekedtek a lehulló morzsákkal, apró kiváltságaikat fitogtatták és villoghattak, amiért nem kellett minden bokrot átugraniuk velünk. Megérne egy hosszabb írást a tisztiszolga kérdésköre, de most, hess! Vissza a tárgyra. Szóval, Conev nem tartott igényt csicskára.
A kötelező fél hetes reggeli szemle előtt puccparádéba vágta magát, aki jót akart. Aznap ketten voltunk ügyeletesek, egy szlovén cimborámmal. A szorgos Janezzal kitakarítottuk a tiszti irodát, a karinthiai-bácskai magyar kötelességtudat meg már nyúlt is a Conev hadnagy kikészített csizmáiért, hogy kiboxoljuk mindkettőt. Javában köptük, kefélgettük a cipőfűzők tövét, amikor ránk nyitott a hadnagy. Mivel ifjonckorom óta Rejtő Jenőn pöndültem föl, tudtam milyen az Oroszlán becenevű légiós őrmester ordítása. Tudtam, de fogalmam sem volt róla, hogy ez a valóságban überelhető. Conev Dusán tarjagos képpel üvöltött ránk, és ennek emlékétől még most is megrezdül bennem a nyárfalevél. Amikor lehiggadt, odazökkent az íróasztala mögé. Bennünket is székre parancsolt. Aztán beszélni kezdett hozzánk, azon a keverék délszláv nyelven, ami azidőtájt járta, ha egy szerbül teljesen hülye szlovénnal, meg egy még hülyébb magyarral szót akart valaki érteni.
Csak a lényegét tudom visszaidézni. Conev hadnagy először parancsba adta, hogy soha, de soha többé meg ne próbáljuk az ő csizmáit kipucolni. Aki férfi, az maga látja el a dolgait - tette hozzá csöndösen, és a szürke szempár átható pillantása immáron egész életemre szólóan megmarad. Aztán meg azt is mondta, hogy aki fölljebbvalónak tekinti magát, rangban erősebbnek, az sose éljen vissza a helyzetével. Maradjon szerénynek. Az lesz az erőssége fiaim. Amúgy hiteltelen gazemberként néznek majd rá.
Ez jutott eszembe ma, mikor láttam ezt a Juncker nevű fasztarisznyát, hogy a kamerák előtt meglegyinti Orbán Viktort.    

2014. május 12., hétfő

SOKÁCOS ÚT



Avagy - mikor válik Szerbia csillaggá?

Mármint az Európa Unió zászlaján. Tudják, kék alapon tizenkét sárga csillag.
Őszintén megvallom: nekem fölöttébb gyanús már ez a lobogó is.
Rossz az üzenete. Fazékkék alapon körbe-körbe tucatnyi ötágú csillag. Mintha abba a bizonyos karikázó táncba csak a nagyok, a gazdagok, az alapító országok lennének hangsúlyosak. Nem huszonhét tagállama van az Uniónak? Dehogynem. A többinek nem jár csillagocska, piros pötty, lóhere, gumicsizma vagy legalább egy reszketeg x, mint az írástudatlanoknak? Költői a kérdés.
Ebből a szemszögből az USA is korrektebb, mert ott még Hawaii-nak is szorítottak helyet a félszáz ötágú között. De mit várjunk el egy szövetségtől, ami önmagát eleve úgy definiálja, hogy két – egymástól kizárólag gazda(g)sági alapon – megkülönböztetett csoport alkotja? Vannak fejlettek, illetve a GMU-s államok, és vannak a „később csatlakozottak”.
Ez utóbbi lesajnált kasztba tartozna például Magyarország is. Pedig május elején pont egy évtizede az Európa Szalon klubtagjai. Ám úgy látszik, míg egyeseknek szivar, és pezsgő járja, a bőrfotelekben terpeszkedve, addig mások nemzeti monogramos libériában üríthetik a hamutálakat, és négykézláb vikszelik a drága parkettet. Örülnek, mert nem a huzatos előszobában várakoztatják őket. Mint mondjuk Szerbiát. Aki manapság a fogasra akasztott kabátok között ücsörög. És éppen hezitál, hogy mit tegyen? Lelépjen-e az előszobából egy értékesebb prémgallérral, finomabb felöltővel, vagy veszteg marad, megelégszik a kulcslyukon kiszűrődő kellemes illatokkal, az időnként résnyire nyíló ajtón kinyújtott maradék szendvicsekkel, kiflivégekkel, poharak aljáról összeöntött konyakkal. Szerbia szívét most két üllőn kalapálják. Egyrészről ott a brokátfüggönyös szalon muzsikája, másrészről meg fülébe szuszog, hallja a nagy borzas medve morgását.  

Dagad bennem a félelem kovásza, hogy Belgrádnak melyik alternatíva lesz a kapósabb.
Merthogy a választás lehetősége bennünket, délvidéki magyarokat hatványozottan fog érinteni, rosszabbik esetben sújtani.
Már látni a világhálón, az újságok hasábjain, hogy egyesek elkezdtek gondolkodni és magyar szemüvegen keresztül vizsgálják a társulási szerződést. A koszovói szerbek státusa ugyanis középtávon megoldást nyújthat a bácskai-bánáti magyar közösségnek is. Nem kell szégyellni a gondolatainkat. Az autonómia gondolatát sem. Ami jár másnak, járjon a Tamásnak is. Mindennek tetejében az a bizonyos medve most Ukrajnában is megpendítette a népek önrendelkezésének gondolatát. Igaz, otromba módon, durván, puskaropogás és vér közepette. De a medve már csak ilyen. Nem fog finom húrokat pengetni. A mancsán karmok vannak. Az is bizonyos, hogy a majdan, esetlegesen megfogalmazódó magyar igényekre föl fog szisszenni a szerb társadalom. És ha az anyaországi nemzetpolitika úgy akarja, megembereli magát, akkor a román, meg a szlovák illetékesek is kezdhetnek vakaródzni. A szerbek Koszovón precedenst teremtettek, és ez fájdalmas fölismerés lesz sok olyan nemzetállamnak, ahol a kisebbségek bizonyos jogaikért hajlandóak politikai eszközökkel küzdeni.
Egyet nem tehet meg velünk a délvidéki magyar érdekképviselet elitje.
A kivárást, a halogatás taktikáját el kell gyorsan felejteniük. Saját jól felfogott érdekükben. Mert amúgy hamarosan nem lesz szavazóbázisuk. Ugyanis nem a voksok vándorolnak majd más pártokhoz, hanem a vajdasági magyar emberek fognak tömegével elmenni. Lábbal szavaznak, ahogy mondani szokás. Ezért egyszer az életben illő lesz letenni a garast, lándzsát törni egy mindent felülíró cél érdekében, és a pozícióharcok helyett aktív és hatékony politikai cselekedetekre lesz szükség. Ehhez bátorság, hit és akarat kell, mert valószínűleg olyan küzdelem alakul majd ekörül, ahol nem csak adni, hanem kapni is lehet, ami bizonyos fájdalommal járhat.
De megéri. Elvégre ezért választottunk, ezért szavaztunk.
Ez a délvidéki magyarság megmaradásának záloga. Ez népünk parancsa.
Máskülönben valóban csillaggá válunk.
Szomorúan fogunk világítani az égbolton, egy eltűnt nép emlékeként.


FRISSÍTÉS:
A fenti írás pont egy hete, hétfőn született. Kedd reggel került a nyomdába, ahol már készült az Új Kanizsai Újság aktuális száma. Megelégedéssel vettem tudomásul, hogy rá két-három napra, a 2014-es minapi magyarországi választásokon győztes Fidesz MPSz-KDNP pártszövetsége - illetve az új Orbán kormány -, hivatalosan is megerősítette: a Kárpát-medencei magyar autonómia-igényeket teljes erővel támogatni kívánják. Kormányfői expozéjában mindezt maga Orbán Viktor miniszterelnök jelentette be, sokadszorra bizonyítva államfői, és ezen túlmutatóan emberi erényeit. Úgy legyen!

Pósa Károly     

2011. február 7., hétfő

Az én értékelőm Orbán Viktorról


Pósa Károly

Erősen szubjektív értékelő írás Orbán Viktorról

Hát akkor – szögezzünk most le a legelején egy vaskos közhelyet, nagy rezsdásodó vasékkel:
Meggyőződésem, hogy mindannyian emberből valók vagyunk.
Orbán Viktor sem kivétel ez alól, még ha egyesek patákat vizionálnak a lábfeje helyére, akkor sem.

Ember tehát ő is, itt-ott bizonyos tökéletlenséggel, ilyen-olyan hibákkal.
Mindazonáltal úgy vélem - és ezen nézetem révén bizonyos hogy szépszámú magyar embertársammal vagyunk ugyanígy -, hogy egy igen tehetséges, sokra hivatott személy, aki történelmi léptékben mérve is meghatározó alakja a magyar közéletnek.

Olyan politikus, akinek döntése többnyire az én családom jövőjét, sorsát is meghatározza és meg is fogja. Délvidéki magyarként ez egy fontos szempont.

Vele szemben alternatívát egyenlőre nem látok, még utcahossznyi közelbe se. Ha pedig az előző kurzusra és címeres figuráira gondolok, akkor megfordul bennem a keresztényi szelídség, mert amit velünk, határon túliakkal művelt az a kompánia (élükön tudjuk kivel!), attól ökölbe szorul a kezem. Talán a jó Teréz anya is kiosztana nekik egy csattanós parasztpofont, szépen egyenkint. Megérdemelnék.

Hogy miért pont a Fideszre szavaznék?

Kicsit hosszú a történet, dőljünk hátra. Megpróbálom az elejétől kezdeni, és persze egy kicsit zanzásítani.
1989-ben tökig hóban ácsorogtam éjféltájban a Macedón-Koszovói határon, tengerszint fölött másfél ezer méteres magasságban a Popova Šapka nevű hegy csúcsán. Őriztem az akkori Jugoszlávia nagyon értékes kavicsait és a muflonokat, amik ekkor-akkor ott ugráltak el a táborunk mellett, mert akkor már két hete túlélősdit játszottunk, mint sorköteles kiskatonák, vagyis egy hegyi vadász századnál földerítősködtem, néhány szerencsétlen begazolt flótással együtt.

Őrségen két-három dolgot csinálhat egy egészséges fiatalember: vagy révetegen hazavágyódik, vagy tranzisztort szorít a füléhez, és híreket hallgat. A harmadik opció ismertetésétől most eltekintenék…

Tehát én is rádiót hallgattam, egy Orbán nevű fiatalember szónokolt (előtte nem tudtam róla, a csajok jobban érdekeltek, mint a napi politika), a Kossuthon meg szépen bejött az ismétlés. Nem azért, de a belgrádi adókat például nem tudtuk fogni: büszke is voltam egy szem magyarként a szentesi adótorony teljesítményére!
Akkor, az az ember egyszer csak azt mondta, hogy „az orosz csapatok meg menjenek haza”.
És akkor és ott, 800 kilométernyire szülővárosomtól, meg hét és fél hónap idegenbe taszajtottság, anyanyelvem nélkül - nem akarok patetikus lenni, pedig muszáj - én elbőgtem magamat. Rítam, mint a kisgyerek, és nagyon erősen megfogadtam, hogy ezzel az emberrel egyszer kezet akarok majd szorítani, és közösséget akarok vele vállalni.

A párt ugyan olyan szabadelvű talajról indult, mint alig nagykorúként az egész generációm, de aztán ugyan oda jutottunk mind a ketten: a tisztes középkorú helyünkre, amikor már némi bölcsességgel tudunk mosolyogni a világ dolgain, ugyan akkor pont abban a helyzetben vagyunk, hogy azon a bizonyos dolgokon jobbító szándékkal tudunk, de legalább akarunk is segíteni.

Érdeklődéssel elegy bizalommal szemlélem az anyaországi megváltozó külpolitika kapcsolatrendszerének alakulását, lévén hogy bennünket, szerbiai-vajdasági magyarokat is érinteni fog ez a dolog. Nagyon örülök annak, hogy az új Orbán-kormány fölmérte a geopolitikai paradigma-váltás szükségszerűséget.
És tette azt pont akkor - még jó időben - amikor a nagyvilágban, a globális csocsóasztalon éppen a támadó ékek meg a középpályások cseréje folyik.

Hát röviden: ezért szavazok az első adandó alkalommal a Fidesz MPSz-re.

Remélem egyszer méltó módon megköszönhetjük nekik mindazt, amit értünk - illetve Magyarországért - tesznek.
Meg persze az ellentábor figuráinak is.