Napló 38.

Járás - 36 x 25cm, karton,
vegyes technika

"Sokadszorra ér utol a felismerés: csodák márpedig vannak.

Nem a néha vízen járva, néha vakok látását visszaadva, aztán sebhelyes kezekkel, oldalba döfötten, lándzsától kivéreztetve körösztön bevégezve, és harmadnapra föltámadottan, mindenféle nyelven az igét hirdetve, a pünkösdi lángocskák csodájára gondolok. Még csak nem is a műmese-irodalmilag kitalált Oz mesterre, a nagy trükk-specialistára, meg a kései, nagyon is valóságos, kortárs szemfényvesztők szélhámos bandájára. Én nemet mondok a flitteres szmokingot húzó cirkuszi ripacsokra, a cilinderből előrángatott nyulakra, a kettéfűrészelt nőcskékre, mutatványára a kardnyelőnek, bolhaidomárnak, tűzköpőnek, nagy ívben teszek mindazokra a fölényeskedő illuzionistákra, akiknek az a dolguk, hogy estéről estére bazári majmot csináljanak a hinni- és bedőlni akaró publikumból. Ugyan már!

Mindez csupán olcsó magakelletés. Csöppnyi szórakoztató belbeccsel. A szemét esztrád szemete. Ettől bizony jóval többről van szó.

Az én ámulatom tárgya – önmaga: az identifikált ember.  

A csoda – mint a rím. Visszhangja valaminek. Az eredetinek majdnem olyanjaként egy jelenség éteri visszatükröződése. A „mi lett volna ha” ritka beteljesülése. Bűbáj. S mivel ki nem mondva, el nem képzelve is ott van, valahol hátul, a talonban, profánul fogalmazva az Istennek a mandzsettájába dugva, ezért örökkön rímmel szolgálhat minden egyes lélegzetvételünk megélt pillanatára. Kérdés persze, milyen kedvében van az öregúr. Hogy adagolja a mirákulumot. Ahogy a rímek, úgy a csodák is váltakozó mennyiségben és minőségben töltik ki a létezésünket. Gyerekkorunkban sűrűbbek. Nem múlik el nap csoda nélkül. Megannyi mondóka, vers, dalocska strófavége csöng ilyenkor a fülünkbe. Hisz emberpalántaként mi is tevékeny részesei vagyunk úgy a csodának, mint a játékosságnak. Mit részesei! Némi túlzással: akkoriban mi képviseltük a pőre, megrendíthetetlen csodát. Mint a gyakorta mágikus erőkhöz fohászkodó táltosok, mi is altatódalokon, rigmusokon, tíz szótagos kiszámolókon révedtünk, s ebbéli buzgalmunknak – mert még tiszta lélekkel tettük – általában megvolt az eredménye: a varázs sikerült.

Ám ahogy múltak az évek, megfogyatkoztak a versek. Kínnal magoltuk a kötelező strófákat, rossz lelkiismerettel elcsalva, rövidítve, átértelmeztük – gyakorta gúny tárgyaként át is írtunk komplett versszakokat, mert hát viccesen, disznó módon mégis csak könnyebb volt megjegyezni – az éppen aktuális klasszikus költő remekművét. Megszegényedtünk a csodákból is. (Csoda-e?...) Noha volt egy pillanatnyi változás, röpke időszaka az édesded örömnek, amikor visszakaptuk a lírai hangokat a csodával, ám azok a múló, bolondos szerelmekkel tarkított évek madársebesen tűntek tova az ifjúságunk emlékeivel együtt.

Most itt tartunk. Rosszkedvűen, vers meg mágia nélkül. Jó, ha nagy ritkán még épek a reményeink, nemhogy dúdolászva merenghetnénk. Fogcsikorgatva nem lehet szavalni. Márpedig mi, most és úgy fest – ezután már mindörökké – csak kezet-lábat összekapva nézünk a másik idegen arcába, és ha netán dadoghatnékunk támadna régi nemes, szegény poéták műveit idézve, akkor sem a csoda kísérné az erőlködésünket, hanem a fekete kutyaként régtől nyomunkba lihegő rontás. Nincsenek már égbolt-szemű lánykák, se szentek, se bálványok, a régi szokott csodánk a világos selyemruhás életünkkel mára elülte nászát fölöttünk. Okunk-jogunk ezen keseregni? Vajmi kevés.

Még így is tartogat szimpla csodákat ez a megpihent leheletű valóságunk.

Május 14-e óta hat üveg apatini sör van a hűtőnkben. Ma 21-e van, és míg dermedten hűlnek tovább, írom e sorokat: kancsóból a megmaradt tegnapi teát iszogatom.

Magasra röppenj, szállj, szállj te isteni csoda!”

Pk

A kanizsai Drakula - I.

1. rész

Szőlő- és krumpli csöndéletek lógtak a szobája falán. Mellettük vázában poros pávatoll kornyadozott. Házának háromosztatú spalettás ablakait színehagyott franciás drapériák takarták, amiknek foszlott-kopott bolyha – ha a ritkán támadó huzat meg-meglegyintette – a hajódeszkás padlót söpörte. Mivel ajtót nemigen nyitott rá senki, és emberemlékezet óta szellőztetni sem szellőztettek odabent: így a földig lógó, ódivatú, tűnt romantikájú estélyi ruhákat idéző függönyök sosem táncikálhattak kedvükre a gazdagon kipingált, arannyal futtatott szobafalaktól körbecsukottan. Még a pávatoll sem bólintott rá a kedélytelenségre. Kulcsra zárt magányban méláztak a bútorok: a gőzölt karfás székek, bőrfotelek kiült párnázattal, meg a pamlag, aminek oldalsó fölfeslésén mint oszladozó tetemnek a kifordult bele – ernyedten lógott a kóccsomó. A metszett üvegű vitrinben csonka lábú porcelán balerina meredt a semmibe. Volt pár darab igazán míves kávéscsésze, egyik sem a másikhoz illő. Elefántcsont-utánzatú legyező hevert félig nyitottan, és kakukktojásként, az ördög sem érti miért, milyen szándéktól vezérelve, de egy dunsztos üvegnyi baracklekvár is helyet kért magának a sok szuvenír között. Akárha maga az őrület rendezte színelőadás kellékei lettek volna. Groteszk díszlet. Csupa idegen elem, fortélyos, mögöttes üzenettel bíró szimbólumok gyanánt. Bárki hívatlanul betoppanónak – ha lett volna – bizonyára menten az jut az eszébe – élve eltemettetve. S hogy a nyomasztó hatás tovább fokozódjék: igazolásul mindenre lepelként borult az a penetráns, síron túli, jellegzetes dohszag. Néhány barnuló fotó mellett íróasztalán ott volt üveglappal letakarva az utolsó kézirata. Egy alig föltöltött szerényen büdösödő petróleumlámpa és körötte a néhány kinyitott, jegyzetekkel ellátott klasszikus kötet jelezte csak, hogy a lakást ugyanakkor használja valaki. Valaki, aki nem a mában él, de mégiscsak él, olvas, ceruzával jegyzetel, mert aláhúzott általa érdemesített sorokat, s bár a szöszmötölő jelenléte annyira sem zavarja a környezetét, a teremtett világ körforgását, mint eggyel följebb, a padláson gerendát rágó egér neszezése, azért bizonyos szintű elemi létezése el nem tagadható. Igen. Semmi kétség. A lakóról tudtak az emberek. Páran a szomszédok közül ismerni is vélték. „Tudja, annak a szegény sorsú hogyishíjjáknak a rokona” – mondta egyszer az átellen lakó cipészmester, s míg a körméről vakarászta a rárakódott ragasztót, aggodalmasan pislogott a másik oldalon meglapuló, alacsony kéményű házikó irányába. Kívülről ugyan nem volt azon semmi különleges. Karvastagságú vadszőlő kacskaringózta be az elejét. Beszőtte a házfalra régebbről fölvakolt stukkódíszeket, a levelek, a kaccsak, a vadhajtások buján tenyésztek a potyogó vakolatfoltokon, és minthogy a zöld rengetegnek a szabadjára engedett kedvét soha nem nyeste semmiféle olló, kertész kezek nem gondozták – hovatovább az ablakok szemrése is olyanná vált, mintha egy különösen gonosz tekintetű, púposra görbedt vénember hunyorogna ki a bozontos szemöldöke alól. Akárki látta, hőkölt tőle. Hasztalan. Amilyen kicsi volt a ház, olyannyira nyomasztó tudott lenni. Jóllehet a hézagos, kifelé dőlő deszkakerítését egy kiskamasz is könnyedén átugorhatta volna, soha nem fordult meg egyik csibész fejében sem, hogy a házikó kertjében kevéskét gazemberkedjen. Félték azt a kertet is. Térdig értek benne a rég kapált virágágyásból kéjelgőn burjánzó sárgás-fehér liliomok, a páros tiszafák szakálla-lombja, lobonca a cserjéknek – mindez kósza összevisszaságban – dús vegetációjú, szédült szagú külön kis világot alkotott. Csöppet sem paradicsomit. Inkább pokolit.                                                                        Pk

Ide kattintva a 2. rész!

      

TRAGÉDIA

Amikor délelőtt az alagsori öltözőnkbe betoppant, tudtam, hogy miattam jött, és azt is megéreztem, nem fogok örülni annak hogy látom.  Valahányszor a múzeum személyzeti titkára – ez a teknőccsont-keretes szemüvege mögé bújtatott, az egy számmal nagyobb kockás zakóját lötyögve viselő, olajos hajú ürge – lejött közénk, borítékolható volt a baj. Két lábon hordozható, örökkön pulzáló, mozgásban lévő katasztrófaként járt-kelt az intézményben, s ahol keszegnyi árnyéka föltűnt, ott megsűrűsödött a csönd, a sarkok hűvöse még hidegebbet lehelt, s menten aggodalom szaga lett a levegőnek.
A személyzeti titkár élet-halál uraként rendelkezett az intézményben. Most sem sokat teketóriázott. Már a kezében volt a felmondólevelem. Pakoljak össze mihamarabb, mondta. A mai nappal megválnak tőlem. A köpenyem le kell adjam, de a múltkoriban kiutalt gumipapucsot megtarthatom. A cég nem tart rá igényt. Szép. Nagylelkűek. De ezt csak gondoltam, válaszolni nem válaszoltam. Lefogadom, hogy a részemről történő felháborodás, az általa nagyon is várt elemi erejű tiltakozásom, netán az ilyenkor szokott hisztérikus siránkozás elmaradása némi tanácstalanságot eredményezett nála. 

Megköszörülte a torkát. Módfelett sajnálja, tette hozzá, de ezt is csak olyan hangon, kötelességből, az elvárható legkisebb érzelem jele nélkül, mintha azt közölné a többiekkel, hogy a tegnapi ebédkor a tárkonyos hús mellé babsalátát adtak a menzán. Talán ennek a közönynek köszönhetően, talán az évek során kivívott ellenszenv miatt egy könnycsepp nem sok, annyira sem rendített meg a fölismerés: tizennégy év után egyszerűen kirúgnak a modern művészetek múzeumának takarítói állásából. Mehetek a városi szociális ellátó központba, munkanélküli segélyért kuncsorogni. Nézni a kígyózó sorokban faarccal, üres tekintettel a semmibe meredő, reményvesztett sorstársakat. Középkorú nőkkel, képesítés nélküli, püffedt arcú elvált férfiakkal, a megannyi festett hajú, fogahullott, összeszurkált kezű újsütetű nemzedék selejtesebbjeivel együtt az üvegvitrin mögötti hirtelen szőke, kövér nőt fogom untatni, aki századik alkalommal sem tud majd semmi biztatót mondani arra nézvést, hogy negyvenhárom évesen, odahaza két gyerekkel mikor lesz esélyem újból tisztességes munkát kapni. Ezután minden hétfő délelőtt majd bámulnom muszáj a túl színes, már megszokott műselyem ruhájának mintáit. Hatalmas virágok éktelenkednek rajta. Egy narancssárga a bal melle helyén, egy lila meg átellenben, pont a másikon. A tarka tehene! Hát az ilyen nem néz tükörbe? Nem látja, milyen ordenáré, mennyire nevetséges? Az életre kelt vadvirágos rét, fonnyadó hájas mellpárnákon két jókora dombhányással vadítottan… Lesír róla milyen igénytelen. Nem bölcs, nem vidám, de érzéki a kövér arca. Húsz éve feketekávé nélkül kezdi a napját, és a fa lelkét nem viseli meg hogy ezrek szemében ő a kilátástalanság zsírból és emberhúsból összegyúrt szobra, az abszolút esélytelenség szimbóluma, a bizakodás zsákutcájának tűzfala. 

Minden, ami idáig volt, ez az idilli, hellyel-közzel nyugalmas állásom biztonsága, s minden ami némi örömöt, elégedettséget plántált eleddigi életembe most egyszerre szertefoszlott, akár egy hibásan csomózott kardigán. Hosszú volt a tusám, kétség sem fér hozzá. Tizennégy év. Tizennégy év, hét hónap, és tizenegy nap.

Nem én tehetek róla, hogy így ért véget. A rám bízott feladatot a kezdetektől idáig több kevesebb lelkesedéssel, de mindig a tökéletességre törekedve, olykor igazodásból, olykor megfelelési kényszer diktálta szokásból, és többnyire apai-anyai munkára való neveltetésem révén mindig, minden koron általános megelégedettséggel végeztem. Takarítottam. Egybe hordtam más szemetét. Aztán ürítettem. Tizennégy év alatt pont úgy mostam föl múzeumi vendég vörösboros hányadékát, mint a százezernyi szennyes cipőtalp sarát. Tisztogattam, törölgettem a port, és többször előfordult, hogy a régi direktor irodáját nekem kellett rendbe hozni, egészen addig, amíg a felesége rá nem jött, mi végre túlórázik oly sűrűn a titkárnőjével. Bizalmi állásom volt, tetszik érteni. Ha használt óvszer, ha porcsíkos képkeret várt rám aznap, lelkiismeretesen tettem a dolgomat. Mindez idáig.

Ugyan életemben nem először hibáztam, ám a munkámat illetően – sajnos igen. Mentségemre legyen mondva: most is a jó szándék vezérelt, s az, hogy emiatt kirúgtak, kisebb mértékben vallható az én bűnömnek, nagyobb arányban vádolom a világ fölfogását. A rendszerét. A tökéletlenséget.

A baj az új kiállítás miatt következett be. Vándor anyag érkezett, ha jól tudom Európa-szerte mindenfelé járt már a művész. Ünnepelt alkotó volt, bár a nevét soha nem hallottam. Ettől – felőlem – persze még lehetett valaki. Kortárs műveket, úgynevezett installációkat készített (így, éppen ezekkel a szavakkal írta a módfelett díszesen kivitelezett tájékoztató füzetecskében), és mi kíváncsian lestük a világhír küszöbéig eljutott művész munkáit. Ám amint megérkezett az anyag, nem győztünk fölváltva lemenni az alagsori öltözőbe, egy jóízűt röhögni. Ahogy a technikai személyzet elkezdte kicsomagolni a híres alkotó szobrait, és előkerültek a kormos kályhacsövek, a kiszuperált porszívók, az ócskaságok leírhatatlan tömkelege, meg az a rengeteg guberálásból, lomizó cigányok kezéről lecsapott kacat, úgy nőtt az elképedésünk. Napokig találgattuk, ugyan ki lesz akkora balfácán, aki ennek a szélhámosnak a kiállítására nem sajnálja a borsos belépőjegy árát. Sosem hinnék el, mi döbbentünk meg a legjobban, hogy tömegével jött a sok érdeklődő. Ájultan, csöndös áhítattal fertályórákat álltak egy-egy furcsán összetákolt romhalmaz előtt, s ha időnként suttogón szót váltottak, már-már templominak tűnt a megilletődöttségük. Kár, hogy nem figyeltem rájuk.

Azon a végzetes reggelen a második emeleti kisterembe kaptam beosztást, helyettesítettem. Mivel előtte arrafelé csak nagy ritkán takarítottam, rögvest szemet szúrt a chipses doboz, meg a zsírpapír ott a sarokban. Még morogtam is magamban, jól nézünk ki, ha már a galériákba is bejáratosak az ilyenfajta tróger népségek, a bunkók. Szokás szerint a szemetet levittem a kukába, amit csütörtök lévén, még nyitás előtt – annak rendje-módja szerint – elvitt a narancssárga szemétszállító teherkocsi.

Balsorsom a biztonságiak által aktivizált riasztócsöngő fülsértő visításával vette kezdetét. Először műkincs-tolvajlásra, zseniálisan kivitelezett rablásra gyanakodtak, de hamar kiderült, én vagyok az oka, amiért mostantól a világ a modern művészet egyik remekét lett kénytelen elveszejteni. 

–Végérvényesen szegényebbek lettünk, a "spirituális esztétikánk kvintesszenciája" sérült – szó szerint így mondta a direktor úr a kamerába, s halálsápadt képén, a szája szegletében a bénult ijedelem idegrángása vibrált. 

Biztos igaza lehet, bár nem értem mit mondott. Tényleg sajnálom. Viszont azt már nem bánom, amiért kitették a szűrömet. A bűnügyi hírekből ugyanis tudom, így – jobban jártam. Ha maradtam volna, és fokozatosan levonják a havi béremből az általam okozott kár értékét, a visszafizetést a két lányom nyugdíjazásáig nyöghette volna a család.

Ezért most a város élelmesebbje a szomszédos szeméttelepre jár guberálni. Keresik a pótolhatatlan műkincset. A média több ízben szenzációként tálalta, hogy már megint megtalálni vélték a zsírpapírt zacskóstul, ám mindannyiszor kacsának bizonyult a hír. Csak olcsó, igénytelen hamisítványok kerültek elő.

Pk  

Így rajzolok.

Itt látható, Borzi Lajos megörökítette négy éve, miként rajzolok portrét.

BÉCSI KERENGŐ

Muszáj bevallanom: bár nem szép dolog tőlem, eléggé el nem ítélhető módon estéről-estére kaján vigyorral és némi elégtétellel nézem a híradót, amikor az osztrák kormány bel- és külpolitikai vergődését szemlézik.
Az utóbbi időben mintha lékre futott volna a furfangos Bécs. A zűrzavar, a tanácstalanság szemmel láthatóan megrendítette a legendásan taktikázó, magabízó labancokat. Mintha meghervadt volna az a hírhedt gőg.

A virtigli osztrák erre azt mondaná, hogy ők és az őseik mindig pragmatikus módon politizáltak. Hogyne. Majd ha az önzőség határait messze áthágó elvtelenséget pragmatizmusnak definiálják: esetleg elhisszük nekik. Addig viszont nincs mit kezdenünk olyanokkal, akik telekürtölték a világot azzal a szemen szedett hazugsággal, hogy Mozart "osztrák" volt, Hitler meg német... Elég csak fölidézni az archív fekete-fehér filmhíradós tudósításokat: az anschluss idején – a nagy igyekezetben –, a komplett Bécs jobb felkarja kapott merevgörcsöt, míg óbégatva üdvözölték a nyitott Mercedesen bekocsikázó Führert. Rá pár évre a kies bécsi pincékben, már a nácizmusnak vadul ellenállva húzták ki magukat a második világháborúból. Meg annak következményeiből. Elvégre ők semmit sem tudtak arról, hogy emberek millióit vagonírozzák ilyen-olyan táborokba.

Na persze. Kinek tűnne föl, hogy tegnap Kohn szomszédnak, és az átelleni Grün szomszédnak beverték a horogkereszttel összemázolt kirakatát, aztán meg nagyon gyorsan már nem is volt kinek visszaköszönni? Igaz, az üresen tátongó lakásokban, az árván maradt zongorákat, gyertyatartókat, az eszcájgot sikeresen megmentették. Mindeközben pralinét nyalogattak a huncut sógorok, helyes kis porcelán csészéből, habcsókos tejjel szelídítve itták a presszókávét, és fogalmuk sem volt róla, hogy embereket származásuk okán likvidálnak...
Amikor lehetett, tehát a történelem folyamán elégszer, pontosabban világéletükben németnek akartak legalább látszani. Ez nagyjából annyira sikerült nekik, mint a románoknak Róma utódaivá álmodni magukat. Közben tudott, hogy a harciasságuk körülbelül addig terjed, míg a zsíros kolbászkát ki nem veszik a kezükből, és a saját udvaruk gyepét föl nem ekézi egy antidemokratikus vakond. Akkor megsértődnek, és a portájuk egyengetése helyett elkezdik a magyarok szeméből kipiszkálni a szálkát: ha hozzáférnének a sajátjukból kimeredő gerendától.

Félezer éve mást sem csinálnak, csak itt kavarják a híg levest Közép-Európában. Konkrétan, minket, magyarokat illetően vastagon benne a kezük nem egy nemzeti tragédiánkban.

Jó ha megjegyezzük: Mohács, Buda eleste, Mezőkeresztes, Vasvár, román- és szerb betelepítés, Majtény, Világos, Arad, Trianon. Nem a kacagányos kuruc, csak a saját eszem fölismerése mondatja velem: minden koron, évszázadok óta Bécs – sokszor ugyan sumák, kevésbé föltűnő módon, mint a többi "jóakarónk" –, de több kárt okoztak nekünk, mint például a tótok, vagy épp a csehek.

Nem érdemes túl mélyre vájni a pirospozsgás linzer szomszédok múltjában.
Filléres embereknek ne okozzunk forintos károkat. Bőven elegendő ha végigszánkázunk a XX. századi ellentmondásaikon, az első- és a második nagy háborúban – szó szerint – eljátszott szerepükre gondolva, meg arra a bécsi kompániára, akiknek illusztrisai, számító vezetői politikai menedékjogot adtak az 1919-es Vörös Terror hóhérainak. Ehhez egykoron a Burgban, az utóbbi időben meg a Michaelerplatz drága üvegirodáiban, hol másutt, de mindig találtak alkalmas figurákat, lelki toprongyokat, akik magyarázattal szolgáltak a külvilágnak.
Ezek minden lelkifurdalás nélkül a hétfőn még császárságból keddre virradóra köztársaságiakká avanzsáltak. Az évszázadok óta beltenyésztett uralkodóik maradéka meg a mai napig a nettó idiotizmus tankönyvbe illő kórismérvei. Hiába, alacsony kéményű, híg füstű az egész Lajtán túli kompánia. Régen nősülgettek, adták-vedték hetedhét ország királylányait. Jelenleg meg kommunikálnak. Jobb híján.
Így lett a nem kerítésből kicsit szélesebbre épített szárnyas kapu, és a  humánum diktálta büszke befogadásból lezárt olasz-osztrák határ az Alpesek hágóinál.

Nehogy Hannibál elefántjai berontsanak a Hoffburg tükörtermébe. 

Úgy látszik elfogytak a kiházasítandó hercegkisasszonyaik.

Pk

NAPLÓ 37.

 

Fotó tul.: ifj. Szurok Lajos*

„Valahányszor kikocsikáztunk Ustorkára, sosem mulasztottam el megnézni a régi tanyasi iskolát. Vagyis, ami maradt belőle. A gazzal fölvert placcot, ahol egykoron állt. Messze környéken az egyetlen trafóállomást – egy kicsit jobban felszerelt, masszív fémdobozzal kiegészített villanyoszlopot – elhagyva mindig ideje korán tekergetni kezdtem a nyakamat, lestem a hajdani vályogépület szomorú hantját. Azt a surjával benőtt helyet, ami a néhai iskolának földből fölhomoruló emléke maradt.

Volt, hogy mikor mentünk hét ágra sütött a nap. Ilyenkor játékosan riszálták meg-megjátszották magukat, táncikáltak a lovak. Nem szólt rájuk senki. Bizsergett a bőrük, és a májusi fényáradat almázottságot rajzolt a farukra. Öröm volt nézni őket, a kocsin ringatózni.

Aztán olyan is volt, hogy sűrű, tejfehér ködben óvatoskodtunk előre. A rudasnak tapogatnia kellett a dűlőutat. November derekát jegyeztük. Szügyünkig katonai pokrócokba burkoltan gubbasztottunk a bakon, a hozott liternyi jó büdös szilvapálinka kézről-kézre járt, harákoltunk, köptünk tőle akkora turhákat, mint egy burek. Késő őszi dércsípte szántások között nyikorgott alattunk a féder, és a kanca tempósan hullámzó gerincén, a farkán, meg az istrángokon kívül semmit sem láttunk. Hallani viszont mindent jobban lehetett: a köd hozta, fölerősítette a neszeket, hangokat, és hiába, hogy több ízben tonnányi vadlúd szállhatott aznap reggel fölöttünk, és a gágogásuk, a hangzavar alapján a kalapunktól alig méterekkel magasabban iparkodhattak a Kapitány-rét irányába – megpillantani közülük egyet sem lehetett. A kinyújtott ostor végén még a piros-fehér-zöld bolyhok is ködbe vesztek. Jelzésértékűen.

Mert miként az ostorszíj trikolór díszét, a hangoskodó, lármázva vonuló vadludakat, úgy a régi tanyasi életmódot és vele együtt a visszaáhított fatengős korszakot is elnyelte az erre a vidékre legkegyetlenebbül, legátláthatatlanabb füstködként leszálló hatalom: az idő.

Iskolástul, szállásostul, fiákerestül, szilaj kedélyű gazdástul. Vagyis: mindenestül.

Ezért az egykori ustorkai iskolánál sosem tehető más. Visszahőköljük a lovakat. Nem tudom miért, de meg kell állni. Meglehet: kegyeletből. Templom előtt is óhatatlanul meglassul az ember lépte. Hát még egy kedves halott sírdombjánál. Az ustorkai tanyasi iskolánál aztán sehol sincs méltóbb hely, hogy a gondolatainkba temetkezve leltárt készítsünk.

Mi lehetett annakidején az erő, ami máig hatóan, elevenen él, ami vágyakat ébreszt az itteniekben? A bácskaiakban. Honnét az évszázada élő vonzalom, az elvágyódás abba a tisztábbnak, élhetőbbnek, rendesebbnek álmodott világba? Kinek az akarata mindez? A válasz a pihenő romokra tekintve megadatik.

Ekkora szellemi kisugárzást, ekkora lelkiséget ad a közösségnek, amikor egy nemzet a válságokra is kultúrával felel. Nem mondom, hogy múlhatatlan ez a tudat, de az bizonyos, hogy még napjainkban, pusztulásában is sokat emlegetett.

Egy-két mellbevágó dolgot nem lehet elégszer elmondani.

Klebersberg Kuno kultuszminisztersége idején – tíz esztendő alatt! – ötezer tanítói lakást és tantermet adtak át az akkori Magyarországon. Ezek a tanítói lakások háromszobásak voltak, és hozzájuk csatoltak tantermeket is. Ez történt egy legyőzött, és a tetejébe egy Trianonnal megalázott, megátkozott országban. Sem előtte, sem utána – és legyintve hozzáteszem: ámbár 2016-ot írunk, nem jellemző – most sem fordulhatna elő, ami 1920-tól a második világháború végéig megtörténhetett, hogy a legkisebb, legeldugottabb tanyasi iskolában is magasan kvalifikált, képesített tanerő dolgozott.

Pedig ahogy manapság, úgy akkoriban is mindenre kellett volna a pénz. A ránk oktrojált iszonyatos hadisarcok visszafizetésének idején! Milliónyi Erdélyből, a Felvidékről meg tőlünk elmenekült magyarral leszegényítetten, akik vagonokban, mindenféle szükségszállásokon nyomorogtak. Közben tőzsdekrach, világgazdasági válság tilózta le a jövőbe vetett hitet.

Mégis. Ebben a gyászos időben huszonhét(!) mezőgazdasági iskolát avattak szerte a csonkult országban. Jórészt az Alföldön, de másfelé is. Egy olyan országban voltak kénytelenek újból az agráriumra támaszkodva előbb túlélni, majd fölfejlődni, ami a párizsi békediktátum miatt elveszítette a legkiválóbb termőterületeinek nagy részét, a fejlett ipara nem volt számottevő, a bányakincsei pedig szinte kivétel nélkül az elcsatolt részeket megszerző szomszédos, ellenséges államok birtokaiba kerültek.

Mégis: 1938-ra Magyarországot a közepesen fejlett európai országok legtetején tartották számon. A Mussolini vezette Itáliát kivéve – megelőzte a tőle délebbre eső államokat: Spanyolországot, Portugáliát, Romániát, a balkáni országokat, velük együtt a néhai Szerb-Horvát-Szlovén királyságot, majd a frissen összetákolt Jugoszláviát is beleértve. Minden energiát a tudományra, az oktatásra, a kultúrára összpontosítottak. A végeredmény – időt álló. Bámulatra méltó. Kineveltek egy új nemzedéket. És hogy más téren ezen igyekezetnek milyen jótékony társadalmi hatása születhetett: például a magyar egészségügy húsz év alatt utolérte az angliai szintet, ugyanazt az ellátási minőséget produkálva. Klinikák egész sora épült, a ma használatos budapesti központok mindegyikének akkor rakták le az alapkövét, majd a semmiből megteremtve, és fölszerelve, a közjó szolgálatába lettek állítva. Még érzékletesebben leírva a teljesítményt: olyan híre volt a magyar szakellátásnak, hogy a gyógyulás reményében már a nyugati országokból is érkeztek fekvőbetegek a magyarországi kezelőorvosokra, kórházakra bízva magukat.  

Krízis. Katasztrófa. Katarzis. Mind „k”-val kezdődő szavak.. 
Ám ha jobban belegondolunk, azon túl, hogy satnya hallással még összecsengőnek is tűnnek, kis képzelőerővel egybetartozónak tekinthetők.  Hisz csaknem egymáshoz simuló fogalmak. Sorrendiségük sokszor megtapasztalt. A válságot rend szerint háború követi, aminek befejeződésével jön egy nyugodt periódus, amit jó esetben a kiemelkedő fejlődés időszaka követ. A boldog békeidők katartikus élménye. A visszaáhított boldog időszaké.

Meritokráciának nevezzük, ezt az idillikus állapotot. Amikor egy adott társadalmat az arra érdemesek, a képzettek, az elhivatottak, a közösséget híven, tisztességgel szolgáló vezetők testülete irányít. Az ő képességüket, tenni akarásukat láttatja, hogy épülnek kórházak, köz- és vasutak, kultúrházak, közösségi épületek, városközpontok, fürdők, sportlétesítmények. Minden. És tanyasi iskolák.

Ennek ellenkezője – esküszöm, aki nem hiszi, nézzen utána! – a kakisztokrácia. 

Amikor valahol az elitet a legrosszabb emberek alkotják.

Akárhányszor állok az ustorkai tanyasi iskola maradványainál, mindig fölriad bennem a kétség. Az aggodalmam elkezd ágaskodni,  hogy abba beleborzongok:

 – Hej, de nagy szarban vagyunk!”

 Pk

  

*"Elnéptelenedett vidékünk újratelepítése, a török hódoltság 1697-es megszűnte után, 1751-53-tól indult. Kanizsáé is. A betelepítés első nagy hullámát követően, a 18. század végén kezdenek benépesülni Kanizsa pusztái. Közöttük a mai oromi és völgyesi tanyavilág előtti vidék.
A pusztákra települők tanyákat, a jószágoknak szárnyékokat építettek. Ezek azonban ideiglenes szálláshelyek voltak. Csak a nagy mezőgazdasági munkák idején tartózkodtak rajtuk tulajdonosaik, vagy „tanyásaik”. A lakosság többnyire Kanizsán élt. Később a tanyák állandó lakhellyé váltak. A tanyai családok zömének azonban még sokáig megmaradt kanizsai háza. Ott az idősebb generáció lakott. Az unokák esetenként onnan jártak iskolába. A tanyákról oda „jártak haza”. Ez a szófordulat ma is használatban van. „Hazamegyünk Kanizsára” mondják Orom és Völgyes őslakosai, még akkor is, ha már egyáltalán nem él ott rokonuk.
A képen a völgyesi, Molnár úti Csikós tanya látható, valamikor az 50-es években. Ekkor már Szurok Lajos kovácsmester és családja élt rajta. Az öreg nádtetős tanya a 100 évvel korábbi időket idézi.
Ott van ezen a képen minden. A bodorszőrű kismalac, a magló, a süldő, az öregdisznó, a birka, a tyúk a gyöngyös, és oldalt a fehérre meszelt katlan, ahol majd mindannyian végzik. De most még jól megy dolguk. A gazdasszonytól éppen enni kaptak.
A kép ifj. Szurok Lajos tulajdona."
                                                                  - Pósa Mária helytörténész -

ÖNGYILKOSOK BÁLJA

Velebit falu - pálinkafőző, 2016. május

Érdekes világban élünk. Már-már nevetséges is lehetne, de inkább jellemezhető groteszknek, betegesnek és bosszantóan ostobának, mintsem vidámnak. Ugyanis a humor igényli a szabad értelem nagyságát. Kérdem én: hol van itt szellemi kiteljesedettség? Megérteni a vicc csattanóját, az iróniát  – majdnem minden esetben – intelligencia kérdése. Jó: ide írom kiegészítésül – némi adottság sem árt hozzá. És akkor még az öniróniát nem is említeném. Ahhoz kell csak szufla, tálentum, megpatkolva erénnyel, önnönmagunkba vetett hittel! Förtelmes elvárások, ejnye, tényleg förtelmes elvárások...
Kínos, de néha azért muszáj valamit mondani. Az akarat mondatná. S mert a Valóság nevű nagybácsit színről nem illik emlegetni, a fonákjáról szabad csak vallani. Hozzáedződtünk. A politikailag korrekt közbeszéd semmi másra nem való: álcát ragaszt a valóságos fogalmak elé. Patika-mérlegel.
Mindeközben folyamatosan hangsúlyozzák mennyire szabad a közéletünk.
De a bácskai agyat megtéveszteni nem lehet!
Tudott dolog: a kikiáltott (úgynevezett) nyílt társadalmunkban nyíltan beszélni – kész életveszély. Nyílt társadalomban  a záróizmok nyíltságán kívül nem sok minden nyitott. Hacsak nem a zsebekben lévő bicska. S mivel a záróizmok visszatartani képtelenek, szépen el is önt bennünket a szenny. Haragszanak arra, aki nem hagyja megszáradni a fölét, hanem időnként meg is lögyböli azt. Emiatt kétszer is meggondolandó mikor-, mit-, és miért érdemes szólni. Mindazonáltal az ilyenfajta kiporciózott elővigyázatosság egy idő után az ember kedélyét berozsdásítja. Mivel mostanában semmit sem szabad a nevén nevezni, hovatovább a hideg levest is illik előtte megfújni, az előrelátóbbak jóindulattal diktált javallata: tessenek szívesek csínján bánni a szavakkal!
Igaz. Valakiknek biztos ajánlott az óvatosabb szószűrés.
Valakiknek viszont ratifikált. No – nem nekünk.
Akadnak ugyanis olyan körök, akik megengedhetik maguknak, hogy a fogalmakkal zsonglőrködjenek.
Itt van például a paraszt kifejezés. A régi, tisztelettel fölemlegetett földművelő tartalma mára szitokszóvá silányult. Akit parasztnak címkéz a finnyás elit cifra öntudata – menthetetlenül ráüttetik a pecsét.
Ha  nem Újvidéken, Szabadkán vagy városban élsz – paraszt vagy. Ha nem tudsz perfektül szerbül, esetleg az angolt sem beszéled: paraszt vagy. Ha netán bármelyik istenben hiszel – pláne, ha vallását gyakorló lennél –, még parasztabb. A paraszt sosincs velünk, mert ellenünk van. És így tovább. El ne felejtsem: aki paraszt, annak kisebbrendűségi komplexusa is van. Ugyanis olyan szeretne lenni, mint amilyenek mi (ők), nem bugrisok vagyunk, de hiába próbálkozik a féreg, minthogy bugris, esélye sincs nem bugrisnak lennie.
Egyszerű, mint a kétszerkettő. Ismerős érvelés.
Akinek önálló véleménye van, bírálni merészel bennünket, az nem azért kritikus, nem azért teregeti ki a szennyesünket, mert silány emberek vagyunk, és megvan a maga ítélete, meglátása rólunk, ami sok mindenben sajnos vitathatatlan, és sajnos igaz. Hanem mert kisebbrendűségi komplexusa van. Igen. Ugyanis akarna a rohadék olyan lenni, mint mi – a kritizáltak – vagyunk, de mert szerintünk ostoba meg ráadásul tehetségtelen,  ezért esélye sincs közénk tartozni: ergo önértékelési gondokkal küzd. Ezért pofázik. Ezért kapálódzik. Pofonegyszerű logika. Jaj, hogy rágnám a zúzátokat madárkáim!
Pedig más menedékünk nemigen lehet, mint a józan paraszti ész. És a naturális túlélési ösztön. Ösztön, mely nem mérlegeli a cselekedetek "humán etikai konzekvenciáit”. (Újbeszélül mondva.)
Így szedjük a levegőt mostanában, nyitott szájjal, csöndben. Az idő lomha, nagy, vitorlás bárka. Legszívesebben kivárnánk, míg más szelek fújnak. Mégsem várhatunk. Mert nagy kérdés, lesz-e elég türelmünk hozzá? Időnk nem marad rá.
Nekem nem azzal van bajom, hogyha valaki alsógatya módra testületeket, pártokat, elveket váltogat, pipiskedik a frissen megtagadott barátai hátán. Azzal sem, ha pártlistára került, de utólag annyira hangsúlyozza független mivoltát, hogy a kötőjelek is zavarják. Nincs bajom, hogy akadnak kondányian, akik kaparnak, mint malac a jégen, és ha olykor fölpislákol bennük a szemernyi lelkiismeretük, akkor tükör helyett inkább a fürdőszoba sarkába fordulva mosnak fogat. Hanem gondom van azzal az időkieséssel, ami ezen hölgyek-urak dilettantizmusából kifolyólag végleg elveszik a közösségünknek. Elfogadom, hogy az egójuk tupírozása nekik nagyon fontos, amitől csak az egzisztenciális zseblázuk csillapíthatatlanabb.
Ám milyen jó volna, ha komplett települések népének lenne hasznosítható az a folyamat, az az egyéni érdekek mentén pulzáló energia, ami jó esetben, némi szerencsével – elvileg – előrébb vezethetne egy társadalmat A pontból a B pont irányába. Egyről a kettőre.
Ehelyett ezt látjuk, ami ma van. Nem állítom, hogy sokan örülnénk neki. Ha hozzávesszük a magyar pesszimizmust, a már népsportnak minősülő siránkozást, akkor kész csodaként értékelhető, hogy a régi Szeged-Zenta-Szabadka deltában mért szomorú statisztikák erősen javuló minősítést kaptak. Hál’Istennek, lecsúsztunk a dobogóról! Öröm ez, lévén nem bennünket emlegetnek már az öngyilkos-lista élmezőnyében. Pár évvel ezelőtti adatok szerint megelőz bennünket vagy féltucatnyi ország. A litvánok vezetnek. Utánuk Dél-Korea, Kazahsztán és Fehéroroszország következik. Jóllehet az első tízben még így is ott vagyunk (9-ek), de ennyi sajnálatos tény ismeretében, némi alappal akár bizakodhatnánk.
Bizakodhatnánk. Ha nem azt tapasztalnánk, hogy önsorsrontásban évről-évre jelesre vizsgázunk.
Mit nekünk kötél!
Elég lesz öt év...
Akkor majd hiába keressük a tűpontos szavakat. Már most is késő észbe kapni, de talán még nem jóvátehetetlenül elkésett. Ezért élünk jobbító szándékkal egyemberes küzdelmeket nap mint nap.
Az meg, hogy javulni fog-e a szuicid néplélek itt a déli végeken: nem kis mértékben az előbb említett hölgyek-urak felelőssége.
De vajon ismerik-e a felelősség szó igazi értelmét?
Na: ez az igazi ontológiai kérdés.

Pk(Az Új Kanizsai Újság vezércikkének szerkesztett változata)

CICERÓ HORDÓJA

Jócskán lószagú a kezem. Az imént csutakoltam le, a fülétől a farkáig, s míg vakartam a derest vártam, hogy elül a lelkem vihara. Valahogy mégsem sikerült megnyugodnom. A Remény is érezhette mekkora indulat munkál bennem, mert hátra-hátra pislogott valahányszor kicsit erőteljesebben, oda nem figyelve húztam egyet a vékonya tájékán.

Fölbosszantott egy interjú. Egy hölggyel készült, aki egyetemi előadó. Bizony ide nem írom a nevét. Legyen elég annyi: az a dolga, hogy szemesztereken körösztül oktassa a hallgatóit arra, miként kell ékesen szólón eladniuk magukat az állásinterjúkon.

Ugyanis a netuddki hölgy: retorikai-storytelling tanácsadó.

Így.

Ó, hogy a nyüvek egyék a füle tövét annak, aki ilyen huncut, anglofil megnevezéssel illette ezt a hivatást! Huszon éve azt hittem a menedzsernél leáll ez az őrület, mert mindennek kell, hogy legyen határa, majdcsak egyszer elfogynak a fehér frottírzoknik, a mályvaszínű blézerek, a borzalmas nyakkendőtűk, meg a még borzalmasabb makkos cipők, de azóta megérkeztek a sztájlisztek, aztán humán erőforrásilag a büfés szakemberek, az új X, Y, vagy a rosseb érti milyen kromoszómaszámú, már-már meghatározhatatlan generáció, és csak kapkodom a fejem, meddig gyűrűzik ez az édibédi, valag nyalása a hóttmásmilyennek, mindennek, ami amerikai.
Kivi vagyok, hová vezet mindez.
Első dühömből írtam, amit. Igazán adhatnának valami helyes magyar nevet a szakmának.

Ha már egyetemi tantárgyat csináltak belőle.

Engem a Sáfrány tanító néni kezdett tanítani. Gyanítom, sose tanult retorikát. A mai napig emlegetjük, mindig milyen szépen szólt hozzánk, mennyi tudást sikerült belénk csöpögtetnie úgy, hogy közben a szeretet vezérelte, a hivatástudata – semmi több. Fölsőbe kerülve is jó tanáraink voltak. Igaz, poroszos volt a nevelés, a zömük Belgrádban, meg Szarajevóban fejezte be a tanárképzőt, de az még a régi iskola volt, ahol nem kakaóbiztos számítógépeken tanultunk, hanem színes pálcikákkal, kukorica- és babszemekkel értettük meg a halmazelméletet. A boldogult Latyák tanár úr kasztanyettával fegyelmezett, a Valter pofonjait máig emlegeti a sok bitang, és a szintén legenda Szaszi sem volt szívbajos, ha rövidre kellett zárni egy kínos ügyet.
Jelzem: nem tartom magamat őskövületnek. Amiről írok az jobbára a nyolcvanas évek – akkori jugoszláv – oktatási rendszerét jellemezte.
Ma, amikor gyakorlatilag minden gyerek mögé (mellé) egy pszichológust, logopédust, kisegítő szakembert muszáj állítani (nem a kölykök hibája, hogy ilyen hülye lett a világ), úgy tűnik az újsütetű pedagógusaink is mankó(k)ra szorulnak. Retorikát persze ők sem tanulnak, pedig anélkül nem könnyű bő félórán át a figyelmet megtartani.

Üdítő kivételek viszont mindig vannak.
A boldogult oromhegyesi Czérna Miska bácsinak tán négy elemije sem volt, de a néprajzos okostojások mesés- és anekdotás köteteket töltöttek meg a dumájával. Mifelénk kádenciás embernek hívják az olyat, aki mindenre tud valami jó történetet, oda illő tromfot, szólást. Retorikáról az öreg se hallott, vagy ha míg élt és rákérdeznek, menten féldecis pohárba kérte volna. Mégis órákig el lehetett hallgatni, Isten nyugtassa szegényt!
De hogy ne csak innét való jó példákkal éljek: ott van Dr. Bagdy Emőke pszichológus. A múltkorában bő két órán át szájtátva hallgatta a félezer fős kanizsai közönsége, pedig nem egy közülünk a lélektani ismereteket tekintve szerény képességekkel bír. Mégis lenyűgözött mindenkit. Érthető volt, egyszerű, lényegre törő és kedves. Mindemellett sziporkázóan szellemes. Élmény volt az előadását végigülni.

A klasszikus görög iskola, meg a skolasztika kora is nagy becsben tartotta a szónoklástant.

Ha képeznek valakit, ha nem – az sem szavatolhatja a biztos sikert.

Láttam én már dadogó, olyan rosszul beszélő egyetemi előadót (ráadásul irodalmárt!) hogy tőle a szomszéd falu elsőként megszólított járókelője is szebben fejezné ki magát. Ahogy láttam, hallottam sehogy se intonáló színészt, csapnivaló szavalót, makogón beszélő papot, akinek a temetési beszédétől tán a halott is fölkönyökölt kínjában. Ugyanígy volt szerencsém közéleti megélhetési politikus széteső szónoklatát (beszédhibásat!) végigszenvedni, üres frázisokat pufogtatót, akinek egyébként éppen az lenne a dolga, hogy lelket öntve belénk, példát mutasson az itteni magyarságnak.
És akkor ne is említsem a fa- és fejhangon olvasó, hadaró, hebegő bemondókat, a honi és az odaáti „sztárokat”, viszketeg médiaszereplőket, s a pont hozzájuk illő megannyi képzetlen újságírót, szerkesztőt, hírolvasót. A súgógépbe is belesülnek, hátha még élő szóban, papír nélkül hallanánk megszólalni szegényeket! Ráadásul egy részük biztos gondba esne, ha műfajilag kéne meghatároznia az interjú és a riport közötti különbséget.
Szerintem a retorikai teljesítmény alapja ugyanis nem föltétlen a tehetség kérdése. Ámbár ha van készség, úgy biztos könnyebb. Ám inkább kíván egy nagy adag enciklopédikus tudást, műveltséget, olvasottságot. Ezeket a diszciplínákat meg manapság hanyagolják az oktatásban, hisz egyetemet fejeznek be olyanok, akik húsz könyvet nem olvastak el életükben. Szomorú tények.
A másik elvárás pedig az lenne, hogy a sokakhoz szólók minden koron legyenek tisztában a feladatukkal. Úgy is fogalmazhatnék, hogy önmagukkal. Akkor lesz rá esély, hogy kiállhatnak mások elé, akár őmiattuk, őket is képviselve.
Csakhogy ez a süllyedő szép új világ pont az egyén közösséghez való viszonyát szereti relativizálni. Aki meg önmagát sem tudja mindig pontosan meghatározni (parasztosan: definiálni), attól nem lehet elvárni, hogy mérce legyen, irányt mutasson. Annyira lesz hiteles, mint a hírhedt jereváni 98 centis méterrúd.

Nem mondom én, hogy ne tanítsák a retorikát, mert fölösleges. Nem az. Felőlem: virágozzon minden virág. De nagyon jó lenne, ha a rideg szakmai szempontokon túl, azt is megmagyaráznák az alanyoknak, hogy kell embernek megmaradni. Az lesz a legnehezebb.

Pk

SZÁZEZER

 

Hamis a kép. Ritkán rajzolok jobb kézzel.

A 100.000-ik látogató épp az imént kattintott a Bácskai diárium webfelületére. Köszönöm az érdeklődést, a dicséreteket, meg a kritikákat is!

Az előbbiek jóleső érzéssel töltenek el, az utóbbiak pedig tovább ösztönöznek, mert általában tanulok belőlük valamit. Ám ettől fontosabb, hogy  sok mindent megtudok azokról, akik írták őket.

Bár hét évvel ezelőtt indult a blog, a kezdeti lelkesedésem hamar alábbhagyott. Van ez így. A rákövetkező évben másfelé fordult a figyelmem: mindössze egy bejegyzésre futotta. Aztán egy alkalommal – már nem is tudom minek köszönhetően, alighanem angyal taszigálhatott hátulról – újból megnyitottam a diárium szerkesztő oldalát, majd nekiláttam saját tartalmakkal föltölteni. Írtam mindenfélét. Mivel hosszú évek-évtizedek óta rajzoltam, majd festésre adtam a fejem, kapóra jött ez a képzőművész szenvedély, ezért hacsak tehettem – a szövegeket saját magam illusztráltam. Vagy fordítva: textus került a kép alá. Tettem ezt kisebb-nagyobb kihagyásokkal. A saját kedvem tempója szerint. És a hellyel-közzel rendszeressé váló közlés egy idő után feladattá nemesült. (Akinek túl magasztos a mondat végi szó, cserélje be az érett kifejezésre.)

Heti penzumként, néha csak ujjgyakorlatként, jó- vagy rosszkedvem miatt, a magam és mások szórakoztatására folytattam. Így gördült tovább a dolog, s az eredmény ma már nem csak a weboldalra látogatók fölfelé ívelő statisztikai görbéjén mérhető, hanem talán azon is, hogy ez a fajta nyilvános naplóírás bizony tőlem is fegyelmet, odafigyelést követelt, miáltal napi szinten tanultam, gyakoroltam a fogalmak, az összefüggések mentén gondolkodni, ok-okozati kapcsolatokat meglátni, az összeálló gondolatokat közérthetően leírni. Láttatni, ami nekem fontos. Ritmust, jelleget, formát, megannyi stiláris elemet, szerkesztettséget, olykor blikkfangot igényelt. Igyekeztem, elhihetik. És hogy a Bácskai diárium továbbírását-rajzolását sosem éreztem tehernek, hanem inkább játéknak, szabadidős szellemi kikapcsolódásnak, az sokkal inkább Önöknek, az ide látogatóknak volt köszönhető, mintsem magamnak.

Még egyszer köszönet hát, kedves Látogató!

Pk   

AZONKÉPPEN ITT A FÖLDÖN IS...

A kanizsai hívőkről - általában

Régebbi kép a pravoszláv templomról

Vége a munka ünnepének.

Most vallási okokból is pihentünk még pár napot.

Hosszúra nyúlt ez az idei majális, nem is biztos, hogy a látható közeljövőben lesz ehhez fogható egyhetes ünneplés.

Ritka a melóst megörvendeztető hasonló tünemény, akár a Halley-üstökös. Egy emberöltőn jobbára csak egyszer ilyen bőkezű az állam. Abban sem vagyok biztos, hogy ezt is érdek nélkül engedte volna. Szerbiában annyi a munkanélküli, hogy kissé bizarr a munka ünnepét ekkora eleganciával megülni.
Ha valaki most mondaná, hogy „igen ám, de a pravoszláv húsvét miatt…”, akkor annak meg fölhívnám szíves figyelmét a következő tényre:

Szerbia, vagyis a szerb társadalom egyáltalán nem tekinthető vallásos közösségnek. A szerbség többsége bizony a mai napig közömbös a pravoszláv vallás gyakorlása iránt.

Nem mondom, tradícióból, meg mert enni-inni jó dolog, és szeretjük a bulikat: megülik a szlávákat, a családi védőszent ünnepét.

De az is inkább csak egy kiadós vacsora, haverok, rokonok kedélyes iszogatása, semmint rituális összejövetel. Az áhítat itt rögtön véget is ér.

Nem a statisztika tudományos igényével írom, elég, ha vasárnaponként megnézzük a kanizsai szerb templom környékét, mennyien igyekeznek ortodox misére. Karácsonykor, jelesebb napokon össze-össze gyűlik egy maroknyi hívő, de hol van ez a szám a környékünkön élő szerb ajkú polgártársaink arányához képest!

Ugyanez igaz az oroszokra, ukránokra, bolgárokra is.

A Szent Őrangyalok plébániatemplom Kanizsán

Szégyellni ezen nincs mit.

Ugyanis mi, magyarok sem vagyunk ettől sokkal jobb helyzetben.

A vallásos magyarok száma elenyésző a templomban keresztelt, megbérmált magyarjainkhoz képest. Akárki utána nézhet! Az egyházi nyilvántartás vaskos anyakönyvével embert lehetne agyonütni, viszont a misére rendszeresen járók névjegyzéke néha egy bevásárló cédulára is ráférne…

Ritka az a honfitársunk, aki a katolikus vallás értékrendjét maradéktalanul betartva mélyen hívőnek vallja magát! Kár, hogy az idei kanizsai bérmálkozáson nem volt videokamera, ami fölvette volna a Kistemplomból kiszorult tömeg közel két óra hosszas várakozását. Míg odabent a kórus zengett, a templomkertben ácsorgók cigarettáztak, bandáztak, hangosan nevetgéltek a népek. Időnként az órára néztek, megszívták a fogukat és nem szép dolgokat mondtak a püspök úrról, aki majd óra hosszáig elhúzódó – amúgy szerteágazó, ötlettelen és meglehetősen hétköznapi – prédikációjával kikezdte mind a bentiek, mind a kint rekedtek türelmét. A tamáskodókat meggyőzendő: ugyan mennyien és kik vesznek részt a kanizsaiak közül a körmenetekben, stáció-szenteléseken vagy a zarándoklatokon?

Azokon az ünnepeken, amiken még öregapáink tiszta inget húztak és Bibliával a kézben mentek a családok.

Sokszor eszembe jut: miért hagytuk elkallódni a templombúcsúnkat?

A Szent Őrangyalok Plébániatemplom – a gyöngébbek kedvéért: Nagytemplom - előtt árválkodó egy-két takonycukros, plasztikjáték-árus látványa nem arcpirító? Dehogynem.
Látlelet rólunk, a hitünk erejéről.

Jelen állás szerint két olyan nép van Európában, akiknél kiemelkedően magas a vallásosság megélése. Az egyik Lengyelország, a másik – milyen meglepő! – Horvátország. A magyarázat elég egyszerű: a lengyeleknél a katolikus hit mindig egyet jelentett a nemzeti ellenállással, a függetlenséggel. A hitüket is szláv lelkesedéssel, fanatizmussal őrizték az orosszal meg a némettel, svéddel szemben. A szomszédaink is hasonló módon védelmezték független nemzeti mivoltukat, és most, hogy a fiatal horvát állam önmagát megtalálja, még erősebb szálakkal köti magát ősei hitéhez.

Helyhiány miatt nem taglalnám a muszlim vallásúak adatait. A lényeg, hogy bár erősödik a Korán tanítása a Balkánon, de a lakosság zöme Boszniában, Koszovón, Albániában és máshol is jobbára csöndös, „alvó” hívő. Persze, a szélsőségektől harsog a televízió, de ezt nem muszáj megennünk. Amíg a karsztos hegyek között miniszoknyát viselhetnek az ottani lányok, addig nincs komolyabb baj. Törökország pedig egészen más. Ott a török nacionalizmus éledt föl, és csak ennek másodlagos, jobbára politikai eszköze az iszlám.

Visszatérve hozzánk.
Szép ez a május.
Kár, hogy a korai húsvétunkat kissé megszomorította a zord, télies időjárás.

Sok kanizsait nem a föltámadás, hanem inkább a hosszúra nyúló tél áldatlan helyzete érdekelt.
Lesz-e tűzrevaló elég? Meddig kell fűteni? Mikor jön a tavasz? A tavasz megérkezett, jókora késéssel.
És mikor megjött, eltartott vagy három napig, mert nyomában rögtön megjött a nyár, kánikulával, perzselő napsütéssel.

Ennek tudható be, hogy 2016-ban volt minden, ami a régi május elsejéket idézte: szép idő, rostélyozás a szabadban, leterített pokrócon szunyókálás, behűtött sör a kosárban, baráti társaság. A kempingben egy vidám galeri birkát pörgetett, és a pecsenyeszag úgy úszott a levegőben, hogy már a strandlejárónál összefutott a nyál az ember szájában. Leparkolt gépkocsi nyitott ajtaján körösztül bömbölt az autórádió, lakodalmas diszkóval, ahogy sajnos mostanság járja.
Igaz, még mindig jobb, mintha munkásmozgalmi nótákat kellene hallgatni.

A világi ünnep egybemosódott a vallásival.
És bár ki ne szeretné a dologtalan szabad napokat, amondó vagyok, hogy azért nem ártana megtanulnunk végre igazán ünnepelni.

Úgy, mint régen.

Hogy erre a jövőben lesz-e okunk, nem tudom...

Pk

A KICSAPOTT ZSINÓR

Nagy tételben mernék rá fogadni, százból kilencvenkilencen nem tudják mi az a kicsapott zsinór.
Ne tűnjék hencegésnek, gyorsan ide írom: tegnap délelőtt még én sem tudtam. Alkonyattájt viszont megvilágosodtam. (Kis képzavar.)

Látványterv 1.

A Ruszka barátom magyarázta el, mi is az. Éppen a Fekete-tenger melletti élményeit ecsetelte – szó szerint, merthogy szobafestő-mázoló a szakmája –, ahogyan ő, és még néhány szerencsés, ügyes kezű mesterember fölépítették a téli olimpia helyszínét Szocsiban, amikor a mondandójába belefeledkezve megütötte a fülemet a kifejezés: kicsapott zsinór. Hülyén ne haljak meg, menten a szavába vágtam. Rákérdeztem. Első hallásra, bevallom – nem értettem. Mint a csökkent értelmű medvebocsnál szokás, újfent okítást, pontosítást kértem. A Laci türelmes ember. Hiába hogy piktor, van benne pedagógusi rutin. Elvégre három tanító nénitől már elvált. Leereszkedve a szintemre, atyai türelemmel, megint kifejtette – immáron plasztikus példával illusztrálva – mire nagy nehezen fölfogtam.
Nem is tudtam eddig milyen bután léteztem. Mert a kicsapott zsinór nagyon fontos eszköz. Nélküle nem lehetne elvágólag falat meszelni. Vagy festeni. Mindegy. Hogy egyenes legyen a plafon alatt elhúzott csík, a kívánt színnel előre lekent, vízszintesen kifeszített madzagot megpöndíti a mester – érzék kell ehhez kérem szépen, kétség sem fér hozzá –, s a falnak ütődő zsineg nyomvonala adja a mércét, meddig kívánatos a szemnek a horizontális tökély. Szegény ember vonalzója: ha még valakinek így sem esne le a tantusz.  
Bólogattam, és aztán másról polemizáltunk, mert közben odajött a jó öreg Gelus, és azt is negyven éves késéssel kellett megtudnom, hogy a Rekeczki-kocsma mellett 1978-ban a Bergendy zenekar koncertezett. Megáll az eszem! A Budzsákban a Szerelemvonat. Megénekelték: nem várt rám.… Mit mondjak? Ott és akkor – darabokra tört a szívem. De ez legyen az én bajom, meg azoké, akik túl fiatalok, vagy már nem is annyira és mégis lemaradtak róla, sajnos.
A kicsapott zsinór viszont tovább kísértett a fejemben. Még akkor is ott matatott bennem, amikor elém került a kommunális közvállalat világhálóra kiposztolt közleménye. Betű híven idézem, ne érjen a vád, hogy a szövegkörnyezetből kiragadottan vagdalkozok.

А “Komunalac” kommunális szolgáltató közvállalatban elkezdődtek a városszépítő tavaszi munkálatok, a zöld övezetek gondozása, felújítása.
A fű utánpótlásával kezdjük a város központjában, majd a virágágyások, virágtálak ültetésével folytatjuk a munkát. Lesznek virág- illetve rózsaágyások amik megszűnnek, de helyettük újakat, szebbeket fogunk létesíteni, jobban látható helyeken, ahol nincsenek a fák árnyékában.
A tavasz folyamán a község virágágyásaiba elültetjük a vállalat üvegházában előnevelt 20 ezer virágot, így még több és szebb virággal borított terület lesz mint az elmúlt években.
A „Jézus szíve szobor” elötti téren, látványtervek alapján amit a képek is illusztrálnak a tavasz folyamán megvalósul egy teljesen új zöld felület kialakítása, amit a következő években, reményeink szerint, újabbak fognak követni.
Folyamatban van a község területén a fák koronájának metszése, azokon a helyeken ahol az ágak veszélyeztetik a közlekedést vagy a zavartalan áramszolgáltatást, illetve veszélyt jelentenek a járókelökre. Néhány beteg, illetve kiszáradt fa is kivágásra került.
Az elmúlt pár hónapban közel 10.000 facsemete lett elültetve Magyarkanizsán illetve a községhez tartozó településeken.”

A leírtakkal csak egyet lehet érteni. Élek-halok a szülővárosomért, örülök ha ilyesmi történik. Hogy mégis szar került a palacsintámba, az a dőlt betűs (tőlem való) kiemelés miatt adódott. Előrebocsátom: nem a fölöslegesen idézőjelbe tett Jézus Szíve szoborral van bajom. Az is bántja a szemem.
De a térrendezés még inkább. A közösségi oldalon megjelent képek mellett Sagmeister Ernő borász – nagyon dicsérem érte – már jelezte aggályait. A szobor elé ültetett fák elhelyezése ordít a hozzá nem értéstől!
Amikor kivágták a mögötte nyújtózó jegenyéket írtam róla: nekem meg más kanizsainak sem közömbös a Jézus Szíve szobor. 
Kevés köztéri szkulptúránk van. 
A Jézus Szíve meg ráadásul nagyon jó, majdhogynem egyedi jellegű szakrális alkotás.
Karaktert ad a városnak. Nem spórolták ki alóla az öregek akkoriban: szép, magas posztamensen áll a föltámadó, tógába öltözött Isten fia.
Tudom, pimasz az összehasonlítás, de ha Rio de Janeirónak egy széttárt karú, minden arrafelé élőt, meg lambadagatyás turistát befogadó Krisztus lehet a szimbóluma, úgy a gesztenye-fasori magasztos, áldást osztó Jézus legalább ilyen fontos jelképe, üzenete kellene, hogy legyen Kanizsának. (Annál is inkább, mert a krisztusi malasztra jócskán rá vagyunk szorulva…)
Rendezik az előtte található teret. Jó. 
Állítólag egy szabadkai kertész tervei alapján fásítanak. Rendben.

Látványterv 2.

(Nincs rendben. Nagyon haragszok rájuk. Amióta Szabadkán a műemlékvédelem, és az idézőjelbe tett szakemberek jóváhagyásával a Népszínháznak nevezett armírozott bunker fölépülhetett, és amióta komplett szecessziós utcarészek büntetlenül lebonthatóak, amik helyébe kiherélt, egyen gúnyás üveg- meg beton kaptárak létesülhetnek: nos, azóta én ganajos lőccsel oldalba verve küldenék vissza minden odavalósi, okoskodó mérnökembert, aki netán szakérteni, pöntyögni merészel itt nálunk Kanizsán.)
Nem vagyok ugyan építész, kertész sem, még koncz-zsuzsai értelemben sem, de talán szorult belém annyi szépérzék, morzsányi logika, hogy ha tengelybe helyezett szobornak fut egy út – nemhogy út, gyakorlatilag a település ütőere –,  akkor fát – horribile dictu fasort(!) – nem ültetek elébe.
Takarja.
Pofonegyszerű.
Erre föl a szabadkai nemecsek mérnök úr – biztos, ami biztos, legyen a kontárság kerek egész: a szobortól srégan úgy álmodik oda még két fát, hogy a jóféle bácskai Y-os elágazódásba beérő utazó – ha már egyszer elölről sem látta – a két oldalról közelítve MÉG VÉLETLENÜL se vegye észre a köztéri alkotást. Erre mondaná Mekk mester: ügyes!
Miért nem rögtön kétembernyi kerítést ötletelt köré az ihletett lángész?! Félreértés ne legyen: a dilettantizmusáért fizetett neki valaki. Annak is mélyen a szemébe néznék…
Délelőtt lefotóztam a jelenlegi állapotot. A bazi kandeláber mögül így is éppen csak kukucskál szegény Jézusunk. (A villanyoszlopnak sem ott a helye. Már régen ki kellett volna váltani két oldalról sodronyon belógatott világító reflektorral.)
Mi meg? Még ha jó szándékkal vezérelten is, de ráerősítünk a hülyeségre.

Kukucs! Ki a hunyó?

Javaslatom az illetékeseknek: változtassanak a helyzeten! Elég ha csak egy kicsivel több belátás munkál bennük. Még lehet. Friss a dolog. A facsemeték bármikor átültethetőek. Most még szépen mondom. Ne adja az ég, hogy egy éjszaka nekem kelljen teret rendeznem!
Mert ezzel a kicsapott zsinórozással akár a legelső jöttmentet fölkérhetjük az urbanisztikai problémáink megoldására.

Pk

Napló 36.

„Szokás keseregni azon, hogy bennünket alig ismernek. Bácska csak egy porfészek – süvölti a napsugaras cinizmus. Megy tehát a siránkozás, amiért – állítólag – mifelénk kevés a látnivaló, még kevesebb az, amire igazán büszkék lehetnénk. 

Továbbá nehezményezik, hogy hiányoznak az évszázados történelmi emlékeink. Nincsenek turistacsalogató attrakcióink; itt született vagy elhalt híres emberek zarándokhelye sem lehetünk; se fenyőerdő, se síparadicsom, de még egy jobban megmászható hegyünk sincs… Sóhajtva hadd tegyem hozzá: pálmafás sétányunk, tengerpartunk meg aztán végképp!

Amilyen pechvogelok vagyunk, még a NATO bombák is csak tőlünk messzebbre hullottak: lenne legalább rom, kráter, amit mutogathatnánk. Nálunk még a katasztrófaturizmus sem működik: szemtelenül jók, magasak a tiszai töltések, kicsi az árvíz esélye. A földrengés ugyan talonban van, de a bekövetkezésére kevesen mernének lapot húzni. A ritkán leégő háztetőket meg túl gyorsan helyrehozza a nép. Kéménytűzzel nem fogunk betörni a nemzetközi piacra… Röviden: nemigen viríthatunk mások előtt.

Ennek a – vélelmezett, elkeserítő – ténynek az igazolására nem ártana a hozzánk rendszeresen visszatérő látogatókat egyszer megkérdezni: ha ennyire érdektelen, ennyire szegényes a Magyarkanizsa községben rejlő tartalom, a kínálat, akkor vajon mi vonzza mégis vissza őket?

Ugye, nem életszerű, ha emberek sokasága ismétlődőn és szánt szándékkal eleve rossz kirándulásra fizet be?

Ki lenne olyan bolond? Kötve hinném, hogy valaki merő önsanyargatásból választana magának szabadidős úti célt!

Ha mégis ilyen testi-lelki mínuszos kalandra kényszerítene a sorsom, biztos nem vágnék hozzá karácsonyi pofát. Ezzel szemben a Kanizsára megérkezők boldog mosollyal igen sűrűn emlegetik: itt már olyan, mintha otthon lennének!

Az örökkön lamentálók megcáfolása pont az a tény is, hogy sokadik éve tantervi programba iktatottan, rendszeresen látogatnak bennünket anyaországi tantestületek.

Gimnáziumok, általános- és középiskolák, vagy éppen civil szervezetek célirányosan bennünket választanak.

Legutóbb, a májusi munkaszüneti napok előtt Magyarországról, Tordas településről érkezett vendégeket fogadtunk a Rákóczi Szövetséggel. A Sajnovics János Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola tanári kara utazott hozzánk.

Két napos itt-tartózkodásuk alatt nem csak városunk bemutatására jutott idő, de egy tiszai sétahajózás után Zenta központját, annak nevezetességeit is megtekinthették a részvevők. Megismerték az Alsó-Tisza zegét-zugát, a természet adta különlegességeket. Pataky tanár úr meg a zentai csata emlékműve előtt tartott rendhagyó történelemórát, megidézve a hely dicső múltját. A két bácskai belváros bejárása alkalmat adott a már szokott kézműves termékek, szuvenírek vásárlására, az este pedig hangulatos vacsorával ért véget. Kell-e mondani – helyi specialitás volt a főétel. Így már talán nem tűnik véletlennek, hogy a reggelire tálalt forró burek, és a hozzávaló joghurt is igazi gasztronómiai fölfedezést nyújtott a Dunántúlról kiránduló vendégeknek. Miként a helyi jellegű ízek, finomságok, különlegességek – a piacon vett vajalja és az ajvár – szintén osztatlan sikert arattak. Jóllehet az időjárás a megszokottól kicsit mostohább kedvében volt, fújt a szél, és időnként az eső nem csak lógatta a lábát, hanem bánatában nekiállt szitálni, ám a lelkes társaságot mindez csöppet sem zavarta. Vidáman peregtek az órák, hiába hogy a zimankó szekundált hozzá.

Bácska a régről ismert, igazi arcát villantotta ismét: a hagyományában gyökerező élettel teli derűs hangulatot, a jó étkeket, és a jó italokat szavatoló vidékiség báját, amit évszázadok óta emlegetnek az erre járók. Sok jeles ember mellett Móricz, Tömörkény, Krúdy ódákat írt erről a tájékról. Hisz a hírneves – olykor hírhedetten életigenlő – Bácskába valakinek legalább egyszer az életben eljutni, ott jól éreznie magát – abban az időben, dokumentálhatóan – rangot, tekintélyt jelentett.

Üdvös lenne, ha legalább időnként a hajdani reputációnk újból megéledhetne. 

Jót tenne a közgondolkodásnak, ha a búval zsinórozott gúnyájú jajgatók fölismernék végre: Erdély bérceit, a Felvidék várkastélyait, vagy a mediterrán sikátorokat nem nálunk kell keresni. Mind-mind messze vannak tőlünk. Úgy földrajzilag, mint szellemiségben. De ettől még nem különbek azok sem – legföljebb másmilyen minőséget kínálnak. 

Nincs okunk a szégyenkezésre. 

Ha mégis lenne, inkább az önsajnálatból fakadó tehetetlenség, a restség miatt kéne, hogy furdaljon a lelkiismeretünk.”  

Pk 

Búcsú a Csontostól

Dancsó István

†2016.05.02.

Kalapot viselt télen-nyáron. Vagy húsz éve beszélt velem először. Poharazgattunk, megszólított, emlegette a nagyszüleimet, a Budzsákot, ahol mindenkit ismert, és ahol őt is mindenki ismerte. Igazából az egész Kanizsa köszönő viszonyban volt vele. Ült a biciklin, integetett ha látott. Élte a tempós életét. Kalapját az asztalnál sem tette le. 
Igazi kemény ember volt. Jelenség. 
Ha belépett valahová, egy pillanatra csönd lett – mint a vadnyugati filmekben –, de a jó kedélye, a belőle kiáradó szerethetőség hamar kioltotta a legjámborabbak aggodalmát is. 
A Csontosnak aranyból volt a szíve. 
Kezdődő barátságunkkor jó nagy karimájú kalapot hordott. Ahogy múltak az évek, kalapjainak a mérete egyre kisebb, majd még kisebb lett. Keskenyedtek a karimák. Szóvá is tettem neki: hol az a legényes, régen látott, majdnem cowboy stílusa? Nézett rám vissza, vállat vont, majd megadóan legyintett. Noha válasz nélkül maradtam, akkor derengett fel első ízben, mit jelent a lassú korosodással beköszöntő lemondás. Az elöregedés folyamata. Mégis  valahányszor összefutottunk – nem tehetek róla – ha rá néztem: mindig Rejtő Jenő regényalakjai jutottak az eszembe. Nem csak az életvidámsága, a humora, a személyében rejlő emberségesség miatt. Azért is. Ám a Csontosban még megvolt az a fajta kalandorság, ami jellegéből adódóan egy férfinak valaha teljesen normális részét képezte. Ma már jobbára csak filmeken, regényekben lelhető. A valóságban alig.
Lekezeléskor átzsibbadt a karom könyékig: a régi Budućnost armírozói között, a vasbeton szerkezeteket görbítgetve edződött a marka. És a hangja! Mintha bádog vödörben vasreszeléket rázogattak volna! 
A Csontosnak ráspolyos, borízű, néha suttogásig rekedtes beszédét senki szinkronszínész utánozni nem tudná. 
Szeretett mesélni. Sűrűn föl-fölidézte a régi dolgokat. 
Reszelősen ejtette ugyan a szavakat, de a mondandója sosem volt gúnytól érdes, netán karcosan bántó. Amolyan nosztalgiázón, messzire kacskaringózón beszélt. S míg mondta a magáét, a kerek, borostás képén, a tömpe orra fölött huncutul csillogtak a szemei. Hiányozni fog. A dumája, a történetei: maga az ember. Gondolom – nem csak nekem. Egyéniség – így mondaná a választékos nyelvezetű. De a környék népének csak figura volt. Azokat a személyeket illeti a nép mindenkor e kedves minősítéssel, akik valamit kivívtak a közösség körében. Jelenti ez a megbecsülést, a szorgalom-, az egész életút iránti tiszteletet. Csontos – kétség kívül kiérdemelte a szeretetetünket. Hat és fél évtizeden át mindenki csak Csontosként emlegette. A halála napjáig fogalmam sem volt, mi a becsületes neve. Aztán megláttam a fekete keretes szöveget az alvégi Kisbolt előtt, a szomorúfűz derekán. Ha nem írják rá a gyászjelentésre a becenevét, még most se tudnám, hogy elment. 
Ott voltam, a többiekkel kikísértük. Azt viszont nem láthattam, mellé tették-e a kalapját. Ha nem, egyszer majd az enyémet szó nélkül neki adom, ha kéri. 
Legyen áldott az emléked, Csontos!

Pk