2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Bácskai diárium. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Bácskai diárium. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. október 8., kedd

NAPLÓ - 99.

Pont ma tíz éve, hogy 2009. október 8-án elkezdtem írni, meg rajzolni a Bácskai diáriumot, ezt a nyilvános napló szerűséget. Azt gondoltam a 100. naplóbejegyzéssel adok majd neki egy ünnepibb, meghittebb keretet. Csak úgy, minden invenció nélkül. Mint más egyéb dolgokkal annyiszor az életben: ez sem sikerült. Úgyhogy menekülnék a fennkölt gondolatoktól. Nincs rájuk idő. Nem egy alakban érint meg az érzés, és ez nem is baj.
Legyen elég annyi, hogy köszönöm azt a mi híján 300 ezer látogatást, amit kapott ez a szerény, statikus kis oldal.
Lélekcserélő idők járnak. Jó, ha még akadnak olvasók, érdeklődők, legyenek bármilyen minőségben. Az irántam jóindulattal lévőket köszöntöm, hálás vagyok a figyelmükért. Az ellenérdekelteknek is köszönettel tartozom. Közhelyeket most sem akarnék írni. Ki-ki véralkata szerint ítél, vagy szítja a neki tetsző lángot. És ez így van rendjén.
Tíz év olyan hosszúnak tűnik, hogy némelykor fölszisszenni a hallatán. Valójában – bármilyen kellemesen csiklandozza is a fület-szemet – egy évtizednyi idő pusztán egy epizód. Olykor vidámabb, máskor meg ki kell inni a keserűség poharát. Ezzel sincs gond.
Az igazsággal kell megbarátkozni. Más nem számít, még a szépség sem. Csak ami igaz. Nincs százféle igazság. Egy van. Viszont abban csöppet sem vagyok biztos, mert dőreség lenne azt hinnem, hogy az a feltétlen, vegytiszta igazság a birtokomban van, a birtokomban lenne. Nincs. De a rászegezett, szúrós tekintet esetleg láttat belőle valamit, ha folyamatosan keresem, vizsgálom, ha nem csak tíz éve, hanem jóval régebb óta próbálom megfejteni, vagy legalább sejteni. Megfigyelni való akad. Mint gyerek, aki járni tanul, a láb elé kell nézni, és akkor rá lehet lelni az élet dokumentumaira.
Sajnos a világon kevés olyasmi maradt, ami állandó lenne. A dolgok zömét megeszi az idő, a felejtés. Egyszóval minden elmúlik. Erre figyelmez a mostani tíz év emléke, meg az a majdnem ezernyi bejegyzés, amelyek révén szerettem volna megmutatni valamit abból, ami nekem Bácska, amit nekem Magyarkanizsa jelent, amit a szülőföldem jelent, és ami én is vagyok, én is lennék minden hasznos és haszontalan tulajdonságommal együtt.
Köszönet még egyszer: mindenkinek!

                                                                       Pk

2019. szeptember 6., péntek

NAPLÓ - 96.

Fotóm illusztráció

Megéhültem a szépre, a jóra.
Nem sokba tartott.
Már szeptembert jelez a naptár, de a jelen közállapot korántsem fest őszként. Nagyon várom, pedig. Az októbert, a novembert meg végképp. Legyen végre gesztenye. Szelíd, de vad is. Sült. Füstös. Literre mért. Óvodások csináljanak fogpiszkálóval emberkét belőlük.
Vigyen a lelkem ellenállhatatlanul oda, ahová ándungja lenne. Kapkodja magát a harangszóval, csáklyás álmok által fölkotort szívbéli kacatokkal, kincsekkel, és elvetett lim-lomokkal, lelkiismeretbe vágó terhekkel és meghempergetett vágyakkal.
Így kéne.
De az augusztus oroszlántekintete még itt söpör az utcákon. Túl az utakon, túl a házak oromzatán. Hurkot vet a kánikula az emberek nyakába, fojtogatja a szárazság a gigákat. Lángnyelvekként pördülnek föl a forró párák. Porszemek bazári, báli táncot járnak a sivatagi melegben, rözögnek az aszfalt által kisugárzott hőnyalábok. Mindenféle városi délibáb lejt csárdást a csatornalefolyók fölött. Megélni sem győzi őket a szem káprázata. Nemhogy értelmezni.
Nincs még hűs. Szabad levegő sincs, amibe mosakodni jó.
Helyette szemtelen legyek dongása kísért. Meg ni: egy furulya szava! Az aluljáróból hajtja felém a szél. Kihallom belőle: a csitári hegyek alatt régen leesett a hó… Tényleg nem most lehetett. Jó régen lehullhatott az a megvénült, elkásásodott hó. Föloldozva lettek azok a hópelyhek jégcsapostul - hírük sincs már. Mindössze a dal maradt meg. Róluk. A hófödte bércekről. Branyiszkóról. Fuss, Branyiszkóig! Hej, de sokat énekeltük…
Ez a tökfőzelék szagú csütörtök délelőtt madárszárnyakon csapong. Ahogy a gondolataim.
Elakad a tekintetem.
Kék-sárga ruhás gyerekek cipelik a táskát. Valami iskola lehet a közelben. Venyige lábakon tántorognak egy irányba, hátukon borzasztó terhükkel, telve okossággal, csupa fölösleges tanulni valóval, s míg bandukolnak, a nyesett frizurájú kisfiúk tarkóján titkon simít egyet a napsugár, amit az Öreg Fűtő makramé fonálként ereget az égből. Fürgén bólogatnak a nyárról még megmaradt fűszálak. Úgy vélem, irgalmat remélnek a szeptemberi széltől, a harmatos reggelektől, és a mindent bevilágító Lőrinc napi holdtól, aminek ragyás képén egy hegedűs szokta hintáltatni magát. Csak szomorú nótákat húz az a mandzsettás zenész. Bele kell figyelni a Holdba, és már siratja is a dalunk. Ismeri az összes rigmusunkat. Hamvadó csillagokból áll a kottája, és a dallam, amit megénekel, éppen olyan, mintha Casteddu óvárosában szólna egy bácskai szerelmes nóta.
A kapualjba behúzott árnyak bámészkodnak velem. Alighanem a gyónásomat hallgatják. Nincs ebben semmi magasztos, semmi ünnepélyes. Belecsicsereg a hűvös oldal szögleteibe egy derék, pittyedt csőrű cinege. Elrejtőzik a mosolygásom. Nézem a tollast.
Közben tudom: a Tiszán, a bánáti part mellett megpúpozva most is ott vesztegel az öreg uszály. Fekete a hajótest, mint az ármány, alig látszik rajta a rozsda. Fehér gallér zománcozza a fedélzet vas korlátját, ami a tat mögöttig virít. Csak a hajólapát nyesi szét a folyótükör-képét. Régen az ukrán tolóhajók tathullámát lovagoltuk meg kenukkal, s libikókáztunk rajtuk, akárha szilaj csődörcsikót törtünk volna be. Fröccsentek a habok, nevettünk. Sokat nevettünk akkoriban.
Most még zöldbe játszanak a belvárosi fák bozontjai. Ecetfa görbül, tűzfal alól kiküzdve magát az égboltozat felé. Porrá törve hussant tova a szerda. Nagyon átlagos csütörtök dalának szárnya támadt. Délkeletre, vagy délnyugatra tart most a dallama. Megmásítani nem szabad. Csak dúdolni csöndben, befelé. Mert ha már ilyen meseszépet adott, nehogy az Istenke megharagudjék.  

                                                            Pk  



2016. december 15., csütörtök

NAPLÓ - 54.



Tom Waits
A diárium minden csinnadratta híján behúzta a százötvenezredik strigulát. Köszönöm azoknak, akiket illet! Kicsit későbbre vártam a jubilárisnak tekinthető látogatószámot, de úgy látszik – dacára a komótos tempónak – néha sikerül átlépni önmagunk árnyékán. Még ha a 150000. kattintás eredmény is, valamiért bornírt közönnyel fogadtam. Régebben, emlékszem, hogy örültem a tízezredik vendégnek, annak, amikor meglett a tucatnyi állandó olvasóm, meg azért, ha páran tetszésüket, ellenszenvüket fejezték ki a közösségi oldalakon. Ha akadt, aki dicsért, vagy akivel vitatkozni lehetett. Visszaigazolás volt. Mindig további munkára sarkallt. Ám amilyen gyarló az ember, egy idő után már nem elégszik meg a kis dolgokkal. Egyre többet, és még többet akarnánk. Ráadásul egyre könnyedebben, olcsóbban, mind kevesebb ráfordítással lopni a siker ízét. Ismerek néhány olyan szerencsést, akiknek ez összejön. Nem kell hozzá túl nagy mázli. Csak a megfelelő helyen a mindig megfelelőt mondani. Hogy a rendszer részesévé váljék az illető. Utána már elég, ha leír egy-egy mondatot. Prófécia lesz belőle. Egymás sarkára hágva hozsannázzák majd, elalélnak tőle az akol meleg belletristák, s készítenek belőle-róla bő lére eresztett tanulmányokat. Mit érzett, amikor leírta? Mi járt a fejében? Nekem ez és ez jut róla az eszembe, ó, jaj, istenem, vajon a mester is ugyanezt gondolta? „Gondolta a fene” – mondta egyszer a csöndös béketűréséről közismert Arany János, amikor valamelyik széplélek szételemezte az egyik költeményét. Viszont ma nincsenek zseniként is szerényre hangolt Arany Jánosaink, sem ízig-vérig következetes Márai Sándoraink, csak kopott ipari-iparkodó gyémántok vannak, talmi csillogással, egy marék giliszta gerincességével. Nem tudhatom, hogy sokkal korábbi érákban is hasonló módon csalárd volt-e a művészet, azaz hazudoztak-e róla ennyit valaha, mint mostanában. Az viszont biztosan állítom: amióta az eszemet tudom, a teremtő, igazi művészet nyomokban, ha lelhető. Helyette dívik a szemfényvesztés, az öncélúság, a forma- és tartalomnélküliség. Mert az én – én – én, csakis az én szemléletébe valahogy nem illeszthető a mindenen fölülemelkedő, komoly alkotás (jó értelemben vett) mágiája.
Nagyon csikó korunkban, amint kiismertük a kortárs művészet huncut természetét, hamar viccet faragtunk belőle. Pimaszok voltunk, persze, de kristálytisztán láttuk miként zajlik a vircsaft. Összenéztünk: ennyi az egész? Hát ettől nagyobb szélhámosságot is csináltunk már alapon, elkezdtünk alternatív színházzal foglalkozni. Egy ízben, az ad hoc összegründolt előadásnak már csak a címe hiányzott. Ám egy istennek nem jutott eszünkbe semmi. Végül jött a mentő ötlet. Fölütöttünk találomra egy művészettörténet könyvet és csukott szemmel rábökdöstünk két-három szóra. Percek alatt meglett az áhított cím, amitől frappánsabbat kívánni sem lehetett volna: A kereszténység magától kancsók. És hogy milyen, és mekkora csalásra, hazudozásra járatott a művészet, az bizonyította legjobban, hogy a bemutatott produkciónknak a legtöbb babért – kétségkívül a címe aratta le. A színházi zsűri zajos értékeléssel magasztalt bennünket, neves szakemberek ott előttünk összevitáztak a művünk és a cím között átsejlő mögöttes mondanivalón. Végül a sok esztéta, kritikus, rendező-színész arra a következtetésre jutott, hogy a „kan csók” Júdás csókja, és mitőlünk, azaz magától kereszténység a kereszténység, tudniillik bennünk él tovább Júdás árulása Jézussal szemben. Egymáson pipiskedve ezt mind belemondták, belemagyarázták az arcunkba. Ma sem értem, hogy bírtuk ki röhögés nélkül.
Szerét sem tudom, hány ízben láttam már festményt, ami absztraktként lett ugyan meghatározva, és mégis: avatatlan szemlélő is rögtön kilátta belőle a hamisságot, a csalást. A hókuszpókuszt. A színek egymásra vakolt semmijét.
Sokan azt vélelmezik, elég összevillázni szavakat, máris kész egy modern vers. Pocsék irodalmi művek születnek, miközben jajgat az elefántcsont-torony klérusa, hogy nem olvasnak az emberek. Pedig az emberek igenis olvasnak. Meglehet, nem annyit és úgy, mint ötven, vagy száz évvel ezelőtt, de vannak még elég sokan, akik hisznek a leírt szó tisztességében. Már ha egyáltalán ama bizonyos szöveg valóban tisztességgel leírt. Ha ember, jellem, világlátás, markáns vélemény, egyenes gondolatiság, tűpontos igazság, meg még kismillió egyéb érték párosul hozzá. Akkor megveszi a közönség és elolvassa a könyvet. Keresni fogják a könyvtárakban, és a kötet megéri majd a sokadik kiadást. Ehhez azonban több alázattal, több odafigyeléssel és tiszta lélekkel kéne alkotni. Írni, festeni, szobrászkodni, zenélni vagy táncolni. Hisz mára már egy kályha begyújtása is nagy művészet tud lenni. Nem mindegy tehát, milyen lánggal lobogunk. Tom Waits meg is énekelte.”

Pk

      
    

2016. május 11., szerda

SZÁZEZER



 
Hamis a kép. Ritkán rajzolok jobb kézzel.
A 100.000-ik látogató épp az imént kattintott a Bácskai diárium webfelületére. Köszönöm az érdeklődést, a dicséreteket, meg a kritikákat is!
Az előbbiek jóleső érzéssel töltenek el, az utóbbiak pedig tovább ösztönöznek, mert általában tanulok belőlük valamit. Ám ettől fontosabb, hogy  sok mindent megtudok azokról, akik írták őket.
Bár hét évvel ezelőtt indult a blog, a kezdeti lelkesedésem hamar alábbhagyott. Van ez így. A rákövetkező évben másfelé fordult a figyelmem: mindössze egy bejegyzésre futotta. Aztán egy alkalommal – már nem is tudom minek köszönhetően, alighanem angyal taszigálhatott hátulról – újból megnyitottam a diárium szerkesztő oldalát, majd nekiláttam saját tartalmakkal föltölteni. Írtam mindenfélét. Mivel hosszú évek-évtizedek óta rajzoltam, majd festésre adtam a fejem, kapóra jött ez a képzőművész szenvedély, ezért hacsak tehettem – a szövegeket saját magam illusztráltam. Vagy fordítva: textus került a kép alá. Tettem ezt kisebb-nagyobb kihagyásokkal. A saját kedvem tempója szerint. És a hellyel-közzel rendszeressé váló közlés egy idő után feladattá nemesült. (Akinek túl magasztos a mondat végi szó, cserélje be az érett kifejezésre.)
Heti penzumként, néha csak ujjgyakorlatként, jó- vagy rosszkedvem miatt, a magam és mások szórakoztatására folytattam. Így gördült tovább a dolog, s az eredmény ma már nem csak a weboldalra látogatók fölfelé ívelő statisztikai görbéjén mérhető, hanem talán azon is, hogy ez a fajta nyilvános naplóírás bizony tőlem is fegyelmet, odafigyelést követelt, miáltal napi szinten tanultam, gyakoroltam a fogalmak, az összefüggések mentén gondolkodni, ok-okozati kapcsolatokat meglátni, az összeálló gondolatokat közérthetően leírni. Láttatni, ami nekem fontos. Ritmust, jelleget, formát, megannyi stiláris elemet, szerkesztettséget, olykor blikkfangot igényelt. Igyekeztem, elhihetik. És hogy a Bácskai diárium továbbírását-rajzolását sosem éreztem tehernek, hanem inkább játéknak, szabadidős szellemi kikapcsolódásnak, az sokkal inkább Önöknek, az ide látogatóknak volt köszönhető, mintsem magamnak.
Még egyszer köszönet hát, kedves Látogató!

Pk   

2014. június 30., hétfő

40.000

Mel Gibson
Van egy film. Mel Gibson játszik benne egy fura, lelkileg nagyon – mondjuk ki finoman – összetett embert. Összeesküvés-elmélet. Ez a mozi címe.
A főhős hiperérzékenyen reagál a környezetére. Mindenütt kapcsolódási pontokat gyanít, elméleteket gyárt, a világ történéseit szeretné a fölszín alatt is megérteni.
Taxisofőr, de egy illegális magazin kiadója is.
Öt (5!) előfizetője van.
A kissé habókos figura ennek dacára fáradhatatlanul ontja az újabbnál-újabb összeesküvésekről szóló teóriáit, míg egy napon véletlenül beletenyerel az igazságba, aminek következtében a fél világ, a titkos erők, meg a nem létező földalatti hatalmak üldözni kezdik.
A filmbeli Jerry Fletcher kalandjait nem taglalnám. Viszont az öt előfizető valami hasonló, mint az én szerény félszáz “nézegetőm” – egészen pontosan 52-en vannak… -, akik miatt gyakran érzem úgy, hogy érdemes. Nem irkálok én nagy dolgokat, tán nem akar senki a véleményem, az ízlésem ellen megbüntetni, mert ha le is leplezek valakit, az jobbára én vagyok, pőre valómban. Remélem, ez ebben a formában még patetikusan értve sem hangzik szerénytelenül.
Jerryvel az a közös bennünk, hogy valami olyasmit teszünk egyrészt egy lustább hangya szorgalmával, másrészt a kötözni való bolondok elszántságával, amiért a legritkábban jár köszönet. Elismerés meg alig. Nem panasz képen, de igaz. Mindazonáltal tény az is, hogy kimondhatatlanul jólesik látni, hogy a blog számlálója egy-egy bejegyzésem után megugrik, és alkalmanként több száz érdeklődő olvassa, nézi mindazon tartalmakat, elgondolásokat, vonalakat vagy ritmusokat, amiket véges adottságaim révén meg tudok jeleníteni. És ha szem előtt tartjuk, hogy ma hányan és mennyit szoktak olvasni, kiket érdekel a napi robot mellett mások írása, alkotása, ne adj’Isten verse, kritikája – a kapott, számszerűsített adatokkal legalább annyira elégedett kell legyek, mint a kelekótya Jerry az öt darab lelkes előfizetőjével.
Köszönök hát minden kattintást!

Egy kis statisztika, csak a rend kedvéért. Amikor ezeket a sorokat írom 39.963 jegyzett látogató van-volt a blogomon.
2009. októbere óta írom-rajzolom-festem a diáriumot, ami nevével ellentétben ugyan nem napló, de mégis csak egyfajta tükörképe annak, ami öt éve zajlik körülöttem. Vagy bennem.
Jóllehet 2010-ben majdnem abbahagytam, hisz egész évben mindösszesen két bejegyzésre tellett, ám valamiért – már nem tudom a pontos okát, miért – tovább folytattam a publikálást. Gondolom nekem örömet szerzett, mert amiként nőtt az oldalt rendszeresen követők száma, úgy tudatosodott bennem is, hogy talán nem elvetélt ötlet megmutatni a gondolataimat.
2011-ben 51, 2012-ben pont száz bejegyzést raktam föl az oldalra.
2013-ban 106-szor használtam ki a diárium adta lehetőségeket, ami durva általánosítással háromnaponta történő frissülő tartalmat feltételez. Persze, vannak termékenyebb, és kevésbé aktív időszakok. Nehogy azt higgye valaki, hogy pusztán az elfoglaltságom múlik! A kifogás: igen.
De az a helyzet, hogy mint minden alkotói tevékenység, az is nagyban függ a kedvtől. Tudom, lesznek, akik nem hiszik el. Az idén eddig 84-szer írtam ebbe a nyilvános naplóba. Tekintettel arra, hogy pont az év felénél járunk, ez az esztendő valószínűleg még egyszer ennyi bejegyzést fog fölmutatni.
Az oldal forgalma vegyes képet mutat. Az Bácskai diáriumba megérkezők fele, mintegy húszezer kattintás Szerbiából érkezett. Majdnem tízezer látogatóm volt Magyarországról. Nekem fura, de a harmadik legaktívabb vendégsereg 4008 klikkeléssel az Egyesült Államokból érkezett, Isten hozta őket Európában! Sorrendben következnek: Németország – 821, Oroszország(!) – 672, Románia – 493, Egyesült Királyság – 446, és tovább, Lengyelország, Szlovákia, Svédország. Kicsi a világ.
Az Összeesküvés-elméletben Jerry valahogy ráhibáz az összefüggésekre.
Megneszeli a valóságot. 
Aztán kimondja az igazságot.
Nagyon szeretném hinni, hogy egyszer majd nekem is sikerül.
Pósa Károly