2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2012. szeptember 19., szerda

2012. szeptember 18., kedd

A homokkő-angyalka szeme

Kispados néni
grafit, tus 35x24 cm























Körös

Minden városnak, térségnek megvannak a jól felismerhető jegyei. Nem a látványosságokra gondolok, hanem azokra az apró, az ott élők számára sokszor közömbös dolgokra, amiket a helyi lakosok többnyire észre sem vesznek. Legkevésbé becsülnek. Csak miután eltűnnek az életükből, a hiányuk az, ami fájni kezd. Ilyenkor fölsejlik, egy harangkondulásnyi időre, hogy megint szegényebbek lettünk valamivel.
Így jártam surbankó korom békáival. A hajdani Körös környékén lakóknak még elevenen élhet emlékezetükben, milyen jó volt a több száz méterről is tisztán hallható ümmögő, vartyogó békakórus éjjeli hangversenyére elaludni. A nyár esték nyitott ablakán beszűrődő neszek között a mocsár messzire hallatszódó lármája megnyugtató monotóniával simogatott álomba, mert mindig azt üzente: helyed és szereped van itt a világban, ide születtél közénk. Kanizsai vagy. Ez az otthonod. Ez a hazád.
Aztán zavaros, rossz idők jöttek, elmentem hazulról és mire visszaértem a Köröst föltöltötték törmelékkel, mindenféle szeméttel meg homokkal. Sziporex házak épültek a régi nádas helyén. Az első megcsöndösödött éjszakán fölkönyököltem az ágyban, számat kitátva lestem a sötétséget, a hunyorgó csillagokat és valami megmagyarázhatatlan szomorúság kerített hatalmába. Kis idő múlva ért meg bennem a döbbent fölismerés, hogy a régen hallott mocsári békák hangversenye némult el örökre. Valami megszűnt, ami addigi életem csodájának részét képezte, amivel több voltam. A száműzött békakórus a jövőben nem színesíti a nyári éjjeleket.
Azt hiszem, akkor értettem meg, hogy valami végérvényesen lezárult. Már nem lehettem többé gyerek.

Nagyutca

Szép az új ifiotthon! Kívülről nagyon tetszetős, igazi dísze a Nagyutcának. Jó, hogy az építtetők nem engedtek a kor elmeroggyant divatjának, és nem öntötték a modernség mázát a patinás épületre. Szokás azt mondani, hogy manapság újat építeni sokkal könnyebb, mint a régit helyrehozni. Hogy mennyire álságos és káros ez a vélekedés: nézzék meg Szabadkát! Sír a lelke annak, aki még emlékszik a régi utcarészekre, a századelő épített örökségére! A város központját bükkfalelkű hivatalnokok radírozzák szét. Zömmel olyan szakemberek tervei alapján, akik soha nem ácsorogtak esőben a szecessziós kapuboltozatok alatt; a szimbólumokkal gazdagon díszített homlokzatok üzenetét nem fejtették meg első szerelmükkel, és nem néztek a szemébe a szárazkapu-bejáratok mellett könyöklő angyaloknak. Ezeknek a város csupán lélektelen épülethalmaz. Munka, amit el kell végezni. De ez a fajta elvégzés inkább hasonlít kivégzésre. Már most is késő. Csak reménykedni lehet, hogy akad majd olyan szabadkai, aki korbáccsal fogja szétzavarni ezt a jelenkori vircsaftot.
A kanizsai ifiotthon viszont reményt keltően üde színfoltja maradt városunknak! Kisgyerekként jártam benne először. Pontosabban: a férfi mosdóját láttam. Sétáltunk a Nagyutcán, szörpöt ittam. Rám tört a szükség. Vis maior. A család barátja bevitt magával. Emlékszem, éppen diszkó volt, trapéznadrágos lobonc hajú nagyfiúk és lányok nyüzsögtek. Jó hangos zene szólt. Villogtak a színes lámpák. Alaposan fölizgatott a látvány. Aztán kijöttünk a hársfaszagú májusi estébe, elvegyültünk a korzózó párok, családok között és a Nagyutca közepén futottam az üzletbe, mert a sógor állt a pult mögött, és már nyújtotta a virslit. Hentes volt. Nekem, a kisgyereknek kedveskedett.
Rágtam az ajándék virslit boldogan. Ha csak lehet, nyersen eszem ma is. Sokan elhúzzák a szájukat, amikor látják. De ők nem tudják, amit én, hogy volt idő, amikor a hársfaszagú alkonyati sétákon virágos kosztümöt hordtak a nők; a férfiak ingnyaka kihajlott; az üzletek kirakatait nem ragasztották le, hanem papírmasé díszek között műszempillás kirakatbabák voltak; hogy andalogva pihente a város népe a mindennapokat, és a boldogság gyenge fuvallata akkor megérintette a legkérgesebb lelkű embereket is.
Egy nyers virsli volt az örömöm. A diszkóba pillantás kétpercnyi élménye.
Nekem mindig ezt fogja jelenteni az a sokablakos, szép téglaépület, ami – reményeim szerint még sokáig - a Nagyutca elejét kell, hogy vigyázza.

Budzsák

Járom az utcákat.
Szép az idő. Még tartja magát a kései nyár. A budzsáki árokpartokon a cigánymeggy és szilva-fácskák immáron termésük nélkül kócolódnak a sötét tinta égboltban. Elnehezül a levelük, lombjuk. Bandázó öregasszonyok ücsörögnek a házikók előtt. Szomszédok beszélik meg a napot. Tűnődőn nézik a jövőt. A Tópart szabályos utcácskáinak egyik-másikában kispadon gunnyaszt a múlt. Ráncos néni ül egymagában. Hallgatagon borul rá az est, akárha égi nagykendőt terítenének vállára. Önmagát látja a néni, befelé néz.
Ha egyszer elmúlik, ő is hiányozni fog nekünk, akik láttuk, akik tudjuk, hogy a helye ott a kispadon volt. Ki fog lépni ebből a világunkból, a brekegő nádi éjszakákkal, a szombati sétákkal, és a tűnődő tekintetű homokkő-angyalkával együtt.
Csak az emlékezetünk őrzi majd meg, mint legféltettebb kincset.

Pósa Károly   


 
   

2012. szeptember 11., kedd

Félszáz éves kakukk




Serteperte Főnök szerepében: Will Sampson (1933-1987)

Emlékeznek még azokra az időkre, amikor atombiztos óvóhely nélkül nem engedtek új házat építeni?

Mennyi pince épült akkoriban! Hány alagsort, garázst, sufnit volt muszáj betonozgatni! Az emberek szidták a hivatalokat, és fölösleges pénzkidobásnak érezték a bürokratikus aggodalmakat. Igazuk volt. Az atomháború elmaradt. Ám lett helyette gazdasági válság, elszegényedés, pénztelenség, bizonytalanság. És az alagsort – nukleáris csapás ide-vagy oda - ezidáig még minden télen fűteni kellett valamivel. Valahogy. Na: ez az igazi, hétköznapi csapás…

Arról nem szóltak az akkori tintanyalók, miképpen képzelik el a családok túlélését néhány négyzetméteres sötét lyukakban? Hogyan tűrik majd a polgárok az elszigeteltséget? Mára bebizonyosodott: nem tűrik. Egyáltalán.     
Mindazonáltal a gondolkodóbbak valamit tudtak, megéreztek az ötvenes években. A második világháború utáni nemzedék alkotói már akkor nyüszítettek a bezártságtól. Meg is énekelték lépte-nyomon. A filmkészítők mellett a regényírók tudták érzékletesen föltárni, mit hozott az elidegenedés, a hidegháborúval járó szorongás, amit csak az atomfenyegetés félelme tudott fölülmúlni. 

’60 tájékán, amikor az amerikai rágógumi kultúra úgy tűnt, hogy véglegesen a világ képének egyedüli és kizárólagos formálójává válik: becsődölt minden.
A vietnámi helyzet romlott, túlnőtte magát. A nyugati életforma zsákutcája ihlette meg azokat a filmeket, zenéket, könyveket, amelyek mind a mai napig értékállóak. Még akkor is, ha azok – történetesen - Hollywood szülöttei. Megannyi börtönfilm, elzártságról, magányról szóló emberi dráma készült. 

50 éve írta meg Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére című remekét. A könyvről annyit, hogy az indián származású író egyszeri, megismételhetetlen sikerű műve, amiért irodalmi Nobel-díjat kapott. A cselekmény egy elmegyógyintézetben játszódik, amit mifelénk csak bolondokházának hív a köznyelv. Sokszor olvastam már, számát sem tudom hirtelen hányszor: nem is érdekes. Pont öt évtizede született a regény, ami később Miloš Forman rendezésében Jack Nicholson parádés szereplésével filmvászonra is került. Nem mellékesen: fél tucat Oscar-díjat ítéltek oda neki.

 Miloš Forman filmjének forgatásán

















Aki nem olvasta, vagy nézte - szegényebb egy igazi élménnyel. A regény cselekményében még lehet találkozni az emberséggel... Mai napig elő-előveszem. Hál'Istennek a szerb-horvát tévéadók is évente műsorukra tűzik, ezért ha a Dunán esetleg nem olyan a kedve a szerkesztőknek, akkor eredeti nyelven élvezhetem Nicholson ráspolyos hangját meg Denni de Vito vihogását. 

Sokakat zavar a tudat, ha az általuk egyszer már elolvasott könyvet megfilmesítik. 
Ilyenkor a mozis verzió általában csalódást vált ki.
Nem értik, miért a különbség? 
A jó könyvből hogyan lehet középszerű, esetleg rossz film? Vagy fordítva. 
Pedig egyszerű a válasz. A film egy dolog, egy mű. A regény meg egy másik. Ráadásul két különböző műfaj. Mások az alkotók, mások az eszközök. És a közönség is mindig más, függetlenül attól, hogy akad olyan, aki olvasta és megnézte, vagy fordítva. Másként olvasunk valamit, amit utána másként nézünk meg. Hogy az értelmezésről és a hangsúlyokról most - helyhiány miatt - említést se tegyek.
Soha nem szabad a mozin számon kérni a könyvet. (Bezzeg a forgatókönyvet! Azt kőkeményen! Nem hiába díjazzák a megíróját...) Ugyanígy: fölösleges a leírtakat keresgélni a moziban. Netán a színpadi változatban.

Még a Gyűrűk ura - ami köztudottan a trilógia már-már betűhív tükrözésére törekedett - sem engedhette meg magának, vagy érte azt el, hogy a karakterek, a párbeszédek, a könyv hangulata száz százalékban visszatükrözze Tolkien úr leírt gondolatait.

Ettől függetlenül jó a film. Mint a Száll a kakukk fészkére is. McMurphy szerepében Nicholson lubickol, az összetett egyéniségű figurákat mindig szépen tudta hozni. Az utóbbi évtizedekben* bizonyított több filmben, nem kell dicsérnem. A Miss Ratchedet játszó színésznő – Louise Fletcher - megint telitalálat. Aki látta a Diplomás Mrs. Robinsonjaként lógó cigarettával, letűrt harisnyás lábát vakargatva, az kalapot emel színészi kvalitása előtt.
Nézzék, olvassák el! 
Megéri. 
Félszáz éve röpköd a kakukk a nem létező fészke fölött. 
Olyan alapigazságokat és értékeket hordoz a csőrében, amelyek örök érvényűek.
Amit saját fészke helyett, bennünk kelt életre.


Pósa Károly
Magyarkanizsa, 2012-09-11

2012. szeptember 10., hétfő

Hajnal a peronon


Fotó: Srdić Igor


    
- Jó reggelt! Szintén a sínbuszra vár? Maga is korán kelt? Én is. De maga nagyon álmos. Látszik a szemén. A szeme fáradt. Sokat nézte az ekránt. Máma a fiatalok szeme mindig fáradt. Észrevenni. Pedig rossz a szemem. Az az igazság, hogy én nem is nagyon birok aludni. Lefekszek időben. Elszoktam a tévétől. Tudja, én nem szeretem a villogását. Manapság túl sokat rángatják a képet. Fárasztja a szemem. Nem is értem, idegesít. Maguk fiatalok ezt a dzsimm-dzsumm filmeket nézik, de énnekem az ilyesmi már nem köll. Míg megvolt, addig a férjemmel meg-megnéztük az Onedin-családot. Azt néztük. Minden részit láttam. A zenéje is szép volt. Magyarhangja: Gáti Oszkár. Még erre is emlékszem. Egyszer még a színházba is elmentünk! A nyugdíjasok szervezték. Az is szép volt. Kiabáltak a színpadon. Sötétben ültünk, csapkodták a villanyokat. Aztán hazamentünk és levetkőztünk. Én visszaraktam a szekrénybe a slingelt gallérú ruhámat, de szegény Sándorom kezéről szappanos vízzel tudtuk csak lehúzni a pecsétgyűrűt. Még a körösztapjától kapta, szerette azt a gyűrűt. Szerette, de ritkán hordta.  Gondolkodtam rajta, hogy ne temessük-e vele, de a Rózsa azt mondta, hogy a halottakat pár év alatt kiássák. Hogy máma már seperc alatt átrendezik a temetőt. Csinálnak benzinpumpa-állomást meg parkolót az autóknak. Lebetonozzák, aki földbe hagyja a halottját. Aztán, ha kifordítják a gépekkel, minek járjon jól valaki apu gyűrűjével? Amúgy is drága a halottat költöztetni. Így beszélt a Rózsa. Lehet, hogy igaza van. De az is lehet, hogy csak a gyűrűt akarta magának. Kapzsi ez a Rózsa. A lányomat hívják Rózsának. A lányom, de én tudom, hogy kapzsi. Észrevettük még kislány korában. Az uram, mikor beivott mondta, hogy azért ilyen kapzsi, mert nem szültem neki. Testvér kellett volna. Ma már tudom. Néha bánom. Még sírok is, ha eszembe jut. De nagy volt a szegénység. Két kézzel kapartunk. Nem mertem szülni, mert minek? Ebbe a vakvilágba? Amikor lekvárt ettünk reggelire-vacsorára? A votyárba jártam napszámba. Ott dolgoztam, csumáztunk az asszonyokkal, de tönkrement. Aztán a textilbe kerültem. Tudja mi történt? Hát, az is csak tönkrement. Hova szüljek, ha minden csak tönkremegy? Kinek? Minek? Tegnap voltam kint az uramnál. Innét majdnem látszik. Látja azt a kerek tetejű kriptát? Annak srégan által, befelé a soron köll még menni egy kicsit. Ott van az uram. Kijárok hozzá. Viszek rá virágot. Ötven dinár a piacon, de én annyit nem adok érte. Egy kenyér ára? Van otthon a kertben. Nem piacos, nem olyan szép, igaz. De teszek hozzá aszparát. Selyempapírom van, becsomagolom. Még a textilből hordtuk ki az asszonyokkal. Nem loptuk, mert a szemétbe dobálták. De kivinni mégse szabadott. Sok jó selyempapír volt ott. Csomagolásra jó. Hordtuk ki a portán titokban. Fehér volt, zizegett. Mindig féltem, hogy megfognak vele. A szatyor aljára hajtogattuk össze. Finom papír az. Majdnem olyan, mint a kertészé. Nem tudják, hogy ezt mi mindig kihordtuk. Látja, tönkrement a textil. Lopott ott mindenki, nem csak mink. Még mindig van a selyempapírból. Futja majd, ha már én se leszek. A Rózsa úgyis elviszi. Ilyen a lányom: magának való. Bent lakik Szabadkán. Jó régóta beköltöztek. A vejem a zorkába dolgozott, azért. Mindig büdös volt a keze szaga. Szappanozhatta, akkor is érződött. Harmincöt évig a zorkába dolgozott, oszt mi lett a vége? Az is tönkrement. Máma minden megy tönkre. Hiába, hogy harmincöt év. Most is büdös a tenyere. Pedig egy ideje teherautót hajt. Fáj a dereka. Még velük volt, a nagyobbik unokám megmasszírozta. Az férjhez ment Magyarországra. Ott volt az esküvőjük. Nincs útlevelem, nem voltam meghívva. Sírtam, de sokat sírtam miatta. Adtak fényképet az esküvőről. A vitrinben tartom. Kitámasztottam a porcelán hattyúnak. De egyszer kivittem a Sándoromnak megmutattam. Majdnem este vittem, ne lássák. Azt hinné a nép, hogy megbolondultam. Pedig nem bolond vagyok, csak öreg. Elhiszi-e maga, hogy az urammal beszélgetek? Kiviszem rá a virágot, megigazítom az aszparátot. Közbe hallom, hogy mondja, mit csináljak. Hogy menjek be Szabadkára a Rózsához. Hozzam haza gyűrűjit. Hogy legyen nálam, ha majd mellé kerülök. Most azért utazok. Megyek a lányomhoz. A vejem nincs otthon, biztos hajt. A büdös kezivel csavarja a kormányt. A kisebbik unokám meg majd alszik. Fiú, de estig bír aludni. Világos nappal! Én nem értem. A Rózsa kettőt szült, de mintha egy se lenne már neki. Mos, főz rájuk. Kaparja a pénzt. Zsurinyó természetű a Rózsa. Attól félek, hogy a gyűrűt is eladta. Az apjáé volt, de eladta. Semmi se szent neki. A lánya odaát, a fia meg csak alszik. Hazajön a vejem, fájlalja a derekát, ledől. Emeleten laknak, kertjük sincs. Mit bír? Csak ledől. A Rózsa meg számol, ossza-szorozza a kevéske vanjukat. A gyűrű? Mondaná, és hazudná, hogy a lányának adta. Magyarországon van. Én már oda nem mehetek érte. Közben meg eladta. Aranyművesnek Szabadkán. Tört aranyként vették meg. Biztos alig kapott érte valamit. Pedig az apja hogy szerette azt a gyűrűt! De a Rózsának nem számít. Nincs testvér. Egyes lány. Magának való. Már bánom, hogy nem szültem még egyet. Vagy kettőt. Akkor lehet, hogy másként lesz minden. Sándoromnak megmaradt volna a gyűrűje. Fölvehette volna a lakodalmakba. Úgy mulatott volna, gyűrűs ujjal intve. Tán a votyár, meg a textil se megy tönkre, én meg maradok itthon. Nem köll Szabadkára utazni. Hát most már nincs is miért. Úgysincs meg az a gyűrű! Minek menjek? Csak, hogy ríjak, amiért eladta a lányom? Ehol ni! Itt a sínbusz! Máma nem késik… Tudja mit? Nem megyek én sehova! Hova utazzak a fölöslegesnek? Hazamegyek. Megnézem a kertet. Kisimítom a selyempapírt. Vágok aszparátot, krizantémot. Az uramnak majd mondom, hogy nem mentem. Nincs a gyűrűje. Nyugodjon bele. Ha majd mellé fekszek viszem az unokáim képit. Lebetonoznak, úgyis mindegy lesz. Magának jó utat kívánok! Szeretem az értelmes fiatalokat! Maradjon meg ilyennek. Szeresse az életet. Jót elbeszélgettünk lelkem. Isten áldja!  

Pósa Károly

Magyarkanizsa, 2012. 09. 10.  
Fotó: Srdić Igor
        

2012. szeptember 4., kedd

Pósa Károly: A Tiszához

Dac















 Én mindig a partodon álltam.

Pedig most a sirályok se hókák,
Hanem rongy feketén sötétek.
S voltak olyan bomlott percek, órák
Mikor a szitok volt fohász,
S az ima volt a vétek.
Gyakran hittem, s kerestem a kincsed.
Hármas rétegű szavak azok.
Gyémánt hang mi szólt? Hideg, karistoló?
Falrahányt borsó. Rothadt fából volt
 – igaz nem arany -, de koporsó.

Én mindig a partodat fogtam.

És a hűs vízben, halvány tükrödben
Arcomat még ma is fürösztöm.
Tétován vélem úgy, hogy ez mind-mind
Szelíd érzés, és nem csak ösztön.
Benned hagytam magam, s parázslott
Bőszen szikkadt a bácskai por.
Jégcsapból se víz fakad mostanság,
Ez nem nedves, hanem aszályos kor.

A Nagytemplom megsüppedt. Nem őriz.
Csak a rám boruló eget tartja.
Felhőt cibál a vén vörös kőris.
Mának int, de múltba mar karja.
Torony fénylő, sárgaréz körösztje
Karcolja tán folyamod hátát?
Kérdezem félve: szabad-e? Ereszt-e?
Adjak-e neki, kegyelmet, hálát?

Volt, hogy csonkolt fűzfák könnye hullott.
Fájt, hogy ellenük esküdt az ég.
Hiányuk, az erdő sávja halott.
Hevertem szótlan, s mellettem feküdtél.
Meder alján évszázados holtak.
Júdás-pénz csillám fényét már látva.
Bár éltek, a szemükön érmék voltak
Szívünk sajdult bele a Bánátba.

Én még mindig ott várok, vagyok,
Hol a fűz ága föléd hajol.
Nézlek hajnalokon.
S döbbenek rá, hogy nem vagyok sehol.
Magyarkanizsa, 2012. 09. 04.