NAPLÓ – 104.

2019.12.10. - Tőserdő, Holt-Tisza

Fillérekből forintot szórt rám a Jóisten kegyelme, oly boldoggá tett.

Tegnap – hosszú idő múltával, mérhetetlenül elnyúlt idő után – ismét láttam a Tiszát.

Igaz, nem a valódit, nem az élőt. De mivel olyan régen találkoztunk, nekem a holtága is sokat jelentett. Ment is a fejembe a sok kéretlen gondolat. A szívembe tolult a viszontlátás láza.

Majd megszakadt bennem a türelem, míg a vízparthoz értem.

Tizenegy múlott, mikor megérkeztem. Nyomban éreztem: a december dermedt kedélye megereszkedőben van. Kiengedett a tél a markából egy kis tavaszt.

Iparkodtam, szaporáztam a lépteimet. Kabátom szárnya leffegett utánam.

Tetten akartam érni a folyót, aminek oldalági, zsilippel elzárt sallangja épphogy csaknem folyamnak látszott, noha inkább egy hosszú, keskeny mederbe préselt tó volt az, nem rendes sodrú folyó. De még így, kalodába csukva is az elevenségét láttatta a Holt-Tisza. Úgy fodrozódott, lúdbőrzött a háta mintha ott, Tőserdő mellett is Törökkanizsa felé vinné az uszadékfákat. Odaátra képzeltem a bánáti partot, ezzel volt megpakolva az elmém. Kerestem az ismerős fűzfákat, a lekonyuló ágakat, amikről levelek hullanak alá. Mifelénk a füzesekből szedi a dézsmát a víz, akár tavasz van, akár ősz. Ám a holtág túlfelén a leboruló fűzek helyett óriási taknyos nyárfák terjesztették fehér könyökű ágaikat a szélbe, a sorompós gáton meg pecások álldogáltak. Hiányzott a rozsdás uszály, ami a ládagyár alá viszi a fatörzseket, és nem voltak a helyükön az ismerős ladikok sem, amiknek kikötött sorrendjét, szín és típus alapján fejből el tudnám mondani.

Mégsem volt fájó a hazai panoráma tökéletlen kivetülése.

Egy-két pillanatra az égbolt is megvilágosodott, mintha gyolcslepedőn át szentelt gyertyákat gyújtottak volna. Az idő sem pihent. Lomha fellegek kapaszkodtak meg a robusztus farönkökből ácsolt kilátó csúcsába. Forgott bátran a világ, ámbár december közepe már megint belengette a sötét, hószagú zászlót. Nyers zamattal vegyített volt a levegő. Vadkácsák surrantak a fejem fölött, majd toccsanva érkeztek a víztükörre, és a holtág patkó kanyarjában, a bokáig érő részeken méla unalommal támasztották egymást a nyomorgó nádbugák. Odébb hattyúk tollászkodtak, jócskán a kanyaron túl. Hatalmas füstkarikákkal esőfelhők tolultak a keleti horizont vonulatára. Zilált árnyékom a víz partján bolyongva lelt iszapszínű foltokra, amelyeket a hajdani nyár által aszalt agyag világos foltjai tarkítottak. Az arcom kijjebb fordítottam a túlpartról érkező huzatba. Sokáig szívtam a jó levegőt, a csöndöt, kiélvezve az életnek értelmet adó ritka percek irgalmát, miközben csavargott az eszem Bácskában, pedig tudtam – mert a valóság a grabancomnál fogva nem engedett –, hogy valahol a Kiskunságban vagyok éppen, mindvégig az innenső parton, szentimentális, egzaltált bámulattal megkenten. Ennek dacára szépen, szárnyalva képzelődtem. Az otthoni meg az itteni világ összekeveredni látszott: a fantáziám leoldotta amúgy is lazán megcsomózott bogját erről a kedd déli állapotról, s a belsőmbe pingáltam azt és úgy, amit látni, hallani, érezni akartam.

Ismét a mólók szélén állok, kotyognak a léha hullámocskák a fölcsapott orrú kanizsai ladikok hasa alatt. A megszokottól is kékebbre van festve az ég a malom fölött, aminek lapos tetejére egyszer fölengedtek a molnárok. Szédülök megint, mint akkor. A világot látom a magasból: a töltés rátereli a filigrán gyalogösvényt a strandra, zsibbaszt a messzeség. Gyöngyszemnyiek a gépkocsik, gyufás-skatulyától kisebbek a házak. Látom a városom. Mint levélerezet futnak délnyugatnak az utcák. Egy-két magasabb ház sziluettje belepiszkál a mérhetetlen egyenes vonalba, de karnyújtásnyira a templomtorony aranyozott gömbje, csak a fellegekből leereszkedő légvonat engedi szóhoz jutni a harang kondulásait, míg az irdatlan magasságban sodródó vízpára végigjár a homlokomon józanítón…

Megtelt zajjal a környék. Idegen társaság, egy kiránduló csoport beszélgető, harsány emberei érkeztek. A keddi nap menten levetette ünnepi arcát.

S mikor egyedül maradtam megint, csak akkor mertem sóhajtani egyet.

                                               Pk   

NAPLÓ - 103.

rajzom

Vannak divathelyek. Kész anyagok a konzumpolgárok számára. Tényleg minden kényszer nélküli a sorolásom: Párizs, London, Róma, Bécs, egy kis Amerika, a görög szigetek némelyike, Monaco, a piramisok Egyiptomban, spanyolhon Barcelonástul, Prága óvárosa: folytatható a sok képeslapos óhaj.

Megannyi ember vágyálma fogalmazódik meg bennük. Rettenetes hiba szerintük bármely desztináció kihagyása.

Nekem alig van kedvem hozzájuk. Csöndben elhajolok azok elől, akik a lelkük följebb magasztosulását hiszik abban, hogy látva, hallva, érintve, szagolva vagy kóstolva-nyalva olyat tapasztalnak ezeken a csillivilli helyeken, amit egyébként sosem tudhatnának meg. Az embereink mostanában már csak ilyenek. Ripsz-ropsz útra kelnek. Úgy tegnap, mint ma. Lesz közöttük boldog és boldogtalan. Messzire indulnak majd, kicsit feszélyezve, tele kíváncsisággal, izgalommal, meg jó adag aggodalommal is, de a végén csak a garantált, jól kikalkulált öröm fog érződni a fotóik nyomán.

Jó. Az egzotikus napok meséi színesek, mert muszáj annak lenniük. Csupa káprázat, Ali Baba kincses barlangja a fölszínre cuppantva. Kipipált bázisokról készül majd kismillió fénykép. Olyan helyekről, ahova csak egyesek jutnak el: hiszik ugyanők. A kiválasztottság csalóka érzése tölti el az efféle turistát. Tarsolya dugig van szuvenírokkal. Aggasztó, émelyítő ez a lázas pakolás, lódulás a nagyvilág legtávolabbi szegleteibe. Amúgy meg érthető, hisz a messzeség soha ilyen kicsire még nem volt összezsugorítva. Ahogy a 20. században a kilométerek egyre szédítőbb tempóban rövidültek, párhuzamosan úgy zanzásodott az idő, az időnk, s így lettek mára a régi, szép korok esztendei gyorsan tovatűnő naptári évek. A hónapjaink is egyre kurtábbak, már nem is négy hétből állónak tetszenek, hanem csak elsejétől harmincadikáig elcsattogó számlálónak, valami futó kalandnak, zavaros álomnak. És a hetek aszalodnak pár napra, amikre jól-rosszul emlékezünk, hogy a napjainkról immáron szó se essék. Messzire vezetne, ha elkezdeném taglalni, mennyire egyedinek kéne lennie minden keddünknek, szerdánknak, minden megélt óránknak, sőt a perceinknek is, amik amellett, hogy testre szabottak, visszacsinálhatatlanok és megismételhetetlenek: mégsem ez az igazi tragédia. Hanem az, hogy hagyjuk elillanni őket. Árván, érzelmek, kísérő gondolat, belső tartalmak nélkül.

De nem lennénk emberek, ha nem éreznénk szükségét legalább néhány színes percünk megragadására. Emiatt az a furcsa szokás alakult ki, hogy kényszeresen el kell mennünk idegen helyekre, ahol kötelesek vagyunk jól érezni magunkat. Egy évre előre tervez ilyenkor a család. Januárban tudjuk hová kell mennünk síelni december derekán.

Ezek az utazások jobbára csak a pazar dolgokról szólnak. A pénz diktálja valamennyit. A legtöbbje profán, nincs önmagukon túlmutató céljuk. Élni, élményeket gyűjteni, majd ezeket rendszerezni, sorba készíteni, ide-oda rakosgatni, meg persze mutogatni, kifelé teríteni, másoknak, hogy nekünk mennyire jó volt: csak ez számít, sajnos. Túl van árazva az örömök efféle hajkurászása.

Úgy gondolom, viszonylag egy helyben ülő ember vagyok. Az utazásaim céliránya jobbára egysíkú: a Balkán, a Kárpát-medence. Eddig – viszonyítva másokhoz, ismerőseimhez – nem sokfelé jártam.

A kezdetekkor, a hetvenes-nyolcvanas években Magyarország számított a nagybetűs külföldnek. Akkoriban még létezett Jugoszlávia. A szlovén Alpok, a dalmát és a montenegrói tengerpart. Sem a szkopjei sem a szarajevói bazár nem volt elérhetetlen, idegen föld. Álmomban sem hittem, hogy mindez milyen gyorsan megváltozik. Hogy a történelem, a világpolitikai érdekek megfosztanak majd az ifjúságomtól. Így lett. Aztán különös, bonyolult csillagállású idők köszöntöttek ránk. Sem utazni, sem helyben maradni nemigen tudtunk, bármilyen ellentmondó is ez az egész. Aki kihúzta a gyufát a sorstól, és belekényszerült a délszláv állam széthullásának különféle epizódjaiba, annak mindez nyilvánvaló. A többieknek meg túl hosszú lenne elmagyaráznom.

Később pár nap görög kóstolóra futotta, egy osztálykirándulás erejéig, majd kutyafuttában Toszkánát is láttam. (Míg Siena rettenetesen tekintélyes városházáját és a cicomás firenzei dómokat nézegettem, folyton az járt a fejemben, hogy ameddig ezeknek a pazar épületeknek a márvány köveit faragták, míg a boltívek freskóit aranyozták ügyes kezek, azokon az évszázadokon itt mifelénk, Bácskában folyton égtek a falvak, a nádfödeles viskók hol a kun, hol a tatár, hol a török miatt kaptak lángra. Alig tudunk generációt – ha volt egyáltalán – amelyiknek az üszkös romokon ne kellett volna újjáépítkeznie. Mindeközben Itáliában a karcsú cédrusok között csak San Gimignano városkában tizennégy nyúlánk torony őrzi mindmáig az ő középkoruk dicsőségét.)

Nem tudom hol van eltemetve az igazság. Az is lehet, hogy él, és kétségeim ellenére éppen az igazság szolgáltat máig eleven tanulságot, a jövőre nézve. Mert a sok dísz, a pompa, a pökhendi gazdagság sokáig versenyelőnyben volt a délvidéki sárba ragadt valósággal szemben. De az arany föloldódik a tömény sósavban és a salétromsavban, a beszédes nevű királyvízben, ahogy a mitőlünk minden koron boldogabb létben kóborlókat is szép lassan fölemészti a kényelmük, a gazdagságuk, az önteltségük.

Ám a sarat semmiféle sav nem oldja, nem marja. A sár, az sár marad. Emberi. Elvégre abból teremtettünk.

  

                                                      Pk

TANMESE

A bocskor gyűjtéséről

Élt egyszer egy Ókanizsához közeli falu szélén meghúzódó kicsiny házban egy csodálatosan szép fiatal nő. Olyan gyönyörű volt, hogy a környéken sem lehetett szebbett álmodni tőle.

Bolondultak érte a férfiak.

A nő, bár válogathatott volna, soha senkinek, egyetlen neki udvaroló férfinak sem mondott nemet. 

Minden reá vágyódónak odaadta magát, lett légyen pelyhedző szakálló ifjú, házas gézengúz, agglegény, özvegyember, vagy sűrűbb vérű idősödő csődör - az összesnek a kedvére tett..
A férfiak pedig egymásnak adták a kilincset, és a magányos nő sosem ellenkezett.

Volt azonban egy furcsa szokása: mielőtt bárkivel együtt hált volna, az illetőtől kért egy pár bocskort, amit aztán gondosan eltett a többi mellé. A padlása dugig tele volt már a gerendákra aggatott ilyen-olyan méretű bocskorokkal, de ő egyre csak ezt kérte, a kegyeiért ácsingózóktól.

Így szokta meg a falu népe.

Aztán egyszer, egy bátrabb és eszesebb fiatalember, akinek föltűnt a nő furcsa hóbortja, már amikor az ágyon ellustulva heverésztek, megkérdezte tőle, ugyan mi oka van annak, hogy a szerelméért cserébe minden egyes alkalommal bocskorokat kér a férfiaktól?

 A nő pedig így válaszolt:

 - Látod, most még szép vagyok. Fiatal és kívánatos. Neked - csak úgy, mint minden férfinak - tetszek, és mindannyian magatokévá szeretnétek tenni. Én pedig nem kérek tőletek egyebet, csak egy pár bocskort. 

De eljön majd az az idő, nem is olyan sokára, amikor megöregszem, bőröm feszessége helyett ráncos leszek. Hajam kondor feketeségét őszes lobonc váltja föl, és akkor majd úgy tekintenek rám a férfiak, mint  egy megöregedett asszonyra, akinek ágyába senkinek sem lesz kedve belebújni.

Most még egy bocskort itthagy, aki velem szeretne hálni.

Akkor majd egy pár bocskort kap tőlem, aki velem hál...  

(-y)

LÁZÁR MADARA

Néhány gondolat Lázár Anna: Tűnő idők című verseskötetéről

Tisza part - rajzom

A poézis szárnyaló madár. Ahogy az idő is. Nem tudni a fajtáját. Beazonosítani képtelenség. Van, hogy kis lépésekben tipeg, mint a galamb, ugrál, biceg, veréb módra kaparássza a fölszínt, magvakat talál, ilyenkor csivitel az örömtől, de olyan is van, hogy belehasít az éjszakába, akár a fülemüle korai éneke, ami egyúttal a pirkadat kezdetének is a jele: és attól kezdve másmilyen színben tűnik föl a világ. Tudni való, ki ne kelt volna föl rá: amint hallik a pitymallatkor ébredő fülemüle trillája – onnét kezd retirálni a sötétség. Pedig csak egy oktalan kismadár egyszerű füttye. Mégis van ereje. Mégis van hatalma.

Akár Lázár Anna verseinek.

Feketerigó dala. Szökken jókedvűn a fűben. Néz okosan vissza az emberre. Szemében a csillogás – valahonnét ismerős. Ölyvként szitálnak a szavak. Látni őket messziről, érezzük, tudjuk, hogy ott vannak. Fontosak és hasznosak ők. Milyen jó bírni a lelkünkben legbelül, hogy léteznek!

Velük élhető az élet, érthető a vágy, a kellem, a fájdalom meg a válaszaink özöne. A kérdéseinké is. Hihetően emberiek a talányaink. Már a gondolatuk is mosolyt fakaszt. Belehajolunk önmagunkba. Minden koron hasonlóképpen volt ez. Nincs rajtuk mit szégyenkeznünk.

Aztán vannak komolykodó rímű strófák. Vaskosabbak. Lomhán szállók, mint a nagyobb testű madarak. Éjszakaiak, mint a gyöngybaglyok, amiknek nesztelen a tollazatuk, és úgy tudnak röpülni, mintha pókhálót lehelnénk a szélbe. Úgy csapkodnak végig a lelkünkön, különösen mikor elhagyottnak érezzük magunkat, hogy közben meghatározzák a gondolkodásunkat, s bennünk maradandó nyomot hagynak, éppen, mint mikor a felhőkre tekintünk, és örökre belénk ivódik a látványa a hollók sötétjének, ahogy úsznak az égen, vagy a ritkán megpillantható réti sasoknak, mikor uralják az alföldi rónát.

Lázár Anna versei is madarak.

Tovatűnő, ellibbenőn tollas kisebb-nagyobb lények. Nemhiába: az időt szólongatják, arról vetnek számot. Mindannyiunk idejéről. A legdrágább, egyre fogyó kincsünkről.

„Teret és időt kaptam,

egyszerit és eleget,

hogy sorsomat letudjam,

mit ki- sem, át sem léphetek.”

Nem léphető át egyetlen emberi élet sem, jól mondja a költőnő. Ahhoz túlontúl drágára vagyunk beárazva. Nem kézzel foghatóan, hanem szellemiségünkből fakadón.

Létezésünk legféltettebb bizonyítéka ugyanis az általunk fölmarkolt időnkből hasznosított szerepünk. A dolgunk. Hogy vagyunk, jól, avagy rosszul – a kételyeinktől és bizonyosságainktól terhelten, vagy a boldogabbik felünktől: a legeslegjobbik esetben – megszabadulva.

„a másként tévedés eshetőségén

eljátszom a látszatjóságot.”

Így Lázár, és kétség nem férhet hozzá: komolyan gondolja, a versben leírt szándékait. A gyakori bibliai metaforák egy hiperérzékeny, a világra nyitott, rácsodálkozó ember képét láttatják. Lázár Anna verseiben tetten érhetőek a spontaneitás szavai, az allegorikus megjelenítési formák, amiket nem eszközként, hanem egy szakrális nyelvezet megjelenítésként, emelkedettebb szinten használ, mikor a poézis gesztusaiba – mintegy varázslatos köntösbe, igazi csudatévő lepelbe – bugyolálja, féltőn betakargatott mondandóját.

Hisz „éjszakánként lelkem elhagyja a testem” s ki lenne az a bátor, aki az álmainak ellent merne mondani?

A lázári versek mindegyike mögött egy-egy kérdőjel lapul. A törésmentes létünk eshetőségei azok. Megannyi szusszantásunk a pusztába, belekiabált, vagy soha ki nem mondott szavaink sorjáznak a versszakokban, a sorokban és azok között, miáltal némi esélyünk marad az önvizsgálatra, a befelé figyelésre, és önmagunk helyes ítéletére.

Mert rajtunk kívül, kevés az igazi ítész. Lázár Anna – a versei révén egészen bizonyos – ezen kevesek közé tartozik. Egyik kiválasztott, aki tudja, meri és vállalja ezt a felelős szerepet.

Elröppenő, tovatűnő gondolatai akár a madarak. Vissza-visszatérnek. Esetleg velünk együtt vészelik át a gondterhelt időket. De cserben sosem hagynak bennünket.

Milyen jó is – így, velük élni!

 Pósa Károly

Sándorunk

Petőfi Sándor.
Nekem a neve egyet jelent az otthonnal. A róla nevezett utca gyereke voltam. Petőfiről nem is a versei jutnak eszembe elsőre, hanem a gólyafosos óvoda kéménye, a Pali bácsiék, vagyis a Pösze néniék előtti gömbakácok, a kispadok, a bognár farakásai, az örökösen iszapszagú vizesárok, a vasútállomásról besípoló vonatfütty, a fecskék a dróton, kiabálásai az Ilka néninek, a széttúrt homokrakások, a cseréppel fölszórt út kanyarai, amiken olyan jó volt szaladni kifelé, el, messzire, hogy azóta sem sikerült úgy elszaladnom, és már nem is fog, tudom.
A költő nem élt egyedül.

Vahot Imre istápolta Petőfit. Erre választotta ki a sors, ebből is élt haláláig, ezt senki el nem vehette tőle. Lehet, írónak gyöngécske, vagy nem olyan népszerű, mint az idejében élt más alkotók, de a szeme és a lelke révén mégiscsak többet tett a magyar irodalomért, mint vele egykoron meg utána sok más, kövérre hízott elméjű, könyvekből táplálkozó tudálékos.

Ezektől a mai korhadt szívűektől mindenképpen.

Vahot Imre fölülhaladta korát. 1879-ben halt meg. A nemzet túl volt a forradalmi lázon, hidegeszű emberek álltak a ravatalánál. Kevesen értették meg a lényeget.

Vahot pótolta azt, amit a magyar nem adott. A fakadó tavaszt öntözte. Egyengette a szapora beszédű Sándor útját. Időnként kölcsönzött a néha félszeg, néha háborgón hányaveti fiatalembernek, aki századokra kiható remekműveket írt olyan egyszerű, keresetlen mondatokkal, mint

„De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.”

S noha életében sem kellett az enyészet elől dugdosni Petőfit, a mentora nélkül bizonyára a nemzet is szegényebb lett volna jónéhány verssel. Vahot érdeme volt, hogy száz forintért megvette a költőtől a János vitézt. Nem sokat faszakupázott, nyomban ki is fizette a vételárat. Hümmögött hozzá, talán ő sem hitte el milyen jó üzletet csinált. A művészetek pátyolgatása évszázadok óta nullszaldós, szomorú, de ez van. Tehát száz forint akkoriban szép összegnek számított, úgy gondolom mai fogalmaink szerint kéthavi fizetés lehetett, vagy talán háromhavi. Épp emiatt a jó Vahotunk csak nézett nagyot, mikor Sándor két nap után rányitott, és kért még nyolc (!) forint kölcsönt. Vahot Imre nem szólt sokat, bukszájába nyúlt és odaadta a kért összeget a cingár poétának, de titkon emésztette a harag, amiért a fiatalember ilyen gyorsan elherdálta a pénzét.

Hétfőn nyílt a szerkesztőségi ajtó. Vahot kipillantott az okuláréja fölött: két egyszerűen öltözött paraszt lépett be hozzá, egy idős nő meg egy férfi. Sötétkék gúnya, abaposztó viseletük mutatta, nem városi népek, faluról érkezhettek. Hamar kiderült, Petőfi szülei. A gyereküket keresték. Vahot azonnal hellyel kínálta őket, Petőfiért üzent, jöjjön tüstént, s miközben az idős párt kiszolgálta, azon izgult, meg ne lássák a szülők a korhely fiukat, aki – lám, két nap alatt – nyakára hágott százforintnyi gazdagságnak.

A költő apja dünnyögött Vahotnak valamit arról, hogy nem tetszik neki, amit a fia csinál. „Firkálgatásnak” nevezte a költészetet. A szerkesztő igyekezte győzködni, hogy az írás is szép mesterség, meg lehet belőle tisztességesen élni, mert ni: két napja is száz forintot keresett Sándor egy versével.

Petőfi anyja erre csillogó szemmel mondta a férjének:

„ – Látod, ugye látod…! – szólt az öregasszony szemrehányólag – s te még gyanúsítottad Sándorunkat, hogy tán nem is becsületesen szerezte azt a száz forintot, amit a múlt napokban küldött, s ami olyan jólesett, mint a falat kenyér.”

Vahot Imrének el kellett fordulnia, hogy ne lássák a föltoluló könnyeit.

Akkor ismerte meg Petőfi Sándort igazán.

Boldog az a nép, akinek ilyen költői vannak.

Pk

Őszi képaláírás

Szálas eső a Rét partján

Kijátszotta terített betlijét végre az Ősz is: szálas eső esik, méltó részletességgel áztatva a szent réti anyaföldet, ami átázva tengelyt akasztó fekete lekvárként nyúlik a legelső tiszai ligetek alá, ahol már az árterek fűzfái kulcsolják össze ágaikat.
A néma, összefont ágak között Miatyánkot susog november szájából a szél. Keserű fátum annak, akit ilyentájt vet a dolga a Rét dűlőútjaira. Rabmunka az összes lépés a minduntalan csizmákra tapadt sár koloncától. Traktor- és kocsikereket is marasztal a dágvány. Szerteszéjjel pocsolyák. Vakfoltosan tükrözik vissza az égboltozat ónszínű kedélytelenségét. Abban elütő az előzőtől ez a hónap, hogy végre kidőlt az ősz tintatartója. Ha nem csorog, csöppenget. És ezekből a csöppekből lesz holnapra tenger. Sártenger, amiben a magasabb lankákon még lábon álló kukoricatáblák a szigetek. November nem valami derűs vendég. Meggyomlált a cicomáktól. Szomorú, szép ünnepekkel, szürke felhőnyi vízköpőkből zsinóros meg permetes esőt küld a gyalog járó lelkek gallérja mögé, s ha kalap nélkül vág neki az ügye után iparkodó, megtörténhet, az esernyőjét is kitépi kezéből egy-egy csintalan, utcavégi huzatocska.

De a Réten nincsenek esernyős emberek. Ázott szőrű kutya bóklászik a keréknyomok mentén, múlt nyári száraz kórón rongyként lóg a valaha dús fű tépett szőttese, és csak az vigasztalja a földig lógó felhők alját szagláló blökit, hogy álmában tort ülnek majd a gazdái, s hajdani lakomát csapnak majd megint.

Mindeközben a nappal sunyi lassúsággal átmázolódik őszi éjjellé.

NAPLÓ - 102.

Conev Dusán

Úgy pöntyög a szél, ahogy csak egy gitár tud, staccattoban. Mollban ázva. Rázza az ablak függönyét. Néha esik, néha fúj odakint.

Macedón zenét hallgatok. Vlatkót. Ha ez az ember máshol születik, nem a Balkánon, már ettől is hatalmasabb lenne. Persze, nem volt szabad elhatározása. Össze is lapult egy helyre, oda, ahol jól érzi magát.

Jegyezzük meg a nevét: Vlatko Sztefanovszki. Nagy hazafi, minden sallangtól mentesen csinálja a dolgát. Soha egy politikus, soha egy milliomos jóakaró nem fog annyit tenni ezért a kicsiny, hányattatott sorsú délkelet-balkáni országért, mint ez a csontos, inas, baltával faragott arcú zenész, gitáros ember. Megrezdül ám a húr a szívem tájékán, valahányszor hallom.

Macedóniában voltam katona. Gergő ágyába kerültem, egy topolyai gyerek volt, nagyon szerettem, korábbról ismertem. Ott röhögtek rajtam, hogy ne, megint egy magyar, ezek névről tudják a másikat. Pedig nem, véletlen volt. Szegény Gergő sincs már, megsirattam. Pirospozsgás hirtelenszőke fiú volt, csöndös, tisztességes.
Ritkán lehettünk a városokban. Folyton terepen jártunk, táboroztunk. Tőkés László nevét Kumanovo mellett hallottam először, nem sokat emlegették, ahogy kimondták, pakoltak be bennünket terepjárókba, mentünk az akkori jugoszláv-bolgár-román hármashatárra. Pár napig a kocsik ponyvája alatt aludtunk, betárazottan. Félt a vezetés a romániai helyzettől, mi lesz, ha megtámadnak bennünket. Senki nem akart ellenünk lenni. Jó is volt ez így. Így múlt el a tél eleje. Aztán síelni mentünk.

A mama szármának mondta a töltött káposztát. Mifelénk szárma van. Úgy aludtunk összebújva a terepjárók platóján, belegubózva a hálózsákjainkba, mint akik többet sosem akarnak elmenni onnét. Szerb barátom volt, Vladimir. Mikrobiológus. Nem tudom él-e, vagy mi a rosseb van vele, azóta nincs. Mariot, a szlavóniai vörös parasztgyereket egy aknagránát tépte ketté, valamikor 1994 tavaszán: egy másik bajtársamtól, eszéki fiútól, Andjelkotól tudom, ő értesített.

A szlovénok megvannak, hála Istennek. Manfred, Ivan, és a csáktornyai tizedes is.

Nagyszerű ember volt a fölöttesem. Conev Dusán. Göndör hajú, ősz katonaember. Egyszer kaptam tőle pofont, ami nem is az volt, hanem csak a szele ért, amolyan játékos nyaklevesnek szánta, mosolygott hozzá. Reggel ügyeletesként kezdtem négytől nyolcig, bementem az irodába. Láttam a bakancsát, gondoltam ki kell pucolni, mert egyébként a tiszteknek a tisztiszolgák (tyátók), általában kitisztították a szerelésüket.

Nagyon megjegyeztem, amit mondott az Öreg: „Kisfiam, egy férfi addig férfi, míg maga teszi rendbe a cipőjét.” Ebben az elszólásában benne volt az egész ember. Nagyszerű karaktert tisztelhettem Conevben. Kumanovo mellett van eltemetve, a szülőfalujában. Virágot kéne rá vinnem. Apaként szeretett mindannyiunkat.

Pk

NAPLÓ - 101.

„E vég nélküli háborúban a kalendáriumot 
sohasem akasztják le a szegről a vezérek” (K.Gy.)

Sok egyéb mellett életem egyik furcsasága, hogy míg Magyarországon gyásznap van, addig én a névnapomat ünnepelném. November negyedike ilyetén kinek-kinek a szája íze szerint alakul. Nekem, errefelé, magam felé hajló kézzel kifejezetten örömnap.  

Jó ideje nem érdekel mikor születtem. Nem az évek miatt, hanem amúgy. A fölhajtást kerülöm.

Amióta kivontam a közösségi portálról a születési adataimat, most tűnik ki, mennyieknek számítok. Mennyieknek meg inkább nem. Hát: emezek nem soknak vannak. Apám, anyám, a családom. Egy-két figyelmes ismerős, tán barát is – a többi megy a levesbe.

Születésnap… Méla undor.

Egyrészt mert utálom a tortát, az összes édességet. A lekvártól irtózom, a méztől félek, egy kilónyi cukorral kihúzok egy évet, amit egyébként is csak azért tartok, hogy a ritkán betérő vendégek ne keserűn igyák a kávét, a porcukorról a penész jut eszembe, sosem ennék süteményt, éppen úgy, ahogy sosem fújok el gyertyát, mert annak pont dolgot ad, hogy égjen, röviden: az a nap, ami a világra jöttünket illeti,  csak egy nap a többi között. Lehet, mostanság kislakodalmak övezik. Akkor sem köll.

De a névnap – az – kéremszépen egészen más.

Azt nekünk találták ki, Károlyoknak.

Az is jelzésértékű: nem sok Károly vonult be a dicsőség nagykönyvébe. A legnagyobbról egy időben az a hír járta, nem is létezett. Aztán cáfolták: dehogynem. Így a kitalált középkor hívei visszakoztak, mégis lehetett a Karoling Birodalom. Volt egy Marx nevű mosdatlan fószer is köztünk, szívesen agyonverem, ha akkoriban találkozunk. Mayt, a nagy szélhámost viszont szerettem. A könyvtárosnő ráncos mutatóujjára is emlékszem, ahogy köszönés nélkül bökött az indiánregényes polc irányába.

Mécs is Károly, színész. Chaplin is az, és Károly. Nem vagyok oda érte. Dickenset viszont szeretem, Mikszáth is meleg hangon méltatta, szóval ért valamit a bőre. Az aradi vértanuk egyike – mellesleg horvát származású tábornok volt – szintén a nevemmel pertu, Knézich Károly, nem beszélve Santanaról, a gitárzseniről, akinek a Samba Pa Ti számára annakidején a kisdiszkóban lassúztunk.

Zene.

Karcsi egy montenegrói ismerősöm is. Karcsi, azaz Karlo egy cigány zenész. Nem tetszik, amit játszanak ő és a társai, nekem túl karcos, balkáni, ám annál inkább tetszik, ahogy játszanak. Igazi beleélés viszi őket. Sok rézfúvós között Karlo tamburál. Gitározik is néha. A hangszere a vállán lóg, és előkapja, amikor idejét véli. Karlo – a kinézete alapján – lehetne egy baszk terrorista, egy világosabb mór, vagy egy szardíniai borosgazda is, de ő nem tagadja meg azonosságát, mert jól érzi magát a bőrében muzsikus cigány emberként.   

Idén valamikor tavasszal készült a kép róla, a kedvenc tengerparti falucskámban, a törzshelyemen. A banda Karloval bejött a teraszra. Fújták fülrepesztőn, csörömpölt a dob, rítt a klarinét, húzta a harmonikás, amit túlharsogtak a fúvósok, Karlo meg cincogott mellé és kicsit hamisan énekelt a sok pálinkától. Aztán abbahagyták.

Herceg Novi-i rock együttes lépett föl utánuk, olyanok, akiknek feleannyi az átlag életkoruk, mint Karloéknak, és nem sötét, vasalt öltönyben, fehér ingben izzadják át az éjszakát, hanem mosott farmerben, férfiparmüm szagúan.

Ültem a tengerparti teraszon a többiek között. Már nem a koncertre összpontosítottam, hanem Karlot néztem, amint előóvatoskodott a kávéházból. Nekidőlt az ajtófélfának és figyelt. Nézte az ifjúságot, tán a saját múlott éveire gondolhatott, mert ránc nem volt az arcán, csak valami megmagyarázhatatlan nyugalom és szomorúság.

Nézte a cigány ember az utána jövőket. A sikereseket, a divatosakat, a szépeket. Nézte, és én le nem vettem a szemem Karloról, mert a tekintetében láttam valamit, amit máshol nem.

Szép zene szólt. Nyalta a tengeröböl hulláma a beton teraszt. Sós volt a levegő, a holdnak mécsese gyúlt és akkor hirtelen szerettem volna átölelni Karlot, Károlyt. Megvigasztalni minden bánatos embert.

A SZÉL, NOVEMBER ELEJÉN

Csak a szél marad. Minden más átértelmeződik.

A táj. A városom. Az emberek. Alighanem én is. Szakadatlanul formálja az idő önmagam körül a dolgokat. Ez az átváltozás rejtélyes, de azért ez a történés a gondolatok és az érzések hullámverését viszi előre. Tanács nélkül is bölcsebbé tesz, noha meghagyja agyunkban a kételyt. Ám a szívünkbe valami praktika folytán mégis szépséget plántál.

Csak a szél szava követendő.

A fölismerés döbbenete fialja a csöndöt, amikor kimegyek a temetőbe. Ezt tisztelem benne. A méltóságot. Az igazságot.

Éppen emiatt mostanában nem járok, nem jártam. Túl nagy a zaj. Sokan vannak. Végre ideért a szezon, huhog a levágott ujjú kesztyűjébe a sült gesztenye árus. Nem téved.

A hantok között tarka ruhás nők csörögnek a celofános virágokkal, affektáló gyerekeket húznak a kezüknél fogva, megtelnek a parkolók autókkal, a szokott két-három virágárus helyett bazársor éktelenkedik a temető bejáratánál és a vadgesztenyefák alatt siető családok diskurálása elnyomja az ágak között kaparászó huzat másvilági hangját.   

Itt egy bajnok, ott egy hős sírja. Amott van az a furcsa nevű orvos fejfája, a végszomszédságában – jelen esetben kettőzött értelmű a szó – srégen nyugszik az Erdélyből elszármazott Rozgonyi polgártárs nyughelye, igazi műremek a fejfájának a faragása.

A Mester síremlékének csúcsáról már levált egy gyufásdoboznyi malter. A másik Mesternek megrepedt a körösztje. Cikkcakkosan lajbis kánya repül, szárnyát összecsapva, tottyanva ér földet. Feketült diót tart a csőrében. Úgy ballag tova, olyan akszamétosan, mint megözvegyült öregemberek szoktak elbóklászni, palaszürke kabátjukban.    

Vasárnaponként gázolok a múlott nyár avarjában, és ez is áthallásos megállapítás, hisz valójában a múlt nekem is megírt levelei között lépdelek, néha rugdalva, meg-megbolygatva az őszi légvonat által halmokba egybefújt tenyérnyi pergameneket. Nyomulok zsebre tett kézzel az elhullatott, elsárgult növényi hártyák között. Hideg huzat mozgatja a fűszálakat és az ágak hegyéről néha ónszínű gyöngyök csöppennek el.

Bűvös egy hely a temető. Mindegyik. Keresni lehet bennük, ami elmúlt. Meg is lelhető, csak későn. Nem a nagy- és dédszülőkre gondolok, az elhunyt ismerősökre. Hanem az andalgó emlékekre, a gyámoltalanul megfogalmazott vágyakra, amiket immáron megszelídített és átminősített az a sok töprengés, és az a sok szeretet. Árnyalatok vannak csupán, amiket a belső indíttatású szemlélet fest püspöklilára vagy éppen borostyán színűre. Örömtelikre és kevésbé azokra. Párviadalt szül a lélekben.

Sosem tudjuk eldönteni mi a jó és mi az igazán rossz. Így és ezzel kell együtt lennünk, hisz amit elítélünk, amire kimondjuk a fekete verdiktet, igen, amit elátkozunk, még az is válthat másra, hasznosra, jóra. Még egy elpusztult óra is pontos tud lenni naponta legalább kétszer, amikor a valós időt igenis láttatja. Gondoljunk erre, mielőtt summáznánk valamit. Mielőtt valakit megbírálnánk.

Most, november elején, mikor olyan az ég színe, mint a kanizsai móló mellett fölpucolt halak gyomra, a kétségek kilobbanó fényénél fontosabb a bizonyosság, ami nem halhat meg sosem.

Az emlékezések versek. Rímek, dallam, ritmus: mind vérré válik bennünk. Egy idő után már elválaszthatatlanok tőlünk, névtelenül is a részeink lesznek. A taglejtéseinkben éppen úgy megmutatkoznak majd, mint a hangszínünknek, vagy a szemünk tüzének a változásában, az általunk elmondottak puhaságában, az olvatag szavakban, a kedveseknek címzett gesztusokban.

Hiába, hogy ilyen világ szakadt most ide.

Valami mindig lesz, megmarad.

Az idő képes a föld alá süllyedt ősi fákat kővé, szénné változtatni. A puha életből kristályokat önteni. Éppen úgy, mint a föld fölötti köveket porrá őrölni, hogy a Tisza homokja millió éves sziklák hamva legyen csupán. Tücskön-bokron át kergetni holmi halhatatlanságot: teljes csőd. Az élet egy tarkabarka intermezzo. Ha szerencse fia az illető, közszeretetben végzi be küldetését. Ha nem? Nos, akkor mi van? Semmi.

Gyűlölni és szeretni: majdhogynem komikus párhuzam.

Tudni kell akarni. Hinni.

Más: nem számít.

A végén úgyis csak a szél marad.

                                 Pk

Pósa Károly: INDIÁN NYÁR

Most szól a daluk

reggel vagy est felé

panaszosan, hosszan

hazakívánkozón, a rezervátum

pereme mögül.

Télbe megtérő őszön

repülő darumadarak tollán

kutya csaholása viszi

 a hírüket. Mindnek.

Titonok, kajovák, csirikahuák.

Tavaszig sem lesz vízre eresztve

a sok megvarratlan seb.

Kevesebb az öröm a Tiszán.

Nincs belső vidulás.

Megesik a szív október tájékán.

Ízek maradnak, zamatok, gondolatok.

Így kell kibírni. Indián nyár.

OKTÓBERI TÖRTÉNET

Eddig az volt hihető, hogy már majdhogynem mindent tudni róla. Csak az utóbbi időben bizonyos, hogy éppenséggel majdnem semmi sem tudható felőle.

A sápadt, erősen meghajlott derekú öreget nem sokan ismerik. Nem ismerhetik, mikor ott és úgy él, ahogy. Másoknak idegenül.

Sosem beszél. Nem barátkozik. Estefelé sétára indul ugyan, de napközben alig látni. Lélekszakasztó módon egymagában lakik. Hajléka fölött őszi ködmadarak szállnak, mintha az álom szuszogása lenne a szárnyuk, és a lapos tenyérként leboruló est homálya betakarja kicsiny lakhelye ablakának sarkait. Amint a homály eléri a bőr vánkos innenső oldalát, bemászik a szürkület jószága a szekrényke mögé, köpenyt terít az órára meg a kávéfőzőre, visszanyer az idő önmagából valamit. Félfüllel merül vízbe az érkező est. Ilyenkor elszánt, lassú mozdulatokkal túr bele üstökébe.

Aztán szedelőzködik. Megszagolja cókmókját. Ingét simítja, zoknit vesz, cipőt fűz.

Görbe alakja a tölcséresedő utca végén szokott fölbukkanni. Bot nélkül jár, lassan. Lépteit nem lehet hallani, a szálas fák koronáján átszüremlő fényfoltok között elnyeli a zajt az a sok árnyék, ami a kövezeten gyász fekete csipkeként terül szét, és az éjszaka múlásával mindig olyan irányba nyúlnak a sötét foltok, amilyen ellenkező irányún a hold lúdbőrző képe megvilágítja az ágakat. A rajtuk maradt levelek forgácsa rajzolja ki a mintákat. Egy-egy fekete sablon. Nem lép rájuk. Kikerüli mindet.

Az öreg nem szégyeníti magát a mesterségével. Ha keze melege elégséges meleget gerjeszt, meg szokta simítani homlokát. Ahogy a repedezett kúria falát befutja a rozsdaette vadszőlő, úgy fonja ujjait a feje köré, szétterpeszkedő szederinda gyanánt abroncsként fogja át homlokát.  Letámasztja könyökét. Hol valami pad karfájára, hol a lábára, amin kitérdepelt kordbársony nadrágja feszül. Aztán ül, félszegen és csöndöt parancsolt lelkében a régi meséket költi újra. Varázsütésre emlékeket elevenít. Megfesti azokat. Nem fölöslegesen, harsányan, rikítóan, hanem csak pasztell színekkel: sáfrányszínnel, okkerral, tűnődő zölddel.

Olykor észrevehetően fölrezzen. Feje billen. Papírvékony tekintete méri végig a szegénységét: unottan, bogarászó módon. Hideg érdeklődést is alig mutató arccal néz körül. Bár ezernyi részre szakította széjjel az örökségét, mégis valahogy úgy tűnik, mindenki megkapta abból az egészet. A szíve, az ugyan mindig ott van vele, de a jussa már nem egy kimeríthetetlen kincstár.  

Füst és pára ül rá az estékre, és néhol az ereszeten föntről letaszított esőcsöppek koppannak, amik nehezen szívódnak föl, csorognak tovább a sárga vakolaton, létükbe kapaszkodón, mint akiknek időt köll nyerniük az éjfél utáni kakasszóig.

Kint, az utcán elszánt, lassú hangon kondul egy harang.  

Az idő simára esztergályozza a gondolatokat.

Az alant lófráló nedves szélnél, a lámpák sápadt fényénél, a fáknál és a mező virágainál csak az embereket ismeri jobban.

Kaparászó körmök a betonon. Néz rá a kutya. Nézik egymást. Egyik szempár sem koldul kegyelmet.

Nyitott szájjal nézi az ismerős kutyát. Úgy áll a szája, félig sem összezárva, mintha megint imádkozna.

NAPLÓ 100.

Október 11.

Péntek. Megint.

Jó volt vele lenni.

Sosem hallottam semmi bajosat tőle.

Nem volt rossz. Ilyen szimpla dolog ez. Így.

Nagyon egyszerűen beszélt. A válla fölött nézett, sodorta a cigarettát, hallgattunk verseket, Sosztakovicsot, Bachot, néztük a zentai Mezei installációit, beszélgettünk. Mesélt a Cigonyáról,  Konczról, nevettük.

A mozdulataiban ott volt öregapám. A hangja meg mindig simogatott. Huncut hangja volt. De ez semmi.  A tekintete is érintett. Ma már tudom, kegyelmem volt vele lenni. Tán az eddig megéltek  legszebb mozzanatai az övé. Hozzá kapcsolhatók.

Az íróasztalom fölött van a képe. Mindig ott marad.

Amikor nem lett, elkezdtem írni.

Tíz éve, hogy eltemettük.

NAPLÓ - 99.

Pont ma tíz éve, hogy 2009. október 8-án elkezdtem írni, meg rajzolni a Bácskai diáriumot, ezt a nyilvános napló szerűséget. Azt gondoltam a 100. naplóbejegyzéssel adok majd neki egy ünnepibb, meghittebb keretet. Csak úgy, minden invenció nélkül. Mint más egyéb dolgokkal annyiszor az életben: ez sem sikerült. Úgyhogy menekülnék a fennkölt gondolatoktól. Nincs rájuk idő. Nem egy alakban érint meg az érzés, és ez nem is baj.

Legyen elég annyi, hogy köszönöm azt a mi híján 300 ezer látogatást, amit kapott ez a szerény, statikus kis oldal.

Lélekcserélő idők járnak. Jó, ha még akadnak olvasók, érdeklődők, legyenek bármilyen minőségben. Az irántam jóindulattal lévőket köszöntöm, hálás vagyok a figyelmükért. Az ellenérdekelteknek is köszönettel tartozom. Közhelyeket most sem akarnék írni. Ki-ki véralkata szerint ítél, vagy szítja a neki tetsző lángot. És ez így van rendjén.

Tíz év olyan hosszúnak tűnik, hogy némelykor fölszisszenni a hallatán. Valójában – bármilyen kellemesen csiklandozza is a fület-szemet – egy évtizednyi idő pusztán egy epizód. Olykor vidámabb, máskor meg ki kell inni a keserűség poharát. Ezzel sincs gond.

Az igazsággal kell megbarátkozni. Más nem számít, még a szépség sem. Csak ami igaz. Nincs százféle igazság. Egy van. Viszont abban csöppet sem vagyok biztos, mert dőreség lenne azt hinnem, hogy az a feltétlen, vegytiszta igazság a birtokomban van, a birtokomban lenne. Nincs. De a rászegezett, szúrós tekintet esetleg láttat belőle valamit, ha folyamatosan keresem, vizsgálom, ha nem csak tíz éve, hanem jóval régebb óta próbálom megfejteni, vagy legalább sejteni. Megfigyelni való akad. Mint gyerek, aki járni tanul, a láb elé kell nézni, és akkor rá lehet lelni az élet dokumentumaira.

Sajnos a világon kevés olyasmi maradt, ami állandó lenne. A dolgok zömét megeszi az idő, a felejtés. Egyszóval minden elmúlik. Erre figyelmez a mostani tíz év emléke, meg az a majdnem ezernyi bejegyzés, amelyek révén szerettem volna megmutatni valamit abból, ami nekem Bácska, amit nekem Magyarkanizsa jelent, amit a szülőföldem jelent, és ami én is vagyok, én is lennék minden hasznos és haszontalan tulajdonságommal együtt.

Köszönet még egyszer: mindenkinek!

                                                                       Pk

Pósa Károly: AZ ÓRA

Október.

Istenhozzád volt.

Engem ördög vitt el.

Így kellett ennek lenni.

Így kellett lennie.

Hamarább magas,

mint közepes

házak önérzete

csillan ki ebben

az idomtalan odúban.

Fölül van a síkság,

alant meg a hegyek.

Tűzfalaknak támasztott

vágy-grádicsok, bú-létrák.

Ismerni az összes tartozékát.

Ablakok csillognak.

Október. Október lett.

Lábaim lépnek, két

rövid szó, egy mondatot

se mondok.
Így is jó.

Zsebbe rakva üres kezem,

és megyek.

Vasárnapokon a

hídon ballagok,

s míg a város szikkadt

béle a kenyérnek,

amit kapok:

látni, ahogy

szóródnak szét,

a gondolatok

akár a levelek, akár

az ósdi levelezőlapok.

Hosszúak a holnapok

rövidülnek az

estek és életek.

Csak a cipő nem tapodta

szívtájékon

szédül valami legbelül,

engesztelhetetlenül.

Puha, ki nem mondott szavak:

lovak, juhok, kutyák,

a fészkükben alvó madarak

szelíd és vad

állatok vannak.

Szeptemberre ruházom:

az övé a fehér ingem,

a régi sálam és a

nagykabátom. A szekrényre

ragasztott képek,

a mélyére rejtett,

mindennapra való

mesém.

Tán tabu, tán fétis.

Nem dús örökség.

De ez megmaradt.

Egy megkövült szabály.

Akár a fehér óra, minek

minden ütése szépen fáj.

Ősz lett.

Ősz lett, mégis. 

                                                                                                 2019. október 1.

A KANIZSAI VIGADÓ SEMMIJE

Vigadó - rajzom

A Vigadóról írok megint. Vele álmodtam. A kanizsai parkban voltam, a bukszusok, a magányos fekete tölgy, a Pagoda cukrászda, meg a délkeleti szögletben ücsörgő düledékek közötti szűk térben sétáltam.  Nem láttam teremtett lelket. Én sem virítottam. Elbújtam, mint az énekesmadár a sűrűben. Az idő olyannak tűnt, mint most. Szép, szelíd, az évszaknak megfelelően enyhe, de semmiképpen nem szomorú, éppen hogy csak ősziesnek mutatkozott. A méregzöld borostyán-takaró ugyanúgy örökös elementuma volt a ligetekbe tömörülő fáknak, mint a koronák búbjában sötétlő fagyöngyök, amik kéretlen karácsonyfadíszként lógtak az ágakon, éltek együtt a tölgyekkel, a napfényes és árnyékos részekkel, melyek révén már nagyapáink is vasárnapi örömöket találtak a Népkert gyöpén megpihenve. 

Ösztönből-e, rendeltetésből-e, óhatatlanul a Vigadó felé tekergetem a nyakam. Uralja a parkot. Akárha valami óriás ejtette volna el az ékszeres dobozkáját. Megcsúfította ugyan az idő, de a becse, a nemessége csorbítatlanul mutat valamit. Tán a régi korok üzennek általa. Évtizedekkel ezelőtt, mikor még erős meggyőződéssel véltem, tudok gyűlölni, és az akarásom hibátlan, azt hittem, a Vigadóban lesz a megváltásunk kulcsa. Aztán – ahogy lenni szokott, mert az élet már csak olyan, hogy mindenkit meglegyint – arra kellett rádöbbennem: tévedtem. Ezen elgondolkodtam. S a hosszúkig nyúló bizonytalanságom megérlelt bennem egy sejtést.

Ma már csak azt tudom, hogy a kanizsai Vigadónk sokkal kevesebb a semminél. Mert ha tényleg a semmi volna, ha legalább semmi lenne a helyén, akkor újat lehetne építeni helyette. Így még a semmitől is semmibb, mert semmi nem kezdhető vele. S jól is van ez így. Teljesen fölösleges rimánkodni a múltért.

Nem kell a tegnapelőttet visszamerni a mába. Az nem szül jó vért. Ha netán sikerül is valamit újra fazonírozni, olybá lesz az, mint a vénasszony, akit estélyibe szuszakolva, flitteres konttyal, ráncfölvarrásról érkezvén dámának kéne látnunk, de a sok púder, smink, vakolat sem segít rajta. A rosszakarók, az újak, a frissek már a bejárati lépcsőföljárón kinevetnék. Még a jó szándékúak is összesúgnának mögötte: régen milyen csinos volt! Mennyire másként festett! Hogy elmúlt a dicsősége! És igazuk lenne. Abban a kozmetikázott vénségben már nem lenne ott a hatvan-hetven évvel ezelőtti szerelem. Nyomát sem tudná mutatni a hajdani életkedvnek. Kiszáradtak belőle a csókok, a szeme tüze elhamvadt, már a maga kora béli melódiák foszlánya is elveszett: a zenészek rég kipusztultak a bandából, s hiába vikszelnék újra a parkettet, annak tükrében már soha többé nem villannának azok a harisnyás kecses lábak, amik oly szélsebesen járták a táncot az esti forgatag mámorában.
Ez van. Neki kell fanyalodni ennek az új módinak. 

A Vigadó meg?
Úgy tekintek rá, mint egy elvénülő ember utolsó fogára. Szívósan tartja magát. A harminckettő másik elhullott helyett is rágja az emlékezetet, mert muszáj rágnia, görcsös álkapcával szorítania a magyar múltunkat. Ha ő nem tartja meg, más ugyan nem fogja. Helyettünk is erős, mikor mi már kifáradni látszunk. Azzal szemben is bátran mutatja magát, akiről-amiről eleve tudható, hogy kérlelhetetlenül le fogja győzni, diadalmaskodik majd felette óbégatva. Ma a harsányság a kelendő. A halotti torok táncikálásba fúlnak. Nincs helye az árnyaknak, a csöndnek, a lugasok mélyén elszenderült meghittségnek.

Viszont egy kevés vigasz marad: nem csak álmomban, hanem most, péntek délelőtt is szépítő fényt vet a Vigadó a szeptemberi kanizsai parkra. Tudom. Méltósággal áll a gáton. Az öregjeinket táplálja még emlékekkel. Bennünket meg álmokkal.

                                                                            Pk

Montenegro - Djenovici

Caffe "PRC" - Djenovici

NAPLÓ - 98.

Utca - rajzom

Vasárnap. Járom a várost, vagyok lakója. Még nem hullanak a falevelek. Puha vánkosuk még nem takarja be a füvet, de kelet felől már sejlik egy hidegebb lehelet, s az a széljárás a hátán hozza majd a rozsda piros képű őszt, pulóverestül. Az öregek csontja jelzi, közeleg. Súlyos, erezett, barázdált tenyerét a mulandóság már a fák lombozatán nyugtatja. Gyülekeznek a felhők mindenünnen és a szőlőlevelek pereme reggelente bepödörödik, miközben a pirkadattal komáló talaj menti fagyok tormát reszelnek a hajnalban indulók orra alá.

De napközben még tűzként ég minden. Szeptemberi délután van. Szanaszét hal meg a fény az utcák kövén. Előbb felhíznak a sugárnyalábok a bérházak genny sárga vakolatán, átforrósítják a bádog ereszeket, majd lecsurog a fény, hogy a hozott világosság finom arányban elenyésszen a kockaköveken, amelyek hátán, szerte a köztereken, mint csatatéri botlódrótok feszülnek a villanyvezetékek árnyékai. Meleg van, kerülöm a napot.  

A múltkor kérdéssel fordultak hozzám. Egy üzlet helyét kellett megmagyaráznom, és azt találtam mondani, „ott van a hűvös oldalon”. Néztek rám, furcsán. Melyiken? Mondom: a hűvös oldalon. Akkor már nevettek. Az a páros, vagy páratlan oldal? Erre meg én nem tudtam mit felelni. Nekem itt is napos, és hűvös oldalú minden utca. Nem a számozást nézem, hanem rövidlátó tekintettel a részletekre figyelek. Az utcák belső dolga, a mélyebben dokumentált értelmük érdekel. Erősebb barátja vagyok a hangulatuknak, mint a valódi látványnak. Amolyan elfuserált Diogenészként lámpa nélkül keresem a lelkületet, azt, amire sem itt, sem máshol egyelőre ugyanabban a régi, elveszejtett minőségben még nem leltem rá, és nem is tudom, valaha lesz-e rá lehetőségem megtalálni.

Itt minden más.

Az anyagok érdekes voltán elcsodálkozom ugyan, a gazdag színeket pompás gondolatokkal, értékes kincsként rakom képzeletbeli zsebembe, de hol van egy filigrán balluszter csinos ridegsége a tiszai Slajc hínárszakállának nyákos selyméhez képest…

Mindazonáltal tömérdek érdekes benyomás ér. A kapubejárók és az ablakok kovácsoltvas rácsozata többnyire régebbi, mint maga a kanizsai Városháza. Cirádák mindenütt. Mennyi szövevény egy rakáson! Faragott oszlopfők, míves kváderek, a gerendák végén akantuszlevelű díszítmények, és az erkélyeken furcsa, molett nők, kőből faragva, amiket odahaza csak nagyon gazdag, márvány kriptákon látni. Olyanok ezek a belvárosi utcák, mintha pincékben járnék. Van bennük valami mámorító, valami részegen bódító, doh és penész szaga keveredik bennük a hétköznapok főzelékszagával, és a homályukból lárma hallatszik, itt mindig zajlik egy fesztivál, banda zenél, húzza a prímás, zaj van itt kéremszépen, nincs szünetelés, megállás, akárha életre szóló tivornya zúgna egy borospincében, ahol kedély és kétely egyformán uralja az emberi szíveket. Csak a bor folyik, mértéktelenül. Ilyen egy pince. Közelebb van kicsit a pokolhoz. És aki – mint én – mezei virágot keresne, az ne itt keresse.

Egy tenger fekszik köztem és a város között. Járásnak hívják. Megmérhetetlen nagy ürességet hagy a szívben, legbelülre szorítva, s örökkön a lakálytalanság érzését ülteti rám. Ilyenkor pendül meg egy húr, csak úgy magában. Egy szempilla rezdülésnyi időre madárdal szól. Cinege. 

A magam útját járom. Korán ereszkedik le az este.

                                                          Pk

NAPLÓ - 97.

Úgy tekints az emberekre, 

Hogy a föld se jó, se ferde;

Se gyönyör, se bú tanyája,

Csak magadnak képe, mása.

Apai ágon az összes ősöm tanyáról származik. Völgyes környékiek. Arrafelé a faluban még ma is rólunk van elnevezve egy komplett utcasor. Az elődök mind-mind az oromparti földeken éltek. Hol közelebb, hol távolabb egymástól. Volt, akinek félnapi járóföldre esett a legközelebbi rokon Pósa. De a többség egy-két dűlőútra, iramodásnyira lakott a másiktól. Egy rakáson voltak mindahányan. Aztán a fiatalok a világháború után, a konszolidálódó években szétrajzottak. Leginkább Zentára, Kanizsára.

Anyám révén is tanyasiak a felmenők. Olyannyira, hogy anyai nagyapám még a hírhedt kanizsai Sheriff-tanya utolsó sintérje volt. Csak a hatvanas évek derekán költöztek be a Budzsákba. Az már a nagybetűs Városnak számított. Mire megszülettem, előtte öt-hat évvel áram és vezetékes víz is lett a Kistemető melletti házukban. Aztán annyira vitték, hogy öreganyám olaszországi csempészútjaiból, a "sverc" pénzből ők vették meg a környék legelső televízióját. A szomszédok hozták a karosszékeket, hokedliket, a gyerekek meg – ha egyáltalán odafértek – sámlikon kuporogva bámulták a képernyőt. Nekem a legelső filmes élményem a "Hosszú forró nyár" című amerikai sorozat volt. Nem nagyon rémlik a történet, de a fiatal Paul Newman arca máig előttem van. Örökre Ben Quick maradt nekem. Valamelyik trieszti portyája után a mama egy fehér trikóval lepett meg, amire Ben Quick portréja volt nyomtatva. Evégett az óvodai hierarchiában nagyot ugrott az ázsióm.  

Öregapám sosem vetkezte le a tanyasi énjét. Lovakat és mindenféle jószágokat tartott. Szódáskocsival, két hidegvérű lóval járta a kanizsai utcákat, én a balján ültem a bakon, és nyomtam a dudát mellette. A duda óbégató, tompa szavára kapuk nyíltak, emberek, asszonyok jöttek elő. Ötven paráért meg egy dinárért telire cseréltük az üres szódásüvegeiket. Régen volt.

Mégis.

Amióta az eszemet tudom tanyára vágyom. Oka kell, hogy legyen ennek az erős késztetésnek.
Hiszek a predesztinációban. Talán eleve így volt elrendelve. Minderre csak rásegít(h)ettek a természetes hajlamaim, a velem született gondolkodásmódom, az öröklött ösztöneim, a jellemem, az eddigi életutam.

Talán a károkat okozó világ miatt szilárdult meg bennem az elhatározás.

Az is meglehet, túl sok volt már körülöttem az idegen elem. A csalás. A hazugság. Én meg olyan vagyok, hogy szeretem kimondani, amit gondolok. „Amit ki lehet mondani, azt ki lehet mondani pontosan” – Wittgensteiné a gondolat. Az olvasatomban mindez azt jelenti, ahogy az igazságot ki kell mondani, úgy a vágyakat is meg kell fogalmazni, be kell teljesíteni. Kerül, amibe kerül alapon. Már Márai is megírta, azt kéne jól pofán verni, aki kitalálta a mondást: szólj igazat és beverik a fejed. Az író fején találta a szöget. Igaza volt. (Ebben is.) 

Mélyen hiszem, hogy oda törekszem, ahova mennem kell. Nem tudnám elszámlálni, hány nappalt és éjjelt töltöttem el a gondolattal: egyszer lesz tanyám. Hatalmas véső volt lelkemben az akarat. És ez a megsarkantyúzott parancs mostanára deres hajamra való dologra sikeredett. De sikerült. Beteljesedett.

Pedig volt idő, mikor szétnéztem, és dermedt kedéllyel, megszakadt türelemmel azt sem tudtam hol vagyok. A múltban is érteni véltem azokat, akik menekülnek a forgatagtól. Mára már megértem őket.

Értem a városból elvágyódókat. A legpiszkosabb, legvisszataszítóbb ruhájában látják a várost, akik ott élnek. Hisz egy metropolisz egészen más a képeslapokon, mint napközben. Menekülőre fogják  tehát onnét az emberek. Kifelé. Minél kijjebb. 

Ez is kevés. Nem elég az agglomerációba kiköltözni, és ott egy kis kertes házikóban nyugtot lelni. Nem elég hetente gyöpöt nyírni, tujafát locsolni, póráz nélkül kutyát sétáltatni.

Ettől több kell. 

A magyar  – üssönek agyon – a tanyasi életmód által tudja csak teljes mértékben leküzdeni azt az egzisztenciális létbizonytalanságot, ami a mai kor emberét egyébként fölemészti. A tanya – vagy ha megengedőbb vagyok: a falu – életritmusa még őrzi a múltban gyökerező értékek mentén azt a léptéket, az idő múlásának azon mérhető, átélhető és szerethető aspektusait, amiket a kor nyomorgó, támasztalan városi létformája már régen fölszámolt. Noha kisközösség kovácsolása szempontjából a falusi megmaradás is magyaros ízt hordoz, nap mint nap új tápot ad a szívnek, az igazi mérce mégiscsak a tanya marad, mert valahol legbelül föltámasztja bennünk az archaikus magyar korból ránk testált szilaj életformát. Hisz a tanyák, szállások népe máig nagyállattartó, földművelő-gazdálkodó, jobbára önellátó rendszerben él. Biotermesztés? Mangalica? Kacaghatnékom van, ámbár a gondolattól is keveredni kezd az epém. Egy virtigli tanyasi ember menten kirántaná a gyékényt az összes kalóriahajhász, szipem-szopom kufár alól.

Ráadásul a tanya a divatos közhelyként előforduló individuumot is átfogalmazza. Jó értelemben. A magára hagyatottság edzi igazán az egyént. Csak a csöndben támadhat szárnya az ember dalának (v.ö. akaratának, és az ebből születő kvalitásának). Csak a mindennapi küzdelem aszalhatja szikárrá a jellemet.  

Az én tanyaelméletemnek, és a megvalósítandó tervemnek, a megépülő tanyámnak három pillére van. Legyen szelleme. Legyen természetes. És legyen emberi. 

Másra igényem nincs. Ez a hármas elrendeződés kielégíti a szabadságvágyamat.

                                                           Pk