2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2018. december 4., kedd

VÉRES KALÁSZOK FÖLDJE* - 6. rész


A lelepleződés

Popovics Uros még akkor is heherészett, amikor legördültünk a zentai kompról. Keserűen állapítottam meg magamban, hogy a szerb nyomozó mindvégig a bolondját járatta velem. Bosszúságomat csak fokozta az önelégült, kreol képe, ahogy rám se bagózva a lovaknak csetteg, mintha más nem is számítana a világon. Fölfortyantam. Pestiesen szólva betelt a pohár. Az egyik közismert, belvárosi vendéglő előtt megállíttattam a kocsit, és köszönés nélkül leugrottam róla. Popovics továbbra sem szólt hozzám. Ismeretlen dalocskát dudorászott. Mielőtt a vendéglő ajtaján befordultam volna, visszanéztem. Még láttam, hogy gunyorosan szalutálva megemeli az ostort felém. Pimasz fráter, fújtam nagyokat, és ahogy voltam, poggyász nélkül bevonultam a zentai hotelba. 

Tordai utca - rajzom

Forró fürdőt kértem, nekivetkőztem, és alaposan átsikáltam magamat, mintha az elmúlt napok szennyét akarnám lemosni kívül-belül. A meleg víz és a szappan valamelyest helyrebillentette a kedélyemet. Olyannyira, hogy lementem a hotel éttermébe, a földszintre. Kiadós vacsorát rendeltem, csülökkel, babbal, és mindehhez igen sok bort ittam. Felejteni akartam a szörnyűségeket: Lidikét, a hullaházi jelenetet, a nyomorult tiszai halászokat, mindent, ami ehhez az elátkozott vidékhez kötött. Legfőként Popovics cinikus magatartása háborított fel, a megjátszott barátsága. Pedig már éppen megkedveltem volna – morfondíroztam magamban, és a sokadik pohár fröccsöt is a gallérom mögé döntöttem. Ha eszembe jutott, hogy a lánya halálhírével másnap táviratoznom kell a szegedi gyógyszerésznek, muszáj volt még egyet töltenem. Amikor a vendéglős arcán megláttam a részegeknek kijáró – számomra nagyon ismerős – fintort, fizettem. Nagy nehezen föltápászkodtam és a sötét folyosón a szobámig botorkáltam, amit igen keservesen, dülöngélve sikerült csak megtalálnom. Kerestem a kulcsot, mire az ajtó csöndesen, magától kinyílt. Ott álltam a tátongó fekete lyuk előtt, és nem számolva a következményekkel beléptem a sötét űrbe. A vak szerencsém megint megsegített. Valamiben elbotolhattam – alighanem a szőnyegben – mert egy súlyos fém tárgy épp hogy elkerülte a koponyámat. Helyette éles fájdalmat éreztem a lapockámon, aztán valami csattanás hallatszott és torkolattűz lángja hasította ketté a sötétséget. Lámpa kattant, lábak dobogtak, férfiak dulakodtak körülöttem… Megszűnt számomra a külvilág. Elvesztettem az eszméletemet.
Rigó füttyére tértem magamhoz. Világoszöld kórházi ágyon feküdtem, nyakamon, lapockámon pólyás kötéssel. Az ablakon betódult rigófüttyöstül a délvidéki nyár, a napsugár, és a sarokban a széken Popovics Urost pillantottam meg, amint a Szegedi Friss Újság legújabb számát lapozgatta. Mozgolódásomra felnézett, letette a lapot, mellém lépett és bársonyos, barátságos hangon a hogylétem felől tudakozódott. Előzékenyen megitatott egy pohár vízzel, mivel szomjúság gyötört. Aztán leült az ágyam szélére és mesélni kezdett:
   – Tudom, drága barátom, hogy még most is neheztel rám. Okkal, mert bevallom, szánt szándékkal viseltettem ön iránt olyan helytelenül. Sokkal tartozom önnek. Jóval többel, mint azt hinni merné, hisz elkövettem azt a gyalázatot, hogy önt csaliként használtam, noha mindvégig gyanítottam ki lehet a tettes. De mivel bizonyíték híján voltam, ki kellett várnom, hogy a gyilkosságsorozat elkövetője hibázzon.
   Kibámult az ablakon és folytatta:
   – A kopó ösztönöm már a legelején szimatot fogott, amikor az első találkozásunkkor arról a szegedi Gergely Péterről, a patikussegédről, vagyis a vélhető féltékenységéről beszélt. Szegedtől Újvidékig – rutin feladatból – minden vasútállomást figyeltek az embereim. Telegramok érkeztek folyamatosan, ismerjük a gyanús elemek mozgását. Könnyű volt utána járnom, hogy míg ön fiákerozott, addig a menetrendszerű vasúti járattal Gergely is követte. Egy lépéssel mindig a nyomában volt. Lemaradva. Hja, a lovakat mifelénk nem lehet lekőrözni! Ókanizsán, aznap, mikor odaért este a patikus tanonc írta a cetlit, és ő volt, aki fél téglával verte be az ablakát, abban bízva, hogy önt eltántorítja a szimatolástól. Nem sikerült neki. Aztán még jobban megijedhetett, összezavarodott attól, hogy mi ketten együtt eredtünk szegény Lidikének a nyomába. Mi több, azt sem rejtettem véka alá, hogy a három nő gyilkosát ugyanabban a személyben gyanítom. Az éjszakai vonattal leutazott tehát Zentára, feltörte a hullaházat, hátha eltüntethet bizonyos nyomokat, amelyek az igazi tettes kilétét bizonyítják.
   Utolsó szavaira fölnyögtem:
– Hogyan? Hát nem Gergely gyilkolta meg a nőket?...
   Popovics Uros valahová a távolba meredt: 
– Nem. Gergely Péter szerelmes volt, nem gyilkos. Pusztán bűnsegédje lett a szörnyűségeknek. A szerelem áldozatának nevezném, noha legutolsó tette, amikor önt alaposan helyben hagyta, majdnem gyilkossá avanzsálta. Szerencsére embereim és én is időben közbeléphettünk, elvégre szoros megfigyelés alatt tartottuk a vendéglőt. Biztos voltam benne, hogy amint ön védtelen marad, le fog csapni. Számításom bevált – mosolygott rám elnézően.
   Visszahanyatlottam az ágyra. Nem tudtam rá orrolni, pedig valóban kegyetlen játékot űzött velem. Engedte, hogy a zentai kompon megharagudjak rá.
  Popovics Uros gyengéden megigazította a fejem alatt a párnát.
– Most már biztonságban van kedves barátom. És a környékbeli csinos nők is megnyugodhatnak. Olaszy báróéknál nem véletlenül dőlt rám a kávé. Amit nem mondtam el önnek: a három vízi hullát megmérgezték, mielőtt a Tiszába dobták volna őket, ahol később a limány örvénye felszínre hozta mindet. Az áldozatok mindegyike jómódú nőre utalt. Nem hiába: Olaszy Borbála elhasznált fehérneműit viselték. Finom kelmék, csipkés, igényes holmik. Azt hittük, csupa módos hölgy az áldozat. Valójában Olaszy báró cselédlányokkal csalta a nejét, akitől elhidegülten élt. A nő, mivel évek óta fejfájás kínozta, Szegedről szerezte be a porokat. A patikus segéd havi rendszerességgel látogatta a bárónét. A szegedi lakásán találtunk néhány érvénytelenített menetjegyet. A báróné könnyen az ujja köré fonta a megbűvölt, fiatal segédet, aki különféle mérgeket szállított őnagyságának, szerelme bizonyságaként. Az első két nő is a báróné bosszújának esett áldozatul. Lidike – miután megszöktetője, Miroszláv lelépett tőle –, Zentán találta magát, egy fillér nélkül. Ekkor futott össze a bánáti bárónéhoz igyekvő Gergellyel, az apja patikus tanoncával. Vesztére, vele tartott a csókai kastélyba, ahol pár nap után szemet vetett rá az élveteg Olaszy báró, a neje Borbála pedig a többi szerencsétlenül járt szerető sorsára juttatta. Amikor a báró házában magamra döntöttem a kávét, csak ürügyül szolgált, hogy a fürdőszobát tüzetesebben megnézhessem. Egy tükör mögötti polcon a szegedi Szent Rókus patika poraira és felcímkézett gyógyszereire bukkantam. Ekkor állt össze bennem a kép, a bizonyosság sziklaszilárddá vált – mi ketten, ön és én, együttes erővel megoldottuk az ügyet.
  1909 júniusának végén engedtek ki a zentai kórházból. Az ügyeleti bejáró mellett egy címeres, fekete kocsi várt, rajta egy sötét bőrű, bajszos fiatalemberrel, akinek zakójából kidudorodott a szolgálati pisztolya. Pokoli meleg ígérkezett. Hetek óta tombolt a hőség. Ingujjra vetkezve, a lovak farára sandítva megkérdeztem Popovicstól, lenne-e kedve egy kicsit elidőzni, Ókanizsán megállni? Nem kellett sokat noszogatnom. Ő is kedvelte a Bálint-vendéglő két kézzel mért specialitásait. Invitálásomra csak annyit válaszolt:
   – Hvala bogu! – annyit én is tudtam, hogy szerbül mindez az jelenti: Istennek legyen hála.
Magam is ugyanezt gondoltam.

(Vége)



*A Mediaworks Hungary Zrt. engedélyével.

2018. december 3., hétfő

VÉRES KALÁSZOK FÖLDJE - 5.rész


Bánát földjén


Az éjszakát Popovics Uros zentai lakásának vendégszobájában töltöttem. Jobb, mintha szállodába menne, mondta komor arccal, elvégre a gyilkos itt valahol lehet a közelben, és nem válogat az eszközeiben. Nálam biztonságban ellesz az úr, felelte csöndesen. Ráhagytam. Igazat adtam neki. Ásítva tettem el magamat másnapra. A kelleténél hosszabbnak tűnő idő óta először hajtottam űzött vad helyett normális emberként párnára a fejemet. Korán ébredtem. Szerény, hidegen tálalt laktanyai reggeli után a már ismert fekete kocsi vitt le bennünket a zentai kompig, amivel átkeltünk a Tiszán. Néztem a nagy folyót, a szelíd, szőke hullámokat, hallgattam a komp hasához kotyogó víz szavát és szinte hihetetlennek tűnt, hogy ez békés víztömeg emberek sokaságának a halálát, megannyi titkot, tragédiát képes volt mindenkoron elnyelni. 


A bánáti partot érve a lovaink egy szuszra rántották fel az ártéri meredélyből a kordét, s ugyanazzal a lendülettel ügettek be Csókára, mögöttünk hagyva a falu dombra épült, impozáns templomát, és az előtte szoborként álló Nepomuki Szent János szobrot. A kőszobor – elég ízléstelenül – ki volt pingálva. Szent János búzavirágkék szeme hidegen, jegecesen bámult bennünket. Beleborzongtam. Fázik az úr? – kérdezte a rendőrnyomozó. Nem válaszoltam, noha fáztam mindattól, ami esetleg rám várt. Popovics a helyi szatócsbolt előtt talált helyet a lovas kocsinak. Az édeskés szagoktól párálló üzlet pultja mögött apró, pókszerű, szakállas kis ember fogadott bennünket. Régi ismeretség fűzhette a szerb nyomozóhoz, mert az indokolttól bizalmasabban köszöntötték egymást. A boltos csippentett a szemével. Utána a töppedt kis szőrmók a detektív szerb kérdésére előbb szerbül szólt, majd svábra váltott. Kellett egy perc, mire észbe kaptam: nem svábul, hanem jiddisül diskurálnak. Popovics barátom rám kacsintott, mire a tulajdonos a legékesebb irodalmi magyar nyelven megállás, zökkenő nélkül folytatta a mondókáját:
  – …Hát hogyne. Hogyne láttam volna idegen menyecskéket. Messziről jött cselédlányok amióta a világ világ, mindig egyfolytában jönnek-mennek... Ámbár, hírlik, innét csak jobbára mennek – az utolsó szavakat már lehalkítva, suttogó hangon mondta. De mosolygott mellé, mosolygott szélesen, ravaszul.
  Popovics Urosnak több sem kellett. A lovak közé csapott és némi útbaigazítás után megleltük az Olaszy család kastélyát, ami nem is kastély volt, inkább egy túlméretezett kúria, fölcicomázva toronyablakokkal, üveges verandával és bronz vízköpőkkel, akárha Mária-Terézia korában építették volna, miközben az Olaszy család bárói rangját köztudottan a bécsi udvarnak tett igen kedvezményes zab és gabona ügyleteivel érdemelte ki, alig száz esztendővel ezelőtt. A birtok szélén tölgyekkel szegélyezett, vadászlaknak kinéző kis pavilon zsindelyteteje zöldellett, kicsit hátrébb meg kertészlak szerű hajlék lapult egymagában. A kocsizörgésre lovász sietett elő, a lépcsőföljárón pedig libériás inas húzta ki magát jöttünkre. Popovics Uros egy névjegykártyát varázsolt elő a zsebéből, felvillantotta megnyerő mosolyát és a kastély urához kérte magát a „főszerkesztő úrral” együtt bejelentetni. Zavartan krákogtam, amiért egy-két grádiccsal följebb lettem taksálva. Kisvártatva bemehettünk. Az üvegverandán, filodendronok között, fonott karosszékekbe foglaltunk helyett, s míg a házigazdára vártunk, tekintetünkkel leleltároztuk a kúria belsejét. Egy módfelett csinos, keményített kötős cselédlány törökös kávét és aprósüteményt szolgált fel. A gőzölgő csészét és a sárgaréz dzsezvát idegenkedve néztem. Popovics szó nélkül kitöltötte nekem is a tusfekete, forró itókát és nem átallotta hozzá tenni: „Csak semmi bécsi módi. Szürcsölje bátran. Mintha pocsolyából inna az úr…” Időm sem maradt az ízetlen tréfájára visszatromfolni, mert megérkezett körünkbe a báró.
Báró Olaszy Tivadar szép szabású, nyári öltönyt viselt. Májfoltos keze, megereszkedett tokája elárulta, nem lehet már mai költés. Hangja álmos volt és érdektelenségről árulkodott. Amikor Popovics a Tiszából kihalászott nőket emlegette, báró Olaszynak a pillája sem rebbent, noha árgus szemmel lestem minden gesztusát. Hosszan szuszogva, unott sóhajokkal válaszolt a nyomozó kérdéseire. Láthatóan fárasztotta a beszéd. Csak akkor neszelt fel egy pillanatra, mutatott némi részvétet, amikor az ügyetlen szerb főhadnagy a fölszolgált kávét magára borította. Popovics megszégyenülten, zavartan állt fel. Vasalt nadrágján sötétbarna folt terjengett. A gyámoltalan nyomozó tisztet a ház urának a szavára az iménti cselédlány tüstént a fürdőszobáig kalauzolta, ahol Popovics Uros úgy-ahogy percek alatt rendbe tette magát, de már nem volt a régi: erősen szabadkozott, hogy indulnunk muszáj, mert még sok a dolgunk, és a komp sem fog miattunk várakozni a végtelenségig. Kissé megcsúfított testi és lelki állapotban fújtunk visszavonulót. Kifelé menet összefutottunk egy középkorú, sápadt képű úri hölggyel. A hervatag szépasszonyról különösebb bemutatás nélkül is azonnal látszott, hogy a ház úrnője. A valaha bizonyára gyönyörű nő épp csak megrebbentette irányunkba a hattyúnyak fehér kezét, és a tüll ruhájából kiáradó finom illatát odahagyva – akár egy látomás – eltűnt egy oldalsó üvegajtón. A szerb és én is megigézve néztünk utána. Hiába. Férfiak voltunk. A báró alig leplezetlenül lesajnálva mért végig bennünket.  „A feleségem. Borbála grófnő. Migrénje van szegénynek, évek óta” – közölte száraz hangon és arra sem vette a fáradtságot, hogy a lépcsőföljáró aljáig kísérjen ki bennünket. Kurtán-furcsán köszöntünk el tőle.
A kocsin ülve föltettem Popovicsnak a kérdést, ami egész idő alatt nem hagyott nyugton:
 – Nos, barátom… Miként tovább? Láthatóan csődöt mondott minden nyomozói praktikája, az összes informátora. Fabatkát sem ért az okoskodása. Egy lépéssel sem vagyunk közelebb a megoldáshoz.
  Nem felelt. Mintha ott sem lettem volna. Nagy műgonddal, már-már lovardai tökéllyel irányította a lovakat a kompra. Szemmel láthatóan mindez lekötötte a figyelmét, oda sem figyelt a lamentálásomra.
Ám én nem hagytam annyiban. Egyre vadabb szavakkal kezdtem ostromolni, megfeddtem az elmúlt napok összes elszenvedett félelméért, sajnáltam a rá fordított időt és energiát, pokolba kívántam a nyomozást, főhadnagyostul, mindenestül. Kiborított a flegmája. A komp vitt bennünket vissza, Bácska felé, hadonásztam az orra előtt, mire nagy nehezen rám emelte tekintetét, és alig hallhatóan csak annyit szólt vissza, megakasztva a szavamat:
  – Szóval, ön azt hiszi, hogy nincsen bizonyítékom és nincsen gyanúsítottam se? Igaz?
  – Igaz, de…
  – Továbbá azt vélelmezi, hogy holtpontra jutott a nyomozásunk, sosem találjuk meg a tettest?
 –  Pontosan ezt mondtam, mert…
 –Kedves szerkesztő úr. Önnek egyben igaza van. Valóban nincs gyanúsítottam. Ellenben... – folytatta, és szemében ördögi, különös szikrát láttam csillogni, amitől végigfutott a hátamon a hideg. Hebegve kérdeztem:
  Ellenben?
– Ellenben, viszont drága barátom nem gyanítom, hanem immáron tudom, hogy ki a gyilkos! – és kirobbant belőle a kacagás, hogy a lovak horkanva kapták föl a fejüket, gyanakodva méregetni kezdett bennünket a kompos. A Tiszán túl, az erdőben, mintha értené a szavunkat, kettőt kakukkolt egy halálmadár. Akaratlanul is abba az irányba néztem. Nem láttam semmit.

(folytatjuk)


*A Mediaworks Hungary Zrt. engedélyével.

2018. december 1., szombat

VÉRES KALÁSZOK FÖLDJE* - 4. rész

Zenta

Életem legkísértetiesebbélménye”, a zentai hullaházban rakásra hányt nők teteme még sokáig vissza-visszatért lidérces álmaimban. Láttam, az egyébként erős idegzetű szerb detektívet is megrázta a látvány. Mindazonáltal férfiak voltunk: a bűzös, sötét lyukban, a megereszkedett jégtáblák között fekvő holttesteket közelebbről is megvizsgáltuk. Megrendülten konstatáltam, hogy Popovicsnak igaza volt, íme, megtaláltam a szegedi patikus kisasszonyt: az egyik nő nyakán jól kivehető barackvirág szerű anyajegy vöröslött. Lidike tehát idáig jutott. A Tiszából kifogva, csupaszon, egy istenverte délvidéki kisváros hullaházába került. Szegény Földy gyógyszerész! Szörnyen le fogja sújtani a hír. Popovics Urost – úgy tűnik, keményebb fából faraghatták –, mert amint az áldott napfényre kiértünk, rögtön jelezte: továbbra is igényt tart a társaságomra, vagyis a segítségemre. Meg kell tudnunk, ki okozta a nők halálát, tette hozzá. Közbevetésemre azt is jóváhagyta, bármi történik is, bárhogyan alakulnak a dolgok, a nyomozásunk eredményéről exkluzív riportot írhatok a Szegedi Friss Újságba. Noha a küldetésem sajnos tragikus eredménnyel Lidike halálával tulajdonképpen véget ért, a szaglászás és az igazság felfedése tovább izgatta a fantáziámat. Igent mondtam. Popovics tüzetesebben megnézte a hullaház ajtajának zárszerkezetét: felfeszítették. Ezek szerint nem az illetékesek hanyagságával álltunk szembe, hanem egy beteg, bűnözői elme játszadozott velünk. A szerb nyomozó szerint alighanem az árulkodó nyomokat akarta eltüntetni. Még szerencse, hogy a nőkön lévő fehérneműt, pár foszlott ruhadarabot a helyi csendőrkapitányságon tárolták, későbbi bizonyíték gyanánt.

Már a szolgálati batár ülésén megtelepedve fölhívtam Popovics figyelmét arra, hogy szívesen elbeszélgetnék a Szegeden mászkáló rác ficsúrral, aki ludas lehet szegény Lidike megszökésében. A személyleírás sajnos nem pontos, akármelyik városban lakhat az illető, fűztem hozzá óvatosan, ám ekkor a legnagyobb megrökönyödésemre Popovics fahangon csak annyit mondott: „Ne aggódjon az úr. Ha minden igaz, pontosan tudom kit és hol kell keresnünk.” Azzal a lovak közé csapott, s ámbár nem közölte az úti célját, ahogy feltűnt a zentai pravoszláv templom kupolája, rögtön rájöttem, hogy a szerb városrészben, az úgynevezett Rác Alvégen vagyunk. Jól okoskodtam. Egy szögletesen cirill betűs táblával ékeskedő, sokablakos kocsma előtt hőköltek meg a lovak. A szerb szöveg alatt szerényebben magyarul is ki volt írva: Két jó barát vendéglő. Popovics ismerhette a helyet. Engem a főbejáraton küldött be, ő pedig elosont a hátsó udvarba, a kocsiszín felé. Azonnal megértettem a szándékát. A Két jó barátba belépvén első pillantásom arra a lila nyakkendős piperkőcre esett, aki épp csak feltekintett a billiárdasztaltól: egy minutumig farkasszemet néztünk, majd a szerb ficsúr a dákót elhajítva a hátsó kijárat felé kezdett rohanni, ahol viszont kelepcébe került. Popovics kinyújtott lába gáncsolta hasra. A következőkben némi ízelítőt kaptam a rác rendőrtempóból. Popovics főhadnagy rutinosan a grabancánál fogva megemelte a reszkető delikvenst, és két jól irányzott parasztpofon után duruzsoló hangon, szerbül kérdezett tőle valamit. A riadt flótás erre szintén szerbül mekegve válaszolt, ami nem nyerhette el Popovics kellő tetszését: ismét ütött kettőt, de akkorát, hogy odakint az ivóban is hallhatták a csattanást. Vagy öt percig tartott a rendhagyó kihallgatás. A végén Popovics közönyös arccal földre lökte a vörös képű, megtépázott fiatalembert, és intett, hogy menjünk. Odakint kurtán csak annyit mondott, nem Miroszlávot keressük. Felhúzódott a szemöldököm, mire türelmes magyarázatba kezdett:
  –  Miroszlávot, ezt az anyaszomorítót mindenki jól ismeri. Hitvány jellem, de nem gyilkos. A szegedi patikus lánya valóban vele szökött meg, de itt Zentán, látva, hogy a nőnek nincs pénze, Miroszláv összeveszett vele. Vagyis faképnél hagyta. Az elmúlt időszakot óbecsei rokonsága nyakán töltötte: erről az ottani hatóságok időben értesítettek bennünket, elvégre ő volt az egyik gyanúsítottunk, aki általában minden galibában megtalálta a maga szerepét – fejtegette, majd hozzáfűzte – Ha most történetesen ártatlan is, azt gondoltam, kiszedek belőle valamit, mert ez a fickó olyan, mint a villámhárító: vonzza a bajt maga körül.
  Popovics megállapításával csak egyet tudtam érteni. Viszont arra a kérdésemre, hogy ha nem fulladtak a folyóba, akkor vajon mi okozhatta a három szerencsétlen nő halálát, továbbra sem kaptam megnyugtató választ. Popovics rövidre zárta a kíváncsiskodásomat azzal a csutaknyi mondattal, hogy a nyomozás jelenlegi állapotában ez nem nyilvános információ. Így, akarva-akaratlanul tudtomra lett adva, hogy a kettősünk korántsem egyenértékű: kénytelen vagyok amolyan másodhegedűsként részt venni a detektív munkájában. Ezen – mi tagadás – meg is sértődtem. Szótlanul gunnyasztottam a szerb mellett, és juszt nem kérdeztem meg, éppen hová tartunk. A fekete kocsi pedig a két szürkével a zentai Tisza partra gurult, ahol Popovics gyeplőszárhoz szokott keze pokoli ügyességgel irányította a rudat az ártéri göcsörtös fűzfatörzsek között. Nagyokat huppantunk az egyenetlen talajon, mígnem a szerb megálljt parancsoló csettintésére moccanatlanná dermedt a két igás ló. Lekászálódtunk és mivel a szerb nyomozó nyílegyenesen belegyalogolt a közeli sűrű málnásba, némi habozás után én is követtem. Két-három lépés megtételével egy rejtett kis ösvényen találtam magamat, ami csalinkázva, kanyargón levitt a folyó partjára. Az iszapos részen tábortűz égett, két fűzfagallyakkal takart, faháncsból tákolt nyomorult viskó előtt mezítlábas férfiak csoportja guggolt, akik jöttünkre egyenként felálltak, és zsíros, hiányzó karimájú kalapjaikat tisztelettudóan levéve hajadonfőtt várták be odaérkezésünket. Távolabb varsák, likacsos halászhálók száradtak, a folyóban pedig egy szurokfekete, csapott orrú ladik ringott kikötve. A halászok ismerhették Popovicsot, mert a legöregebb melegen parolázott vele, előbb szerbül beszéltek pár szót, majd – alighanem miattam – magyarra váltott a szövegük menete. Popovics Uros magyarázólag, félhangosan annyit mondott, ezek az emberek találták meg mindhárom holttestet. A jámbor halászok némelyike erre ügyetlen mozdulattal, darabosan körösztöt vetett. Pislogtak, mint a riadt barmok. Az öreg, aki valami vezetőjük, vagy szóvivőjük lehetett, intett, üljünk a tűzhöz. Valamelyikük birkabőrt terített egy széles, mohos fatönkre, a valagunk alá, nehogy összekoszolódjon a városi viseletünk. A tűz lobogott. Az ezerráncú vén halász megpiszkálta a parazsat, aztán ráspolyos hangon beszélni kezdett.
  – Bizony mondom, tótágast áll a világ, nyomozó urak. Az emberek máma má’ nem éröznek. Pedig csak addig embör valaki, míg érözni tud. Ezt a rothadást nem lehet má’ megállítani. Nem a víz szagára gondolok. Hanem a világéra. Amiben sokan nem hisznek. Mindig rossz helyen keresik maguk is a bajt. A baj nem ott van, ahun mögmutatkozik. Hanem ott, ahun nem is sejtik sokan. A baj aztán csak e’kerül máshová, ahogy e’viszi a folyam az uszadék fát. Huncut a Tisza. Majdnem olyan huncut, mint az embörök, csak azoktú’ is okosabb. Lám, mink ismerjük a Tiszát. De már az emböröket nem. Azé’ is jó nekünk itt, künn, a semmi pádimentumán…
  Popovics itt közbevágott. Hangjából leplezetlen, fölfokozott érdeklődés csöngött ki:
  – Azt mondja Kálmán bátyám, hogy a holttesteket nem itt, lejjebb a bácskai oldalon dobták a vízbe? Esetleg odaát? Kend szerint máshonnét hozta ide őket a folyó?
  Az öreg bólintott, és a lángok visszatükröződtek mélyen ülő szeme bogarában.
  – Az urak városbú’ valók. Nem tudják, mi az, hogy limány. Pedig a Tiszában akad bőven belüle. A limány a folyóvíz forgása. Aki ösmeri a forgást, napokig csónyikázhat lapát nélkül a sodrásban, a limány mindig visszaveti az eredeti helyére. Akár a szujos fadarabot, akár mást…
  A szerb főhadnagy itt már nem is titkolta izgalmát. Fölugrott, a homlokára csapott. Sebbel-lobbal elköszönt a halászoktól és már nyargalt is a kocsi felé, alig győztem a nyomában maradni. Rákiáltottam, hogy álljon meg végre: magyarázatot követelek. Egy kukkot sem értek, mire fel ez a nagy nekibuzdulás. Popovics a lovak mellé érve megtorpant. Zakózsebéből kendőt húzott elő, megtörölte izzadt képét, és úgy válaszolt pihegve:
  – A vénség ráébresztett a dolog nyitjára. Végig a bácskai oldalon gyanítottuk a gyilkost, pedig azt, vagy azokat a Bánátban kell keresni. A folyóban mindhárom hullát ugyanott találták meg. De azzal egyikünk sem számolt, hogy a bánáti részről átsodródik a bácskaira, ahol a limány rendre egy helyen veti föl mindet. Érti már?
 – Bevallom őszintén: nemigen fűlik a fogam a vízrajzi eszmefuttatásához…
 – Pedig pofonegyszerű. Azt a helyet kell kiszámítanunk, ami a meglelt hulláktól följebb található, az átellenső parton.
 – És?
 – Nincs semmiféle és. Egy ilyen hely van mindössze. Csóka település, ahol a nagyhírű, befolyásos Olaszy család az úr – válaszolta Popovics, és most először, mióta ismertem, a hangjának a remegéséből egyfajta bizonytalanságot, sőt félelmet véltem kiérezni.



*A Mediaworks Hungary Zrt. engedélyével.