NAPLÓ - 122.

Álomvárosom – valami ilyesmi (illusztráció)

 

Az éjjel nagyon furcsát álmodok. Budapesten vagyok, a 7-es buszra szállnék, valahova el akarok jutni. Már nem rémlik, hová készültem. Néztem útvonaltervet, böngésztem a buszmegállónál a táblázatot. A 7-es éppen ott tenne le, nagyszerű. Ez rendben lévő, a hetest ismerem, minden megállóját sorolom. Megnyugtató érzés.
Akkor kezdődik a kaland, amikor helyette jön egy koszlott, rozoga, tényleg mesebelien ronda busz, valami lehetetlen számozású, 249-es vagy ilyesmi. Ráadásul a régi, lekerekített formájú a busz, de mondom, olyan retvás, kiszolgált, hogy attól csak a toprongyos sofőr kinézete siralmasabb. Egyedüli utasa vagyok, mégsincs bennem semmi rossz érzés. 
Elvisz valahová, lerak egy majdhogynem középkori viszonyokat mutató macskaköves utcában. Nem is utca az, hanem egy keskeny köz, járdák nélkül. Zegzugok mindenhol. A Twist Olivér illusztrációkon láttam hasonló kuszaságot: Kass János vagy Reich Károly tudott tussal-tollal húzni ilyen intenzitású vonalbogokat. Egyértelműen látszik, találomra, terv nélkül építkeztek az ott lakók. A házak zömmel fából, mintha egy kerge Robinson tákolta volna a negyedet. Egymásnak támaszkodnak a falak. Néhol széna- vagy nádfedeles a lakóépület, sok a deszkás, zsalugáteres ablakocska, az út melletti görbe törzsű fák meg jól föl vannak nyírva, az égen egy kis bolyhocska a koronájuk. A járókelők egytől-egyig Rejtő Jenő figurái is lehetnének: fogatlan, ápolatlan, rongyokba bugyolált csürhe. Mégis árad belőlük a jó kedély, s bár első ránézésre mind rablógyilkosnak látszik, ahogy egyenként megismerem őket, kiderül róluk, csupa szív emberek. 
Egy kifejezetten szajha szerű, molett nő kalauzol. Főz nekem teát. Azt mondja, ezt a negyedet Budán alig ismeri valaki, pedig 20 négyzetkilométer (!), sikátorostul, zugkocsmástul… Az utcákon amúgy jobbára lovas kocsik cammognak.  Sok a sár, sok a füst, sok a kóbor kutya, és ez nekem mind-mind kimondhatatlan gyönyörűség. A nő nagyon kedves velem. A negyed, amibe csöppentem egy régi kaszárnya temetőjének (!) a helyén épült ki – magyarázza –, és egy hatalmas, sáros lapályban fekszik, olyan, mintha egy óriási teknősbékát háttal az iszapba nyomtak volna. Nem érzek félelmet. Sőt, az egész álmom alatt valami csöndös derű, vágy munkál bennem, maradhassak itt. Pedig semmi sem szép, de mégis.
A faházak alja kőből van. Gerenda az oldaluk, gyalulatlan lécekkel. Mindent ural a barnás föld és a fa színe. Filmeken szűrőkkel oldják meg ezeket az opálos fényeket, az ilyen pergamensárga, okkeres árnyalatokat. Az eget sem látni, igaz, nem is kerestem a szememmel, annyi minden nézni való van körülöttem. Zsibvásár. Tátom a számat. Összebarátkozok egy pókhálós szemöldökű, borostás öreggel, meg a véres, ujjatlan trikót viselő cimborájával. Az utóbbi hentes, megtudom. Láthatóan mindketten részegek, ám nagyon jópofa a dumájuk. Nevetgélek rajtuk. 
Nem is tudom milyen évszak van odakint. Mikor érkeztem még tavasz volt, most meg kint fehér pölyhök szállingóznak. „Jó nagy pihés hó esik” – gondolom magamban, mígnem rájövök, nem hó, hanem a nyárfák termése az. Akárha hóvihar ereszkedett volna a nyomornegyedre. "Kivágták az öreg Nyilas előtti taknyos nyárfát, az rázza a lombját. Sírnak is a pónik!" – harákol odakint egy öregasszony. A nyárfát, a lovaskocsit, meg az öreg Nyilast is ismertem, Bandi volt a lova neve, mindig trappban járt. Hogy kerültek ezek ide? Épp csak átvillan rajtam a kérdés. 
„Békaszömes jó napot!” – toppan be a kocsmába egy cilinderes, nehéz posztó kabátos figura. A haja kilóg a kalap karimája alól, farmernadrágot és munkáscipőt hord. Ez az álmom legfurcsább része, pont a vége. A sarokban ülök, a pultnál háttal áll nekem az illető. Már a megjelenésekor nagyon ismerős volt a hangja, a gesztusai is. Nem fordul meg, támasztja a söntést. Nézegetem még egy-két percig, kíváncsiságból. Mikor belépett, mintha megéreztem volna, szinte azonnal tudtam, az a fickó a jó negyedszázaddal ezelőtti én vagyok.

                                                                            Pk

 

NAPLÓ - 121.

 

Gellért-hegy

Akár a fiókból elővett új pengéjű konyhakés: úgy hasít a fény szerda hajnalban. Fonalát az álmomnak ketté metszi. Résnyire a szemem. Utoljára bennem maradt képkockákon az éjjelem még visszaköszön. Fát vágtam, emlékszem rá.
Nem először. Mostanában álmomban sűrűn-sűrűn fát aprítok. Mindenfélét. Keményfát is, meg puha szelezéket is. Gyújtósnak valót éppen úgy, mint karvastagságút, ahogy görbe, kegyetlenül kemény gyökereket is. Gyümölcsösökből kiszedett, összeszáradt szőlőtőkéket. Azoktól jó előre tartok! A göcsörtös csonkok a legkegyetlenebbek. Alig akarnak hasadni. Olyankor összepréselt szájjal markolom a fejszét, és ütök, vagdalkozok, csapkodok kifulladásig. Az ilyen álomból nincs kiút. Senki nem kocogtatja meg a hátam, hogy állj meg, pajtás. Nem szólal meg sípszó sem, hogy a munkaidőnek vége. De a legrémisztőbb, hogy ezzel együtt, akármennyire serényen dolgozok: a farakás sem akar fogyni. Időtlen, változatlan marad minden. Csak az erőlködés, a szenvedés hullámzó, ám folyton jelenvaló: hol több, hol kevesebb mértékben szokott nyomasztani. Ha az élet párhuzamos valósága az álom, ha valóban a napi létezés tükrei az éjjel megesett dolgok, akkor eleve elég vigasztalan a helyzetem. Legalábbis ezt sugallják az éjszakáim, amelyeken össze tud gyűrni az efféle álom. Egyedül abban reménykedhetek, hogy pusztán egy folyamat állomásai sorjáznak előttem, amikor kötelező penzumként be kell járnom a szédítő magasságok után a még szédültebb mélységeket.
Kell lennie magyarázatnak, hogy őrült vetélő módra össze muszáj fognom valami homályos, oksági láncolatokat. Megoldás – egyelőre – nincs. Kétséges, lesz-e valaha. Ahogy már abban sem vagyok biztos, hogy lesz kegyelem. Talán csak a lélek épsége a lényeg. Hogy ne csupán egy burok legyen.
Sokáig pislogok az alacsony fekvőhelyemen. Fürtös, fekete még a szoba sarka odalent. Majd csak kilenc tájékán talál oda a nappali világosság.
Az utca is még vaksi. Ilyenkor az őszi reggel térdre roggyant homályában mindössze pár dörmögő gépkocsi bóklászik az útkörösztöződésben. Lámpájuk sárga. Tompán túrják maguk előtt a párálló ködöt, ami vasalatlan paplanhuzatként takarja be a várost. Nehezen akar tél lenni. Miként az álmom, úgy az ősz is szeret más állapotban kicsit elidőzni a tájon. A novemberi ónos ég az ősz önbizalmát hizlalja.
Nekünk sem marad egyebünk. Nézünk, és találgatnunk. Nem könnyű megfejtenünk az ősz végi fáknak a titkát, amikről a gondatlan emberi kezek már régen lemondtak. Nem metszik, öntözik, gondozzák őket, szanaszéjjel a parkokban vadul nőnek, a mézszagú, rothadó avarszőnyegből, a bíbor lankákat teletűzdelve, és a levelük fonákja messziről virít. Az erezetük vanília színű, fölül meg olyan rőt, mint a Rák csillagkép alatt született lányok haja. Önmagukat élik az erdő fái. A Szent Gellért térről kanyargó ösvény kaptatóján fölhágva egy minutumig nem kapni levegőt, ahogy a hegyoldalból lelátni a folyóra, a partokat összepántoló hidakra, és a túloldalt elterülő város rengetegére – megejtő a panoráma.
Három lajbis kánya közrefog és lecsap egy galambra. Parányi tragédia készülődik a gyöpön. A galamb valahogy megússza az orvtámadást, szerencsésen eliszkol. A hegy oldalában tonnás sziklák szétszórva. Egyikük kutyafejre hasonlít.
Az a kő meg én, ketten nézünk a tovatűnő madár után.

                             Pk

BORDÉLY - festményem

 Bordély - The Brothel - Javna kuća

(olaj, vászon - oil, canvas - ulje na platnu)
50 x 70 cm

NAPLÓ - 120.

festményem

Ma péntek. Régen megnyálazott levélboríték az asztalon, ceruza, hegyező, notesz, teleírva majdnem, mellette vizespohár. Felerészben reménysugár, felerészben hideg békesség. Mégis gyanakvó és hiteltelen vagyok. Fél hat sincs, általános a pangás. Az ébredés széjjeltaposott kezdő percei akszamétosan indulnak, mintha valami bezuhant mélységből kéne kikapaszkodniuk. A vekkerem percenései ütemezik az időt, úgy markolják a semmit. Bátraké a szerencse. Derékig meztelenül teszem oda a teafőzőt. Aztán az első bögre illata szinte olyanná lesz, akár egy kisebb ünnep. Közönséges gondolataim támadnak, a fekete sűrű, sárszerűektől a játékosabb, falevélként pöndörödő zöld-sárga emlékekig.

Ma született Makovecz Imre. Némi toporgás, forgolódás: tájékozódok. A szobában belövöm magamnak a Farkasréti temető irányát, és arrafelé kétrét meghajolok. Homlokom a vállfán lógó kardigánomnak mutat. Ismerősök képei a falon. Nem kérdeznek, csak néznek, ahogy nap mint nap szoktak, nézik, amit csinálok.  

Kint is november van. Ma papírból készültek a meszelt falak. A halvány utcasorok között gépkocsi birkanyáj legel, fönn fellegek fehérlenek, zizegteti őket a szél, és a világosság egész a földig hullik. Mosdáskor a csap alá suttogtam egy imádságot, hogy értelmes cselekedetek sorjázzanak majd elém. Meg nehogy kívül rekedjen az öröm a napomon.

El kell indulni dolgozni, nem szabad semminek hiányoznia.  Minden nap, kicsit egyforma is. Tegnap még 2019-et írtunk, pár órája hagyott itt bennünket a nyár, az előbb, alig tíz perce álmomban a szeptemberi avart rúgtam szét a Vigadó melletti padok között, és lám, egy gondolattal ezelőtt még tegnap volt a fejemben is: ételt és italt adtam valakinek, vajat, eperlekvárt hoztam, pirítóst, sok sajttal, fűszerekkel. Épp, hogy csak az imént tettem be utána az ajtót. Minden nap fogom a kilincset, reggel az első fertályóra legfontosabb része, szinte már rítus, hogy a tárva lévő ajtót behúzom. Napközben úgy is marad, többnyire. Rápattan a zár. Fogja erősen. De amint leszáll az éj, és a kérdések sorra válasz nélkül maradnak, és ezért útra indulok: menten csikordulnak a zsanérok, és hallom, kénytelen vagyok tudomásul venni, megint kitárul az az ajtó. A reggeli küzdelmeim részévé vált, hadakozok vele régtől fogva. Iparkodok rendet tenni. Újra, meg újra becsukom. Mögötte van a minden, tudom.

Több ott a néznivaló, mint égen a csillag. Tükrös pocsolyák visszfénye világítja be a Budzsák szűk utcácskáit, lentről, a folyó mellől szalad fölfelé a töltésen a betonút, a kisbolt előtt a kivágott szomorúfűz csonkja körül földbe taposott söröskupakok csillognak, sárba ragadt kincsekként Göncölszekeret, ismeretlen csillagképeket rajzolnak az árokpart mellé, oda, ahol traktorgumikon szoktak ülni az emberek, és csak a cigarettájuk parazsa festi be a sötétet. Átellenben a lombjuk tépett gesztenyefák során át lejutni a Tiszához, amin a bánáti nap mindig ferdén cikáz. Túloldalt fekete uszály. A fövenyen kagylók, szétnyílva.
Jobb ilyenkor a vízen. Megmerül az evezőlapát. Húzás, feszítés. A sodrással szemben is csak úgy eliramlik az élet. Lapátolni, lapátolni.
Az ajtókat pedig zárva kell tartani, mert csak a szívet muszáj kitárni. Hátha egyszer partnak döccen velem a tiszai ladik.

                                              Pk

OMEGA - Benkő László (1943-2020)

Életemben testközelből egyszer láttam csak. A kettőezres évek elején sétáltam a Rákóczi úton, bámészkodtam. Egy mellékutcácska sarkán rozoga autót szerelt, ismerős volt az arca. Az öreg rocker könyékig olajosan hajolt a nyitott motorháztető fölé, aggodalmas képpel bütykölt. A fülébe lőtt közismert függőkről tudtam bizonyosan, hogy az Omega alapítójával és nem egy rá hasonlító fazonnal találkoztam. 

Akik közelebb álltak hozzá, egyöntetűen állítják: szerény, jó ember volt, mindenféle sztárallűr nélkül. Bizonyosan igazuk van. Én csak egy lepukkant kocsit szerelő, egyszerű emberként gondolok rá, aki nem mellesleg zenetörténelmet írt életművével.

 

 

HAZA-JÁRÁS

Az anyaországban is ugyanakkora lokálpatrióta

Pósa Károlyt sokrétű művészemberként tartja számon a szűkebb és a tágabb környezete is. Elsősorban Magyarkanizsához köthető a neve, ott élt és alkotott három évtizeden át, de Kispiacon, Kishomokon, sőt az egész délvidéki közéletben ismerősen cseng a neve, ha képzőművészetről vagy az irodalom különböző válfajairól van szó. Napról napra hallatja lelke hangját, de politikai véleménynyilvánítás tekintetében sem rejtőzködik. Kiáll az elvei mellett. Mindezt immáron Budapestről teszi, ami sokaknak fel sem tűnik, legfeljebb a közvetlen környezete érzi személyes hiányát. A távolságok áthidalhatók, a lakhely megváltoztatható, de az igazi elkötelezettség egy irányba kacsint, az elv pedig, ha az igaz, nem változik. A virtuális naplójában, a Bácskai diáriumon, magyarországi napilapokban, és egy vajdasági internetes portálon is elképesztő mennyiségű írását követhetjük nyomon, ahogy a grafikáival, a festményeivel is szembe találjuk magunkat, sőt, a Hír Televízióban is rendre viszontláthatjuk provokatív karikatúráit.

Vagy inkább nevezzük máshogy a karikatúrákat?

 – Fölösleges. A karikatúra maradjon csak az, ami. Minden rajz a világ dolgainak észlelése, egy megemelkedett képi kivetülése annak, amit gondolok mindarról, ami körbevesz. És mivel ez a világ olyan abszurd, amilyen, pont ilyen illusztrációk révén válik értelmezhetővé. Sajnos, úgy tűnik, lesz téma a jövő rajzolóinak is.

Az Ön esetében nem elvándorlásról, csak ideiglenes helyváltoztatásról és más munkavállalásról van szó. Mennyiben változtatta meg Budapest a világról vallott nézeteit?

 – 2017 őszén kerültem a magyar fővárosba. Nem volt rózsás a helyzetem. Országot, várost, munkahelyet váltani, fejest ugrani az ismeretlenbe, egy teljesen új közösségből nulláról újrázni: nehéz volt. Nagyon billegtem a Jóisten tenyerén. Megmaradtam. Nem a világot ismertem meg, hanem inkább önmagamat. Volt időm az önvizsgálatra. Közben dolgoztam, hajtottam magamat. Ma már külön asztalom van a munkahelyemen, és csak a közvetlen felettesemnek tartozom beszámolni róla, mivel foglalkozom. Írok, rajzolok. Azt csinálom, amit szeretek. Ezt kegyelmi állapotként élem meg. A városi létforma idegesebb, gyorsabb, emésztőbb: mindez csak fölértékelte bennem a szülőföld becsületét.

Fotó: Pósa Emma

 Innen odatekintve és onnan ide más szemüvegen keresztül néz?

 – Ha csak lehet, még az „egyfelől” és „másfelől” szófordulatot is igyekszem kerülni. Az a baj, hogy manapság mindent a viszonylagosság ural. Ez szörnyű. A régen tiszta fogalmak mostanra besározódtak. Bácska jó helyen van, és ha minden igaz, nemsokára visszakerülök oda. Budapest egy csomó lehetőséggel szolgált, éltem is vele, hálás vagyok a sorsomnak, hisz csak a hála révén lehetséges irgalom. De ami egy kétmilliós városban igazi érték, az a tanyavilágban is értékes még most is, és örökké az is fog maradni. A szeretet, az alázat, az önzetlenség és a jószándék nem függ a lakosság számarányától. Az csakis tőlünk függ, belőlünk fakadhat. Mindegy, hogy hol: Kishomokon is és Budapesten is.

Milyen most az élet Budapesten és mely közegben találta meg azt az elvet, amit itthon is vallott?

 – A Hír TV szerkesztőségében egy feszület van a falon. Az értékrend vállalása nem csak jelez valamit, hanem kötelez is. A ránk kényszerített, szabadelvűnek nevezett társadalmi kísérlet tulajdonképpen egy vallás, istene a piac, bibliája a gazdaság, papjai a pénzemberek, evangéliuma a pénz. Alig háromszáz éve kezdődött, mára kiirtani akar mindent, ami más. Csak az a gyomorforgató, hogy mindezt a szabadság, a tolerancia, meg az esélyegyenlőség nevében tenné. Holott ugyanők már nem csak azt írnák elő, hogy miről nem szabad beszélni, hanem azt is diktálnák, hogy viszont miről kötelező. Ezért istenkáromlóként kezelik, aki megkérdőjelezi a dogmájukat. Mert tagadják ugyan a létét, de azért Isten szerepében szeretnek tetszelegni. 

Puskaporos viszonyok uralkodnak a világban, Ön is így érzi az olvasztótégelyben?

– Háború zajlik, kétség sem fér hozzá. Oda jutottunk, hogy ma a normalitást kikezdte az abnormalitás. A téboly akar diktálni az ép értelemnek. Soha az emberiség történetében nem volt még ennyire zagyva egy korszak, nem fordult önnön léte ellen a világ, úgy és annyira, mint ma. Ott tartunk, hogy mára az számít lázadónak, aki a rend pártján áll. Az a bátor, aki megmarad az évezredes íratlan morál mezsgyéjén belül. Az ellenérdekelt kompánia ugyanis a rendtől retteg. Mindentől viszolyognak, ami a kiváltságosságuk ellen szól. Attól is, aki nem akarja bántani őket, csak képes rá. Ha már képes valaki ujjat húzni velük, meg sem kell, hogy tegye: menten a torkának ugranak. Ezek így működnek, az ősapáik, vagyis az ideológia-elődjeik, a bolsevikok mintájára. A szellemi értelemben vívott harc még nem dőlt el, csak annyi biztos, hogy az a társadalmi modell, amit ránk kényszerítettek az elmúlt évtizedekben, örvendetesen bedöglött. Meg is van az ellenszere: nem egyszerűen csak ellenkező előjelű politikai beállítottságúnak, hanem minőségileg jobb embernek kell lennünk náluk. Mi magunk vagyunk a válasz az ártó szándékukra, és ezzel nem tudnak mit kezdeni.

Itthon már megszoktuk, hogy akár nemzeti ünnepről vagy megemlékezésről van szó, akár irodalmi eseményről, Ön a középpontban volt. A Dobó Tihamér Képtár vezetőjeként, többkönyves íróként is ismertük. A lovak, a Járás is jelentős részét képezték az életének, amik vissza is köszönnek írásaiban. Ezek egyelőre írásban, képben jelennek meg. Hát akkor most mi mindennel foglalkozik?

– Társszerkesztőként a főállású televíziózás mellett még négy helyre külsősként bedolgozom. Magyarországi és hazai nyomtatott, illetve online felületeken publikálok, jelennek meg rajzaim. A napokban egy ifjúsági regény illusztrációit fejezem be. Az idén egy önálló kiállításra is számítottam, ám a járvány meghiúsította, ennek dacára amikor csak időm van, tovább festek. A képeimből állandó tárlatom látható Budapest belvárosában, lévén a Lövölde tér mellett van egy kézműves sörházam, két társammal tartjuk, ahol a galériát, a földszinti konyha részt, és a pince-koncerttermünket is a munkáimmal dekoráltuk. Éjjelente jobbára írok. Türelmes ember a kiadóm, de mostanában elkezdett nyaggatni, nyomdába küldené az új kötetemet. Hobbiból írom tizenkét éve a nyilvános naplómat, vagyis blogolok. És a közelmúltban kaptam kerületi engedélyt: most hétvégén is, ha jó az idő, kiülök a sörház terasza mellé a sétálóutcára, és portrékat rajzolok a járókelőknek. Nem unatkozom.

Fotó: Ollé Balázs

Hangoztatja, hogy „Aki a hazáját elhagyja, nem föltétlen ki- vagy elvándorló.” Kifejtené ezt bővebben?

– Csak ismételni tudom magamat: a hazát elhagyni nem lehet. A haza a szív is egyben, anélkül meg élni képtelenség. Aki a hazáját elárulja, tehát eladja a lelkét az ördögnek – az olyan ember is. Aki meg embernek alja, az magyarnak is hitvány. Manapság a honi és a magyarországi közéletben se szeri se száma az árulóinknak. Mintha bizony divat lenne Júdásnak állni. Sajnos oda jutottunk, hogy ez a lélektelen kor a becstelenséget termeli rakásra. Akibe viszont szorul még lelkiismeret, annak az öröme és a fájdalma is egyben a hazája. Odahaza, Magyarkanizsán, minden vasárnap Kanyó Zoltán sírjára tettem virágot. Atyai jó barátomként tiszteltem, s ha valakiről elmondható, hogy pótolhatatlan veszteség, őrá ez teljes mértékben igaz. Őhelyette három éve minden vasárnap kimegyek a Farkasréti temetőbe, mécsest gyújtok Cseh Tamás és Makovecz Imre sírhantján. Ha a tisztesség és az emberség példaképét kéne ábrázolnom, kettejükből ötvözném. Az építész mesélte egyszer – s ez egyben válasz a kérdésre –, hogy Kakasdon, ebben a hajdani sváb faluban művelődési házat tervezett, az épület ma is megcsodálható, a mester egyik legszebb munkája. Egy ízben Makoveczet valahol Németországban megszólította egy tört magyarsággal beszélő sváb ember. Kiderült, Kakasdról telepítették ki a háború után a kommunisták, amikor a svábokat elüldözték Magyarországról. Az öreg sváb évente ellátogatott Kakasdra, negyvenévnyi száműzetés után is. Hazajárt a feleségével – így mondta. Makovecz elképedve kérdezte tőle: ember, önt és családját megalázták, földönfutókká tették, minden gyalázatot elkövettek önök ellen, minek megy maga vissza minden esztendőben Kakasdra?! Az öreg kihúzta magát, és csak annyit mondott: „érezni”. Nekem azóta ebben a szóban ott van a haza, a szeretet és a becsület fogalma is. A hazát érezni kell.

A közeljövőben minek kapcsán hallhatjuk a nevét?

– Egy Balkánról szóló műsorsorozat szinopszisát írom, a költségvetést kalkulálom. A megszokottnál nagyobb vállalkozás lesz, amit a cégem készít. A régi Jugoszlávia térségeit járjuk majd be egy stábbal, igyekezvén olyan helyszíneken forgatni, ami még ismeretlennek számít. A közép-európai kis nemzetek egymásrautaltságáról fog szólni a sorozat, arról, hogy mennyi közös pont volt és van a Balkán népei meg a magyarság között. A budapesti sörházamat szeretném a jövőben egyféle délvidéki találkozóhellyé tenni: ha nem lett volna ez a járvány, már hazai együttesek, kiállítók, borászok hoztak volna hozzánk különféle rendezvényeket. Kivárunk.

Otthonról hazajön?

– Nekem most is ugyanaz az otthonom, mint eddig. A Járás és a Tisza között van a hazám. Kishomokon vettem egy tanyát, egy vadakácos ligetben, két hold legelő van körülötte. Építem a haciendám. A Rákóczi Szövetség és a Hazajárók Egyesület új bázisát akarom létrehozni. Megint lesznek majd lovaim, kutyáim. Iparkodok hasznos lenni az enyéimnek. Ezek adnak értelmet az egésznek. A többi nemigen számít.

                                                                                                          Jenei Klementina

Megjelent a Magyar Szó napilap 2020.11.15-ei számában. Azeredeti írás itt olvasható!

 

 

 

VASÁRNAP - PORTRÉ

 

Cz.

NAPLÓ - 119.

Járási bozótos

Ez idő tájt már csöndös duruzsolással múlnak az őszi napok, ezért a nyári emlékeimet csak nagy óvatossággal merem számba venni. Inkább nézek a lábam elé. Fölhánytorgatni a múltat? Ugyan mit érni el vele? A lélek ősz közepén, Mindenszentek után, akár az álomra készülő vadméhfészek. Kár tüzet rakni alá, kár füstölögni. Jobban teszem, ha a keletnek rúgó fellegeket kíséri a tekintetem, arra, amerre a ködcsomók bolyonganak. 

Közben figyelem, ahogy az árnyak a zuglói épületek felszínét karcolják. Ezek a házak a sok ablakkal éppen annyira nyomasztóak, robosztusak, ráncos bőrűre öregedettek és tömörek, mint amennyire elegánsak, légiesek, nemes arcélűek és szerethetők is tudnak lenni. Nyugalom, erő sugárzik a házsorok egységéből. A szögletek a tintával csöppentett novemberi látványon nem hivalkodóak. A részletek is mintha belemosódnának a pasztell ég aljába. A járdaszegély mellett ágaskodó útjelző táblákról egyre több zománc pattan le, mivel a horganyozott bádog idővel magától is meghajlik, behorpad, megfakítja a napfény. Elöregszik minden: a fém, a fa, de még az égetett tégla is. Tegnap még egy féltenyérnyi rozsda a parkolni tilos tábla közepénél olyan volt, mint egy szárnyszegett galamb. Mára kitárt ajtószárny lett, amiből hiányzik egy deszka.

Egyedül a platánfáknak a szürke égbe mártott ágvégei billegnek egykedvűen, akárha részeg zongorista ujjai kaparásznának valami sötétre vénült billentyűzeten. Bírom az őszt, szeretem. A hangulatával, ahogy a napsugarak egyre lejjebb szoknak a tűzfalakon, ahogy leszorul a járdákról a meleg, ahogy az aszfalt dermedt cápa színűre válik napközben, éjjel pedig a hideg fényeket tükrözi vissza…

Ezek mind-mind egyfajta konok tárgyilagosságot sugallnak. Akkor is így van, ha olykor az értelmet megbontja egy kósza emlék. Néha éhes és fáradt lesz a szív. Teljesen megmagyarázhatatlanul rátör az emberre a csillagok között sem mérhető üresség érzése, és ilyenkor a homlokot hozzá kell szorítani az utcán egy öntöttvas kandeláber oszlophoz, le kell húzni a lázat, mélyet sóhajtva muszáj a következő lélegzetvételre összpontosítani, hagyni kell a dolgok összeroppanásának veszélyét jelző belső remegést, múljék el magától. Az én széthasadását megelőzendő: meg kell állni. Mozdulatlanul be kell várni a mondhatatlan szomorúság érzését. Szembe kell fordulni vele.

Nála nélkül meglenni meglehet, ez valószínű. Másoknak talán sikerül is, nem tudom. Nekem nem.
Szimbóluma valaminek ez az őszi keserves érzület. Rásegít érezni. Intim titkokat sugall. Hogy valakit azért szerettem, mert maga volt a megtestesült Dalmácia. Akadt, aki azokra a porcelán csészékre emlékeztetett, amiket apai nagyanyám vitrinben, elzárva tartott. (Csontszínűek és kék, meg óarany szegélyű volt az a kávéskészlet, külön melléjük míves, fodrozott nyelű kiskanalakkal. Biedermeier kincsekként tartottuk számon az összeset.) Volt aki színésznőt alakított, volt, aki cigánylányt, volt egy forradalmár lelkületű tincses amazon, és flörtölt velem egy időtlen, ősi melódiára hasonlító is. Kartonból, bronzból és Brač szigetéről való márványból mintázott alakok karoltak belém, papír sziluettek meg édes illatú hársfa szobrok, kavics simaságúak és forrók voltak, mint a tűző napon felejtett alma, és a szomjazó testek vonala úgy lágyult egybe, mint ahogy Orompart alatt a mandulafás lankák hajolnak egymásba. November, "n" betűvel írva: nehéz hónap...

Amikor elhagy, sosem néz vissza ez a különös emóció, noha alappal gondolom, mert jó ideje már tudom, hogy okkal, céllal érkezett, és többnyire dolga végezetten távozik. Adót fizettet. Röstellem leírni, minek az adóját.   

                                  Pk

NAPLÓ - 118.

A novemberi útjaim mindig befelé meg visszafelé vezetnek. Az esztendő terhe ilyenkorra érik be. Előbb csak sejtésként jelentkezik, aztán szép lassan, a novemberi napok múlásával tudatosul, hogy mit veszítettem 2020-nak a révén, és mit nyertem a vámon. Ebben a gyöngén ázott, barna színűre festett időben az álmaimban is mélyeket sóhajtok, mezítelen lábam már a takaró alá húzva találom reggelente, és hosszan, édesdeden tudok aludni, mint a cipókenyér.

Van, hogy csak ülve maradok az íróasztal mellett. Teát iszok, egy Zuglóban megbúvó árnyékos ház udvarának zugpiacán vettem. Jobbára szárított erdei gyümölcsökből áll. Tarkabarka válogatás. Tulipirostól a szénfekete szödörig, tucatnyi termény, magvak is. Egy szarkalábas szemű néni árulta, pirospozsgásan mosolygott, mintha nem evilágból való volna. Mellette rózsaszínűre hízott kövér hentes ajánlgatta a pecsenyekacsa húsokat, egy-egy falat füstölt kacsamellel biztatva, hat-hét kofa pedig almásládákon, vagy a betonra terített ponyvákon mindenféle zöldséget, gyümölcsöket kínált. A bejárat mellett kecskesajtot és háziszappant lehetett kapni. A zsebkendőnyi kis piac kapujára széles ákombákomokkal ki volt írva: biotermékek piaca.

Behajtott a kíváncsiság. Hiába, hogy szemerkélt az eső. A tökéletességtől mindig tartottam, s mára a viszolygásom az idilltől csak még dacosabbá tett. Mit nekem zegernye idő! Piac van: vis maior.

És már kóstoltatták is velem a libatöpörtyűt, kisujjnyi mangalica szalonnát szelt nekem egy bácsi késsel, szárított gyógynövényekkel együtt akácméz kínálta magát, és gusztusos pántlika volt mindenen, a dunsztok közül pedig a cseresznyebefőttől a vegyes savanyúságig meghökkentően széles választékot leltem. Régebben sem volt rám jellemző, ma meg már pláne nem vagyok rest megkóstolni a lecsempült bögréjű aludttejet, a mosdatlan birskörtét, a gombás kosár betört kalapú portékáját, nyersen, kevéske sóval hintve, azonmód, mit sem törődve azzal, hogy az ördög nem alszik. Szemérmetlen lettem és kíváncsi.

A piacocska határozottan tetszett. Akárha egy tűzfalak közé szorult mesterséges, mesebeli kis katlanban lettem volna. A teret övező bérkaszárnyák vakolatán zöld és rozsdavörös vadszőlő kúszott, a leveleik fonákja alatt ott lappangott az elmúlt másfélszáz év minden pesti titka. Szinte vártam, mert a nedves levegőben lógott, mikor toppan mellém Nemecsek Ernő, Hektor kutyástul, hogy utána egy drótos tót kordéja guruljon be nagy zörgéssel, elnyomva a kintornás klimpírozó melódiájának hangjait. Majd jöhettek volna loppal, nesszel, akár az éji madarak a Nagy Háború utáni rongyos pályaudvari vagonlakók, megannyi székely középnemesi család, Bácskából elmenekült kishivatalnok, a Felvidékről elüldözöttek tízezrei, egymás után, a szitáló esőben lépdelve valami avítt katonanóta dallamára. Finoman, cizellált bánatával, de némi gúnnyal a szája szegletében egy cilinderes esszéíró is előballagott valahonnét, körösztöt vetve csuhás franciskánusok vonulnak libasorban, nyomukban végre egy ismerős arc: előkerült Gróf Tisza István, igaz halotthalvány az arca, de a lőtt sebéből még mindig szivárog kiontott vére, a főzelékek, a füstölt oldalasok és a sajtszag mintha vonzaná a tovatűnt idők alakjait. Az élet abszolút rendje, a köznapi piaci forgatag mutatta meg legtisztábban a halált. És hamarjában rá is eszméltem a valóságra. Azon a csöppnyi termelői piacon a huszadik század ott hevert előttem, mint egy szíven döfött angyal.

Iszom a teát, markáns az áfonya aromája. November elején odakint most mécsesek lángja világít. Ezek az apró fények olyanok egyenként a sötétben, mint a másvilági látomások. Tisztítják a lelket. Sok dolguk van.  

Pk