 |
| Álomvárosom – valami ilyesmi (illusztráció) |
Az
éjjel nagyon furcsát álmodok. Budapesten vagyok, a 7-es buszra szállnék,
valahova el akarok jutni. Már nem rémlik, hová készültem. Néztem útvonaltervet,
böngésztem a buszmegállónál a táblázatot. A 7-es éppen ott tenne le, nagyszerű. Ez rendben
lévő, a hetest ismerem, minden megállóját sorolom. Megnyugtató érzés.
Akkor kezdődik a kaland, amikor helyette jön egy koszlott,
rozoga, tényleg mesebelien ronda busz, valami lehetetlen számozású, 249-es vagy
ilyesmi. Ráadásul a régi, lekerekített formájú a busz, de mondom, olyan retvás,
kiszolgált, hogy attól csak a toprongyos sofőr kinézete siralmasabb. Egyedüli utasa vagyok, mégsincs bennem semmi rossz érzés.
Elvisz
valahová, lerak egy majdhogynem középkori viszonyokat mutató macskaköves
utcában. Nem is utca az, hanem egy keskeny köz, járdák nélkül. Zegzugok mindenhol. A Twist Olivér illusztrációkon láttam hasonló kuszaságot: Kass János vagy Reich Károly tudott tussal-tollal húzni ilyen intenzitású vonalbogokat. Egyértelműen látszik, találomra, terv nélkül építkeztek az ott lakók. A házak
zömmel fából, mintha egy kerge Robinson tákolta volna a negyedet. Egymásnak
támaszkodnak a falak. Néhol széna- vagy nádfedeles a lakóépület, sok a deszkás,
zsalugáteres ablakocska, az út melletti görbe törzsű fák meg jól föl vannak
nyírva, az égen egy kis bolyhocska a koronájuk. A járókelők egytől-egyig Rejtő Jenő
figurái is lehetnének: fogatlan, ápolatlan, rongyokba bugyolált csürhe. Mégis
árad belőlük a jó kedély, s bár első ránézésre mind rablógyilkosnak látszik, ahogy
egyenként megismerem őket, kiderül róluk, csupa szív emberek.
Egy kifejezetten
szajha szerű, molett nő kalauzol. Főz nekem teát. Azt mondja, ezt a negyedet
Budán alig ismeri valaki, pedig 20 négyzetkilométer (!), sikátorostul,
zugkocsmástul… Az utcákon amúgy jobbára lovas kocsik cammognak. Sok a sár, sok a füst, sok a kóbor kutya, és ez nekem
mind-mind kimondhatatlan gyönyörűség. A nő nagyon kedves velem. A negyed, amibe
csöppentem egy régi kaszárnya temetőjének (!) a helyén épült ki – magyarázza –, és egy
hatalmas, sáros lapályban fekszik, olyan, mintha egy óriási teknősbékát háttal
az iszapba nyomtak volna. Nem érzek félelmet. Sőt, az egész álmom alatt valami
csöndös derű, vágy munkál bennem, maradhassak itt. Pedig semmi sem szép, de
mégis.
A faházak alja kőből van. Gerenda az oldaluk, gyalulatlan lécekkel.
Mindent ural a barnás föld és a fa színe. Filmeken szűrőkkel oldják meg ezeket
az opálos fényeket, az ilyen pergamensárga, okkeres árnyalatokat. Az eget sem látni, igaz, nem is kerestem a szememmel, annyi
minden nézni való van körülöttem. Zsibvásár. Tátom a számat. Összebarátkozok egy pókhálós szemöldökű, borostás öreggel, meg a véres, ujjatlan trikót viselő cimborájával. Az utóbbi
hentes, megtudom. Láthatóan mindketten részegek, ám nagyon jópofa a dumájuk. Nevetgélek
rajtuk.
Nem is tudom milyen évszak van odakint. Mikor érkeztem még tavasz volt,
most meg kint fehér pölyhök szállingóznak. „Jó nagy pihés hó esik” – gondolom
magamban, mígnem rájövök, nem hó, hanem a nyárfák termése az. Akárha hóvihar
ereszkedett volna a nyomornegyedre. "Kivágták az öreg Nyilas előtti taknyos nyárfát, az rázza a lombját. Sírnak is a pónik!" – harákol odakint egy öregasszony. A nyárfát, a lovaskocsit, meg az öreg Nyilast is ismertem, Bandi volt a lova neve, mindig trappban járt. Hogy kerültek ezek ide? Épp csak átvillan rajtam a kérdés.
„Békaszömes jó napot!” – toppan be a
kocsmába egy cilinderes, nehéz posztó kabátos figura. A haja kilóg a kalap
karimája alól, farmernadrágot és munkáscipőt hord. Ez az álmom legfurcsább
része, pont a vége. A sarokban ülök, a pultnál háttal áll nekem az illető. Már
a megjelenésekor nagyon ismerős volt a hangja, a gesztusai is. Nem fordul meg,
támasztja a söntést. Nézegetem még egy-két percig, kíváncsiságból. Mikor
belépett, mintha megéreztem volna, szinte azonnal tudtam, az a fickó a jó
negyedszázaddal ezelőtti én vagyok.
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése