2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2017. április 29., szombat

JUGOSZLÁV KÓLÓ BRÜSSZELBEN

Fotó: Vermes Tibor

„- Hogy hogyan előzhetjük meg a rákot? Szívinfarktussal.”

Tegnap este csak a vacsoracsillag küldött be a házba. 
Hátul tettem-vettem, s míg a csöppenő, nyirkos áprilisi estében fát fűrészeltem, meg fejszével csapkodtam a fűzfanyak-koloncokat, hallgattam a Kossuth Rádiót. Az a lefitymáló rossz hír járja, hogy a derék favágók amúgy meglehetősen együgyű fráterek. Hogy a favágás pusztán fizikai kihívás, semmi több. Hogy az elme tevékenysége nulla. Pedig dehogy! A favágás jó kis szellemi torna is egyben. Agyunk, tudatunk elmélyül a rutinná váló vagdalkozásban, s ha elfáradt a hát, nyilallni kezd a csurom vizes derék, meg zsibbadnak a fölső karok, lazítás képen fűrészt szabad ragadni. Az kevésbé férfias ugyan, de sokkal pihentetőbb. Ha így, ha úgy, megint a kocsmafilozófus Szemölcs sógor finnyás megállapítása a helytálló. Szerinte sok egyéb mellett a favágás is női munka. (Magyarán: csinálja a k.rva anyád…)
Ráadásul a szezon remélt lezárására a legbitangabb, legcsomósabb darabok maradtak meg a múlt télről, s most – mivel az égiek dermesztő, gonosz pálinkasirató időket küldtek ránk –, dühös keserűséggel muszáj megint begyújtanunk. Legalább éjszakára. Ne legyen a házban olyan, mintha krumpliveremben kéne lepihenni.
Míg odakünn ügyködtem, egyre az járt a fejemben, mi lesz ennek a vége? Bolond az időjárás, bolond időket élünk. Mintha az Európa Unió brüsszeli központja is kezdene egy nagy üvegezett elmegyógyintézetre hasonlítani. Tanultunk pszichológiatörténetből Cesare Lombrosoról, és van némi portrérajzolói vénám is, értek az arcokhoz, ezért nekem nem különösebben meghökkentő ilyen Guy Verhofstadt meg Jean-Paul Juncker-szerű figurákban a nettó gazembert meglátni. Az viszont elég kínos, hogy ma ezek a celebpolitikusok az alfa hímek a majomketrecben.
A napnál is világosabbá kezd válni, hogy a régi vízió, az egyenrangú európai államok elvszerű és erkölcsi alapokon nyugvó schumani gondolata végleg megbukott. Ilyetén Európának mára nemhogy kérdésessé vált a jövője, hanem eldőlni is látszik. Finita comedia. S hogy ez megtörténik, megtörténhetett, abban nem kis kanala van-volt a már előbb emlegetett furcsa ösztönökkel, groteszk világlátással és kibillent valóságérzettel fölvértezett ködlovagoknak, az európai, különösen a nyugati politikai elit azon sodrába tartozóknak, akik még napjainkban is úgy viselkednek, mintha egy Bulgakov írta abszurd színműben a tökrészeg statiszták szerepét játszanák. Ezek csak a centiméter-gramm-másodperc értékét ismerik, abszolút hitük pedig a karáthoz meg mindenféle konvertibilis árfolyamlistához kötődik. Na jó: Juncker odafigyel a maligánszintre is. A nép meg fizeti valamennyit. Ezért este fél nyolckor megleshetjük őket, amint a szamaras lajtorján történő napi ámokfutásukról tudósít bennünket a híradó. 
Régebben mindig akadt egy nagyszerű jellemmel ötvözött zseniális koponya, aki észhez térítette a tévútra kerülőket: a bibliai Mózes tíz tőmondatnyi, kőbe vésett parancsolattal; IV. Amenhotep az egyistenhitet vezette be; Periklész demokráciát hozott, Nagy Sándor pedig erőszakkal, de elterjesztette a hellenizmust. 313-ban Konstantin császár államvallássá emeli a kereszténységet, aminek alapelvei majdnem napjainkig fundamentumát képezték mindannak, amit európai szellemnek hívunk. Mindmáig. Napjainkban a „kék páviánok” ( copyright Cseh Tamás) ékes bizonyítékai annak, hogy ha a suszter nem marad a kaptafánál, Muszta sem fog a Musztafánál. Mindennek a tetejébe hozza magával - mint A. A. Milne Nyuszija - az összes barátját és üzletfelét az öreg kontinensre. Jóllehet némi alappal vallom: az iszlám európai jelenléte olyan, mint az alkohol. Mértékkel feldob, nagy dózisban nyomorba dönt. Ennyi. A lényeg a mértékletességen kéne hogy legyen, de valakik Brüsszelben és szerte Nyugaton nagyon elvetették a sulykot. Ennek hozadéka a Brexit lépéskényszere lett, aminek mikéntjéről éppen ma folytatnak bizonyára mélyenszántó vitát a főkolomposok. Már tegnap este is egyféle déja vu érzéssel hadakoztam a fatönkök ellen. Motoszkált bennem a párhuzam, de csak ma reggelre, kialudván magamat jöttem rá, honnét fúj a szél.
Életkoromból kifolyólag tanúja voltam a néhai Jugoszlávia szétesésének. Vagyunk ezzel páran. Akkoriban, Tito halála után pár évvel hasonlóan bürokratikus társaság, elnöki tanács irányította az országot, évente másik-másik tagköztársaság jelöltjét vezetőnek választva. Akkor Belgrádban üléseztek teljesen hiábavalóan, miként ma Brüsszelben. A hamis ideológiai vezérfonalból szőtt paravánról (az önigazgatású szocializmusról) hamar megbizonyosodott mennyire ingatag, sérülékeny, kivitelezhetetlen. Ahogy az Európai Egyesült Államok hiú ábrándja is örvendetesen bedögleni látszik, a nemzetállami eszme legnagyobb dicsőségére. Mivel egy moralitást nélkülöző, átgondolatlan ideológiai alapján eleve reménytelen pusztán jogi, gazdasági, kereskedelmi és pénztechnikai ukázokkal egyben tartani bármiféle közösséget, most már csak idő kérdése, mikor következik be a kollapszus. Két tucat ország szövetségét ugyanolyan nehéz elvek nélkül megtartani, mint két ember párkapcsolatát érzelmek híján, vagy egy kisegyházat, szektát közös hitvallás nélkül.
A néhai Jugoszlávia esetében először Szlovénia elégelte meg a nyilvánvaló teszetoszaságot. A bénázást, a nehézkes intézkedéseket, a sehova nem vezető örök maszatolást. Bejelentették: agyő, Délszláv Testvérek Álma! Nem véletlenül a szlovénok léptek először az önállóság útjára, miképpen az sem meglepő, hogy a britek mondták elsőként Brüsszelnek: „Köszönjük Emese!” Történelmi és földrajzi okokból is mindig kicsit kilógtak a sorból. Az egyik is, a másik is. Aztán a példájukon (Ljubljanáén) fölbátorodva egyre-másra jelentették be elszakadási szándékukat a régi, közös tálból cseresznyéző jó barátok. Hajdanában Belgrádban gőgös kacagással, de fogcsikorgatva engedtek a szlovén függetlenség kinyilvánításának. Ma: Brüsszelben játsszák el, rezzenéstelen arcot erőltetve, nyugalmat mímelve, hogy nincsen semmi hiba, sül a liba továbbra is. Milyen rossz lesz az angoloknak, és bezzeg nekünk milyen jó még így is…
Hát: nem tudom. Én a ma önfeledten tanácskozó politikus urak s hölgyek helyében mélyen elgondolkodnék azon a tényen, hogy a nagy közös európai projektünk - amin pont fél évszázada ügyködnek - immáron a törököknek sem kell. Pedig Anatóliában a hírhedett kecskepásztor kompánia nem a Brüsszeli Csipkemúzeum parfümjétől szaglik.
Nem is tartok tőle, meggyőződésem, hogy ennyiben nem fog abbamaradni a dolog. Páran már a bőröndjüket nézegetik. A kilincs irányát kutatják. S mire oda jutna végre Szerbia, hogy a harmonikaszóval kísért kóló nevű körtáncot ropva betoppanhatna a régtől áhított finom mívű Európa Szalonba, már nemhogy ellopni való kabátok sem maradnak majd a fogason, hanem a történelmi szivarok füstjét is el fogja fújni a szél.

Pk

                

2017. április 28., péntek

MAJÁLIS ELŐTTI KOMMENTÁR



 
„Bárcsak hideg volnál, vagy forró!

Így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg:

kiköplek a számból.” (Jel 3,15–16)

Aki ismer, valószínűleg tudja, hogy tőlem jobban kevesen utálják a kommunistákat. 
Megvetem a még napjainkban is Titoért sóhajtozókat, a Che Guevara mítoszától megkergülteket, a szélsőbaloldali eszméket vallókat. A történelem szemétdombján van a helyük, a gyilkos ideológiájukkal együtt. Amikor ezzel valaki nincs tisztában, azt elnéző jóindulattal föl kell világosítani. De ha igen, és mégis – vállaltan, a már emlegetett történelmi trágyadombon feszít a sarló-kalapácsos szimbólummal, vagy az ötágú csillaggal –, azzal nem kell szóba állni. Pláne vitatkozni. Normális ember szarra nem üt.
Ám ha a szabad véleménynyilvánítás ürügyén netán mégis szólni mer az ilyen – esetleg van pofája magyarázni a sok rémséget, mentegetni a nyilvánvaló gaztetteket – nagy ívben ki kell kerülni. Tartom magamat Esterházy híres bonmot-jához: „Bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá.”
Ahogy a náci bűnökre, úgy a kommunista bűnökre sincs igazolás. Nincs magyarázkodás. Nincs bocsánat. Gazemberekkel nem tárgyalni kell, hanem kirekeszteni őket. Kreténkaranténba velük.
Nem véletlenül hosszabb kicsit a tisztázó expozé. Közeleg a majális, vagyis május elseje, s mint a „nemzetközi nőnap” idején, úgy a „munka ünnepét” megelőzően is ajánlott világosan fogalmazva helyére rakni bizonyos dolgokat. 
Elvégre az elsejei „ünnep” már a nevében is hazug, hisz gyakorlatilag mindenről szól, csak éppen a munkáról – nem. Hiába adta ki 1955-ben XII. Piusz pápa enciklikájában, hogy május 1. immáron „József, a munkás” ünnepe is egyben, tehát viszonylag friss szakrális tartalommal bíró jegyzett nappá vált: joggal hiszem, Jézus nevelőapja nagyot nézne, ha látná, miként emlékeznek meg a hívők és az ateisták a „munkások védőszentjének” jeles napjáról. 
Hosszú-hosszú ideje inkább amolyan dínomdánomként él a köztudatban, majdnem mindenütt „pihenésnek” mondott tivornya az egész. Nincs ezzel semmi bajom. Akárkire ráfér egy kis kempingezés, a jó társaság, a bográcsozás. Aki megteheti, egy-egy alkalommal a strapás mindennapokból kilépve – hadd szórakozzon lazábban!
Végtére a május eleje egyfajta pogány tavaszváró ünnep is volt, a hagyomány ilyetén – modernebb tartalmakkal bővülve ugyan – de manapság sem szól egyébről, mint az evésről-ivásról.
Rendben. Csak akkor hagyjuk a mesét.
A még ma is unos-untalan hangoztatott legendagyártást. 
Tudniillik ezt a májusi dátumot, a magát baloldalnak nevező (valójában identitását vesztett) erők minden évben előszeretettel sajátítják ki fakult önképük igazolására. Ilyentájt emlegetik a chikagoi munkásokat, a kizsákmányolást, meg a szegény sztrájkolókat, akik életükkel fizettek a gonosz kapitalisták elleni harcban. 1886-ban Chicagoban emlékezetes fegyverhasználata volt az amerikai rendőrségnek a tüntető munkások ellen. Két nap alatt tizenhat embert lőttek le, és a bíróságok utána négy anarchista csirkefogót ítéltek halálra. Jó. Nézzük a tényeket.
Eltekintve attól, hogy az akkor sztrájkolók megfékezése – hangsúlyozom, mai fölfogás szerint! – erőszakos, durva akciónak tűnik, meg kell jegyeznem, hogy a kor vonatkozó protokollja szerint teljesen megszokottnak számított.
Az első világháború előtt – pláne alatt – a rendőrségi, csendőrségi, kivezényelt katonai fegyverhasználat tüntető tömeg ellen bevett gyakorlat volt. Nem is számított "igazi" tüntetésnek az, ahol legalább pár halott nem maradt vérbe fagyva a kövezeten. Megjegyzendő: sehol és sosem a felsőtestre lőttek, hanem a lábra céloztak. (Nem úgy, mint ránk, 2006 őszén az Astoriánál, azon az emlékezetes nagygyűlésen, ahol direkt fejmagasságban süvítettek az azonosító szám nélküli pribékek lövedékei.) 
Akkoriban nem alkalmaztak könnygázt, noha az első könnygázt, a bróm ecet-észtert, illetve a klór-, és bróm acetont a francia csendőrség már 1898-ban használatba vette, de istenigazából majd csak a harmincas évek nagy világválságának az idején terjed el a rendőrségi kelléktárban.
Ekkoriban a tömegoszlatás alapvetően kardlappal, puskatussal, lovasrohammal történt – ez utóbbi módszert szaknyelven taposásnak hívják.
Ha pedig mindezen sztenderdek közül választva, alkalmazva nem volt meggyőző a karhatalom tiltása: ab ovo, rutinszerűen jött a sortűz.
Ne beszéljünk most, felejtsük el a harmadik világot, a cári Oroszországot, meg Kínát, ahol akkor is lőttek a prolikra, ha nem kellett volna. A fejlett nyugati társadalmakban is ez volt a gyakorlat. Az 1900-as évek elején a német császári karhatalom több kommunista megmozdulást sortűzzel oszlatott fel, és senki nem akadt ki rajta, nem balhézott miatta. Ezzel párhuzamosan a brit hadsereg és rendőrség Írországban napi szinten irtotta a szeparatistákat: ennek „eredményeként” 1920-21-ben közel száz tüntetőt lőttek agyon.
Franciaországban 1904-ben, aztán meg 1908-ban is sortűz dörren Párizs utcáin. Tucatnyi halottal. Nem volt ez alól kivétel az osztrák-magyar csendőrség sem. Számos aratósztrájk és proletár handabanda zárult úgy, hogy a puska tett pontot az ügy végére. Nálunk, meg odaát Magyarországon sem közismert, hogy például a szlovák nacionalisták kedvenc vesszőparipája a magyar csendőrség csernovai fellépése. Történt pediglen 1907-ben, hogy a Hlinka mellett tüntető népre lőttek a csendőrök. A szlovák történetírás szereti túlhangsúlyozni, kidomborítani hogy a rohadék magyarok mit műveltek.
Azt természetesen "nagyvonalúan" elfelejtik hozzátenni, hogy a tüzet vezénylő csendőrparancsnok és a csendőrök túlnyomó többsége is szintén szlovák volt...
Más volt akkoriban az eljárás, mert a történelem kereke is másként forgott.  
Nem árt ha számításba vesszük: éppen az első világháború idejét írták. A tárgyalóasztalon pecsét üttetett ugyan a Nagy Háborút lezáró békére, de valójában mindenütt folytatódott a harc. Igaz, kicsit másmilyen formában. A felek újrapozicionálták magukat, ahogy ilyenkor már szokás.
Folyt a véres lengyel-szovjet háború. Erdélyben a románok kegyetlenkedtek a magyarokkal, Besszarábiában meg az ukránokkal, és a zsidókkal. Éppen zajlott a nagy örmény holokauszt Törökországban, mintegy másfél millió ártatlan áldozattal. Oroszországban pokoli polgárháború dúlt. Szokásukhoz híven a britek mint a nyulakat lődözték az ír nacionalistákat. Olaszországban sem volt nyugalom, tömegtüntetéseken folyt a vér az utcákon. Sziléziában, Litvániában a német szabadcsapatok gerillaháborút vívtak, míg a Ruhr-vidéken a francia megszállók naponta ölték és lőtték halomra a német polgárokat...
A “dicső” Tanácsköztársaság – 1919 március 21. – augusztus 1. – bő négy hónapja alatt a kommunisták több áldozatot (proletárt, parasztot és értelmiségit) gyilkoltak meg, mint amennyi kivégzett ember  volt az 1848-as forradalomtól a Horthy korszak végéig. 
Írd és mondd: alig száz nap alatt a kommunisták terrorja megugrott egy évszázadnyi magyar szenvedéstörténetet! És akkor nagyvonalúan hagyjuk mit műveltek 1948-tól a rendszerváltásig, beleértve az '56-ot követő megtorlásokat. 
Csak a miheztartás végett. Hogy legyen mit jól észben tartanunk, amikor félművelt egyének a kempingasztalnál nemzetköziségről, mozgalmakról, meg az igazságról nosztalgiával beszélnek nekünk.

2017. április 24., hétfő

AZ IGAZSÁG BÁJNOKAI



 
Ugyan én nem tudom ki milyen szellemi szerepet óhajt betölteni jelen való közéletünk űrtartalmában, ebben a szerbiai száraz huzattól sújtott mindennapjainkban, de sejtéseim azért akadnak. 
Vannak ugye ezek a megint arcoskodó, újból fölmagzó kommunistáink. 
A magabiztos nyomorultak. Mintha nem lett volna belőlük éppen elegünk az elmúlt fél évszázadban. Aztán vannak szép számban a szélről politizálók, a fal mellett lapító bátrak. A közösségi háló labdaszedői. 
Őket erősítik a neofita „civilek”, a sokadszorra nyikorduló szélkakasok, meg azok az újrahasznosított magyarok, akikre ha első álmukból ocsúdva rákérdeznék az eszmei halmazállapotukra, csak pislognának bután, mint a kiszántott vakond. Hamarjában azt sem tudnák pontosan definiálni, konzervatívok-e, kékek-e, zöldek-e avagy kritikai attitűdű progresszívok? Ha értenék egyáltalán, mire is vagyok kíváncsi. Tartok tőle: nem értenék. Noha a közvélekedésük olyan egyszerű, mint a faék, mindig elbámulok rajtuk. Megejtő a naivitásuk.
Olyanok ők, mint a kereskedelmi tévék délelőtti adásidejét kitöltő termékbemutató reklámok. Mint a sokadik hasznosnak hazudott (egyébként teljesen fölösleges) ketyere, amit porcelán mosolyú nők, és színes nyakkendős vigécek rá akarnak sózni a kedves nézőre. „Telefonáljon most, és a fantasztikus, illatos orrpiszkáló készülék mellé ajándékként kap egy zenélő ágytálat, amiben ébresztőóra is foszforeszkál!” „Rendelje meg most ezt a nagyon praktikus és tetszetős fölhúzható hóemberszobrot! Imádni fogja! Kilencféle dallamot tud, és a répája sötétben villog!
Valamelyik hasonszőrű adásban a múltkor láttam egy masinát. Első ránézésre szobamérlegnek néztem. Egy bikinis modell rálépett, nyomott rajta egy gombot, és abban a minutumban a hölgy párnái vitustáncba kezdtek. Rezgett a teste, mint a kocsonya. Bájosan mosolygott hozzá. Állítólag napi tíz perc zutyulás úgy megtornáztatja az izmokat (meg a hájat), mintha kilométereket futott volna. Állt a nő, rezgett alul-fölül a tömött húsa, a zsírja vibrált, rengett mindene szegénykémnek, és az adás elhitette a sok balga nézővel, hogy kényelemben, semmi munka nélkül is visszanyerhető a fiatalság. Hogy egy-két fertályórányi zötykölődéssel leadható a jóléttel jelentkező hájréteg. Ettől már csak az a nagyobb dőreség, ha fogyasztó tablettákra bízza valaki a testtömegének csökkentését. 
Mégis, ki hiszi el, hogy egy babszemnyi, kémcsőben összetudálékoskodott méregpirulától semmivé foszlik tíz vagy húsz kilogramm fölösleges testsúly? 
Mégis: ki hiszi el, hogy ebben az országban elég egy embernek távoznia a hatalomból és menten helyrebillen a demokrácia, megszűnik a korrupció, és keddről szerdára virradóan már be is köszönt a régen áhított jólét? Valószínűleg ugyanazok vélekednek így, akik a gyanús eredetű tabletták csodatévő ereje, meg a sokadik „imádni való” tornagépezet szintjén reagálják le a valóságot. És most jelezném: ez már csak egy apró lépés a Harry Potter-féle varázspálcába vetett bizalomtól… 
Amióta megejtették a választásokat – kinek tetsző, kinek nem tetsző eredménnyel – földelés nélküli elemek cirkuszolnak szerte a városban. Hirdetik a faék egyszerű igazságukat. Kéretlenül is meg akarják váltani a világot. Szólnék: szemmel láthatóan ez így, ebben a formában nem fog menni. Ahhoz, hogy felelős döntést csikarjon ki valaki, ahhoz, hogy eredményeket mutassanak fel, bizony többre lenne szükség az utcai handabandázásnál. Ahhoz tengernyi munka, szorgalom – és igen! – illő alázat igényeltetik a hőzöngők részéről. Minden más csak pótcselekvés. Teszem hozzá: hallatlanul káros, ugyanakkor, ezzel együtt meddő pótcselekvés.
Mivelhogy Szerbiában – dacára a jól beazonosítható, vesztes alkupozícióban lévő erők jajgatásának – bizony európai mércével is megugrott voksolás zajlott. S bár meglehet, történtek malőrök, a választások jogszerűségét – kivéve a leszerepelt szerbiai ellenzéket – idáig semelyik befolyásos nemzetközi erő, hatalom, vezetés nem kérdőjelezte meg. Minthogy tudjuk, kik és miért szoktak kiabálni.
Ezt csinálták már az amerikai elnökválasztás után is. Ezt akarták a Brexit pofonját követően is.
Újra voksolni, majd megint újra, egészen addig, amíg az urnazáráskor nem az őnekik tetsző eredmény születik. Így könnyű demokráciát játszani.
Sértődötten ordítozni, huhogni, mert az istenadta nép nem őket hozza győztes helyzetbe.
És nagyon megkérném, hogy ne jöjjön nekem most senki a szólás szent szabadságára hivatkozva. 
Az addig szent és addig szabad, amíg egy valós diktatúra ellen használják. Addig számít bátor tettnek a nyílt színi politizálás, vagy akár az utcai demonstráció. Plurális alapú demokráciákban viszont a közterületen lázongani, a fennálló, többségi akaraton nyugvó törvényes rend alapjait aláásva törvénytelenségre buzdítani, már nem ilyen dicséretes, és pláne nem akkora fegyvertény. 
Tudom miről beszélek, hisz az átkosban se nem egyszer, se nem kétszer tömegbe verődve magam is tüntettem. Veterán békétlennek számítottam úgy idehaza, mint odaát, Magyarországon. Mondjuk, akkortájt nagyítóval kereshettem volna közöttünk a jelen idők síppal-dobbal nádi hegedülő „forradalmának” vezéralakjait.  Kantáros kisgyerekek, kislányok (sem) voltak még. Aztán tizenöt éves fruskaként, első Otporos trikójukat megszerezvén valahogy menten rájuk tört a küldetéstudat. Most ők, ez a diktatórikus buliról lemaradt kompánia hirdeti, hogy jobban tudják. 
Hát persze! 
Mark Twain is írt egyik szatírájában egy „távolba látó” emberről. A főúri kastélyban egy zseniális jós – noná, nem ingyen! – mindig megmondta abban a pillanatban éppen mit csinál a frankok királya, egy neves hölgy éppen mit művel és kivel, vagy a török császár éppen mivel foglalatoskodik. Ájuldoztak a látnok tehetségén. Az senkinek nem jutott eszébe, hogy rákérdezzen a szélhámosra: vajon a tőle három lépésnyire lévő úriember, ugyan hányat mutat a háta mögött az ujjával? Ahogy a megszégyenült, még hangos szerbiai oppozíciótól sem kérdi senki: ugyan, ők mégis hogy képzelik a holnapot?   

2017. április 18., kedd

Valkay Zoltán: Gyönyörök sötét kútja – A meztelen női test igézete




Elhangzott megnyitószöveg és egy XX. századi blason-vers Pósa Károly képzőművész önálló akt-kép kiállításán, melyet az Ars Naturae civilszervezet szervezésében 2017. április 7-én, a kispiaci Szegedi út 22 alatti Nagy László Galériában tartottak meg kisszámú, de annál lelkesebb közönség előtt  

„Boldog Tükör – százszor boldog Tükör – !
Szépem orcája benned tündököl:
Várhatom-e vajon, hogy a világon
Az én gyarló szavam szárnyalva szálljon,
Tégedet dicsérve hordja szép neved,
S elősorolja minden érdemed…?”
(Francois Bérenger de la Tour d’Albenas: Tükör, XVI. század eleje)


Akárcsak, mint valami blason-nok, mint valami dicsérő és magasztaló megfestett, megrajzolt versek tűnnek fel előttünk a női testről készített Pósa aktok, melyek megpróbálnak tükröt tartani elénk is, miközben idilli baedekker-ként feltérképezik a szebbik nem bájos és bensőséges tájait, lágy domborulatait, rejtett zugait… helyenként hirtelen ügyességgel leplet rántva a nem várt titokról, akárcsak egy kései fontemblau-i festő…

A Nő, mint a szimbólumok szimbóluma a férfi lényének legmagasabb pszicho-realitása. Éva, Lilith-Sophia, Athéné, Hekaté egyszerre. Ha valami bennünket a pucér nőben megfog, akkor ez a valami mindenképpen a paradicsomi nő-re emlékeztet. Pőre nyitott-zártságával ezt az elfeledett emléket feszegeti. Pőresége ugyanakkor varázslatos, csaknem démoni bűbáj is. Bűbáj mely végzete is. Mert múlékony: a most-ban él, a most-ban dicsőül és veszik is el… mert ez a nő transzcendenciája: a múlandóság és a szépség. Míg a Szépség a nő ereje, a férfié a bölcsesség.

Adj ó Uram borsószemnyi bölcsességet, hogy a végtelen szépséget észrevegyük! 

A láthatatlan isteni szépség Évában tükröződött tovább. A szeretetteljes asszony Isteni tükörkép! Ezért (is) ébred bennünk viszont-vágy feléje, mert általa valósággá tudjuk alakítani vágyainkat. Az emberfia előtt oly kedves akt-képekről tudni kell, hogy aki a szépet megkívánja, annak bensőjében ugyanazzal bírnia kell, mert csak így ismerszi azt meg. Az aktoknál szinte a gyönyör határáig levékonyodik a membrán, mely az anyagot a szellem/lélektől elválasztja… Egy felöltözött nőtől, egy meztelen-nő mesés Ígéretében különbözik.

A meztelen nő nem ugyanaz, mint a nő, a „meztelen-nő” külön fogalom. Miért? Mert a női test egy csodás/bűvös ígéret, mely valahol, valamiért mégis elveszik… Talán ezen igézet és szükségszerű eltűnéssel elegy csoda-lélek-aura az, ami a meztelen-nőt lepke-módra csábosan körüllengi. Valami, ami elérhetetlenül szép, de ami minden pillanatban múlik… és ez a fájó benne… és ez a különös fájdalom érint meg… ettől érzed, hogy az Élet kútmélységű titok – titok, amit a Nő őriz, és amit ő hoz idő-mágiaként az életbe.

A művészet szomorú és meddő küzdelem, melyet az ember, így a képzőművész Pósa is a mulandóság gondolata ellen folytat – az asszonyi, a női szépség pedig maga a mulandóság. Kendőzetlen asszonyt, meztelen lányt rajzolni a mulandóság esztétikájának villám-szerű tetten érését jelenti… Meghiszem, festő-rajzolónk impulzív vonalaival, szín-impresszióival éppen ezt a röpke pillanat-boldogságot próbálja meg elkapni. Az akt készítés problémája lényegébe véve hasonló, mint a művészeté. A pőre nőn átlátszóvá tenni, átvilágítani a látvány mögött megnyíló mélységet – legyen az a túlnan gyönyörűséges rettenete, vagy mondhatom így is: rettenetes gyönyörűsége… Mert megmagyarázhatatlan irracionalitás árad a Nőből. Az is lehet, hogy az asztrális „vizes” alap mellett erotikus-esztétikája ebből táplálkozik…

A Nőt meglehet, mindenen túl azért hozta létre a Jóisten, hogy belőlünk, férfiakból a jobbat, a szebbet előhozza. Remélem, hogy Pósa Károlynak a női akt-rajzolás ugyanazt jelenti, akárcsak a magyar népmesehősnek a Királylány keresése, azaz az Animusban élő, elveszett Anima meglelését… mert kár tagadni is, hogy ezért az elvesztett, hiányolt jobbik énért/énünkért epekedünk, sóvárgunk mindahányan…

A nő, a kendőzetlen nőiség pedig, mint az élet sója minduntalan erre igyekszik emlékeztetni bennünket… 


Mondják és gondolják…

Mondják és gondolják:
útikalauzt írhatnék testedről:
- kezem szeráfjáról
- tekintetem rabjáról
- vágyam gondjáról
Mikor köd bomlasztja hajzatát
s mosolya fakad

Mondják, megírhatnám e művemet
hirtelen s részletező aprósággal:
- kihagyva tégedet gondosan
- hold arcod világát
- szabadságod lepketáncát
mikor nézel könnyeden rajtam át
s tekintetem idegen tájakra akad

Mondják, és jól mondják
E célom röpke és hiú ábránd:
- lesni, várni, vizsgálni egednek éghajlatát
- sóhajod várát duzzadó melleden
- hol vánkosra lelhet minden idegem
Ó, amikor tévelyegtem könnyelműen ízlelve mocsarát
vadóc könnyeid zápora alatt

Mondják, és jól tudom, hogy mindez csalárd
És emberfelettin nemtelen a zárkád:
-         pislákoló szemvillanásnyi idő ébrenlétemben
-         a helyzetem magaslatán
-          (a lélek sír)
Ahol akkor temetne lelket kedves, szerető s barát
mértéktelenül keresve, újabbnál újabb tájakat

És nem mondják, nem
-         hogy mindez nem te vagy
-         kéz, láb töredék
-         mert te máshol élsz, és mint vendég
-         néha-néha visszatérsz
ha magasra hág égen a hold
és rája madár szállva felébreszt hidegen

(Valkay Zoltán: Mondják és gondolják, 1994)


2017. április 15., szombat

CALIGULA GÁRDÁJA


Napok óta vannak balhék minden irányba. Egyesek szűzlányként csodálkoznak azon, hogy Szerbiában a külvilág mérvadó tényezői szerint is demokratikus választás zajlott. Szemben az ő fejükkel, meg a párhuzamos univerzumukkal, ahol diktatúra tombol.
És mégis mozog a Freud...
Jut belőlük abba a kisvárosba is, ahol élek. Vezényszóra olykor itt is őgyelegnek pár tucatnyian. Noná: ma ők a demokrácia, a pluralizmus, meg a sajtószabadság védelmezői. Amit csinálnak, egészségügyi sétának, tüdőtágításnak nem rossz – hát egyelőre rájuk hagyják a dilit a népek.
Nem tudni miféle zugokból, vagy melyik kő alól másztak elő, ám láthatóak, és kéretlen zajkeltéssel ugyan, de hallhatóak is. Mondják azt, amit a szájukba kapnak. Tesznek egy laza kört a közponban, csöppet fesztiváloznak, majd szépen hazamennek, az esti sorozatfilmet le ne késsék. Kis város ez kérem, itt a forradalom fáklyája is takaréklángú, szerény mécseske. Gyenge a fénye. Nagyobb a füstje, mint a lángja. Csak a koromja zavaró. Viszont az könnyen levakarható.
Mégis: kész szerencse, hogy van ez a belső piacunk kínálatából verbuválódott kompánia, hisz a Sas-kabaré szilveszteri adása sem szokott ilyen szánalmasan mókás lenni. Elnézegetve igazán jól lehet szórakozni rajtuk, merthogy a közösségi portálra újsütetű Che Guevarás revolúciós szokásként kiposztolják a saját dicsőségüknek vélt csoportképeket. Azokon aztán ámulhatunk.
Van annak pikantériája, amikor egy drogdíler viszi büszkén a MI DOLGOZUNK, TI LOPTOK táblát. (Megnézném, hány év is van a munkakönyvében.) Mindenesetre erősen áthallásos a lényegi dolog, nem mentes az allúzióktól.
A többi sem kismiska. Különösen a kommunizmust éltető újkori ivadékok a meghökkentőn viccesek. Ahogy „szelfiznek” a „szabadság” szobornál, amin – kínos logikai és morális öntökönrugásként – pont az eszmerendszerük áldozataink listája feketéllik. Némelyik kései tinédzser elvtárs olyan hithű, hogy a nagy Sztálin horkolását tette a mobilja csengőhangjává.
Buzgalmárok nyomulnak a magyarországi Jobbik párt szlogenjével? A rézangyalát! Ennyire „benáculni” tetszettek, vagy csak a megrendelő szponzor a közös? Amilyen a Mozgalom, olyan a tagság. Mint a görögdinnye. Kívül zöld, de belül vörös. Kis fekete föltrianonozott magokkal. Vagy ha éretlen a belbecs, akkor rózsaszínben virít a tagság.  
Szép, filozofikus perceket okoznak. Elvégre ritka, amikor egy rakáson a kicsiny „népünk lelkiismerete”, a „progresszió”, s mindkét kezünk ujjain studírozhatók azon jelöltek, akik a jövőnket majdan igazgató közéleti mártírok óhajtanak lenni. Együtt vannak, abban a hiszemben, hogy valami hasznosat művelnek. Egy rakáson, és tudható, a kora esti sötétben bármilyen rakás mintha mindig kicsit nagyobbnak látszana.
Vegyük sorjában őket. Elég hozzá a suta kezünk.
Ez egyszer már elment orvvadászni; ez a stüszi már sokszor meglőtte szarva közt a tőgyit; erről tudjuk, hogy amit ér azt mindig hazavitte, meg most is hazaviszi; ez főzi az egészet; a többi meg szépen megeszi. És itt van vége a történetnek, jóéjszakát gyerekek. Aki nem hiszi, utána sem kell járnia, mondom, kis város vagyunk, régtől világos minden.
Azért zavarba ejtő ám, némileg kicsit groteszk látni, ahogy a Magyar Gárda itteni rajongójától az édesanyja által kitartott életművészen keresztül a meggyőződéses titóistáig az összes meggymagvitéz kontraszelektív módon egy nyomtávon halad. De az aktuális hőzöngésük a vizuális tartalom humorán túl, sok egyéb említésre érdemes elemet sajnos még így sem tartalmaz. A minap egy általános iskolai osztály létszámát produkálták. (A hasra csapottan általuk bemondott létszám kábé annyira hiteles, mint a 98 centiméteres jereváni platina méterrúd…)
Ennyi forradalmárral nemhogy a Téli Palotát, de a Péró bácsi rozzant vályogviskóját sem tudnák elfoglalni. Még jó – mondta a Szemölcs sógor – hogy az Auróra cirkáló per pillanat nem ér rá, mert a tüntetők elszántabbja már a lövegtornyait fordította volna a reakciósan klerikális húsvéti kirakodóvásárunk kapitalista bódésora ellen…
Elnézve az ismerős, meg a túlnyomórészt ismeretlen arcokat – a vidékről, és Szabadkáról importált bozótharcosokat – ha kicsit drágább pénzérme lennék, nem érezném magam biztonságban közöttük. Furcsa, hogy egyiket sem kínozza az a kérdés: vajon mi értelme van a produkciójuknak?
Rájöttem: biztos ismerik a történelmet. Ugyanis egyszer Caligula római császár is háborúba küldte csapatait a tenger ellen. (Az említett potentát ugye nem a józan eszéről vált ismertté.) Mit ad isten, a hadjárat végén tengeri kagylókat hozatott velük vissza harci ereklyeként, ami – akkor, szerinte – a Neptunus isten ellen aratott győzelmét jelentette. Nagyjából ennyire komoly a Magyar Mozgalom, meg a leszerepelt szerb oppozíció mostani lázongása is. Akinek szeme van láthatja: már a többi helyi ellenzéki erő sem cseresznyézik velük egy tálból. Nem beszámítva az egy darab „függetlent”.
Nyilvánvaló, az UKROK-ban maradt annyi ízlés, ráció, hogy a vállalhatatlan, meddő zavarkeltés miatt nem hajlandó lejáratni magát. Mert ezeknek valós eredmény híján trófeaként manapság már nem kagylókra, hanem csak sípokra, meg üres dumára telik.
Devalválódik az egész balhé. Ahelyett, hogy értelmes emberként – vagy legalább politikusi, közéleti mivoltukban némi szakmaisággal fölvértezve – kezelnék a fennálló helyzetet, már megint nem az ország, hanem csak a saját problémájukat akarják kezelni. Nettó demagóg módon.
Túlkínálat van belőlük, meg a hisztijükből, meg tüntiből is. Budapesten, nálunk, meg Belgrádban is.
Az egészben az a biztató, és megnyugtató, hogy nálunk a városban nagy fölfordulást nem okoznak. Alkalomadtán fegyelmezetten, alakzatban haladnak.
Így, ebben a sorrendben majd tessenek szívesek sorszámot igényelni Ursula nővértől.

2017. április 13., csütörtök

AKTOK A TANYÁN



Magyar Szó, 2017. április 11.

Gyönyörök sötét kútja munkacímmel nyílt képkiállítás Nagy László tanyagalériájában. A péntek esti tárlatmegnyitón tizennégy aktképen lehetett elmélázni a Nőről, így nagy kezdőbetűvel. Pósa Károly rajzairól a pőre valóság köszön vissza úgy, hogy bár modelljeit csupaszra vetkőztetve tolja az arcunkba, mégse engedi, hogy csak a testre figyeljünk. A gyönyörködés egészen máshol kezdődik, nem a kerekded vagy éppen szögletes, hibátlan vagy valósághű formáknál. Olyan gondolatokat is elindíthat a szemlélődés, ami az egész létünkre kiterjed.  

Valkay Zoltán nyitotta meg a kiállítást, mely beszéd kiteljesítette és ontológiai töprengésre késztette a nézőt.

        A meztelen nő nem ugyanaz, mint a nő, a „meztelen-nő” külön fogalom. Miért? Mert a női test egy csodás/bűvös ígéret, mely valahol, valamiért mégis elveszik… Talán ezen igézet és szükségszerű eltűnéssel elegy csoda-lélek-aura az, ami a meztelen-nőt lepke-módra csábosan körüllengi. Valami, ami elérhetetlenül szép, de ami minden pillanatban múlik… és ez a fájó benne… és ez a különös fájdalom érint meg… ettől érzed, hogy az Élet kútmélységű titok – titok, amit a Nő őriz, és amit ő hoz idő-mágiaként az életbe.  A művészet szomorú és meddő küzdelem, melyet az ember, így a képzőművész Pósa is a mulandóság gondolata ellen folytat – az asszonyi, a női szépség pedig maga a mulandóság. Kendőzetlen asszonyt, meztelen lányt rajzolni a mulandóság esztétikájának villám-szerű tetten érését jelenti… Meghiszem, festő-rajzolónk impulzív vonalaival, szín-impresszióival éppen ezt a röpke pillanat-boldogságot próbálja meg elkapni. Az akt készítés problémája lényegébe véve hasonló, mint a művészeté. A pőre nőn átlátszóvá tenni, átvilágítani a látvány mögött megnyíló mélységet – legyen az a túlnan gyönyörűséges rettenete, vagy mondhatom így is: rettenetes gyönyörűsége… Mert megmagyarázhatatlan irracionalitás árad a Nőből. Az is lehet, hogy az asztrális „vizes” alap mellett erotikus-esztétikája ebből táplálkozik…  A Nőt meglehet, mindenen túl azért hozta létre a Jóisten, hogy belőlünk, férfiakból a jobbat, a szebbet előhozza. Remélem, hogy Pósa Károlynak a női akt-rajzolás ugyanazt jelenti, akárcsak a magyar népmesehősnek a Királylány keresése, azaz az Animusban élő, elveszett Anima meglelését… mert kár tagadni is, hogy ezért az elvesztett, hiányolt jobbik énért/énünkért epekedünk, sóvárgunk mindahányan…  A nő, a kendőzetlen nőiség pedig, mint az élet sója minduntalan erre igyekszik emlékeztetni bennünket…

Táplálva a lelket, a szemet, és a testet, Raffai Róbert gitár- és énekkíséretével, Villon-balladájával és a sült malaccal teljesedett ki az este.
Nagy László galériájába bármikor bekukkanthat az arra járó, Kispiacon a Szabadkai út 22-es szám alatt, ha a kendőzetlen nő varázsát tekintené meg, de akkor is, ha a művészet és a belső béke keresésében érdekelt.
                                                                j

2017. április 3., hétfő

Szentesi Z. László: VACAK VILÁG

Meglehetősen ritkán ugyan, de szoktam a blogomon vendégszerzők tollával is ékeskedni. Most is ezt teszem nagy-nagy örömmel, lévén hogy régi barátságunk okán a cikk írója jóváhagyta a bennünket, délvidéki magyarokat érintő szövegének az újraközlését.
Ha valaki a forrásra is kíváncsi, Szentesi Zöldi László újságírónak – a 888.hu publicistájának – eredeti írása itt olvasható



Vacak a világ

Orbán Viktor erről biztosan nem tud – ezzel a címmel írt leleplező cikket az Index a szerb miniszterelnökről, az elnökválasztás borítékolható győzteséről, Aleksandar Vučićról. És ha már cikket kell írni, muszáj belekeverni Orbánt, hiszen a szerb elnökválasztás nagy favoritja jóban van a Fidesz vezetőjével, az elemi indexes logika szerint tehát mindketten kapják be. Meglepő azonban a szerző munkamódszere: Tóth-Szenesi Attila (aki máskülönben szegedi gyerek, alattam járt a Tömörkény Gimnáziumban, és korosztályunk tagjaként nyilván ő is csempészett „Jugóból” vinjakot, Adidas gatyát, Bravo újságot és olasz farmert, szóval, ismeri a helyszínt, járt a túloldalon, eleve nem lehet teljesen síkhülye délszláv ügyekben), leültette a Szabad Magyar Szó újságíróját, kérdezett ezt-azt, ügyesen lejegyezte, és szépen össze is állt a cikk
A végeredmény parádés, a Bajtai Kornél nevű úr nagyjából azt susogta Tóth-Szenesi fülébe, hogy Szerbiában Vučić afféle Fidesz-államot épít, máris szörnyű az elnyomás, liberális kontroll sehol, borzasztó dolgok készülnek. Csak úgy ömlik a panasz, és furcsa módon ugyanarról, amire itthon az Index-függő olvasó is ráizgul: a belgrádi közmédia torzít, a „hatalom” adatbázist működtet, és „ott is előfordulnak a hatalom közelében lévő embereknél gyanús meggazdagodások” (és hol nem, szent együgyűség?). De nem is ezért írjuk ezt a cikket. Hanem azért, mert a Tóth-Szenesi – Bajtai szerzőpáros kimerítő részletességgel ecseteli, micsoda tetű Aleksandar Vučić, hiszen Milosević és Šešelj közeléből érkezett, éppen hogy nem háborús bűnös, de mindenképpen az emberiség selejtje, és persze, nem véletlen, hogy Orbán Viktor nagy barátja.

Mi ellentétben ezzel a hóvirág egyszerűségű világképpel, emlékeztetünk arra, hogy itt politikáról van szó.

A mindenkori szerb miniszterelnök a magyar kormány partnere. Értem én, hogy jobb volna az Indexnek és a délvidéki liberálisokat (mind a tizenhatot) tömörítő Szabad Magyar Szónak, ha valami szellemi onanizálásban megfáradt független rádiós műsorvezetővel tárgyalna a budapesti kormány, de hát, nem. Aleksandar Vučić regnálása idején ráadásul a magyar-szerb kapcsolatok történelmi csúcson futnak, nemhogy emberemlékezet óta, de szó szerint sohasem volt olyan jó a kétoldalú viszony, mint manapság. A budapesti és a szabadkai liberálisoknak tapsikolniuk kéne, hogy a felek már nem az újvidéki hideg napokról és a bácskai mészárlásról cseverésznek. Hogy a klasszikus jó szomszédi viszony valóság, s hogy a szerb hatalom intézményesen nem cseszegeti lépten-nyomon a délvidéki magyarokat. Mindez annak köszönhető, hogy a szerb és a magyar kormány abszolút pragmatikusan kikapcsolt minden oda nem való elemet a közös ügyekből. Mindkét kormánypártnak óriási a társadalmi támogatottsága: Vučić Haladó Pártjára, pont úgy, mint a Fideszre, nagyjából annyian szavaznak, mint a teljes ellenzékre együtt. Nyilván tévedhet több millió szerb és magyar, én nem mondom, hogy nem, csak tessék izgalmasabb jövőképet kínálni náluk, egyébként meg nézzetek a táblára, ahogyan futballmeccsen szokás kiabálni.

 Az Index-cikk legerősebb sugallata, hogy nacionalista múltja miatt Vučić valamiféle leprás, érinteni sem szabad, nemhogy tárgyalni vele. Az élet azonban bonyolult. Ugyanaz a Tony Blair, akinek az egyetértésével 1999-ben Jugoszláviát bombázták, ma Vučić tanácsadója. Vagy ott a koszovói válság és a bombázások idején német kancellár Gerhard Schröder, aki keresztülvitte, hogy a Jugoszlávia elleni NATO-légicsapásokban a Bundeswehr Tornado repülőgépekkel segédkezzen, a KFOR kötelékében pedig német katonák nyomuljanak be Koszovóba (a második világháború óta akkor jártak először idegen földön). Schröder most Szijjártó Péterhez hasonlóan Vučićnak kampányolt Belgrádban. Változó idők? Többről van szó: ez itt politika, kérem szépen, nem széplelkek randevúja.
 2017-et írunk, és senkit sem érdekel, mivel fenyegette meg a muszlimokat egykoron a belgrádi parlamentben az akkor 25 éves Aleksandar Vučić. Nem követett el háborús bűncselekményeket, nem emeltek ellene vádat, nem citálták Hágába. Hát akkor? Megnyugtatom az olvasót, a teljes szerb, sőt horvát, bosnyák, albán, macedón elitet meg lehetne forgatni néhány 1995-ös idézettel, csak éppen a bűnök temetőjében, a volt Jugoszláviában ennek az égvilágon semmi értelme. A háború azért háború, mert elszabadulnak az indulatok: minden érintett fél áldozatnak, célpontnak érzi a saját  közösségét, és ilyenkor végtelenül ostoba mondatok is elhangoznak. Minden fél részéről, tegyük hozzá. Viszont az ostoba mondatok semmilyen mérce szerint nem azonosak emberek fizikai megsemmisítésével. Megszabadulni a múlttól, valódi életet élni, békében a szomszédokkal: korszerűtlen módon ilyesmire vágynak 2017-ben a normális emberek. A többieknek meg ott az Index.
Végül még egy apróság, a szerzőpáros legarcátlanabb húzása: a délvidéki magyarság iránt érzett váratlan, előzmények nélküli aggodalom. Kár, hogy néhány éve nem olvastunk hasonlóan cikormányos okfejtést az Indexen arról, milyen rossz magyarnak lenni Szerbiában: hátulról a rosszindulatú belgrádi hatalommal, szemben a hazafiatlan Gyurcsány-kormánnyal. Nagyívű okfejtéséből Bajtai Kornél kihagyja (Tóth-Szenesi meg nem firtatja), hogy barátaival éppen ők voltak azok, akik 2015-ben megalakították a Magyar Mozgalmat, és ezzel csináltak – ha jól számolom – egy hatodik pártot (mozgalmat) a talán már 200 ezer főt sem számláló délvidéki magyarságnak. A Magyar Mozgalmat a VMSZ azóta minden szinten agyonverte, legyőzte, lenullázta. A nagy reményekkel indult mozgalom húzónevei elszállóban, de vezetői és tagsága továbbra is úgy tesznek, mintha valamilyen lelkiismereti centrum lennének. Nem azok. Jó lett volna, ha a sikertelen, viszont a helyi magyarságot tovább szabdaló hatalomátvételi kísérletről is szólt volna pár szót Bajtai Kornél. Meg arról, hogyan fordulhat elő, hogy a magyar érdekvédelmet ma jobban szolgálják a VMSZ országos és helyi szövetségkötései a Szerb Haladó Párttal, mint ha a Magyar Mozgalom fémjelezné a maradék bácskai és bánsági magyarságot? Erről persze, nem olvasunk a cikkben. Csak arról, hogy liberális szemmel milyen vacak a világ: Belgrádban és Budapesten is rossz kormányokat választottak meg az emberek, Nyilván nagy a baj, ha nem hajlanak az önkifejező szabadkai művészek, tisztes csantavéri szellemi rokkantak és mindenünnen kiebrudalt zentai csúcsértelmiségiek követésére. Meg az Index utólagos háborús moralizálására, amely szokás szerint egyoldalú és elfogult, de kit érdekel, ha Orbán Viktor is belekeverhető?

Vacak a világ, mondom én. Minden másra ott a reálpolitika.

                                                            Szentesi Zöldi László

2017. április 1., szombat

SÍRVA VIGADÓ


Mintha egy rejtélyes, bácskai mendemondák ombolyos hínárjával, mohos emlékek szikláival kibélelt búvópatak lenne. Olyan, mint egy sokszor a pusztába elkiáltott, majd minden előzmény nélkül valahonnét váratlanul visszhangzó történet, mint egy bőrünk alá beivódott hosszú, lappangó betegség, ami beláthatatlan időközönként elő-elő bukkanva újfönt megkínoz bennünket: a kanizsai közvéleménynek, a közgondolkodásunknak immáron félszáz éve a Vigadó a vesszőparipája. (A másik meg az „alagutak”. Csak utánuk következik a Tisza-part, meg a Járás.)
Nem lehet elégszer kitárgyalni. Nincs az az írás, tanulmány, merev tudományos, közgazdasági meg akármilyen disszertáció, ami eklatáns választ adna a Vigadó jövőjére.
Meg sem kísérelném tehát a szerény, rövidre fogott okfejtésemen túli konklúzió levonását, a tárgyalt épület végleges sorsának a megjósolását. Ám mivel közérdekű, beszélni muszáj róla.
Tulajdonképpen ugyanezt mondtam el tegnap egy televíziós stúdióbeszélgetésen, ahová meghívtak. A Vigadó volt az egyik téma. Hiába idézte a múltat más, hogy milyen szépnek és jó hírűnek titulálták egykoron, mennyire fontos lenne a fölújítása. Kételkedésemnek akkor és ott is hangot adtam, jóllehet aligha lelkesítő a véleményem.
Értem én, hogy a Vigadó érzelmi okokból fontos az apám generációjának, meg a tőle idősebbeknek. De az én nemzedékemnek már negyedannyit sem jelent, a lányaimnak meg jószerével semmit, hisz már csak egy nyomokban a szépségről szóló romot látnak benne. Alig valamit tudnak róla. Az unokáimnak végképp közömbös lesz.
Ha csak a nosztalgiára bazírozva akarnánk újjáépíteni, tiszta bolondok lennénk. Kiknek? Egy lassan az életből ellépdelő nemzedék azon tagjainak, akik a fiatalságuk okán még egyszer, pusztán elégedettségből szeretnének lefotózkodni a hajdani emlékeik helyszínén? Nem a kegyetlenség mondatja velem, de ezért fölösleges. Vannak dolgok, amiket nem lehet visszacsinálni. Ilyen az idő. A Vigadó ideje lejárt. Nincs már olyan réteg, aki el tudná tartani. Ha most valaki azt mondaná, hogy dehogy nincs, mert ő százával tud olyanokról, akik szívesen járnának oda esténként, fröccsözni, családi kiruccanásra, vagy vasárnapi ebédre, annak szíves figyelmébe ajánlom a Művészkávézónk helyzetét. Igényes, nem mondanám hétköznapi, ötlettelen helynek. Szalonzene szól, szemnek kellemes az enteriőr, kényelmes, polgári a hangulata. Egyáltalán nem kocsma. Meghitt, diszkrét környezetben színvonalat nyújtó, és nem is drága. Szegeden, Szabadkán, de még Budapesten is megállná a helyét: és mégis panganak benne a kanizsaiak. Bármelyik csütörtök este egyik kezemen megszámolhatom, hányan ülnek a foteleken beszélgetve, eszik a külön az ínyencek kedvéért beszállított finom süteményeket, hallgatják a Kurina úr pazar zongorajátékát. Pedig ott már húsz vendég a lokál telítettségének az érzését kelti. Majd megnézném, mikor ül be a megnyitott Vigadóba annyi nosztalgiázó, hogy a 150-200 szék legalább fele melegítve legyen…
Hogy lakodalmakat, rendezvényeket lehetne benne szervezni? Minek? Vagy négy-öt direkt erre a célra működő rendezvénytermet kapásból föl tudok sorolni. Annyira jól sosem ment, hogy egy hétvégén féltucatnál több esküvőt tartsanak Kanizsán. Kik tartanák el a Vigadót? A parkban lézengő, sétálgató, köpenyes-pizsamás fürdővendégek? Hisz a tételesen kisebb Pagoda cukrászda sem tud belőlük megélni!
A Vigadó látlelet rólunk, a világunkról. 
Nekünk már nem kell az, ami negyven éve még jó volt. Ha kellene, nem csak a Vigadóért kapálóznánk, hanem például erélyesen követelnénk vissza az önkéntes ifjúsági munkaakciókat, vagy a kamu szakszervezetek helyett a munkástanácsokat, ami a jelen korunk (v)iszonyát ismerve – nonszensz. Nem csak a ránk köszöntött vadkapitalizmus miatt, hanem a megváltozott életszemléletünk okán. Jó példa erre a közelmúltban egyszer már lezárt Fő utca esete. Azt is nosztalgiából akarták visszaminősíteni sétáló utcának. Menten lobot vetett a hisztéria, elindult a jajgató paláver! Kiderült, hogy a hangadó többségnek csak sír a szája a hajdani szombat délutáni korzózások után, de mihelyt adva lenne a sétáló utca, már fontosabbnak tartja, hogy a banki ügyintézésnél, vagy bevásárláskor ne kelljen tíz-húsz méternél messzebre tipegnie a leparkolt autójától, ami megint egy vicc. (Pont miattuk, a délelőttöket a Fő utcán végigparkolók miatt máról-holnapra én bizony Kanizsán is bevezetném a parkolási díjat. Ahogy Zentán már van. Legalább páran meggondolnák, meddig terpeszkedjen a gépkocsijuk az amúgy is szűk városközpontban. Ott a teljesen kihasználatlan parkoló tér a rendőrség mellett, ahol ingyenesen lehetne várakozni. Lefödné a kapacitást. No persze, egy-egy bevásárláskor, száz-százötven métert kéne oda-vissza gyalogolni. Miért baj ez? Tán a szegedi Tesco, Metro parkolójától a kasszáig nem kell ugyanennyit fáradni? Dehogynem. Néha a többszörösét. Szegeden, Szabadkán is a kívánt butik előtt sikerül mindig megállni? Sosem.)
A Vigadó egy tünet. Komplexen szemlélve a Népkert egyik része. Előbb a környezetet kéne eredeti pompájában visszahozni, azt megtölteni tartalommal, hogy abból reálisan kalkulálva valakiknek megérje a Vigadót üzemeltetni. Erre volt esély: pár éve egy élményfürdő épült volna a park kézilabda pályányi kihasználatlan, beültetetlen, gazos placcán. Mi történt? A politika megfúrta a szép terveket. Négy-öt csenevész cserje, kiszáradt tuja megmaradásának ürügyén, az akkori ellenzék fölpujgatta az embereket és egy lakossági fórumon (ahol ugyanezt elmondtam) süket fülekre talált minden gazdaságilag, turisztikailag, építészetileg megmagyarázott érvelés. Légből kapott környezetvédők rájátszottak a lakosság nosztalgiázó gondolkodásmódjára, és „nem adjuk a parkot!” daccal nekirontottak a nagyreményű terveknek. Nem is lett belőle semmi. Akik meg akkor megtorpedózták a fürdő-projectet, arra hivatkozva, hogy ott kanizsai emberek sétálnának, nyugalomra vágyva: nos, párszor lebiciklizve egyiküket sem láttam. Ennyit az igényekről. Dumálni könnyű. Aztán évekig le sem szagolni a parkba, nem elegáns.
A Vigadó minimum félmillió eurót elnyelne: testvérek között is. Igazából ennek legalább a duplája lenne elég. Ha és amennyiben akadna is beruházó, maximum kaszinót hozna ide. Vagy bordélyházat. Jönne vele a maffia. Tudjuk. Éttermet nem éri meg, diszkót nem enged a közeli fürdő a szállóvendégek miatt. Adjuk oda a civileknek? Igen tetszetős ötlet. De előbb a civilek lakják be az ifit, a művelődési házat, a „partizánt”, a regionális kreatív központot, a pedagógus továbbképzőt meg a jó ég tudja hány hasznos helyiségünk van már, ahol vígan ellenne az a néhány lelkes csoport, amelyik még a köztudott pénztelenségünk ellenére is aktív szeretne lenni. Ráadásul a civilek, legyenek bár nyugdíjas egyesület, dalárda, vagy hagyományőrző fiatalok, bizony nem hoznának kenyeret a Vigadónak. Megint egy újabb, még eggyel több intézmény, objektum fönntartása, fűtése, kifinanszírozása úgy hiányzana a kanizsai önkormányzatnak, mint – már elnézést – szar a zsebbe. Ha meg a művelődés valamelyik ágazatáért újítanók föl, múzeum, közgyűjtemény, levéltár, bármi más céljára áldoznák, ismerve és tapasztalva a helyi mentalitást, a kanizsaiak zöme megint úgy vélekedne, mint az egyszeri háborús hősből lett államfő, aki gyakorlatias ember lévén egy ízben azt találta mondani: „Ha a kultúra finanszírozásáról hallok, menten a pisztolytáskámhoz nyúlok.” Már hallom a kisagyam tájékán a hangokat: azon a Vigadóra fordított egymillió eurón hány és hány munkahelyet lehetne teremteni, hány iskolát, közintézményt fölújíthatnának, satöbbi, satöbbi.
A jelen állása szerint a Vigadó sorsa szimplán gazdasági kérdés.
Három lehetőség adott.
1.  Szánjunk rá irdatlan összeget, de előtte valami grémium adjon értelmes választ arra, mire is használnánk?
2.    Lökjük össze, míg rá nem dől valakinek a gyerekére, és az eltett tervrajzok, dokumentációk alapján, egy szebb jövőben, ha lesz rá mód, építsük föl újra, a régi fényében tündökölve, de már a modern kor követelményei szerint. Hátha addig eszünkbe jut, mit is kezdhetnénk vele.
3.  Hagyjuk a rossebbe, így ahogy van, állag megőrzötten, tető alatt, ameddig teszi, addig bírja. Utánunk a vízözön.

Tényleg: utánunk a vízözön?


                                                                         Pk