AZ IGAZSÁG BÁJNOKAI

 

Ugyan én nem tudom ki milyen szellemi szerepet óhajt betölteni jelen való közéletünk űrtartalmában, ebben a szerbiai száraz huzattól sújtott mindennapjainkban, de sejtéseim azért akadnak. 

Vannak ugye ezek a megint arcoskodó, újból fölmagzó kommunistáink. 

A magabiztos nyomorultak. Mintha nem lett volna belőlük éppen elegünk az elmúlt fél évszázadban. Aztán vannak szép számban a szélről politizálók, a fal mellett lapító bátrak. A közösségi háló labdaszedői. 

Őket erősítik a neofita „civilek”, a sokadszorra nyikorduló szélkakasok, meg azok az újrahasznosított magyarok, akikre ha első álmukból ocsúdva rákérdeznék az eszmei halmazállapotukra, csak pislognának bután, mint a kiszántott vakond. Hamarjában azt sem tudnák pontosan definiálni, konzervatívok-e, kékek-e, zöldek-e avagy kritikai attitűdű progresszívok? Ha értenék egyáltalán, mire is vagyok kíváncsi. Tartok tőle: nem értenék. Noha a közvélekedésük olyan egyszerű, mint a faék, mindig elbámulok rajtuk. Megejtő a naivitásuk.

Olyanok ők, mint a kereskedelmi tévék délelőtti adásidejét kitöltő termékbemutató reklámok. Mint a sokadik hasznosnak hazudott (egyébként teljesen fölösleges) ketyere, amit porcelán mosolyú nők, és színes nyakkendős vigécek rá akarnak sózni a kedves nézőre. „Telefonáljon most, és a fantasztikus, illatos orrpiszkáló készülék mellé ajándékként kap egy zenélő ágytálat, amiben ébresztőóra is foszforeszkál!” „Rendelje meg most ezt a nagyon praktikus és tetszetős fölhúzható hóemberszobrot! Imádni fogja! Kilencféle dallamot tud, és a répája sötétben villog!”

Valamelyik hasonszőrű adásban a múltkor láttam egy masinát. Első ránézésre szobamérlegnek néztem. Egy bikinis modell rálépett, nyomott rajta egy gombot, és abban a minutumban a hölgy párnái vitustáncba kezdtek. Rezgett a teste, mint a kocsonya. Bájosan mosolygott hozzá. Állítólag napi tíz perc zutyulás úgy megtornáztatja az izmokat (meg a hájat), mintha kilométereket futott volna. Állt a nő, rezgett alul-fölül a tömött húsa, a zsírja vibrált, rengett mindene szegénykémnek, és az adás elhitette a sok balga nézővel, hogy kényelemben, semmi munka nélkül is visszanyerhető a fiatalság. Hogy egy-két fertályórányi zötykölődéssel leadható a jóléttel jelentkező hájréteg. Ettől már csak az a nagyobb dőreség, ha fogyasztó tablettákra bízza valaki a testtömegének csökkentését. 

Mégis, ki hiszi el, hogy egy babszemnyi, kémcsőben összetudálékoskodott méregpirulától semmivé foszlik tíz vagy húsz kilogramm fölösleges testsúly? 

Mégis: ki hiszi el, hogy ebben az országban elég egy embernek távoznia a hatalomból és menten helyrebillen a demokrácia, megszűnik a korrupció, és keddről szerdára virradóan már be is köszönt a régen áhított jólét? Valószínűleg ugyanazok vélekednek így, akik a gyanús eredetű tabletták csodatévő ereje, meg a sokadik „imádni való” tornagépezet szintjén reagálják le a valóságot. És most jelezném: ez már csak egy apró lépés a Harry Potter-féle varázspálcába vetett bizalomtól… 

Amióta megejtették a választásokat – kinek tetsző, kinek nem tetsző eredménnyel – földelés nélküli elemek cirkuszolnak szerte a városban. Hirdetik a faék egyszerű igazságukat. Kéretlenül is meg akarják váltani a világot. Szólnék: szemmel láthatóan ez így, ebben a formában nem fog menni. Ahhoz, hogy felelős döntést csikarjon ki valaki, ahhoz, hogy eredményeket mutassanak fel, bizony többre lenne szükség az utcai handabandázásnál. Ahhoz tengernyi munka, szorgalom – és igen! – illő alázat igényeltetik a hőzöngők részéről. Minden más csak pótcselekvés. Teszem hozzá: hallatlanul káros, ugyanakkor, ezzel együtt meddő pótcselekvés.

Mivelhogy Szerbiában – dacára a jól beazonosítható, vesztes alkupozícióban lévő erők jajgatásának – bizony európai mércével is megugrott voksolás zajlott. S bár meglehet, történtek malőrök, a választások jogszerűségét – kivéve a leszerepelt szerbiai ellenzéket – idáig semelyik befolyásos nemzetközi erő, hatalom, vezetés nem kérdőjelezte meg. Minthogy tudjuk, kik és miért szoktak kiabálni.

Ezt csinálták már az amerikai elnökválasztás után is. Ezt akarták a Brexit pofonját követően is.
Újra voksolni, majd megint újra, egészen addig, amíg az urnazáráskor nem az őnekik tetsző eredmény születik. Így könnyű demokráciát játszani.

Sértődötten ordítozni, huhogni, mert az istenadta nép nem őket hozza győztes helyzetbe.

És nagyon megkérném, hogy ne jöjjön nekem most senki a szólás szent szabadságára hivatkozva. 

Az addig szent és addig szabad, amíg egy valós diktatúra ellen használják. Addig számít bátor tettnek a nyílt színi politizálás, vagy akár az utcai demonstráció. Plurális alapú demokráciákban viszont a közterületen lázongani, a fennálló, többségi akaraton nyugvó törvényes rend alapjait aláásva törvénytelenségre buzdítani, már nem ilyen dicséretes, és pláne nem akkora fegyvertény. 

Tudom miről beszélek, hisz az átkosban se nem egyszer, se nem kétszer tömegbe verődve magam is tüntettem. Veterán békétlennek számítottam úgy idehaza, mint odaát, Magyarországon. Mondjuk, akkortájt nagyítóval kereshettem volna közöttünk a jelen idők síppal-dobbal nádi hegedülő „forradalmának” vezéralakjait.  Kantáros kisgyerekek, kislányok (sem) voltak még. Aztán tizenöt éves fruskaként, első Otporos trikójukat megszerezvén valahogy menten rájuk tört a küldetéstudat. Most ők, ez a diktatórikus buliról lemaradt kompánia hirdeti, hogy jobban tudják. 

Hát persze! 

Mark Twain is írt egyik szatírájában egy „távolba látó” emberről. A főúri kastélyban egy zseniális jós – noná, nem ingyen! – mindig megmondta abban a pillanatban éppen mit csinál a frankok királya, egy neves hölgy éppen mit művel és kivel, vagy a török császár éppen mivel foglalatoskodik. Ájuldoztak a látnok tehetségén. Az senkinek nem jutott eszébe, hogy rákérdezzen a szélhámosra: vajon a tőle három lépésnyire lévő úriember, ugyan hányat mutat a háta mögött az ujjával? Ahogy a megszégyenült, még hangos szerbiai oppozíciótól sem kérdi senki: ugyan, ők mégis hogy képzelik a holnapot?