2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2017. február 21., kedd

FEBRUÁR IDUSA

Leírt szösszeneteim a világ dolgairól


Jobboldali szkíta vagyok.

Évértékelő

Nem tudom melyik humorista mondta – talán Hofi? –, hogy legszívesebben annak a tévés meteorológusnak a helyében lenne, akinek rendre a tegnapi(!) időjárást kell fölmondania, kicsit analizálnia. Hát ez nem kunszt. Ez jutott eszembe, amikor Orbán Viktor hagyománnyá vált évértékelője után belehallgattam a politikai elemzők vitaműsoraiba.

Némelyik közismert ellenzéki politológusnál ez a csúsztatott időgyűrű ugrálhat ki-be, valahányszor elemeznie muszáj a világot és Magyarországot. Unalmas, semmitmondó, tegnapelőtti fölismerések, szép csokorba szedve. Télvíz idején, pokrócba bugyolálva, mint a rajzfilm-béli Károly bácsi a Frakk kutya mellett, szunyókálva nézem, fél füllel hallgatom az okoskodásukat. Hüledezek rajta mennyire közhelyesek, mennyire monomániásan szimplák. Kétségbeesetten pont az ellenkezőjéről akarják meggyőzni az embereket, mint amit azok láttak, amit tapasztalnak. Tudják, ha valaki – kvázi – úgy zsákmányol ki engem és a családomat, úgy lopja a pénzt a zsebemből, hogy közben egyre könnyebb az életem, van jövőképem, nő a bérem, csökken az adósságom, akkor nehéz fölszítani magamban a haragot. De hát ezt nem akarja érteni a sok beltenyésztett pesti liberális. Nekik annál jobb, minél rosszabb. Ej, de furcsa lehet ennyi daccal ébredni-feküdni!

Armageddon!

Mélabúval a hangjában Pityinger László “előadóművész” – alias Dopeman – közölte a nagy nyilvánossággal, hogy befejezi rapper-énekesi karrierjét. Helyette politizálni szeretne. Tudják, ő az a malacképű, mocskos szájú botrányhős, aki a jelenleg regnáló magyar miniszterelnök fröccsöntött szobrát szétrugdalta, a szobor fejét megtaposta egy ellenzéki tüntetésen, ami máig viszi a pálmát a rendszerváltozás utáni legundorítóbb magyarországi demonstrációk listáján. Még az eszmetársai is elhatárolódtak tőle. Ezért villant át rajtam: jobb lenne, ha Dopeman a szuszogást fejezné be... Na de ne legyünk kegyetlenül telhetetlenek! Már az is dicséretes önismereti értékítéletre vall, hogy magától megszűnik, hál'Istennek! Marad helyette éppen elég ripacs, pozőr, aki betölti majd a piaci rést, amit Pityinger elvtárs maga után hagy. Nem fog hullani a könnyünk utána! Bánja a kánya! Már eddig is inkább miatta sírtak, mintsem érte. Szegény szüleire gondolok – elsősorban.

 Közbeszéd és ami mögötte van

Ha becsületesen és tisztelettel élni azt jelenti, hogy ne kifogásoljunk a közfölfogás szerint tabunak számító necces tartalmakat, akkor azt hiszem, nem lehet, de nem is kell mindenkivel becsületesen és tisztelettel élni. Különösen azokkal nem, akik nem élnek becsületesen és tisztelettel másokkal, vagyis velünk. Akik mindenhol és mindenkivel csak a saját igazukat szeretnék elfogadtatni. Természetesen a szabadelvű demokráciára hivatkozva... Az összekacsintó, rejtjelzett félelem- és hangulatkeltés különösen sunyi műfaja a politikailag korrekt beszéddel hadakozóknak. Visszaélés a nyelvvel, a szavakkal. Attól tartok, egyáltalán nem az a liberális tolerancia, ha elfogadjuk véleményként a politikailag korrekt, kipúderozott beszédet, és szétmaszatolt fogalmakat használunk helyette. Nem. Világos szavak kellenek. A gazembert lehessen gazembernek nevezni. Nehogy már az áldozat neve kiírható legyen, a gyilkosáé meg nem! Ugyanezzel a lendülettel el kell nyesni minden olyan kisérletet, ami arrafelé noszogatná a közéletet, hogy finomkodva körbeudvaroljunk témákat, csak azért, mert valakiknek rosszul esik hallaniuk, hogy vannak elégedetlen hangok és vannak hibák – közösségiek és emberiek egyaránt –, amiket tűpontosan látnak az emberek.

Fegyverbarátság Szerbia és Magyarország között

Hangos a jajgatók kórusa.

Sorkatonaság lesz megint Szerbiában, sikoltoznak.

Amikor némileg sikerül megnyugtatóan cáfolni a híreszteléseket, már újabb dolog csípi a szemüket azon honi magyarjainknak, akiknek mindennél többet érne egy jó kis balhé a szerbek és miközöttünk. Noha demokratának, megengedően faszának mondják magukat, mégsem tetszik nekik a nagy békesség. Most azon habognak, hogy a szerb haderő együttműködik a magyar honvédséggel. A KFOR keretében Koszovóban állomásozó magyar egységek révén eddig is volt katonai együttműködés a szerbekkel, még ha nem is olyan látványos módon, mint ezek után a jövőben tervezik. Hiába, hogy Koszovó (elvileg) függetlenedett Szerbiától, de az utánpótlás, a kémelhárítás, az odavezető logisztika biztosításán keresztül kismillió szálon folytat párbeszédet, napi szinten együtt gondolkodik a két hadsereg. Különösen mostanában, hogy a szerbiai határvédelemben a szerb speciálisan képzett alakulatok is részt vesznek: lásd – migrációs válság. Igaz, azok az egységek jobbára különlegesen kiképzett, állig fölfegyverzett, páncélozott gépjárművekkel fölszerelt csendőri osztagoknak vannak titulálva. De mindenki tudja az igazat: bolond lenne a szerb, ha pont az albán szakadárok ellen – akik miatt most is nettó háborús zóna az a régió – a közönséges oldalfegyverecskével, gumibottal ellátott rendőreit küldözgetné elhullani, hogy tovább gyarapítsák a szerb katonai múlt dicsőségére a hősi halottjaik listáját.

Ennyire azért nem szeret háborúzni egyik nép, így a szerb sem. Senki épeszű nem megy puszta kézzel a golyószórók, gránátok ellen. A másik ok, ami a magyar félnek kedvezően hat, és szerintem ez a nyomósabb érv: a szerbek köztudott orosz barátságán közvetve Budapest is szorosabbra fűzheti kapcsolatát a moszkvai hadvezetéssel. Magyarán – nem kell betojni a NATO halljakendjeitől. Ha van különutas magyar EU politika, legyen unortodox magyar NATO tagság is. Ne már aki nem lép egyszerre szinten embargózza mindenki az oroszokat, bennük látva a legfőbb ellenséget! Pláne úgy, hogy nyilvánvaló: az embargó a politikum verdiktje, eléggé elvtelen és mások is kijátsszák. (A német gáz direktben Oroszorsszágból érkezik. A német gáz már annyira demokratikus, hogy szinte inhalálható. Az orosz nem. Az – ha egyenesen mi kapnánk – menten antidemokratikus, diktatórikus szagú lenne. Zárójel bezárva.) Visszakanyarodva a fegyveres testületek összehangolt akcióira. Ha évente pár száz magyar és szerb katona, meg a tiszti kar egy-egy közös hadgyakorlat után babgulyást akar enni, hát tegyék! A magyar jelenlét eddig is erős volt a Balkánon. Boszniában, Macedóniában is állomásoznak honvéd egységek. Nem beszélve arról, hogy egy ideje a Balti-tengertől az Adriáig a magyar légierő Gripen vadászgépei ellenőrzik a légteret. Súlyos órabérekért, de másoknak még így is megéri. A magyar repülősöknek meg végképp. Ha ez jó minden félnek, akkor ezt kell csinálni! Haladjon a karaván, mindenki teszi a dolgát. A kutyák hadd vakogjanak! Nekik meg az a dolguk.

2017. február 9., csütörtök

KÉT PÁRBAJOM TÖRTÉNETE



Ahogy egy történet, úgy szokott a párbaj is kezdődni. Előbb egy valaki, aztán kettő kell hozzá. És ha a harc elcsitultával bizonyosságot nyer a teremtett igazság, valószínűsíthető: a végén az is megmutatkozik.
Akkoriban történt velem, amikor még nem volt kedvem elbújni az élettől. Akkoriban az esőcsöppek még megtalálták a homlokomat, még lendületből ugrottam át a Sárga Árkot, hibátlanul süvöltöttem zendülőként az igazamat, miközben a semmit is képes voltam átölelni, és minden arra járó szellő megfújt. Akkoriban érzéki, érzékletes volt, amit kézzel foghattam. Rózsaszín sünkutyának láttam a bogáncsot, nyári estéken pedig meghallottam a hegedűszót a Tisza tükre fölött, míg a vízben a hold kinyalt ábrázata mosakodott. Álmodni sem kincsekről álmodtam, hanem – lecsupaszítva a metafizikai okoskodásoktól – csodálatosan egyszerű dolgokról. Vértezet nélküli éltem. Hajlékonyan, alkalmazkodón, ám egyúttal vadul, szikáran, igénytelenül, mint a kanális menti nádszál, mint egy harci ösvényén járó pőre indián. Nem is észleltem az időt, mert az idő örökkévalóságból volt. Azt hittem mindig így marad. Kétszer kellett párbajoznom, hogy ráébredjek: tévedtem. Nem is akárkik voltak az ellenfeleim. Először az ördöggel vívtam. Aztán kisvártatva magával az Istennel.




Párbaj az ördöggel

Hiába unszoltak, hogy maradjak: nekem mennem kellett. Tóthfaluban egy csoportos foglalkozáson vettem részt. Két nap után fölismerve és ráunva a pszichodráma és a közöttem lévő kacagtatóan gyászos kapcsolat értelmetlenségére, faképnél hagytam a társaságot. Különösebb gorombaság nélkül tettem be magam mögött a paplak ajtaját. Már szuroksötét estébe hajlott az idő. Tán október, vagy tán november lehetett. Azt bizonyosan tudom, hogy péntek volt. Meg tizenharmadika. Gyalog vágtam neki az útnak. Rögtön a falu szélén találva magamat arra a pókfonál dűlőútra fordultam, aminek irányába Oromhegyest sejtettem. Annak a dűlőútnak a rideg sötétszürke szalagja vitt vakon az őszi éjszakába. Nem én léptem rá, hanem a dűlő mászott oda a talpam alá. Egyre csak noszogatott bele, egyre mélyebbre, a lappangó ismeretlen körösztül-kasul irdalt szántásaiba. Csak az otthagyott kukoricaszár levelek száraz zörgése kísérte lépteimet, miközben a szutyok felhők között a tűpontnyi csillagok szenvtelen, szűkülő szemmel néztek odaföntről. Vállamra, a nyakam köré guzsalyasodott az éjszaka. Furcsa hangulat kísért. Elborult kedvem mögött is érezni véltem valami megmagyarázhatatlan feszültséget. Ma már pontosan tudom, ez volt az előjáték. A nyitány. Akkor lejtette el mellettem első, gonosz boszorkánytáncát a magány, mert az elkeskenyedett úton egy hirtelen érkező jegeces fuvallat a lábam előtt megkavarta az aszott kórók maradványait.  Bukdácsolva, meg-megállva, srégan-körösztben ütemtelenül zizegett el előttem egy barlangó. Finom csontok módjára zörögtek szikkadt tövisei. A rét korompalástjába burkolózva sunyin osont tova, mint gonosztevő, aki a Megfeszített tüskekoronáját viszi a hóna alatt. Jócskán a semmi közepén jártam. Körülöttem csönd, a falvak fénye elhalt. Éppen megbánni készültem, hogy nem a kivilágított aszfalton eredtem haza, amikor utamat állta valami. Feketéllő, moccanatlan, óriási, élő – valami. Egy zöldesen foszforeszkáló szempár nézett rám merőn. Megtorpantam. Hirtelen meghallottam a szívem dobogását, éreztem, mint kezd kidagadt nyaki ütőerem lüktetni. Az ördög egy hatalmas sötét kutya képében állt előttem. Bizonyos voltam benne, nem ereszt. Itt, a kútmély őszi éjszakai dűlőúton pirkadván csak vérnyomok, rongyos cafatok maradhatnak belőlem. Az ördög meg csak állt, és nézett. Nem morgott, nem mutatta a fogát. Szemének húgysárga tüze gonosz volt, pengeéles, alattomosan zord. Csak egy pillanatig várt, a tekintetével szinte azonnal támadott, mert a föllobbanó íriszében egyszerre megláttam magamat, s már döfte is belém a legkegyetlenebb életképeket, bizarr összevisszaságban. Részvétlen alapossággal szúrt. Egytől-egyig a jövendőmről szóltak azok a képek, s én szöges bottal böködött kígyóként vonaglottam attól a fájdalomtól, amit az a sátáni nézés látomása nyársalt belém. Láttam magamat. Az összes bekövetkező kudarcomat, hazugságaimat, sorrendben a majdani elkárhozásaimat, az egyedüllétet, a férfi-őrületet, a ruhátlanul viselt gyengeségeimet, megannyi csalódásomat, a hitevesztettséget, és akkor a hiábavalóság sajgása végighasított a lelkemen, szívszakadásig szökellt föl bennem a bizonytalanság rémülete, láttam a kivetettséget és az elszalasztott lehetőségek sokaságát, a tovatűnő reményeket, a hamut, az üszköket, a végzetet, az elsorvadását mindennek, ami miatt érdemes léteznem. Gyilkos csörte volt. Hangtalanul, tátott szájjal bámultam rá. Reszkettem. „Ha tovább mégy, ez lesz” – vágott végig rajtam irgalmatlan tekintetének pengéje – „Fordulj meg, eredj vissza. Még megteheted” – sugallta a nézése. Hullamerev percek múltak. Az ördög kivárt. Én pedig öntudatom határán egyet léptem előre. Aztán még egyet. Arra sem emlékszem, hogy került mögém az ördög, mikor kezdtem futni. Mint az elméjét veszejtett, hangtalan sikollyal szaladtam az őszi éjszakában, Oromhegyes irányába. Az eszelős iram végén levegő után kapkodva roskadtam térdre, amikor a távolban előparázslottak a falu fényei. Hidegek voltak azok a fények. Hideg, acelos tüzűek. Hideg tűzben fogantak, mint akkor és ott a lelkem.

Párbaj az Istennel

Kishomokon megraktuk az összes kosaramat cseresznyével. Ingyen volt, csak szedni kellett a fáról. Odafelé még a nyári nap meleg szalmaszálakkal cirógatta a zölden hintáló Járást, és a felhők pólyája mögött olyan kék volt az ég, mint az újszülöttek szeme. Aztán minden megváltozott. A púpozásig teli garabolyokat iparkodtam a biciklin elrendezni, mert váratlanul Bánát felől idő készülődött. A vihar előszele percek alatt erősen komorra piktorolta a látóhatárt. A veszedelem sötét falkája dagadt az ártéri erdők csíkja fölött, mikor a Kanizsára vivő dűlőútra kanyarodtam. Fújt a szembeszél, egyre taszított vissza. Dühöngtem, szidtam mindenkit és mindent. Zötyögtem a biciklin, nyögtek a fém eresztékek a túlsúly miatt. A csurdultig pakolt kosarak fonadéka nyikorgott, ám mindettől félelmetesebb hangként kísért a moraj, az odaáti hörgés. Ügyetlenül csellengve tekertem a pedált Kanizsa irányába, közben folyton kelet felé pislogtam, ahol már villantak az első mennykövek. Mind hangosabb csattanásokkal érkezett az égiháború. Nagy igyekezetem figyelmetlenné tett: egy traktor vájta, keményre száradt keréknyomba megakadt a drótszamaram első kereke, s én kosarastul, biciklistül elterültem a kaszvadt puszta közepén. Páni félelem fogott el. A tiszta, mosolygón piros cseresznyehalmazból tessék-lássék összekapartam, amit kapkodva bírtam. Lett is egy rakás poros, sziksóval hintett ütődött cseresznyém, de nem bántam. Csak hazajussak. Ám hiába pedáloztam kettőzött erővel: utolért a vihar. Mintha dézsából öntötték volna. Beletörődtem. Pillanatok alatt fölázott a dűlő. Káromkodva, csüdig cuppogva toltam a biciklit a jócskán megfogyott rakománnyal, amikor a legnagyobb kosaram megadta magát – leszakadt a füle. Megint szanaszét gurult minden! Ez már túl sok volt. Félrerúgtam a biciklit, fölmarkoltam amit értem, és tajtékzó időben tajtékzó haraggal, két kézzel dobálni kezdtem a cseresznyét a magasba, s üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért: „Nesze Isten! Nesze! Akkor egyél cseresznyét!” Röpült a villámló égboltnak és hullott alá a sok piros gyümölcs. Hajigáltam fölfelé, teljesen kivetkezve magamból. Vívtam reménytelen küzdelmemet az Istennel, aki láthatatlan maradt, mert akkoriban rajta kívül sok minden iránt vaknak bizonyultam. Tomboltak az elemek, tomboltam én, úgy őrjöngtem, hogy sistergett belőlem a harag. Aztán megfáradtam, ahogy a nekivadult idő is lassan elcsitult. Mint a vert sereg, átázva-fázva, üres garabolyokkal toltam a biciklit. A nyári napnál gőzölgő pocsolyákat kerülgettem. Holtfáradt voltam, és üres, megszomorodott, akár a kosaraim. A város peremére érve az első utca sarkán letámasztottam a biciklim, majd a fal mellé rogytam, és meredtem bután magam elé. Lógott még a gondolatom is. A nagy bánatban árnyék vetült rám. Az Istennek a lábait láttam meg először. Gumipapucs volt azokon és nagy, lecsempült, fekete keretes lábujjkörmei voltak. Emelvén fejemet végigmászott tekintetem a viseltes vászonnadrágja szárán, a madzaggal kötözött derekán, a kigombolt kockás ingjén. Ősz szőrszálak kunkorodtak a mellkasán. Az Isten fanyar vénember-szagot árasztott, mert egy borostás, kopaszodó kisöreg állt előttem. Ráncaira, inas nyakára, a cserzett bőrének a redőire finom por és izzadtság párája tapadt. A fülei elálltak. Lógott a göbös keze, a baljában ócska, piacra járó műbőr szatyrot tartott. Ráérős, tűnődő szemmel gusztált, mint akinek már nem sürgős, és én semmit sem tudtam neki mondani. Kutyorogtam előtte, megfogyott dicsőséggel, mire az Isten a táskájába nyúlt, kivett belőle egy almát, és a kezembe nyomta. Fogtam az almáját, ő pedig elkrosnyogott az alvégi kis házak tövében, mígnem egy kisköz sarkán befordulva örökre eltűnt a szemem elől.

A két eset túl régen történt. Aztán, szinte észrevétlen fölgyorsult az idő. Visszaemlékezni rájuk ma olyan érzést hagy maga után, mintha egy olvasott regényből kimaradt volna néhány nagyon fontos fejezet. A lapokat is kiszakította valaki, a kötözött ívek cérna férce szabadon lóg. Pótolhatatlan, ami odalett.
 


                                                                                             Pósa Károly




2017. február 8., szerda

SZNOBRIADÓ




Az alábbi írásom a JÓ REGGELT VAJDASÁG internetes portálon jelent meg, 2017. február 2-án, pénteken*. (A linkre kattintva az eredeti szöveg olvasható.)

Réges-régen, a nagyon távoli múltban, amikor a férfiak szex előtt még kiglancolták a cipőjüket, a garázdának adott pofon nem számított rasszizmusnak, vizet csak a jószágok ittak, mert mindenki más borral élt, és magyar dacból még a katolikus papok is Kossuth-szakállat növesztettek – senki emberfiának nem kellett megmagyarázni, mitől tél a tél, és hogyan kell rá fölkészülni.
Akkoriban már november végére is menetrendszerűen érkező hó porolt a lovak lába alatt. Azon siklott a szánkó, attól kezdődően vették igénybe a batár helyett. A divat is alkalmazkodott a valósághoz. A nőknek prémes kucsmájuk, irhabundájuk meg finom szőrű muffjuk volt, és minden leírt szó azt jelentette, amit egyébként jelentenie kell, nem illett gonoszul vihorászni a mégoly kézenfekvő allúziókon sem. Közakaraton a pórnéppel, cérnazokni helyett az úriemberek is kapcába csavarták a csizmás lábukat. Alaposan megnézték, és bizonyára tűnődőn elsajnálták volna azt a nyegle ficsúrt, aki – mint napjainkban szokás – a januári mínuszokban is csak vékony tornacipőben mászkál a flaszteron. Szegény gumitalpú hülye – súgtak volna össze a háta mögött – nem telik neki rendes lábbelire… Ahogy a kisasszonyok sem hajadonfőtt, leheletnyi, áttetsző macskanadrágban, szügyig lecipzározott, vesékig sem érő dzsekikben libegtek a fagyos szél karistolta utcákon, mert kinőve a gyorsan hátrahagyott tinédzser kort egyikük sem akarta volna meddő nőként, időnként véreseket pislantva leélni a hátralévő éveit. Nem. A lányok vigyáztak a női mivoltukra. Miután asszonyokká gömbölyödtek, rendesen férjhez mentek, majd szültek. Ritkán egyet, annál sűrűbben több gyermeket. Utána puha szavú anyákká lettek, majd beleőszültek az életbe. Ám ezernyi ráncuk, minden hófehér hajszáluk egy-egy gyönyörűséges tanúságtétel volt arra, miként kell életet adva, majd mindezt megkoronázva önzetlenül a létezést továbbadni. Értelemmel, és ami ettől fontosabb: érzelmekkel áthatva.
Volt tehát ennek a megrostált torkú időszaknak bája, de fegyelme is. Ingyen bugyogott a világba az ég által emberre testált szabad akarat. Ugyanezen fölsőbb szándék szabta meg az áthághatatlan korlátokat is. Szabályok mentén, összhangban a természettel éltek eleink. Szigorú rendet tartva.
Ma meg? Némelyik városi ember elernyedt szívvel, könnybe lábadó szemmel áll meg egy cserépkályha előtt, ha valódi, lobogó tűz pilácsát látja benne. Milyen meleg, milyen emberi! – sóhajtozik vágyódón hozzábújva akinek – lehetséges –, megadatott ugyan a távhőszolgáltatás, a padló- vagy a falfűtés kényelme, de ugyanakkor annak  az összes kiszolgáltatottságával, az otthontalanságával, a lebutított személytelenségével is muszáj együtt élnie. Biztos akad majd, aki az emlegetett városlakótól, a tömbházakba préseltektől elirigyeli a megspórolt munkát – amit a hagyományos fűtéssel óhatatlan végez az ember –, vagy valaki netán tamáskodva olvassa a soraimat. Az ilyeneknek azt tanácsolom, hogy emlékezzenek vissza: melyik borjúpörköltet ették szívesebben? Amit gázon, lábasban rottyantottak ehetőre, vagy amit bográcsban, faágakból rakott lassú tűzön, majd parázson főztek puhára? Nincs több kérdésem. Még ha sántít is, a hasonlat hasonlat marad.
Napjainkban hovatovább szégyen melegen öltözni. Megmosolyogják a kucsmás járókelőt, az egyujjas irhakesztyűt viselőt. Öregít, huhogja a sok tudálékos. Parasztos, heherésznek. Lehet, tényleg nem a legújabb módi szerinti. Tél derekán, a hétköznapi teendőink közben mégsem a mediterrán divat kéne hogy szempont legyen, hanem a célszerűség. A külvilág iránti tetszelgés megfelelési kényszerének a luxusa maradjon meg a hányavetibb, felelőtlenebb nyári hónapokra. Most a január parancsol. Itt toporog és hamarosan a február fogja diktálni a tempót, megmondja – milyen időközönként kell kimenni a fészerbe, a kazánházba, a kemence szájához. A gázkazánok hőfokszabályzója a legderekabb pszichológustól is pontosabban mutatja majd, kinek milyen a kedélye. Ha február végén is éles, cifra nótát fütyül a gázóra, attól nemhogy vidámabb, hanem egyenesen szomorúbb lesz a ház gazdája. Elvégre az ő kontójára húzzák a muzsikát.
Az idei tél fölmondatja velünk a régen elfeledett leckét. Hosszú ideje nem volt ilyen zegernye a január. Készpénznek vette a jónép: tényleg itt a sokat emlegetett globális fölmelegedés. Ha három éve nyolc köbméter bükkfával kihúzta egy háztartás, utána hét vagy hat és felet is elégnek ítéltek egy szezonra. 2017 telét meg spórolósan öttel várták. Hátha, ugye… Ilyenek vagyunk, emberek. Néha okosak, de az esetek többségében a XXI. században is kifog rajtunk a természet. Hiába simogatta a sokaság az okostelefonokat. A facebooktól sem lett odabent melegebb. Ezúttal visszacsókolt a tél, csak úgy kéklik tőle a homlokunk. Egyesek a tűzifát, a szenet aranyárban is megfizetnék, de a fatelepek kiürültek. Hol lehet tűzrevalót találni? – írják, sikoltják most kétségbeesetten a közösségi üzenő falakra. Hogyhogy hol? Hát az erdőben.
Még tavaly is, télidőben párszor, ha egy-egy a rozoga kerékpárján erdei rőzsét tologató megszorult lélek a szemünk ügyébe akadt, menten ágaskodni kezdett bennünk a felsőbbrendűségünk önérzete. Bezzeg míg nyár volt, nem járt fát szedni, nem gyűjtött, nem köbözte rakásra a télirevalót! Most didereg! Most kínlódik, hogy a nedves putrijába életet csiholjon – süvöltött belőlünk a jóindulat. A mesebeli szorgos hangya nyugalmával könnyen osztottuk az észt.
Láss csudát! Nem múlt el egy év, hetek óta egyvégtiben iringál a hátunkon az acelos idő, s ahogy a csonttá dermedt talajára visszaránt bennünket a realitás, immáron mi is oda jutottunk, hogy megfogyott melódiájú, szomorkásra hangolt tücskök gyanánt csak egyet tehetünk.
Lessük az engesztelő jobb időt.

2017. február 4., szombat

AMIT SZABAD MOHAMEDNEK, NEM KÉNE OROMHEGYESNEK

Az alábbi írásom a JÓ REGGELT VAJDASÁG internetes portálon jelent meg, 2017. január 31-én, kedden*. (A linkre kattintva az eredeti szöveg olvasható.)

Fotó: Domonkos Tibor
A nagyszerű tollú, sziporkázón szellemes Karinthy egyik legtöbbet idézett mondása: „Humorban nem ismerek tréfát.” Van ebben egy adagnyi önérzetesség, kétségtelenül. Ugyanakkor kitűnik belőle az a fajta csendes elfogódottsággal elegy alázat is, ami a kirívó szellemével, a zsenijével tisztában lévő igazi művészembert minden időben jellemezte. Az olyan meglehetős gyakorisággal humoristának titulált, ám világirodalmi igénnyel alkotót is, mint amilyen Karinthy Frigyes volt.
Hogy a humor gyilkos fegyver, az közhely. Az is egy triviális frázis, hogy a fegyver nem mindenki kezébe való, mert kétélű lehet, mert veszélyes: olykor visszafelé sül el, és pont a használóját találja telibe. Más esetben visszaível, s mint a bumerángnak szokása, a mívelőjét csapja kupán. Éppen emiatt nem ajánlott erőltetni a humort. Van, akinek jól áll, megy az ilyesmi – van, akinek meg nem. Balla Lajos - Laci – sajnos a taglalt eset mutatja majd – besorolt az utóbbiak közé.
Egyébként az oromhegyesi polgármester ezen megbocsátható hibáján túl nem nevezhető szimpla karakternek, pláne nem vádolható a szürke semmitmondás, a sótalanság vádjával, hisz elég színes személyiség ő ahhoz, hogy a kortársait, az ismerőseit időnként még most is lenyűgözze, vagy a pályája megírására vállalkozó gyanútlan életrajzírója majdan véresre karmolja magát miatta. (Tán nem származik baja belőle, ha pöttynyi elismeréssel szólok róla. Nem akarnék Piszkos Fred módjára úgy dicsérni, hogy közben retiráljon tőle a jelenlegi környezete.)   
Bő negyed százados ismeretségünk valahol az újvidéki Napló hetilap indulásakor kezdődött. 
Tudjátok gyerekek, az volt az az időszak, amikor a polgári engedetlenség, az ellenzékiség még tényleg életformának számított. Veszélyekkel járt: a diktatúrával szembehelyezkedők a nevüket vállalva, valós közösséget alkotva, sokszor a rendőri erőszakkal szemben, mintegy „élesben” tették a dolgukat, nem pedig – ahogy ma szokás – a közösségi oldalakon, virtuálisan hőbörögtek a legitim, demokratikus keretek között megválasztott hatalmi formációk ellen. 
Kicsit más dolog volt a milosevityi rendszerrel ujjat húzni, mint manapság pártpolitikai indíttatásból anyázni a másikat. Publikálgattunk vad dolgokat, szamizdatoztunk, szervezkedtünk, tüntettünk, Otporoztunk. Mentségünkre szolgáljon, hogy fiatalok, idealisták, hányavetiek voltunk. Nem számított. Internet sem volt. Néha még áram se. Ofszet volt, meg kincset érő sziták. Kicsit keserű szívvel gondolok arra, hogy az akkori Naplóba írni-rajzolni egyféle rangot, de legfőként felelősséget, kurázsit jelentett. 
Nem ragoznám tovább. Ugyan minek? Hencegésnek tűnne. 
Viszont egy nagyon izgalmas kérdésként többször fölmerült bennem: azokban a bolond ’90-es években hol a nyavalyában volt a manapság demokráciát sirató középnemzedéki értelmiségünk java része? Az egyik kezemen megszámolhatom azokat az akkoriban vállaltan a háborús rezsimmel opponáló délvidéki magyar intellektuális elitünket képviselő közéleti személyeket, akik manapság a jugofil, szabadelvű peremektől a szélsőjobbig oly előszeretettel döngetik a vajdasági magyarság asztalát. Ha az a válasz, hogy rajtuk kívül a többiek kimaradtak a buliból, mert éppen családot alapítottak, mert munkába álltak, mert frissen diplomáztak, netán tanultak, akkor sincs magyarázat arra, hogyan sikerült a vészterhes időkben elaltatniuk a mára heggyé dagadt igazságérzetüket? Hol a fenében volt huszon éve a tenni akarásuk, és mitől táltosodtak meg az utóbbi egy-két esztendőben? Mondjuk 1994-ben, feleennyi szenvedéllyel, amivel most ócsárolják a rivális politikai közösséget, mindannyiunk tiszteletétől övezve mára igazi tekintélyekké magasztosulhattak volna. Valahogy mégsem vágytak ilyen babérokra. Kényelemből, óvatos számításból kivártak? Nagy a homály, sejteni lehet, tudni nem. Csak azt tudható, hogy Balla – dicséretére legyen mondva – ott volt a sűrűjében. Mi több: nagyon ott volt. Bírtuk egymást. Én fölnéztem rá, mert sütött róla – nem egy hétköznapi figura. Belevaló, közösségi ember mivoltához kétség sem férhetett. 
Azóta, ahogy az öreg indián mondaná: sok tél és sok nyár múlt el. Láttam, megtapasztaltam ezt-azt. A Balla Lacival meg úgy vagyok, mint a magyar-angol meccs 6:3-jával. Szép volt, dicsőséges idők voltak – de elmúltak. S bár lehet nosztalgiázni, annak ígyesen a mához vajmi kevés köze lenne. 
Akkor az volt. Most meg ez van.
Amióta piszkos körmű kezek klónozták egyetlen napilapunkat, s lett ez a szabadnak mondott internetes férc, időnként ráfutok egy-egy Balla Laci által írott szövegre. Mivel a honi aktuálpolitika zsizsegése nem hoz lázba, inkább csak átfutom a vonatkozó cikkeket. Ha a szerző és a cím ígéretes, eredetibb, akkor a közétett anyagot végig szoktam olvasni. Így abszolváltam az Amit szabad Mohamednek, szabad-e…? - írást, Balla jóvoltából. 
Leszögezném: az égvilágon semmi bajom vele, ha valaki az ellenérdekelt pártot bírálja, szidja, vagy szarkasztikus tartalmak révén apprehendálja. Szíve-lelke rajta, törvény- és Isten adta joga. Az sem érdekel, hogy a belgrádi kormány milyen propagandát folytat Koszovó ügyében. Ha már itt tartunk: nem hinném, hogy 2017-ben Szerbiában ez lenne a legégetőbb probléma, azt meg végképp, hogy egy vasúti szerelvényre ragasztott molinóval világpolitikai játszmát lehetne nyerni. 
A vonatos példánál maradva: a hagyománnyá vált Csíksomlyóra induló zarándokvonat lényegesen ízlésesebben, ugyanakkor egyértelmű, karakán képi üzenettel szokott Budapestről elindulni. Ez már döfi! Szavuk sem lehet a románoknak. Sosem hittem, hogy ha valaki Nagy-Magyarországos trikóban feszít, attól jobb lesz a székelyföldi magyar iskolarendszer. 
Az viszont mély meggyőződésem, hogy fölösleges, ízetlen tréfálkozással ártani lehet a jelenleg csaknem barátinak tudható magyar-szerb kapcsolatoknak. Mert a szóban forgó ügyetlen írás meglehet, fricskának szánta az örök ellenzéki Ballánk, és a szerb politika irányába célzott, ám hogy mégsem Belgrád érzi találva magát, hanem a délvidéki magyarság, meg velünk együtt az odaáti magyar kormány – nekem bizony elég visszatetsző. Már a megengedő jóindulatunk is kevés ennek a kimagyarázására. Balla a semmiből csinál valamit, ami megint csak nem lenne gond. Ha szórakoztatja… De a Balla-féle humor(talanság) sima provokáció, amiből sem neki, sem másnak haszna nincs. A cikk apropójaként szolgáló szupervonat illusztráció igénytelen photoshoppos kollázs mivoltára nem térnék ki. Esztétikai kérdés. Az ennyire pocsék vizuális megjelentés eleve minősíti a poén ötletgazdáját. Kár, hogy Balla Laci még tett rá egy lapáttal, és viccesnek szánt, amolyan hírcsárdás írást kanyarított hozzá. Muszáj ezt? Az olyan régi motorosok, mint a Balla, tudhatná, hol van egy társadalomnak az ingerküszöbe. Nem biztos, hogy ha izgágán olajat önt valaki a tűzre, a szeretet lángja fog föllobbanni. Sőt. Attól, hogy Mohamed megtehetett valamit – ami neki(k) balul sült el –, attól a hegy még marad a helyén. Lavinát pláne nem indít. 
Tudtommal felelős körökben, egyik magyar érdekképviselet részéről, semmilyen szinten nem téma a területi revízió kérdése. Hogy a fejekben igen? Az, más lapra tartozik. 
Akiében. 
Meglátnám, ha tenni kéne érte, ha tényleg adódna egyszer egy történelmi pillanat, hányan szökkennének az első szóra, hányan mernék a hangjukat hallatni? 
Költői a kérdés, fentebb már megadatott rá a válasz.     
Van amikor nincs de.

Pósa Károly
       



2017. február 2., csütörtök

TÜSKEBEREK



Járás, rajzom

 A Tüskevár és a folytatása, a Téli berek minden idők egyik legsikeresebb magyar ifjúsági regénye. Letehetetlenek. Sokadszorra elolvasván is találok bennük valami szépet, újat, addig föl nem fedezett apróságot. Hála Fekete Istvánnak, ennek a zseniális írónak, akit a magyar irodalmi kánon a kommunista kísérlet négy évtizedében sajnos beskatulyázott.
A
z akkori gyalázatos cenzorok az olvasóknak merő fondorlatból kizárólag a fiatalságnak szóló műveit, az állatregényeit ajánlgatták. Így csak kevesen tudták, vagy tudják manapság, hogy Fekete István a maga veretes stílusában bizony írt „fölnőtteknek” szánt műveket is. Pont ezekért verte csaknem halálra az ÁVÓ, és hosszú ideig ki sem adták a könyveit, nem publikálhatott. Ugyanaz volt a vád ellene, amit jelen korunkban is szokás rásütni arra, aki netán a kórustól eltérő szólamban mer énekelni. Magyarkodik – süvöltenek rá, és menten nekiront a falka. (A hiénák vájt füle rögtön kihallja, ha nem az ő kacagásukat utánozza valaki, vagy azt, amikor igyekezvén együtt vihogni velük nem őszinte a vinnyogás.)
F
ekete István sem állt be a sorba: meg is kapta a nacionalista bélyegzőt.
Volt idő, amikor uszályrakodásból tartotta el a családját. A hitét mégsem adta föl soha. Még a lélekölő, gyilkos rendszerben is megmaradt hívő kereszténynek, noha tudta milyen tortúrákkal jár. Tiszta volt a szíve. Erős, átható a szelleme. Ezért tudott maradandót alkotni, ezért annyira hitelesek a szavai. A regényeiben a legszerényebben ecsetelt tájleíró részektől is a boldogság bizsergése fut végig a hátunkon. Sok évtizeddel azután, hogy papírra vetette a sorokat – gyönyörködünk bennük.
M
ostanság, a fagyosra repedt január végén jó szívvel tanácsolom: ki-ki emelje le a könyvespolcáról a Tüskevárat! (Úgyis minden rendes házban van belőle, akár a Bibliából.) Meglátják – Tutajos és Bütyök kalandjait olvasva mindjárt másmilyen lesz a hangulatuk. Kis időre feledteti velünk a téli nyomorúságunkat a kövér szúnyogfelhők képe, a szálló kócsagmadarak, a jóféle posványos meleg mocsárszag megcsitítja, kibéleli majd a hűlt lelkünket. Aztán nyáron fordítunk egyet a dolgokon! A kánikulában elővesszük a Téli berek regényt, és máris kötésig fogunk állni a hóban, leheljük a markunkat, jégvirágokat képzelünk majd az ablakunkra. Így tolunk ki a világgal. Mentsváraink, menedékeink lesznek az olvasmányaink.
117 évvel ezelőtt, 1900. január 25-én született Fekete István, a második legolvasottabb magyar író. Nem csak a pályája, a művei, hanem a következetessége is tanító példa, miként kell élnie, teremtve írnia egy magára valamit adó alkotónak.
H
a még ma is közöttünk lehetne, megkérdezném tőle, hogy látja a dolgokat?
Mit néz, és amit megfigyel, abból mit tart fontosnak lejegyezni?
Szeretnék belelátni a lelkébe: vajon mire gondolhat, ha a jég kalodájába zárt Tiszánk mellett elsétál? A reménytelenül messzi tavaszra? A rianásra, ami most még egy elég távolinak tűnő alkonyati napon reccsenve fogja ébreszteni a mindenséget? Vagy a fagyott páncél alatti nehéz örvények feketeségében lelassúdott vízi világra, az iszapba dermedt halak hibernált álmának titkaira?
N
em tudható. Csak az a biztos, hogy a Télhó utolsó napjaiban a természettel együtt mintha az ideák, a gondolati sík madarai is meglassúdtak volna. Nagy, elderesedett szárnyú, rideg tekintetű, lomha jószágokként odafönt kerengnek. Nappal a kékesszürke hideg fényre dobva magukat. Sötétedés után meg kissé lejjebb ereszkedve a vállunkra telepednek. Megjelennek ébren: ilyenkor a szokottól is nehezebben emelkedik a fejsze, tompán koppan a tűzifa a csontra szikkadt földön, ijedt táncikálásba fog a kályha lángja és a konyhaasztali kosárkába rakott alma hirtelen fonnyadó illatot kezd árasztani.
Aztán napszállatot követően megjelennek álmainkban. A paplantakaró alatt görcs kúszik a vádlinkba, táguló orrlyukkal szedjük a levegőt, a végén, fölébredvén könyöktől lefelé nem érezzük a kezünket, mert kiment belőle a vér, s csak az ujjbegyekben éledező lassú bizsergés tudatja velünk, hogy megint egészek vagyunk.
D
e a téli álmunkra bizony nem emlékszünk. Az csak megtörténik velünk. Nyoma nem marad, mintha a felejtés hófúvása födné el az álom dűlőútján hagyott lábnyomainkat. Mindössze a hóból kinyújtózó jegenyesor marad az útmutatónk, no meg a ministránsokként sorjázó pálcavékony villanypóznák. Egerészölyvek gubbasztanak azokon. Alattuk a fehér róna, fölöttük a nagy dermedett semmi. Éhenkórász vadnyúl koldul, tekinget a száraz kukoricatövön. A padláson egér neszez, és a kék körmű kezekkel széthintett csillagok szenvtelen csillogásánál a meggyfa ágak árnya az udvar kitéglázott részére jegesedik.
A
lszik a kutya is, önmaga alá húzott lábbal. Előtte a tálja, benne megfagyott disznóvér. Sejteni sem lehet, mikor enged ki.
Nincsenek válaszok. Ilyen kevéssel kell beérnie a január végén álmot látó embernek.

                                                                                                     Pk