Őszi penészes szerbsaláta*

Mi a szerbsaláta? A szerbsaláta (srpska salata) egy friss, ropogós balkáni zöldséges egyveleg, többfajta uborkával, mindenféle hagymával és paprikával, paradicsommal, derekas fűszerezéssel. Nagyon hasonlít a közkedvelt sopszka salátához, de eredetileg nem tesznek rá sajtot.

Vasárnap, október 25-én este viszont erre a szerbsalátára jó sok sajtot raktak, a legpenészesebb, a legehetetlenebb, a legbüdösebb fajtából. Most ehhez kérik a szerb nép jó étvágyát. Tegnap választottak Szerbiában, az eredmény ismert. A több cikluson át kormányzó Szerb Haladó Párttal szemben egy olyan politikai csoportosulás győzött, amelynek nemhogy miniszterelnök-jelöltje, vezető arca sincs, de még az élvonalában lévőket is csak az tudja beazonosítani, aki legalább húsz éve követi a szerb belpolitikát, és fölismeri a hajdani pártformációkból ide-oda átugráló, folyton megújulást, demokráciát ígérgető és rendre kudarcot valló, gyanús hátterű, önjelölt prófétákat. Aztán van közöttük egy karámnyi civilnek álcázott, régtől külföldről finanszírozott ilyen-olyan aktivista. Egy a közös bennük: három ujjukat az égre bökve szerbek, viszont utána minden egyéb tekintetében homlokegyenest más eszmerendszereket képviselnek.

Egy részük Putyin arannyal rámázott képét csókolgatja, a másik felük térdre borulva nyalja az Európai Unió kilincsét, amott zöld-rózsaszín tüskefrizurás szüfrazsettek szivárványoznak, a nagyvárosi éjszakák bódult „művész” pillangói fejtik ki világmegváltó terveiket, míg a woke éttermiségiek mellett halálfejes kucsmában a hajdani csetnikvezér rajongói ordítanak. Ez az igazi szerbsaláta, a politikailag sokismeretlenes egyenlet. Mondom, cifra ez a győztes kompánia. A szerb társadalom szinte minden rétege felkéredzkedett az Egyetemisták Listájára, ahol egyedül csak egyetemistát nem lehet találni.

Nem kell hozzá különösebb tájékozottság, a vak is látja, hogy az Egyetemisták Listájának képviselői pont annyira egyetemisták, mint amennyire a francia nagyvárosok utcáit szétverő egyetemisták azok. Magyar szemmel megbízni bennük egyelőre ostobaság lenne. Sokszor kijelentettem már, hogy bár nekem Alekszandar Vucsics nem a szívem csücske, de egy megalkuvás nélküli szerb nacionalistával mindig jobban kijöttem, mint egy bújtatott szerb nacionalistával, aki megalkuvásból világpolgárnak, liberálisnak hazudja magát. Mindazonáltal aki követte a szerbiai közéletet, annak volt sejtése arról, mi következik hamarosan. Nem hetek, hónapok, hanem évek óta látszik, mekkora erők mozdultak meg, hogy meghekkeljék, befolyásolják úgy a magyar, mint a szerb választásokat.

A sorba tartozik a román, a lengyel minta is, és ne legyenek illúzióink, a csehek sem ússzák meg.

Este láttam Vucsics arcán, ahogy Orbánén is áprilisban: tudják ezt és átérzik a felelősségüket, higgadtak maradtak a vert helyzetben, pedig nyilvánvaló, hogy nem ők vesztettek, hanem bizonyos erők egyszerűen nem engedték őket nyerni. Mindenhová oroszellenes kormányt akarnak, ami a háború folytatását jelenti. Kinek az érdeke mindez? Költői kérdés.

Ami a belgrádi „őszi tavaszt”, a győzteseket illeti, erős kétségeim vannak. Szerintem még abban sem tudnak majd megegyezni, melyik ajtón menjenek be közösen a kormányalakítás tárgyalásaira. Ezt tapasztaljuk Magyarországon is. A belgrádi sem lesz különb annál a korlátolt értelmű társaságtól, amit a tiszai szél összefújt. Egyik is, másik is egy „kőprofi” csapat. Az ultrasoviniszta csetniktől a Titót máig éljenezve koszorúzó jugofilen át a faölelgető liberális éttermiségig minden van ebben a katyvaszban. Így a jövő Magyarországon meg Szerbiában is eleve idegborzoló, bizonytalansággal terhelt időket sejtet.

Rossz hír továbbá, hogy a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) eddigi hatfős parlamenti csapata megfeleződött: a belgrádi szkupstinában immáron csak három VMSZ-es politikus próbálja majd a délvidéki magyarság érdekeit képviselni. Ráadásul hamarosan újabb erőpróba vár Pásztor Bálintékra: a délvidéki magyar autonómia képviseleti szervébe is képviselőket választanak. A jelek szerint a Magyar Nemzeti Tanácsot is célba vették a VMSZ-ellenes helyi magyar formációk, akiket a bácskai-bánáti köznyelv csak az „itteni tiszásoknak” nevez. Szerencsére nem örvendenek nagy népszerűségnek. A délvidéki magyarság józanon mérlegeli a jövőjét, mifelénk egyenesen szégyen, megvetés és röhej tárgya, aki megvallja a Tisza Párt iránti szimpátiáját. Jó eséllyel tehát a VMSZ ismét többséget szerez a vajdasági magyarság parlamentjében, de úgy fest, a korábbi abszolút sikerét nem tudja megismételni. A szerbsaláta viszont a Duna–Száva torkolatánál tálalva.

Hogy a jelenleg diadalmaskodó, mindenhonnét hatalomra segített kompániából miként lesz Belgrádban egyszerre európai, egyszerre Amerika- és oroszbarát, egyszerre konzervatív és közben szabadelvű-liberális, egyszerre ortodox keresztény hitvalló és ugyanakkor ateista szerb kormány? Ezt még a Balkán Nostradamus-ángyikája, Baba Vanga jósnő sem tudná kiolvasni az odaégetett csevapcsicsás táljából. Ha netán mégis lenne megfejtés, arra kérném, küldjék el Budapestre, Magyar Péter miniszterelnöknek címezve, az Ötkert nevű bulibárba…

*Az eredeti írás a Szamizdat nevű weboldalon jelent meg, 2026. október 26-án. 

SZERB-MAGYAR CSILLAGÁLLÁS

Magyarkanizsa föntről - ifj.Apczi jenő drónfotója

Muciológus matematika

Egy nagyon híres magyarországi szociológus hölgy – hiába gondolkodom, a neve nem jut eszembe – aki ráadásul különösen hírhedt a pártok felett álló, makulátlan, objektív nézeteiről, egy szintén függetlennek kikiáltott pár tucat fős kompániával méréseket végeztek a március 15-ei Békemeneten és a tiszás meneten is. 

Nem fogják elhinni: a kutatásaik azt eredményezték, hogy a Hősök terén megtartott tiszás gyűlés mintegy háromszorosa volt (!) a fideszes rendezvénynek.

Igen. Jól olvasták. Háromszorosa. Nem a Kossuth tér (65 ezer négyzetméter) a Hősök tere (28 ezer négyzetméter) több mint kétszerese, mint egyébként köztudott, hanem az utóbbin résztvevők száma triplázta a Békemenet tömegét. 

Értjük: feleakkora téren háromszor annyian csápoltak a vizes szektások.  

Ez a nyilvánvalóan a teret ás dimenziót váltó fizikai bravúr úgy sikerült nekik, hogy az említett kéttucatnyi lelkes aktivista 3 méteres szelfibotokkal fotózgatta a felvonulókat. Aztán olyan nagyon sok minden nem kellett a tudományos módszer léghajlító végkövetkeztetéséhez: egy turistáknak szánt, gazdagon illusztrált Budapest-térkép, és némi fejben szorzás után ki is jött a briliáns, feddhetetlen eredmény. Tádámm! 

A jelenlévő telefoncella-információk, a belügyi szervek, a rendőrségi felmérések számai, a közterület befogadó képessége, vagy a négyzetméter per főre vonatkozó egzakt felmérések persze ezt a szociológusi matematikát tételesen cáfolják, de hát régóta tudjuk, hogy a tényekkel nem kell foglalkozni, a tények csak meg szokták zavarni az elvtársakat.     

Nem tudom, ki hogy van vele, nem megbántva ezt a rettenetesen okosnak tűnő, szociológus főnénit, elnézegetve a fotóját én teljesen megértem, hogy az egész élete akörül forog, hogy akár háromméteres szelfibotokkal a kevésből mindig többet, a kicsiből meg jóval nagyobbat szeretne látni...

EU-tanázia

Ezzel a mostani EU-val nekünk már csak bajunk lesz. A döglődő ló kapálózik, vigyázzunk, föl ne rúgjon bennünket, de most már kivárjuk, míg elernyed és vége. Eltarthat még ez a haláltusa legfeljebb tíz évig, de egy ezerszáz éves államnak bliktri egy évtized. Sajnos, nekünk embereknek nagyon is számít 10 év, mert mindenünk rámehet a megbomlott agyú Brüsszel, meg a nyugati mainstream ideológiai hókuszpókuszaira, ezért az egyetlen esélyünk, ha épeszű, biztos kezű vezető irányítja az országot. Orbán Viktor meg már bizonyította, az ellenfelei is kényszeredetten elismerik, nem könnyű préda, harcos alkat. Ezért szól rólunk április 12-e! Észnél kell lennünk.

Szerb-magyar csillagállás

Anélkül, hogy a ló túlsó oldalára esnénk, nem akarván agyondicsérni Belgrádot, mégis azt kell mondjam, amióta nemzeti kormány vezeti Magyarországot a délvidéki magyaroknak a szerbekkel való viszonya óriási mértékben javult. 

Javult, de nem tökéletes. 

Hozzáteszem: sosem lesz az, ne is ámítsuk magunkat. 

Mindig létezni fog szerb nemzeti érdek, és lesz magyar nemzeti érdek is: a kettőnek lehetnek, sőt vannak átfedései, de ugyanaz sosem lesz, ahogy két édestestvér sem ugyanazt gondolja mindig, nem ugyanarra vágyik, nem ugyanúgy viselkedik, akárhogy is szeretik egymást. Ha ezt tudomásul vesszük, belátják a szerbek is, úgy van és lesz közös jövő, ahol az adódó gondok ellenére baráti viszony marad a két nép, a két politika között. 

Nem volt mindig idilli a helyzet.

Jobb ez így. Most jó a szerb-magyar csillagok együttállása.

Én megértem a szerb aggodalmakat Koszovó kapcsán. Magyar vagyok, pontosan tudom milyen az, amikor történelmi igazságtalanság ér. 

Jónak tartom a különutas, "elnemkötelezett" szerb külpolitikát is: valami hasonlót művelünk mi, magyarok is. Egyenlő távolságra Moszkvától és Washingtontól, de mindenkivel beszélő viszonyban, tisztelettel, megbízható partnerként bánva a nagyhatalmakkal, meg a tőlük kisebb, a kezünket kereső népekkel is. 

Ha ettől Brüsszel agyérgörcsöt kap, azt se bánjuk. Egy könnycseppet se morzsolnék el, ha már holnap dögkútba kerülne az EU, így, ahogy van. Pár bekezdéssel följebb írtam, ezért a tehetségtelen, korrupt bandáért nem kár. 

Ami viszont a szerbeket illeti, mi legyünk jóban velük (is), ahogy eddig: a nyakamat teszem rá, hamarosan onnét fogjuk kiváltani a Barátság kőolajvezetéket, Szerbián keresztül jön majd az orosz energia.

ITT NEM LESZ MAJMOK BOLYGÓJA!

Majmok bolygója

Itt nem lesz Majmok bolygója. Elég abszurd a valóság is, hogy Magyarországon egyáltalán van egy statisztikailag mérhető közeg, akiknek egy riherongy jellemű pszichopata megfelel vezetőnek, mi több istenítik.

Eddig az volt a gyakorlat, hogy sokkal kisebb botrányba is belebukott egy-egy politikus, de a szekta híveinek úgy tűnik, mindegy mit művel a messiásuk. A saját fülemmel hallottam egyiküket a minap, bárkire voksol, inkább ráfizet, csak ne Orbán Viktor kormányozzon tovább. Döbbenetes, de effélékkel szívunk közös levegőt. A legriasztóbb az egészben, hogy bár az önsorsrontás tipikus esetét tapasztaljuk, a hipnotizált fanatikusok nem csak ön-, hanem közveszélyesek, a mi jövőnket is befolyásolhatják. Semmi sem hat rájuk, csak egy kiadós választási vereség. Addig meg a bekamerázott kupleráj botránya tovább lappang. Bizton állítom, az átlagos magyar választót nem érdekli, ki a homokos és ki nem. Az viszont taszító erővel bír, és a legegyszerűbb szavazót is minimum elgondolkodtatja, hogy egy miniszterelnöki ambíciókat dédelgető politikai komprádor a magánéletében a szeretőjét is csalja, a nőjének és mindenkinek össze-vissza hazudozik, önmagát is rendre megcáfolja, miközben kábítószeres tálca van az éjjeliszekrényén... Az ilyen, csak a kigombolt slicce után koslató szélhámos vajon mennyire hitelt érdemlő, milyen vezetője lenne az országnak?

Költői a kérdés. Sosem lesz az. Itt nem lesz majmok bolygója.

Puccsisták

A müncheni vizitről már most tudja minden normális ember, hogy a hazaárulás minősített eseteként ráégett a Tisza Pártra. Nem kell finomkodni, ideje tisztázni, mikortól diplomáciai, taktikai engedékenység, mikortól pedig hazaárulás, amit ezek a kóklerek művelnek.

Bízom benne, a történészek majd egy-két évtizeden belül kikutatják, milyen mézesmadzagon rángatják őket, mennyivel és hogyan pénzelték le a magyarországi ellenzék vezető rétegét, hogy eladják a nemzet érdekeit. Ezt a pesszimista énem reméli. 

Örök optimizmusomnál maradva viszont úgy vélem, nem a történészek fognak előjönni a terhelő dokumentumokkal, hanem a hazai ügyészség teszi a dolgát, és a szolgálatok segítségével leleplezi ezt a kártékony bandát. Kapinyányostul, Orbán Anitástul, Poloskástul, mindenestül: tényleg meg fog indulni az Út a Börtönbe Program. Csak nem épp úgy, ahogy ők megálmodták. 

Tovább megyek: a müncheni "megbeszélés" egy puccs előkészítése volt, ahová a Tisza Párt mellett meghívót kaptak az olajvezetékeket robbantgató és elzárogató ukránok is. Észnél kell lennünk, már a horvátok is ott, azon a térfélen, az ellenfeleinknél gazsulálnak. Mivel a románokra sosem számíthattunk, marad északon a szlovák, délen meg a szerb vonal, valamint az USA támogatása. Utóbbi mindent visz.

Két idézet

"Sokan meg fogtok halni, de én erre az áldozatra hajlandó vagyok." Ezt nyilatkozza Lord Farquad, a Shrek-ben.

Pont így viselkedik velünk az Európai Unió, amit Ursula von der Leyen vezet. Mel Gibson megmondta a Maverick-ben mikor kell hinni egy nőnek.

Merénylet

Merénylet készült a Aleksandar Vučić és családja ellen. A szerb rendőrség letartóztatta a bűnözőket.

Így megy ez a fene nagy demokráciában. Amikor a csőcselék nem tud törvénytelenül az utcai zavargások árán káoszt teremtve az ország(ok) kormányrúdjához kerülni, akkor előveszik a fizikai megsemmisítést. Nem a szívem csücske a szerb elnök, de elismerem, egyik erénye, hogy kesztyűs kézzel, türelemmel kezelte az ellene lázadozókat, akik – mint Magyarországon az O1G-ző csürhe – rettenetesen hangosak, elhiszik magukról, hogy ők a többség, az urnazárás után pedig rendre könnyes szemmel sírnak egymás vállán. 

Úgy Szerbiában, ahogy nálunk is a jövőben el kellene gondolkodni a Btk. módosításán, mert amit a Tisza Pártnak nevezett vegyeskórus művel a közösségi térben, az régen kimerítette egyrészt a hazaárulás, másrészt a társadalmi rend erőszakos megváltoztatásának büntetőjogi kritériumát. Nem sokat kéne vacakolni: a legvéresebb szájú uszítókat összekapkodni IP-cím, vagy az idiótábbját Facebook-profil alapján, majd példát statuálni, súlyos pénzbüntetést kapjanak, a legjava meg börtönt! Mintának elég lenne a vonatkozó német törvény. Ott úgyis a miénktől különb a demokrácia.

A záróizmok között

AMIT SZABAD MOHAMEDNEK, NEM KÉNE OROMHEGYESNEK

Az alábbi írásom a JÓ REGGELT VAJDASÁG internetes portálon jelent meg, 2017. január 31-én, kedden*. (A linkre kattintva az eredeti szöveg olvasható.)

Fotó: Domonkos Tibor

A nagyszerű tollú, sziporkázón szellemes Karinthy egyik legtöbbet idézett mondása: „Humorban nem ismerek tréfát.” Van ebben egy adagnyi önérzetesség, kétségtelenül. Ugyanakkor kitűnik belőle az a fajta csendes elfogódottsággal elegy alázat is, ami a kirívó szellemével, a zsenijével tisztában lévő igazi művészembert minden időben jellemezte. Az olyan meglehetős gyakorisággal humoristának titulált, ám világirodalmi igénnyel alkotót is, mint amilyen Karinthy Frigyes volt.

Hogy a humor gyilkos fegyver, az közhely. Az is egy triviális frázis, hogy a fegyver nem mindenki kezébe való, mert kétélű lehet, mert veszélyes: olykor visszafelé sül el, és pont a használóját találja telibe. Más esetben visszaível, s mint a bumerángnak szokása, a mívelőjét csapja kupán. Éppen emiatt nem ajánlott erőltetni a humort. Van, akinek jól áll, megy az ilyesmi – van, akinek meg nem. Balla Lajos - Laci – sajnos a taglalt eset mutatja majd – besorolt az utóbbiak közé.

Egyébként az oromhegyesi polgármester ezen megbocsátható hibáján túl nem nevezhető szimpla karakternek, pláne nem vádolható a szürke semmitmondás, a sótalanság vádjával, hisz elég színes személyiség ő ahhoz, hogy a kortársait, az ismerőseit időnként még most is lenyűgözze, vagy a pályája megírására vállalkozó gyanútlan életrajzírója majdan véresre karmolja magát miatta. (Tán nem származik baja belőle, ha pöttynyi elismeréssel szólok róla. Nem akarnék Piszkos Fred módjára úgy dicsérni, hogy közben retiráljon tőle a jelenlegi környezete.)   

Bő negyed százados ismeretségünk valahol az újvidéki Napló hetilap indulásakor kezdődött. 

Tudjátok gyerekek, az volt az az időszak, amikor a polgári engedetlenség, az ellenzékiség még tényleg életformának számított. Veszélyekkel járt: a diktatúrával szembehelyezkedők a nevüket vállalva, valós közösséget alkotva, sokszor a rendőri erőszakkal szemben, mintegy „élesben” tették a dolgukat, nem pedig – ahogy ma szokás – a közösségi oldalakon, virtuálisan hőbörögtek a legitim, demokratikus keretek között megválasztott hatalmi formációk ellen. 

Kicsit más dolog volt a milosevityi rendszerrel ujjat húzni, mint manapság pártpolitikai indíttatásból anyázni a másikat. Publikálgattunk vad dolgokat, szamizdatoztunk, szervezkedtünk, tüntettünk, Otporoztunk. Mentségünkre szolgáljon, hogy fiatalok, idealisták, hányavetiek voltunk. Nem számított. Internet sem volt. Néha még áram se. Ofszet volt, meg kincset érő sziták. Kicsit keserű szívvel gondolok arra, hogy az akkori Naplóba írni-rajzolni egyféle rangot, de legfőként felelősséget, kurázsit jelentett. 

Nem ragoznám tovább. Ugyan minek? Hencegésnek tűnne. 

Viszont egy nagyon izgalmas kérdésként többször fölmerült bennem: azokban a bolond ’90-es években hol a nyavalyában volt a manapság demokráciát sirató középnemzedéki értelmiségünk java része? Az egyik kezemen megszámolhatom azokat az akkoriban vállaltan a háborús rezsimmel opponáló délvidéki magyar intellektuális elitünket képviselő közéleti személyeket, akik manapság a jugofil, szabadelvű peremektől a szélsőjobbig oly előszeretettel döngetik a vajdasági magyarság asztalát. Ha az a válasz, hogy rajtuk kívül a többiek kimaradtak a buliból, mert éppen családot alapítottak, mert munkába álltak, mert frissen diplomáztak, netán tanultak, akkor sincs magyarázat arra, hogyan sikerült a vészterhes időkben elaltatniuk a mára heggyé dagadt igazságérzetüket? Hol a fenében volt huszon éve a tenni akarásuk, és mitől táltosodtak meg az utóbbi egy-két esztendőben? Mondjuk 1994-ben, feleennyi szenvedéllyel, amivel most ócsárolják a rivális politikai közösséget, mindannyiunk tiszteletétől övezve mára igazi tekintélyekké magasztosulhattak volna. Valahogy mégsem vágytak ilyen babérokra. Kényelemből, óvatos számításból kivártak? Nagy a homály, sejteni lehet, tudni nem. Csak azt tudható, hogy Balla – dicséretére legyen mondva – ott volt a sűrűjében. Mi több: nagyon ott volt. Bírtuk egymást. Én fölnéztem rá, mert sütött róla – nem egy hétköznapi figura. Belevaló, közösségi ember mivoltához kétség sem férhetett. 

Azóta, ahogy az öreg indián mondaná: sok tél és sok nyár múlt el. Láttam, megtapasztaltam ezt-azt. A Balla Lacival meg úgy vagyok, mint a magyar-angol meccs 6:3-jával. Szép volt, dicsőséges idők voltak – de elmúltak. S bár lehet nosztalgiázni, annak ígyesen a mához vajmi kevés köze lenne. 

Akkor az volt. Most meg ez van.

Amióta piszkos körmű kezek klónozták egyetlen napilapunkat, s lett ez a szabadnak mondott internetes férc, időnként ráfutok egy-egy Balla Laci által írott szövegre. Mivel a honi aktuálpolitika zsizsegése nem hoz lázba, inkább csak átfutom a vonatkozó cikkeket. Ha a szerző és a cím ígéretes, eredetibb, akkor a közétett anyagot végig szoktam olvasni. Így abszolváltam az Amit szabad Mohamednek, szabad-e…? - írást, Balla jóvoltából. 

Leszögezném: az égvilágon semmi bajom vele, ha valaki az ellenérdekelt pártot bírálja, szidja, vagy szarkasztikus tartalmak révén apprehendálja. Szíve-lelke rajta, törvény- és Isten adta joga. Az sem érdekel, hogy a belgrádi kormány milyen propagandát folytat Koszovó ügyében. Ha már itt tartunk: nem hinném, hogy 2017-ben Szerbiában ez lenne a legégetőbb probléma, azt meg végképp, hogy egy vasúti szerelvényre ragasztott molinóval világpolitikai játszmát lehetne nyerni. 

A vonatos példánál maradva: a hagyománnyá vált Csíksomlyóra induló zarándokvonat lényegesen ízlésesebben, ugyanakkor egyértelmű, karakán képi üzenettel szokott Budapestről elindulni. Ez már döfi! Szavuk sem lehet a románoknak. Sosem hittem, hogy ha valaki Nagy-Magyarországos trikóban feszít, attól jobb lesz a székelyföldi magyar iskolarendszer. 

Az viszont mély meggyőződésem, hogy fölösleges, ízetlen tréfálkozással ártani lehet a jelenleg csaknem barátinak tudható magyar-szerb kapcsolatoknak. Mert a szóban forgó ügyetlen írás meglehet, fricskának szánta az örök ellenzéki Ballánk, és a szerb politika irányába célzott, ám hogy mégsem Belgrád érzi találva magát, hanem a délvidéki magyarság, meg velünk együtt az odaáti magyar kormány – nekem bizony elég visszatetsző. Már a megengedő jóindulatunk is kevés ennek a kimagyarázására. Balla a semmiből csinál valamit, ami megint csak nem lenne gond. Ha szórakoztatja… De a Balla-féle humor(talanság) sima provokáció, amiből sem neki, sem másnak haszna nincs. A cikk apropójaként szolgáló szupervonat illusztráció igénytelen photoshoppos kollázs mivoltára nem térnék ki. Esztétikai kérdés. Az ennyire pocsék vizuális megjelentés eleve minősíti a poén ötletgazdáját. Kár, hogy Balla Laci még tett rá egy lapáttal, és viccesnek szánt, amolyan hírcsárdás írást kanyarított hozzá. Muszáj ezt? Az olyan régi motorosok, mint a Balla, tudhatná, hol van egy társadalomnak az ingerküszöbe. Nem biztos, hogy ha izgágán olajat önt valaki a tűzre, a szeretet lángja fog föllobbanni. Sőt. Attól, hogy Mohamed megtehetett valamit – ami neki(k) balul sült el –, attól a hegy még marad a helyén. Lavinát pláne nem indít. 

Tudtommal felelős körökben, egyik magyar érdekképviselet részéről, semmilyen szinten nem téma a területi revízió kérdése. Hogy a fejekben igen? Az, más lapra tartozik. 

Akiében. 

Meglátnám, ha tenni kéne érte, ha tényleg adódna egyszer egy történelmi pillanat, hányan szökkennének az első szóra, hányan mernék a hangjukat hallatni? 

Költői a kérdés, fentebb már megadatott rá a válasz.     

Van amikor nincs de.

Pósa Károly
       

AZONKÉPPEN ITT A FÖLDÖN IS...

A kanizsai hívőkről - általában

Régebbi kép a pravoszláv templomról

Vége a munka ünnepének.

Most vallási okokból is pihentünk még pár napot.

Hosszúra nyúlt ez az idei majális, nem is biztos, hogy a látható közeljövőben lesz ehhez fogható egyhetes ünneplés.

Ritka a melóst megörvendeztető hasonló tünemény, akár a Halley-üstökös. Egy emberöltőn jobbára csak egyszer ilyen bőkezű az állam. Abban sem vagyok biztos, hogy ezt is érdek nélkül engedte volna. Szerbiában annyi a munkanélküli, hogy kissé bizarr a munka ünnepét ekkora eleganciával megülni.
Ha valaki most mondaná, hogy „igen ám, de a pravoszláv húsvét miatt…”, akkor annak meg fölhívnám szíves figyelmét a következő tényre:

Szerbia, vagyis a szerb társadalom egyáltalán nem tekinthető vallásos közösségnek. A szerbség többsége bizony a mai napig közömbös a pravoszláv vallás gyakorlása iránt.

Nem mondom, tradícióból, meg mert enni-inni jó dolog, és szeretjük a bulikat: megülik a szlávákat, a családi védőszent ünnepét.

De az is inkább csak egy kiadós vacsora, haverok, rokonok kedélyes iszogatása, semmint rituális összejövetel. Az áhítat itt rögtön véget is ér.

Nem a statisztika tudományos igényével írom, elég, ha vasárnaponként megnézzük a kanizsai szerb templom környékét, mennyien igyekeznek ortodox misére. Karácsonykor, jelesebb napokon össze-össze gyűlik egy maroknyi hívő, de hol van ez a szám a környékünkön élő szerb ajkú polgártársaink arányához képest!

Ugyanez igaz az oroszokra, ukránokra, bolgárokra is.

A Szent Őrangyalok plébániatemplom Kanizsán

Szégyellni ezen nincs mit.

Ugyanis mi, magyarok sem vagyunk ettől sokkal jobb helyzetben.

A vallásos magyarok száma elenyésző a templomban keresztelt, megbérmált magyarjainkhoz képest. Akárki utána nézhet! Az egyházi nyilvántartás vaskos anyakönyvével embert lehetne agyonütni, viszont a misére rendszeresen járók névjegyzéke néha egy bevásárló cédulára is ráférne…

Ritka az a honfitársunk, aki a katolikus vallás értékrendjét maradéktalanul betartva mélyen hívőnek vallja magát! Kár, hogy az idei kanizsai bérmálkozáson nem volt videokamera, ami fölvette volna a Kistemplomból kiszorult tömeg közel két óra hosszas várakozását. Míg odabent a kórus zengett, a templomkertben ácsorgók cigarettáztak, bandáztak, hangosan nevetgéltek a népek. Időnként az órára néztek, megszívták a fogukat és nem szép dolgokat mondtak a püspök úrról, aki majd óra hosszáig elhúzódó – amúgy szerteágazó, ötlettelen és meglehetősen hétköznapi – prédikációjával kikezdte mind a bentiek, mind a kint rekedtek türelmét. A tamáskodókat meggyőzendő: ugyan mennyien és kik vesznek részt a kanizsaiak közül a körmenetekben, stáció-szenteléseken vagy a zarándoklatokon?

Azokon az ünnepeken, amiken még öregapáink tiszta inget húztak és Bibliával a kézben mentek a családok.

Sokszor eszembe jut: miért hagytuk elkallódni a templombúcsúnkat?

A Szent Őrangyalok Plébániatemplom – a gyöngébbek kedvéért: Nagytemplom - előtt árválkodó egy-két takonycukros, plasztikjáték-árus látványa nem arcpirító? Dehogynem.
Látlelet rólunk, a hitünk erejéről.

Jelen állás szerint két olyan nép van Európában, akiknél kiemelkedően magas a vallásosság megélése. Az egyik Lengyelország, a másik – milyen meglepő! – Horvátország. A magyarázat elég egyszerű: a lengyeleknél a katolikus hit mindig egyet jelentett a nemzeti ellenállással, a függetlenséggel. A hitüket is szláv lelkesedéssel, fanatizmussal őrizték az orosszal meg a némettel, svéddel szemben. A szomszédaink is hasonló módon védelmezték független nemzeti mivoltukat, és most, hogy a fiatal horvát állam önmagát megtalálja, még erősebb szálakkal köti magát ősei hitéhez.

Helyhiány miatt nem taglalnám a muszlim vallásúak adatait. A lényeg, hogy bár erősödik a Korán tanítása a Balkánon, de a lakosság zöme Boszniában, Koszovón, Albániában és máshol is jobbára csöndös, „alvó” hívő. Persze, a szélsőségektől harsog a televízió, de ezt nem muszáj megennünk. Amíg a karsztos hegyek között miniszoknyát viselhetnek az ottani lányok, addig nincs komolyabb baj. Törökország pedig egészen más. Ott a török nacionalizmus éledt föl, és csak ennek másodlagos, jobbára politikai eszköze az iszlám.

Visszatérve hozzánk.
Szép ez a május.
Kár, hogy a korai húsvétunkat kissé megszomorította a zord, télies időjárás.

Sok kanizsait nem a föltámadás, hanem inkább a hosszúra nyúló tél áldatlan helyzete érdekelt.
Lesz-e tűzrevaló elég? Meddig kell fűteni? Mikor jön a tavasz? A tavasz megérkezett, jókora késéssel.
És mikor megjött, eltartott vagy három napig, mert nyomában rögtön megjött a nyár, kánikulával, perzselő napsütéssel.

Ennek tudható be, hogy 2016-ban volt minden, ami a régi május elsejéket idézte: szép idő, rostélyozás a szabadban, leterített pokrócon szunyókálás, behűtött sör a kosárban, baráti társaság. A kempingben egy vidám galeri birkát pörgetett, és a pecsenyeszag úgy úszott a levegőben, hogy már a strandlejárónál összefutott a nyál az ember szájában. Leparkolt gépkocsi nyitott ajtaján körösztül bömbölt az autórádió, lakodalmas diszkóval, ahogy sajnos mostanság járja.
Igaz, még mindig jobb, mintha munkásmozgalmi nótákat kellene hallgatni.

A világi ünnep egybemosódott a vallásival.
És bár ki ne szeretné a dologtalan szabad napokat, amondó vagyok, hogy azért nem ártana megtanulnunk végre igazán ünnepelni.

Úgy, mint régen.

Hogy erre a jövőben lesz-e okunk, nem tudom...

Pk

HALÁLRAJZ

Levél odaátról.

1944. novemberének első napjaiban gyilkoltak meg.

Azóta többedmagammal összedrótozott kézzel itt fekszünk, a Tisza árterületén. Bírót, ügyvédet, ítéletet, végzést, nem láttam. Senki se szólt, mi a bűnöm. Pecsétes papír nélkül álltam a sorfalban.

Helyzetem nem kényelmes, arccal a föld felé zuhantam a közös sírunkba.

De mivel több, mint hat és fél évtizede így vagyok kénytelen örök nyugalomban lenni, ezért megszoktam. A többiek sincsenek jobb helyzetben, egymás hegyén-hátán heverünk, ahogy kivégzőink a hátunkba golyószóróztak. Fekszünk itt vagy háromtucatnyian, kezünk összedrótozva. Régebbről fogva ismertük már egymást. Hajdani szomszédok, rokonok pihenünk a Tisza-parton. 

Gólyák a kanizsai Kálvárián (fotó: dr. Klamár Zoltán)

Tőlem kicsit odébb apa és fia együtt nyugszik. De úgy tudom, hogy a töltés felőli szomszédos tömegsírban több család férfitagjai is egymás mellé lettek elhantolva. Azt hiszem, velük belátóbban jártak el, mert hírlik: rájuk meszet is löttyintettek.

Bár sírhelyünk jelöletlen, azért jó érzéssel töltött el bennünket, amikor a halálunk utáni első éjszakák egyikén valamelyikünk nőrokona – az életét kockáztatva - liliomhagymákat ültetett a friss földhányásokra. Azóta ezek a virágok beborították az erdő reánk eső szegletét. Ha valaki kíváncsi nyughelyünkre, az elvadult liliomok megmutatják, hol vagyunk.

Jóllehet meglehetősen félreeső helyen nyugszunk, hatvanvalahány év nem múlt el unalomban.

A fűzfák, és kőrisek árnyékában tavasztól őszig madárfütty szól, a szél kócolja az ágakat és az esőcseppek neszezéséből kihallik, ha fordul az időjárás kedve. 

Mindazonáltal halálunk kezdő éveitől tudomással bírunk a körülöttünk zajló társadalmi jelenségekről is.

Hallottam a negyvenes-ötvenes években a hangosbeszélő bömbölését, ahogy a legfőbb hóhérunkat meg a pártját éltették. A zászlós rendezvényeken a szónokok hangját idáig hozta a folyó visszhangja. Legnagyobb megdöbbenésemre azok is beszéltek a mikrofonba, akik korábban karszalagos keretlegényként pont a gyilkosunk és a pártja ellen szónokoltak. Azt sem értettem, hogy a hatvanas-hetvenes években utódaink miért dobálnak virágcsokrokat, a bennünket kivégeztető születésnapi stafétájának útjába, és ugyanők, ugyanezeket a virágokat miért nem miránk hozzák? Pedig akkor már negyed évszázada vártuk, hogy legalább bírósági ítélet formájában utólagos kegyelmet kapunk. Nem volt nagy igényünk, csak évente egy szerény alkalmi koszorú, meg egy halk pardon. 
Kicsit rosszul esett, hogy évtizedeken át Halottak Napja tájékán se akadt senki, aki mécsest gyújtott volna sírunkon. 
És egyáltalán: miért lehet a háború fegyveres áldozatainak márvány emlékművük a város központjában, nekünk meg – a fegyverteleneknek - csak a megsüppedt halmok? Sokat töprengtem ezen, mert az időm végtelen, én ráérek.

Viszont úgy látszik, hogy a leszármazottaink az ilyesmivel nem sokat foglalkoztak, nem tanultak a sorsunkból. Amikor egy szép május elején a fő gyilkosunkat elvitte az ördög, idáig hallatszott a városi népek zokogása.

Meg se lepődtem, mikor kempingezők azt beszélték – lévén, a tömegsírunk mellett sütötték a szalonnát -, hogy Belgrádban aranybetűs márványkolonc alá tették, mindenféle páfrányok meg orchideák közé, és priccsesnadrágos zsinóros őrség vigyázza a melegágyakat. Moccanatlanul! Azt még érteném, ha a virágjaira vigyáznának szuronnyal (bár egy szem kertész ugyanezt el tudná látni), na de minek egy halottnak testőrség?! Elenyészik az, akárhogy őrzik!

Mindegy! Más porladása ne legyen az én gondom!

Nekünk megfelelnek az elvadult, burjánzó liliomaink, amelyeknek csillagos nyári éjszakákon olyan jó illatuk szokott lenni.

Aztán jó két évtizede történhetett, hogy a virágházi díszhuszárok megfogyatkoztak, és az őrségnek a szlavóniai meg más egyéb fronton kellett moccanatlanul állniuk a sarat. Jó pár évig meglehetősen zaklatott volt nyugodalmam.

Nem a Vukovárt ágyúzó torkolattüzek villanása, vagy a bombák pukkanása miatt. Még csak nem is a szövetséges nehézbombázók motorbúgása zavart, hanem örök álmaimban megjelent az a sok zsinóros, díszuniformisos kiskatona, a szuronyos díszletpuskákkal, akik a virágágyásokat odahagyva meghaltak egymás után a régi haza karsztos vidékein. Testvériségben, egységben.

Volt akkor hatalmas jövés-menés a másvilágon!

Addig el sem csöndösödött a helyzet, amíg a háborús vezérek sorban el nem hunytak. Horvát, bosnyák után nem rég óta az alsóbb bugyrokban van a hágai cellában porhüvelyét hagyó szerb elnök is. Más lelkektől tudom, nagy az óbégatás az alvilágban, ott is minden változik.

Mint ahogy errefelé is.

Neszét vettem, hogy pár éve immáron nekünk is készült márvány emlékmű. Örülünk neki, mert szép gesztusnak tartjuk. Igaz, hogy nem a még megmaradt csontjaink fölött van, de amikor arra gondolunk, hogy az odahelyezett virágokat mi kapjuk szeretteinktől vagy a ránk emlékezőktől, akkor némi elégtételt érzünk. Végre úgy tűnik, hogy minket is halott ember számba fognak venni!

Örömünket felhőként árnyékolja be a tény, hogy a rehabilitációnkat egy szerb-magyar államközi vegyes bizottság intézi, aminek a mi részünkről egy olyan akadémikus az elnöke, aki pár évtizede azokkal parolázott és azt az eszmét éltette, akik, és ami miatt a Tisza-partján lelődöztek bennünket. 
Beszélnek az exhumálásunkról is, de ezen itt csak nevetgélünk. 
Sejtjük, hogy mire ez a bizottság valamit intézne, addigra már haló porunk se lesz, mit kiáshatnának. Készült rólunk néhány könyv és dokumentumfilm, és az is igaz, hogy sokat cikkeznek, írnak a velünk történtekről. Ám a legszórakoztatóbb számunkra, hogy többnyire olyanok vitatkoznak rólunk, akiknek halvány fogalmuk sincs arról, miken mentünk át. Példának okáért: ők még egyszer sem álltak saját sírgödrük szélén…

Magyarkanizsa - Jézus Szíve szobor

Kérem, ne vegyék rossz néven, de én már azt is nehezményeztem, amikor a sátortábor hulladéklerakóját mellénk tették! Megannyi majálisozó részeg fiatal bóklászott körülöttünk. Bár álmunk örök, de legyen szabad itt megjegyeznem, hogy a diszkózene buffogása nem csak az élőket zavarja.

Újságolták több alkalommal, hogy nyughelyünket ledózerolják, és aszfaltozott parkoló lesz fölöttünk. Szárnyra keltek olyan hírek, hogy ki leszünk baggerolva, vagy ásva, mert medencéket terveztek a helyünkre. Azt is rebesgették, hogy lakóparknak leszünk eladva.

Rémüldöztünk a gondolattól, ami kísértett bennünket, hogy újgazdagék kocsiföljárója, meg angol gyöpje lesz a szemfödőnk, és betelepített kölykök fognak gördeszkázni rajtunk.

Volt is nagy riadalom körünkben!

Mint említettem, meglehetősen zsúfoltan fekszünk egy rakáson, és csak ennek tudható be, hogy többedmagammal nem kezdtünk el forogni a sírunkban! 

A Mindenható viszont kegyelmes volt hozzánk! Hamarosan megtudtuk a befektetők, tervezők neveit, és akkor végre rájöttünk, hogy eddigi aggodalmaink alaptalanok voltak.

Másik jó hírem, hogy mostanság egyre jobb a sajtónk. Szerbül, magyarul, sőt világnyelven is arról tudósítanak a lapok, hogy a jelenlegi áldatlan helyzetünk megoldásra vár. Mi képviseljük az elvarratlan történelmi szálakat, meg valami be nem hegedő sebeket, a rossz lelkiismeretet?

Nem tudom. 

Csak a magam nevében nyilatkozhatok, de szerintem a velem együtt temetett társaim is úgy vallják, hogy a mi lelkiismeretünk tiszta.

Pont ezért nem szeretnénk, ha alku tárgyát képeznénk. Mert amerre és ahogy halad az Önök mai világa, megtörténhet, hogy egy szép napon majd egyenként nekünk köll elnézést kérnünk a hóhérainktól, amiért kellemetlenséget okoztunk nekik.

Ezért arra kérném Önöket, hogy fölöslegesen ne bolygassák meg tömegsírjainkat.
Hozzászoktunk a füttyös madárkákhoz, a susogó fákhoz, meg a korhadó avarból előbújó vadliliomokhoz.

Rajtunk az már nem segít, ha egyszer előkaparnak bennünket, hogy aztán finomabban lőjönek tarkón bennünket.

Viszont azt a halk pardont még elvárjuk.

Ott irgalom, itt megbékélés lenne.

Pósa Károly